1.
Az első Westfield a függetlenségi háború idején érkezett Amerikába 1777-ben, mint Őfelsége hű katonája, hogy móresre tanítsa az elszakadásra vágyó rebelliseket. Timoty Westfield, a családalapító, annak a George Wellesley őrnagynak az ezredében szolgált, akinek unokaöccse, Arthur később Wellington hercegeként legyőzte Napóleont 1815-ben a waterlooi csatában. George koránt sem volt akkora katonai géniusz. Az őrnagy addig ténfergett a néptelen vidéken a lázadókat kajtatva, mígnem bele nem botlott a későbbi Kentucky állam északi részén, az Ohio folyó mentén egy nagyobb csapat sauni indiánba, akik nem restelték halomra mészárolni őket. A brutális összecsapást mindössze Timoty Westfield káplár, és két közlegény élte túl. A törzsfőnök azzal a feltétellel engedte szabadon őket, hogy megígérik, hogy brit soha többé nem lép arra a földre.
(A sors különös fintora, hogy II. Timoty Westfield százados csapatai győzték le és ölték meg azt a Tecumseh törzsfőnököt a thamesi csatában 1813-ban, akinek öccse, Tenskwatawa a legenda szerint elátkozta azon amerikai elnököket, akiket a nullára végződő évben választanak meg. Ezt ma úgy ismerik, mint a sauni átok.)
Timoty Westfield káplár és a két közlegény végül – hogy mentsék a bőrüket - átálltak a lázadók mellé. Ez idő alatt ismerkedett meg Kentucky állam első kormányzójával, Isaac Shelby-vel. A függetlenségi háború végeztével azzal húzta ki a szarból Shelby-t, hogy elvette annak várandós szeretőjét. Hálája jeléül a kormányzó birtokot adományozott és életjáradékot juttatott Westfieldnek. Ő volt az első káplár a történelemben, aki sokra vitte.
A család férfitagjai innentől minden komolyabb katonai konfliktusból kivették a részüket.
2.
Az Egyesült Államok 25. tagállama, Arkansas nem a világszép nőkről, vagy a feltalálókról híres. Mindössze két jelentősebb dolgot adott a világnak alapítása, 1819 óta: az USA 42. elnökét, Bill Clintont, és több millió tonna agrárterméket évente. Ebbe nem számított bele a Westfield család feje, Robert által feldolgozott gabonamennyiség, mivel a moonshine-t titokban főzte. A készterméket kamionosok segítségével terjesztette.
Robert Westfield – mint ahogy a felmenői – egy „honvédő” háború hőseként szerelt le. A vietnámi kudarcban ’65-től ’70-ig vett részt tengerészgyalogosként. Két bajtársával, Adam Holttal és Brian Ross-szal elhatározták, hogy elrugaszkodva a kötelezettségektől a saját lábukra állnak és kamionos pihenőt hoznak létre. A választásuk az Arkansas állambéli Fultontól a 67-es úton néhány mérföldnyire keletre esett. Robert építette meg az étkezdét, Adam a motelt és Brian a benzinkutat. Az üzlet egyiküknek sem ment valami jól, de nem csüggedtek. Elhatározták, hogy más módon egészítik ki a bevételeiket. Adam és Brian kukoricát és egyéb gabonafélét termelt, Robert pedig moonshine-t főzött belőle.
’72-ben Robert megismerkedett a szőke, kékszemű Meave Perkins-szel, aki egy évvel később gyermeket szült neki. Az elsőszülött fiú a keresztségben a Donald keresztnevet kapta, mert az apa, Robert rajongott a Kelly hősei című háborús film egyik főszereplőjéért, Donald Sutherlandért. Másfél évvel később megszületett Sue Westfield. Az anya sajnos belehalt a szülésbe, az apa, az egykori hős pedig három év alatt halálba vedelte magát a saját főzésű szeszével. Az üzlete – az előzetes megállapodásoknak megfelelően – a két másik bajtársra szállt. Mivel egyikük sem volt nős és nem akartak gyereket nevelni, így beadták Donit és Sue-t a Fulton-i árvaházba.
A két Westfield gyerek tartózkodóan élte a mindennapjait, mígnem a kicsi Sue-t örökbe nem fogadták. Ezután Doni teljesen elzárkózott a külvilágtól. Az intézetis társai meglehetősen csodabogárnak tartották és nem nagyon keresték a társaságát. A környezetében mindenki Deep Purple-t, Black Sabbath-ot meg Iron Maident hallgatott, cigiztek és titokban ittak, míg hősünknek a legkeményebb zenét a Steppenwolf jelentette és a marihuánát kedvelte. Amikor először látta az Easy ridert, már tudta merre akar haladni az életben. Alig töltötte be a tizenhetedik születésnapját, egyszerűen kisétált az intézmény kapuján és visszatért Adam Holt és Brian Ross mellé. A két férfi azt javasolta neki, hogy álljon be katonának – ahogy az ősei. Az egyik fészerből előkotorták neki a nagyapja ezeréves Knuckleheadjét, a fejébe csapták a második világháborús harckocsizó sisakját és megadták neki a címet, hogy hová menjen.
Doni West így kötött ki Texas-ban. Dallasban bejelentkezett a hadsereghez, bár semmi kedve nem volt hozzá. Rögtön az első nap kiborította az őrmesterét. A többi jelentkezővel együtt álltak az alakuló téren, két sorban. Az altiszt végigsétált az emberek előtt, mindenkivel szemben megállt és kérdezett tőlük valamit. Amikor a második sorba lépett, messziről kiszúrta a középen hanyagul ácsorgó Donit, fején a harckocsizó sisakkal.
- Mi ez a fején? – lépett elé az apró őrmester. Kezét a háta mögött tartotta, bal hüvelykujját szíjtartóba tűzte.
- Bukósisak. – felelte hanyagul.
- És mégis miért van a fején? – hintázott a sarkain leplezett nyugalommal.
- Hogy motorozás közben ne verjem be a fejem? – kérdezett vissza szemtelenül Doni.
- Most nem motoron ül, maga idióta! – üvöltötte az őrmester – Azonnal vegye le!
Doni csettintett egyet a nyelvével és kelletlenül levette a fejfedőt, s mikor a törpe továbblépett utána sercintett. Miután az őrmester befejezte a mustrát, „jobbra át!”-ot üvöltött és elindította a menetet a laktanya felé. Azonban a hippi motoros visszacsapta fejébe a sisakját, kilépett a sorból és hagyta, hogy a többiek elhaladjanak mellette. Vállára vetette a táskáját és kényelmesen elindult a kijárat felé. Ha az őrmester nem néz vissza, kijut az intézményből.
- Mit képzel, hova megy?!
Doni West nem felelt, csak tovább cammogott, mint egy unatkozó jeti. Az őrmester utasította a kapuban állókat, hogy állítsák meg. Ezután következett öt perc ordítás.
Hősünk egy körletre került egy bizonyos Taylor Smith-szel, akivel jó barátságba került. Valójában lámpaoltás után együtt rúgtak be állandóan. Egy alkalommal olyan jól sikerült, hogy Doni másnap elaludt és nem ért le időben a reggeli tornára és még az elméleti oktatásra se. Mikor a teremhez ért csak hanyagul berúgta az ajtót, majd így kiáltott:
- Mi a faaasz?! Napot. – a teremben ülők meredten bámultak a késve érkezőre, néhányan halk kuncogást is megengedtek maguknak. Persze az oktatást végző sem tért magához, csak miután hősünk helyet foglalt.
- Mit képzel maga, hol van? A cirkuszban? – ordította szakaszvezető.
- Inkább állatkertben. – jegyezte meg az orra alatt, amitől a körülötte ülők nevetésbe törtek ki. A szakaszvezető mellé lépett és az arcába hajolt:
- Vegye le azt a szart a fejéről, Westfield!
Ezután jött még néhány sziporka, de az nyomdafestéket nem tűrő lenne.
Az oktatásokon – mint minden alkalommal – Doni West egy percig sem figyelt – az ablakon túl bámulást nem számítva. A szakaszvezető egyszer feltett egy kérdést. Mindenki némán bambult maga elé, mindössze egyetlen kéz lendült a magasba. Mindenki meglepődött, hiszen ilyen eddig egyszer sem történt. Az altiszt meghatódva a történtektől felszólította:
- Igen, Westield!
- A szakaszvezető úrnak nem kell oposszum?
Eltelt néhány hét, és közben egyre több megrovásban részesült. Ki gondolná: cseppet sem foglalkoztatta. Sokkal jobban érdekelte, hogy miből tudna némi plusz pénzt csinálni. Ebben aktív társra lelt Taylor személyében. Leszívták a katonai járművek tankját és a naftát eladták. Egy nap kimenőre mentek. A szomszédos városban mulattak és mikor elfogyott a pénzük, a dzsipjükből eladták az üzemanyag nagy részét, de rosszul számították ki a visszatéréshez szükséges mennyiséget, emiatt alig néhány mérföldre a laktanyától lerobbantak. Doni nem szarozott sokat, lepattant a járműről és bezörgetett az első ház ajtaján, ami mellett egy autó parkolt. Egy mexikói menekült nyitott ajtót. A félhomályban az illegális bevándorló csak a katonai egyenruhát vette észre és egy szót sem értett abból, hogy csak az autójából akarnak leszívni néhány gallonnal.
- Si. Si. – helyeselt a mexikói és visszatért a lakásába, hogy összecsomagolja a családját. Mire végzett Doni-ék leszívták a szükséges mennyiséget a szakadt ’67-es Impalából és elhajtottak. A bevándorló pedig értetlenül állt az ajtójában mind az öt kölykével és az asszonnyal. A család visszafeküdt, de alig néhány órával később ismét zörgették az ajtót. A bevándorló ajtót nyitott és ismét ott állt előtte Doni West.
- Köszönjük a segítséget! Hova gurítsuk a hordót? – kérdezte a férfi, pedig valahol sejtette, hogy a vele szembenálló, értetlen képpel bámuló menekült nem ért belőle semmit. A lényeg annyi volt, hogy Doni-ék a kimenő lejárta előtt visszaérjenek. Utána szereztek egy hordó benzint, és azt vitték a mexikóinak fizetségül.
Fél évvel a bevonulás után buktak le. Jött a hadbíróság, és három hónap zárka. Szabadulásuk után Doni és Taylor motorra ült és körbemotorozták az államot, majd a környezőket is. Végül ’92-ben eljutottak New Yorkba is. Ekkor találkozott egy Jim Daniels nevű veteránnal, aki nem sokkal korábban szerelt le és egy műhelyben dolgozott. A fickóval jól összehaverkodott, miközben az megjavította az öreg Knuckleheadjét. Mikor ott végeztek visszatértek Texasba, hogy részt vegyenek Taylor anyjának temetésén Waco-ban. A duó ekkor találkozott egy David Koresh nevű faszival. A fickó a saját egyházának, a Dávidista szektának a vezetője volt. Meghívta a két férfit a Waco melletti Mount Carmel Center névre keresztelt központba. Taylor támaszra lelt a szervezetben, Doni viszont koránt sem érezte magát otthonosan, így rövidesen visszatért a városba. Néhány héttel később nyélbe ütöttek egy fegyverüzletet. Ekkor beszéltek utoljára:
- Biztos, hogy ezt akarod Taylor?
- Tudod… anyám volt az egyetlen biztos pont az életemben. David pedig új irányt mutat. Támaszom. Kár, hogy Te nem tartasz velünk.
Három hónappal később kiderült, hogy Doni jól döntött. Az ATF és az FBI közös akcióban rajta ütött a Mount Carmel Centeren. Az első nap fél tucat hívőt lelőttek, köztük Taylor Smith-t. Néhány hétig tartó harcok alatt felszámolták az egyházat, amit ma úgy ismernek, hogy a Waco-i ostrom.
3.
Doni West megszerette a klímát, a helyet és az a zseniális ötlete támadt, hogy inkább nem ugrál, hanem csendben meghúzza magát, amíg lecseng a szektás balhé. Úgy gondolta, talán nem kerül a zsaruk szeme elé és sosem derül ki, hogy rajta keresztül jutottak azok az idióták fegyverhez és némi marihuánához.
Így hát elszegődött buszsofőrnek a helyi iskolához. Nem szakadt meg a munkában: reggel ötkor elindult végigjárni a környező kisebb településeket, hogy összeszedje a gyerekeket. Délután kettőig lógatta a lábát egy kihalt parkolóban, majd fordult egyet az első csoportjával, aztán visszaállt a sulihoz és megvárta a szakkörös és sportoló diákokat, majd őket is hazavitte. Mindössze egy hónapig tartott ez a csendes időszak, amikor megismerkedett egy másik sofőrrel, egy bizonyos Luis-szal. A vezetéknevét sosem tudta meg – bár nem is érdekelte. Ez a Luis megjárta már az állam legtöbb börtönét és épp a jó útra térésén dolgozott, mikor belefutott a tuti bizniszbe: középiskolásoknak árulta a füvet. Míg Doni egy ócska házat bérelt a város peremén, addig a kollégája nagyobb lábon tudott élni.
- Hidd el, ezek a kis taknyok úgy veszik a marist, mint az anyjuk a pékárut. – sulykolta Luis hősünket. Egy közismert lokálban söröztek. Péntek volt.
- És legalább jó a cucc?
- Kóstold meg magad. – nyújtott át egy rakétát Luis.
Kivonultak az épület elé, és fellőtték a fehér papírba tekert zöldet.
- Toltam már jobbat is. – fújt ki egy adag füstöt Doni.
- Várd ki a végét, cimbora. – vigyorgott szélesen a kollégája.
Másfél órával később a motorja mellett tért magához. Valaki a lábát rugdosta:
- Hé! Hippikém! Ébresztő!
Két rendőr tornyosult felette és hosszú elemlámpával égették a retináját.
- Mi a fasz? – ült fel hősünk a betonon.
Mögötte a bár bezárt, az aszfalt pedig nedvesen csillogott a térvilágításnak és némi esőnek köszönhetően. Körülnézett, de Luist sehol nem látta. Senkit nem látott a két zsarun kívül.
- Jól van, fiam? – érdeklődött az idősebb rendőr.
- Voltam már jobban is. – kászálódott fel a motorjára támaszkodva.
- Csak nem sokat ivott?
- De.
- Talán így mégsem kellene vezetnie. – emelte lámpája fényét a motorra a rugdosó rendőr.
- Nem lesz gond! – és már ült is a járgányára.
- Előtte azért megfújná ezt? – nyújtott Doni felé egy üvegszondát az idősebb zsandár, mire hősünk kitépte a kezéből és zsebre vágta.
- Bármit megfújok. – vigyorgott bárgyún a kába férfi.
- Nem egészen így gondoltam, uram. – nyúlt a pisztolytáskájához az elemlámpás, de az idősebb leintette.
- Nyugalom. Értjük a viccet… Legyen szíves átadni az okmányait, majd belefújni a szondába, fiatalember.
Mindenki meglepetésére az alkoholszint a határértéket se érte el.
- Fogyasztott valami mást, uram? – érdeklődött csodálkozva az elemlámpás rendőr.
- Dehogy! Nekem bőven elegendő egy-két sör, meg némi whiskey. A többi szart meghagyom a niggereknek, hogy kinyírhassák egymást!
Az utolsó mondata nagyon meghatotta a két texasi rendőrt. Visszaadták az iratait, jó éjszakát kívántak a nagy hazafinak és otthagyták a motorjával együtt.
A következő héttől kezdve napi szinten terjesztette a marihuánát az iskolabusza árnyékában, egészen addig a napig, míg meg nem jelent a városban egy Jason MacBath nevű fickó a társaival.
4.
Jason MacBath a társaival ’96 tavaszán állt meg a texasi Wacoban. A fickó országos túrára indult a leszerelése után. Ezen a túrán csatlakozott hozzá egy Walter nevezetű Kelet-Németországból szökött öreg róka, Mark North, a kaliforniai bukott zenész, egy Snuddy becenévre hallgató ausztrál és egy ír fickó, Ddannedd Berry. Utóbbi alig töltötte be a harmincötöt, de őszebb szőrzettel rendelkezett, mint egy hetvenes éveiben járó aggastyán.
Doni West a kedvenc bárjában, a Zöld Patkányban iszogatott Luisszal, mikor belépett ez a négy csapzott motoros. Messziről lerítt róluk, hogy nagy utat tettek már meg. Lezuhantak egy boxba és Jason intett a csaposnak, hogy négy kancsó sört vigyen az asztalukhoz. A bárpult mögött álló fickónak – nevezzük Billnek – nem nagyon tetszett a stílus, amit megengedtek vele szemben, de Doni leintette:
- Nyugi, majd intézem. – azzal feltápászkodott a bárszékéről és komótos léptekkel a négy idegenhez ment. – Mi járatban urak? – támaszkodott rá az asztalra.
- Te nem idevalósi vagy, ugye? – kérdezte Jason.
- Miből jöttél rá, cimbora?
- Egyrészt nincs olyan tahó kiállásod, mint a többi suttyónak itt és nem abban az elnyújtott nyelvjárásban beszélsz, mint a legtöbb texasi bunkó.
Erre a kijelentésre néhány stattson kalap alatt ülő megemelkedet a székeikben, de Doni mindenkit nyugalomra intett.
- Helyes az észrevétel… Szóval mi járatban?
- Hozz egy kört és elmesélem.
Doni rögtön látta, hogy a saját fajtájával akadt össze, de igyekezett leplezni érdeklődését.
- Bill! Hozz sört és whiskey-t az új barátainknak. Hadd lássák ezek a majmok, hogy nem vagyunk mi akkora tahók, mint ahogy azt ők képzelik. – közben maga alá húzott egy széket és leült a négy idegen asztalának végébe, Luis pedig a biztonság kedvéért mögé állt.
Néhány sörrel és whiskey-vel később már egymás vállát lapogatva röhögtek a másik sztorijain, amíg Bill be nem jelentette, hogy záróra. Ekkor Doni felajánlotta, hogy vendégül látja a négy vándort a saját házában éjszakára, ha nincs hova menniük. Az idegenek elfogadták az ajánlatot.
- Hű, apám! Kíváncsi voltam, hogy kié lehet ez a Knucklehead! – ámuldozott Mark North a parkolóban, mikor motorra kaptak. Neki csak egy újabb típusú Sportstere volt, de rajongott a régebbi konstrukciók iránt.
- Az enyém, úgyhogy a szemed levedd róla! – azzal Doni egyetlen rúgással mozgásra bírta az ősi szörnyeteget, majd megindultak a háza felé.
Egyetlen hétvége alatt összebarátkoztak és elhatározták, hogy közösen indulnak tovább. Még Jason se tudta pontosan, hogy hol akarná letelepíteni a csapatát, de Donit és Luis-t ez cseppet sem érdekelte. Szívesen léptek ki a hétköznapi szürkeségükből. Első útjuk Arkansasba vezetett, hogy Doni behajtson némi tartozást apja egykori bajtársain. Adam Holt és Brian Ross azonban vonakodott bármi féle anyagi kártérítést fizetni – annak ellenére, hogy jogos követelésről volt szó. A vita annyira elmérgesedett, hogy a két egykori veterán Robert Westfield és neje sírja mellett ásott gödörben végezte. A hat utazó felmarkolta a készpénzt, az értékesebb ingóságokat és némi lőfegyvert, majd elindultak keletnek.
