A váratlan vendég

- Jaj, Te kis aranyos! - hőköltem vissza riadtan a kis jövevény láttán. Fáradt voltam, csüggedt és kielégületlen. Hazaérve az esti rettenetből nem éppen hívatlan vendégek pesztrálásához volt humorom, viszont a sors pont egy ilyen merényletet készített elő.

- Hogy kerülsz Te ide? - Nem válaszolt, csak piszmogott tovább. Néztük egymást meredten egy darabig és közben arra gondoltam, hogyha már ilyen szép zöld és hosszú, akkor betekerhetném cigipapírba... de nincs itthon, úgyhogy szemeztünk tovább. A Sithek bosszúja DVD-n trónolt. Azon tűnődtem, hogy miért épp oda telepedett le? Lehet tetszett neki a színe, mintája, vagy ő is Sith? Nem vártam meg míg kiderül, inkábbfogtam a Pecsás korsómat és ráborítottam. Félreértés ne essék: nem volt benne sör - különben is leszoktam már a reggeli ivásról... A korsó-DVD-jövevény kombót végül kivittem a gangra, majd útnak eresztettem. 

Röptében még elejtett egy verebet, leszállt vele egy korhadt ágra és hangos csámcsogással marcangolni kezdte. Ekkor döbbentem rá, hogy ennyi horror épp elég lesz mára.

Maradandó zenei károsodásaim

Sokan nem is gondolnák, hogy emögött a zord külső mögött mekkora zenei érdeklődés és hatások sorozata rejtezik, ami az elmúlt lassan három évtized alatt igencsak széles palettára bővült. Most igyekszem mindet feleleveníteni -a teljesség igénye nélkül- és mindenkivel megosztani azt.
Az első élményeimet még a '80-as években szereztem, azokon a hétvégi ebédeken, melyeken minden szombat és vasárnap délben az egész család körülülte azt a bizonyos nagy diófa asztalt, és ahol egy aperitif után a három fogás alatt a háttérben halkan megbújt a Petőfi rádió "Jó ebédhez szól a nóta" című műsora. A létező választékot ismerhettem meg akarva-akaratlan és mint mondottam volt nem is mutatnám be az összeset, hanem inkább csak eggyel, drága nagyapám kedvenc nótájával nyitnám meg a sort:

Úgy a '90-es évek elejéről már több emlékem van -zenei szempontból. Ekkortájt otthon volt egy Demis Rosussos kazettánk -néhány másikkal egyetemben, amikre később mindenféle rádiós műsorokat vettünk fel-, amit aztán rongyosra hallgattunk, pedig nincs túl jó hangja a fickónak (ráadásul még önmaga paródiájának is elmenne - a gesztusairól Hofi: Piál a föld című klasszikusa jut eszembe-, bár ez lehet, hogy csak a rossz dizájnerének köszönhető) mégis egy fajta görög félistennek tartották. Íme egy arról a bizonyos kazettáról:

Aztán a keresztapám -nem, nem vagyok megkeresztelve, hála a szüleimnek, (és ha rajtam múlik nem is leszek) de mi mindig is így hívtuk édesanyám öccsét- másolt pár kazettát a nővéremnek, hogy szóljon a vén görögön kívül más is. Többek között a Dire Straitstől a Sultans of swing, a Money for nothing (aminek a klipje szintén nagyon megmaradt bennem -elképzelhetőnek tartom, hogy a Lego figurákra emlékeztető animációnak köszönhetően), vagy a Walk of life:

Valószínűleg ennek nekik köszönhető, hogy beleszerettem a Fender jellegzetes hangzásába. Ebben az időben leginkább a rádióból jövő dalokból táplálkoztam, amik aztán "maradandó károsodást" is okoztak. Akkoriban még hallható volt Simon and Garfunkel-től a The sound of silence című klasszikus stúdió változata, ami nem egy film háttérzenéjeként is hallható. Egyszerű és mégis zseniális.

Szintén rádiós hatásként jelentkezett a '70-es évek disco-jának egyik nagy kedvence a Bee Gees. Tizenéves ismerőseim kedvéért elmondanám, hogy akkoriban még nem laptopon szerkesztették a dalokat, hanem hagyományosan, hangszerekkel és ugyan olyan stúdiókban rögzítették azokat, mint a rockzenészek. Így a következőt is a Too much heaven-t is:

Kicsit ugorjunk át a rádióról arra a villódzó dobozra (igen, kedves fiatal barátaim, régen ez az eszköz inkább emlékeztetett egy kibaszott nagy dobozra, mint egy állandóan változó festményre). Egy időben futott a jó öreg Magyar 1-es csatornán (akkoriban talán még a M2 és a Duna TV volt még fogható azon a pár osztrák és német televízió állomáson kívül)) egy Csellengők című műsor, ahol eltűnt gyerekeket kerestek. Ennek a műsornak a főcímzenéje (aminek eredeti klipje is az eltűnt és elrabolt gyermekekkel foglalkozik) is egy örök kedvenc maradt, ez pedig a '92-es évből a Runaway train a Soul Asylontól:

A kilencvenes években két másik legendás előadó hagyott nyomot. Hogy akkoriban miért kedveltem őket? Nem tudom, talán valaki nagyon szerette őket a környezetemben, ma viszont a nosztalgia és a zenei élmény miatt beszélhetek róla. Az egyikük egy fekából lett fehér, Michael Jackson, akinek a neve ha felmerül és beugrik utolsó éveiről az arca, akkor a Thriller jut eszembe, viszont számos nagy slágerét játsszák a rádiók és ismerős mindenki számára, nekem mégis talán a Beat it, vagy a Smooth criminal az igazi nagy kedvencem (utóbbinak 2001-ben készült egy jó Alien Ant Farm feldolgozása):

A másik nagy hatás a glamrock egyik legmeghatározóbb képviselője a Bon Jovi. Snkinek sem kell bemutatni a Livin' on a prayert, a You give love a bad name-et, de nekem mégis a leginkább a Wanted dead or alive tetszett, a countrys beütése miatt. (Ebben az időszakban ment egy sorozat Lorenzo Lamas főszereplésével, a The Renegade, aminek szintén ilyesmi főcímzenéje volt).

Maradunk továbbra is a '90-es éveknél, méghozzá a '96-os évnél, amikor is megjelent egy újabb hatás az életemben. Maga a dal inkább egy személyhez, egy lányhoz köthető és talán itt jegyezném meg először (de nem utoljára), hogy egy bizonyos zenemű egy adott nőnemű lényhez köthető. Jelen esetben az első sulibulik, az első lassúzások emlékét őrzi bennem a The Fugeestől a Killing me softly:

Persze nem ez volt akkoriban az egyetlen afroamerikai előadótól származó tétel, ami maradandó maradt. Nagyon bírtam Puff Daddy Bad boys for life-ját, vagy a Fath Evans-szel készített I'll be missing you, ami a Police: Every breath you take feldolgozása. Valószínűleg sokaknak ezt sem kell bemutatni, hiszen egy elég ismerős darabról van szó, de ami miatt számomra különleges, az az indító zongora futam:

Valamint fontosnak tartom megemlíteni azt a '99-es Run DMC feldolgozást is, amire még az utolsó években még én is lötyögtem a már fenn említett sulibulikon. Ez nem más, mint a It's like that:

Talán az olvasó számára az már kiderült, hogy bizony a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején inkább a kor feketék által csúcsra járatott R'n'B, hip-hop és gangsta rap stílusai voltak hatással a befogadóképességeimre, mégis a kedvenc énekesnőm fehér. Illetve rózsaszín, ha úgy tetszik. Egy alkalommal egyedül voltam odahaza és épp az MTV-t néztem (ugyan arról a TV csatornáról beszélek, ami gyakorlatilag az égig emelte, majd -miután több pénzt és mártírt már nem tudott kisajtolni a dologból- a földbe döngölte a (keményebb) rock és metál műfajt) és bizony ekkoriban még valóban könnyűzenei csatornaként tartották számon, nem úgy mint manapság... Szóval ott láttam egy gyönyörű hangú, fiatal énekesnőt, ahogy egy homogén háttér előtt, néhány par-lámpa által megvilágítva előadott néhány dalt. Annyira megbabonázott, hogy azóta is rajongom érte és ő nem más, mint Pink. Sajnos azokat az MTV-s felvételeket nem találtam meg a youtube-n, de egy élő akusztikus Janis Joplin feldolgozást igen:

Az első rock/metál hatásokat az akkoriban megjelenő, majd tiszavirág életű nu-metal vonal slágerei hozták meg. Nagy különbség nem is volt az ezredforduló R'n'B-je és az új metál vonal között, hiszen utóbbiban sokszor hallhatunk rappelős szövegelést és egyéb zenei motívumokat. Erre nagyon jó példa a Crazy Town Butterfly-ja, a Limp Bizkit Boilere, vagy a Linkin Park Crawlingja (ezt a klipet már csak a benne szereplő fekete hajú démon miatt is érdemes megnézni) és talán az első nagy slágerük az In the end:

2000 őszén megkezdtem tanulmányaimat a gimiben, aminek négy éve alatt rengeteg hatás ért. Rögtön ott volt az első, gyötrelmes év, amikor is be kellett illeszkedni egy teljesen összeszokott brigádba. Ebben a csapatban volt lány, akihez közelebb sikerült kerülnöm (mert egy padban ültünk németórán) és akihez köthető egy szám. Hogy miért pont ez maradt meg, nem tudom, hiszen sosem jártunk, de valamiért mégis. Ez pedig nem más, mint az Underdog Projekttől a Summer jam:

Aztán jött a következő év, meg vagy öt raklap elsős és egy villámcsapásszerű élmény, ami megváltoztatta a jövőmet. Semmi más nem történt, mint megláttam az egyik gólyát, addigi életem talán legszebb teremtését, akibe az első pillantás után belezúgtam, mint lámpa nélküli traktor a vizesárokba. Meg akartam tudni, hogy milyen világban teremnek ilyen szép nők (mert speciel fogalmam sem volt róla, hogy mi a faszom az a Nirvana, ami a pólóján volt), mert azon kívül hogy a D-be járt, más információ nem jutott hozzám (elég befordulós időszakot éltem, nem is nagyon barátkoztam senkivel így a keményebb zenének ideális táptalaja lettem). Kazettákra másoltattam egy albumot a fenn említett zenekartól, meg egy másikat amire Metallica és Guns 'n' Roses számok kerültek fel (csupa olyan, amit akkoriban a Milán hallgatott; a kazik még ma is megvannak). Így vált kedvencemmé akkoriban a Metallica Fuel-je, a Guns November rain-je, a System of a down Chop suey-ja, illetve a Nirvana számomra elérhető teljes diszkográfiája, amiből a favoritom a Heart shaped box volt:

Nagyjából ekkortájt határoztuk el a Milánnal, hogy mi is alakítunk majd zenekart. Ahogy telt múlt az idő egyre szélesebb körben ismertem meg a rock zenét. Imádom például a sokak által utált Metallica St. Anger lemezét. Miután elvégeztük a gimit a különböző zenék jó részét továbbra is a Milán ismertette meg velem, másik részét a mozdonyvezető tanfolyamon szívtam magamba. Előbbi hatásból érkezett az alternatív zenei vonal a Kispál és a Borzzal Quimbystül és 30Y-ostul, az utóbbiból pedig a Lord és a Korn. Az alteres "korszak" viszonylag hamar lefutott nálam, de továbbra is szeretem például a Kispáltól a Zsákmányállat, vagy a hatalmas koncertélményt nyújtó Quimbytől az Autó egy szerpentinen:

A másik irányból érkező hatás részben Szombathelynek köszönhető (hiszen a Lord odavalósi; személyesen találkoztam is néhányukkal a tagok által üzemeltetett hangszerboltokban), részben pedig az egyik kollégának, aki Lord fanatikus volt. Ekkoriban a tanfolyamra gyakran a Szőny-Győr-Celldömölk-Szombathely útvonalon utaztam, ezért a Vándor című számot úgy énekeltem, hogy "Az idő eljött, Győrszabadhegy..."

Egy másik kollégám pedig olyan számokat mutatott a Korntól, mint a Got the life, a Falling away from me, vagy a Did my time, aminek klipjében Angelina Jolie is szerepel:

(Egyébként a Metallica: One és a Pink Floyd: Another brick in the wall feldolgozásuk is bejön).
Így jutottunk el addig a pillanatig, amikor is a Milánnal megalakítottuk életünk első zenekarát 2006-ban, az ős-Corelosa-t. Sok közöm a hangszerekhez addig nem volt így abszolút a nulláról és autodidakta módon indultam neki a kérdésnek és mivel számítógépem se, így a kijelölt számokat kinyomtatott guitarpro kottákról és a meglévő szalagok alapján tanultam meg. Ezek csupa kötelező darabok (Nothing else matters, Enter sandman, Another brick on the wall, Smells like teen spirit, Come as you are, Smoke on the water, Whiskhy in the jar, The Unforgiven később pedig a Fear of the dark), amiket ma már nem is biztos, hogy el tudnék játszani. Természetesen a tagcserék itt sem maradtak el és minden új tag egy-egy újabb hatást is jelentett. Így tanultam meg az AC/DC Big gun-ját, vagy a Road: Nem kell más című számait.
2009-ben fenekestül felfordult az életem. Belépett a képbe egy olyan lány, akit minden addiginál jobban szerettem és ahogy az már eddig is jellemző volt zeneileg is sokban hatott rám. Ő általa ismertem meg a Jack Black féle Tenacius D-t, a Volbeat-et, illetve a Black Label Society-t (és ezáltal Ozzyt is), azon is belül a Mafia albumot. Nagy hatással volt rám Zakk Wylde gitár kezelése és a számok súlyossága. Most mégis egy lassabb tétel következik, amit Dime barátja emlékére írt, ez pedig az In this river:

Két évvel később kiverte a biztosítékot a csapat tagjainál, amikor elkezdtem BLS nótákat tanulni, többet gitározni Létai Balázstól egyre több fogást, bluesos témákat ellesni és a basszusgitárral kevesebbet foglalkozni. Többek között ez is oka volt a különválásunknak, de ennyire még ne szaladjunk előre. Volt ugyanis egy énekes ebben a Corelosában, méghozzá Elődke (utálta, ha így hívtam, de szartam rá nagy ívben), aki szintén hozott újabb zenéket az életembe. A legmeghatározóbb talán Tom Waits volt, tőle a kedvencem pedig a God's away on business. Aztán megtörtént, aminek meg kellett lennie és két hónappal később már a Vesztegzárban pengettem a Gyertyák könnyét. Mivel előtte mélyebb kapcsolatom a thrash metállal nem volt, ezért Monesz ellátott néhány instrukcióval, hogy miket is kéne megismernem, hogy jobban magaménak érezhessem a kérdést. Így ismertetett meg a Slayer, Kreator, a Testament, Anthrax, Sodom és az Exodus vonallal. Utóbbitól érkezzen most a Strike of the beast, amit a 2008-as Wacken DVD-n láttam, és amitől teljesen eldobtam magam.

Persze Bálinttól meg kaptam egy adag Devin Townsend-et, meg Scar Symmetry-t, Lamb of God-ot, Watch my Dying-ot és még egy csomó olyat, amit hallgat. Így aztán könnyebben rátaláltam a keményebb metál vonalára. A folyamatos változás persze nem állt le, jönnek az újabb és újabb hatások, vannak, amiket elhagyok és olyanok is, amiket újra előveszek. Nem is olyan régen szedtem elő a Metallica Justice lemezét. Még mindig jó... Viszont két dologra nem jövök rá, hogy hogyan találtam meg magamnak a Machine Head-et, meg a Six feet under-t. Minden esetre most utóbbi szól a legtöbbet, mint például a Victim of the paranoid:

A lista teljes e? Biztos vagyok benne, hogy nem az. Tuti, hogy kihagytam ezt-azt, de ez már nem lehet meglepő, ha az előfordul, hogy kimegyek a konyhába és elfelejtem miért is mentem oda. A jövőben mit fogok hallgatni? Ki látja azt előre?