Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Fel-fel tekintek, hogy ezt, vagy azt a szót helyesen írtam e le, de csak katatón matatok. Fogalmam sincs hol járok. Gondolatban sem. Talán kicsit ott is kiégetett a napok óta tartó forró nyár. Trópusi. Időnként olyan kibaszott nagy volt a páratartalom, hogy néha azt hittem moha nő a seggemen. Sokáig nem húzhatja, ha még eltart egy darabig az augusztus. Pedig el fog. Még csak most kezdődött. Emlékszem gyerekként nagyon vártuk, hogy végre jöjjön a szünidő, a nyár meg a napsütés. A ház, ahol felnőttem egy medence mellett áll. Szinte az egész nyarunkat a strandon, vagy a locsolókocsi után bicajozva, időnként meg a Duna partján töltöttük. Hjajj, azok a régi nyarak. Volt egy fagyizó is a kocsma mellett, ahol csavaros fagyit lehetett kapni. Talán akkor nyaltunk ott utoljára, amikor még húsz forint volt. Még a régi, nem ez, ami most van. A fagyi is más volt. A legjobb mégsem Molajban, hanem Szőnyben leledzett. A magtár és az Kórház között, a kis ABC-vel szemben. Néha apám stikában befizetett két-három gombócra, amikor hozott haza azokról a jó kis szombati, vasárnapi családi ebédekről. Ezzel akart lekenyerezni, hogy ne szóljak az ő rövidjeiről. Egy öreg, fekete Csepel biciklin járt mindenhova. Horgászáshoz a vázhoz kötözte a botjait, meg a szákot, a hátára felvette azt a sok kacatot rejtő zsákját és úgy ment a halra. Másnap reggel meg csak pislogtunk -anyám meg szentségelt- hogy tele a kád mindenféle kopoltyússal. Azok a szerencsétlenek meg csak ostobán tátogtak a pokol tornácán. Emlékszem alkalmanként hatalmas harcsák is jutottak, a többi kis szerencsétlen meg alig fért el egyik-másik mellett. Aztán mind a kondérban kötött ki. Apám csinálja a legjobb halászlét! Sok mindenhez (nem) ért, és a pörköltet is 35 változatban készíti, majd 38-ban rontja is el, de a halászléje verhetetlen. Kár hogy egy nyomorult alkoholista vált belőle. Pedig felnéztem rá. Hittem benne. Aztán...
Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy el kellene húzni innen. Lelécelni egy szó nélkül. Talán egy nekrológot írnék, hogy "Hosszú gondolkodás után elhunyt. Temetésére senki ne számítson. Utolsó akarata, hogy akinek kedve, igyon egy kupicával az emlékére." Aztán kész. Nem érdekelne, hogy mit hagyok hátra, ki sértődik meg, mihez kezdenének azok, akik oda juttattak, ahová a múltbeli cselekedeteik miatt láncolva érzem magam és még mindig függnek tőlem. Jó lenne. Gyakorlatilag a nulláról indulni. Egy ismeretlen helyen. Távol mindentől és mindenkitől. Nem lenne civilizációs zaj, mentális szemét, hazugságok és félrevezetés, gúnyolódás, sirámok, kötelezettség... Egy csomó olyan dolog, amiktől jelenleg szívesen megszabadulnék. Persze nem lennének ott a barátaim, néhány ismerősöm. Ők egy ideig biztos hiányoznának, de aztán előbb-utóbb úgyis jönnének az újak, akik a régiek helyébe lépnek. Hiszen ez történik mindig. Vannak, akiket elveszítünk és vannak, akik belépnek az életünkbe. Egyesek csak pár órára, egy röpke édes éjszakára, mások napokat, hónapokat töltenek velünk. De senki sem marad mellettünk örökké.
Egy ismerős érzés nyugtalanít. Enyhe, húzódó fájdalom a jobb kézfejemben. Ha belegondolok, hogy mi mindenre használja az ember ezeket a végtagjait. Rengeteg hatásnak ki van téve. Számomra a leggyakrabban gitárpengetésnél és bizonyos karok húzogatásánál szükséges használnom. Ha-ha-ha. Nem a maszturbálásra gondoltam. Az már egy ideje nem köt le. Unalmas. Vannak olyan cselekvések, ízek, illatok, tárgyak és emberek, amik egy idő elteltével már nem kötnek le. Unalmassá válnak számomra. Nem könnyű finoman megfogalmazni, vagy körülírni ezt a szót és ezért erősen hathat majd egyeseknek, de ez van. Szóval ha már nem foglalkozom valamivel/valakivel, akkor ennyi volt. Tovább lépek. Ez inkább csak a természetemből fakad. Egyszerűen nem tud a monotónia lekötni. Valószínűleg sormunkásként az első hónapon belül felakasztanám a testem. Ahhoz, hogy az érdeklődésem ne lankadjon folyamatos változatosság szükséges. Állandó megújulás, felfrissülés. Nem vagyok az a típus, aki nyolcvanszor áll neki taszigálni egy szekeret, hogy hátha beindul. Ha nincs ami húzza, akkor ott rohad meg, ahol épp leledzik. Nem azt mondom, hogy nem adok esélyt a dolgoknak. Nem! Csak ha valami meg akar dögleni, akkor hagyom, hogy akarata szerint legyen. Persze most meg lesznek páran, akik elkönyvelnek egy sémát és nem mélyednek bele a kérdéskörbe. Vagyis ők is otthagynak. Magamtól nem adok ki mindent magamból...
Megfordult már a fejemben párszor azok a gondolatok is, hogy miért nem lettem ez, vagy miért nem amaz. Miért tettem, amit és miért nem? A válasz pedig a legkézenfekvőbb: egyszerűen mert ezt választottam. A lelkem ezeket a cselekvéseket, történéseket, boldogság töredékeket, szenvedés morzsákat akarta épp megélni. Aztán ha futok még egy kört, akkor meg elképzelhető, hogy gyilkos leszek, vagy nő. Vagy alien -bár itt nem él ilyen... Jó lenne időnként megtudni, hogy mennyi van még hátra. Nem ebből a ciklusból, hanem hány testet tehetek még tönkre. Eljutok e a végső szellemi megnyugváshoz -hogy a keresztények is értsék: mikor jut a lelkem a mennybe/pokolba- még mielőtt az emberiség végleg tönkre nem teszi a földet? Bár a boldog tudatlanság is áldás. (Gondoljunk csak bele: hányan örülnek neki, ha kiderül, hogy életük szerelme félrekufircol? Inkább ne tudj róla, nem? Mondjuk én azt szoktam mondani, hogy ha más kell, akkor inkább eredj és légy azzal boldog. Hoztál egy döntést, akkor tarts ki mellette, engem meg felejts el! Szoktam e haragudni? Minek? Mindenki magára haragudjon, ha a partnere elhagyja. Akkor valamit vagy nem adtál meg neki, vagy telhetetlen az illető -utóbbi esetben meg jobb is ha megszabadulsz tőle.)
Lassan hanyatt vágódom. A reggel már kopogtat az ajtómon. (Inkább az, mint a TEK). Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Még egyszer átolvasom, aztán ennyi volt. Jöhet az álommanó és szórhatja a homokot szememre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése