Időszakos vizsga margójára - 1. rész

Hamarosan a tehénszaros győri tvszk (tehénszarban vonagló szolgálati kelepce) egyre leharcoltabb, de annál serényebb munkavállalóit is eléri az éves vizsga szele. Valósággal megcsapja őket. Aztán, hogy rendet is vág e köztük... már mindenre fel vagyunk készülve. Drága jó vezénylőnket (as. Csocseszt) is már felkészítettük a veszteségekre. Erre ő a jól ismert mozdulattal homlokához illesztette mutatóujját és csak ennyit mondott: "Figyelj!" majd gondolkodni kezdett. Hallhatóak voltak megrozsdásodott, de annál gyorsabban forgó agytekervényein számok ezreinek morajlása, s végül kibökte: "Ha 17-en el is véreznek, még nincs baj. Érted mit mondok?" Hogy a fenébe ne. Krónikus emberanyaghiány van az istálló berkein bellül, 30-40 óra plusszok havonta fejenként, de ha ennyien el is véreznek, a maradékot még mindig meg tudja úgy gyötörni, hogy aztán otthon se puszi, se petepitipitipá! Allah mentsen meg attól, hogy bárki is megbukjon, de mi van akkor, ha Ms. Antinumera kombájnal fogja aratni a dolgozókat, mert épp rossz csipkés bugyogót vett fel, ami a ótvarul borotvált belsőcombján sercegéssel irritálja szottyadt bőrredőit? Sztivi, az istállómester nem fogja izgatni magát a veszteségek láttán, mert leszarja a beosztottjai problémáját. Pinyó felügyelő legfeljebb két deci konyakkal többet iszik majd meg... (folyt. köv.)

Osztálytalálkozók körüzenetben

Idén már a harmadik osztálytalálkozót kellene megérnem, de jelen pillanatban úgy fest a dolog, hogy csak pár régi, lelkes osztálytárs (én vagyok a régi, a többiek a lelkesek) fog találkozni egy korsó sör mellett (a mimózák és a kékvérűek üccsiznek). Pedig devla látja hitvány lelkemet, hogy kíváncsi lennék az egykori játszópajtásokra. Mi lett velük? Hogyan élnek? Vagy, hogy egyáltalán? Az érdeklődés hiánya nagyon lehangolóvá tesz.
Nem ez az első, mint már mondottam volt. 5 évvel ezelőtt egy hirtelen jött ötlettől vezérelve rántottunk össze egy kisebb társaságot ugyan ebből a felhozatalból. Persze a létszám azért volt akkor kicsi, mert a kommunikációs eszközöknek nagyon szűkében voltunk. Most, a létező összes fórumon meghírdetett eseményre a mai napig mindössze ketten jelezték részvételi szándékukat, ketten pedig, hogy az adott napon sajnos nem tudják jelenlétükkel emelni az est fényét (az a qrva meló). A többiek olvasták az értesítést, de válaszra nem méltattak minket, szervezőket. Lehet, hogy haragszanak? Vagy azért nem reagáltak rá, mert nem a szokásos, sokak által mélységesen gyűlölt körüzenetben (fw.fw.fw..) kapták meg? Vagy azért, mert a multkor (az időpont teljesen mellékes, bármikor előfordulhat) anélkül elsétáltam mellette, hogy ráköszöntem volna? Könyörgöm 5-10 éve nem is találkoztunk! Jah, és még egy! Egyesek miután felkerültek középiskolába elfelejtettek fogadni a köszönésemet. Most meg zokon veszi, ha én sem teszem meg?
Nem vagyok egy haragtartó típus. Erre élő példa a tavaly megrendezett gimnáziumi 5éves találkozó megszervezésének története. A múlt év elején eszembe jutott, hogy mi lenne ha összehoznánk a társaságot. Akkor is a számomra sikeresnek gondolt elektronikus üzenetet választottam. Választ akkor még kevésbé kaptam, mint most (gyakorlatilag egyenlő volt a nullával). Majd fél évvel később egy általam gyűlölt személyiség keresett meg, hogy szervezzük meg közösen. Eme egykori o.társammal sikerült kellőképpen összevesznem az éretségit követő második évben (A becsületemen ejtett csorbát. Természetesen semmi alapja nem volt az állításának, hallgatósága és hívője viszont annál több) ezért gondoltam, "ha ez nem indítja be az emberek agyműködését, akkor semmi!" És lám csodát! Bevált! Mindössze négyen nem tudtak megjelenni az ominózus rendezvényen (köztük az utált emberkével, a szervezőtársammal - ma is kibaszottul hálás vagyok neki, hogy ott hagyott a szarban -> Szerezz virágot fél órával a buli előtt egy olyan kisvárosban, ahol 16 órától minden zárva!) De a találkozó jól sikerült, mindenki elégedetten tért meg... haza!

Régi memoárok erről-arról

Amikor tegnap elindultam otthonról még nem sejtettem, hogy találkozni fogok régi barátommal. Nem tudom, hogy ki vette észre előbb a másikat, de valószínűleg ő engem, mert amikor megláttam már az irányomba tekintgetett. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy jó ötlet e feléje menni, de aztán odalépett mellé a gazdája és megnyugodtam, gondoltam most már nem fog lerohanni a kis drága. Aztán Andersen becsukta a mesekönyvet. Amilyen lendülettel megindult felém... hát lefagyott bennem a Windows. Nyunyóról tudni kell, hogy ő az a fajta, aki olyan kutyát eszik desszertnek, ami ilyen két marokra való köret nélkül! A gazdája megnyugtatott, hogy nem bánt, tartsam oda neki a kezem nyugodtan. Megszagoltattam vele a már-már közkincsnek számító jobb kézfejemet, mire a kis házi kedvenc megnyaldosta a szája szélét. Aztán háromszor körbeugrált, mire a gazdája továbbra is biztosított afelől, hogy nem fog bántani. Elmondta, hogy Nyunyó még csak egy éves kölyök rotveiler és csak játszani szeretne! A korkülönbség ellenére egy súlycsoportban vagyunk, csak neki valamivel nagyobb a harapása, mint nekem. Még két közös vonásunk van: mind a ketten feketében járunk és szeretnénk a jobb kezemmel játszani... (van egy olyan érzésem, hogy nem ugyan abban az értelemben)

...úton a munkahelyem felé a vonaton csak az előtérben volt helyem. Nem zúgolódtam, tudtam, hogy a diáksereg most megy vissza a fiatalságuk legnagyobb élményeit jelentő kollégiumába. Egykedvűen támaszkodtam neki az elválasztófalnak. Két, 18 év körüli fiatal beszélgetett a túlsó ajtónál. Később velem szembe megállt egy erősen őszülő úr. Nagyjából Győrszentiván után megürült annyira a vonat, hogy a fiatalok behúzódtak az utastérbe, leültek a csomagjaikhoz. Erre az őszes úr eleinte csak félhangosan, tapogatózva elkezdte perelni a mai fiatalságot. Mivel bennem látszólagos támogatójára lelt, felbátorodva hangoztatta nézeteit! Egy utolsó, szemétre valónak állította be a jövő nemzedékét, mert szerinte ma már nincs aki átadná a helyét. Sajnos valahol igaza van. De ha nagyon akart volna akkor le tudott volna ülni... Még egy észre vétel az úrral kapcsolatban: valószínűleg nem a hallgatagsága miatt ferdült el az orra...

 

Nem vagyok egy nagy hamburger fanatikus, de ha nincs jobb a szamárhúst is megeszem. Szorult helyzetemben az este folyamán is imígyen cselekedtem. Amikor felértem a vízfejfővárosunk Déli pályaudvarára eluralkodott rajtam az érzés, hogy valamit ennem kell, mert szolgálatképtelenné válik a dolgozó. Felkerestem egy vendéglátóipari egységnek nevezett létesítményt, ahol csodák csodájára rosszabb sajtburgert csinálnak, mint a McDögleszben! Nem elég, hogy kicsi volt, de még csak sajtot se nagyon látott! Én se! Győrben a vidéki buszpályaudvarnál (as. parasztelosztó) van egy lángos sütő. Ott a hús akkora, mint itt a zsömle! Igaz, hogy elveszik a burkolatok között, de legalább van rajta mit enni (bár jóllakni attól sem lehet, de az éhségérzet csillapítására megfelel). A másik dolog: egy fogyasztóvédelmis tanulmányi kirándulás sem ártana már ott. De lehet, hogy ki lehetne hívni akár a köjált, az ajánlt, a sintért, a Moszkva tért, de akár a Blaha Lujzát is!

Gazdaságilag az ország most egy kissé szárazabb, aszályosabb időszakot él meg. Tegyük fel, hogy a következő választást egy másik párt nyeri meg. Tételezzük fel, hogy kormányváltás esetén egy kicsit több csurran. Kicsit emelkedik az életszínvonal, emelkedik a vízszint. És ha emelkedik a vízszint, akkor magasabban lesz a béka segge is?

 

A friss tavaszi virágillat derekát szerelmesen átöleli a megfáradt szemét bűze és émelyítő táncot lejtettek a felkelő nap sugarai keltette rivaldafényben!

Magyarul:

iszonyatos klozetszag terjengett hajnali fél hétkor és a nap beletűzött a szemembe!

Hazajöttem a messzi Bakonból és gondoltam, hogy a megfeszített munka közben fel vert port lemosom magamról. Ahogy körülnéztem, no lám: egy kullancs. Évek óta nem láttam egyet se -a munkahelyieken kívül! Ohh -mondom- pajtás, a jegyed eddig szólt, innentől úsznod kell! Égnek meredő lábakkal eszeveszett tiltakozásba kezdett, de aztán engedett a csipesz végében kifejlődött erőszaknak és még a fejét sem veszítette el! Nem úgy, mint néhány székhez ragadt elvtárs, mikor megfosztják a bőrkárpittól! Még élt, mikor meglocsoltam egy kis borszesszel...

Egy nagy igazságra azért rájöttem: az alkohol valóban öl... és drága!

Emelkedni fog az ország gazdasági helyzete mostantól! Megemelik az alkohol jövedéki adóját! Aki eddig megvette, az a jövőben is megfogja! Kerül, amibe kerül! A kapitalizmus omoljon tovább magától; a gyerek otthon éhezik -hogy az asszony is, az már lényegtelen- az nem érdekes! Mi iszunk!

Semmi gondom nem volt addig a hóval, amíg egy medve be nem kopogtatott a motor ablakán és el nem kezdett óbégatni, hogy "davaj, davaj!" Aztán ránéztem az órára és tényleg "davaj", mert lassan indulni kéne! Kéne, de nem tudunk. Az a fehér paplan öt óra alatt mosatlan szennyesként tornyosult előttem. Mondok, "wtf?" Aztán az ablaktörlő tisztázta a helyzetet és a méteres hófal mindössze bokáigérő csenevésszé zsugorodott...

Most, hogy leesett a jimbeambeam, újra jön a gestapó... vagyis a télapó? Hoz majd szalonnáscokort meg avas mogyorót? Vagy csak hagyja, hogy az ördögök belesz@rjanak a csizmákba? És a Jézus? Ő is jön? Ilyen hidegben a vodkát vagy a whiskeyt szereti jobban? Vagy a vallása tiltja az alkoholfogyasztást? És az anyja is jön? Nevelőapja biztosan nem, mert külön él Máriától, mióta kiderült, hogy az hettyenpitty... És az éjféli mise is meg lesz tartva? Legutóbb a művházból csor... kértünk széket, mert luca napkor seggrészegen a plebánia udvarán fetrengtünk. Másnap meg nem volt kedvünk dolgozni. Máskor sincs, de ilyenkor meg pláne. Meg is intett minket a pap elvtárs, és valami miatyánkot meg üdvözlégyet kért! Üdvözltük mire a Kolacsek a megivott misebort a gyomor tartalmának egy részével a szenteltvízbe helyezte...

"Új funkcióval bővülnek a személyes adatlapok: számos témában megadhatjátok kedvenceiteket, így többek közt a kedvenc mozifilmeiteket, zenéiteket, könyveiteket, stb."

Hát ez kellett? Még mindig vannak problémák a régi funkciókkal, de ez úgy hiányzott, mint kolera a lepra telepre!

Huj, de felidegeltem magam... a szentit! Ugye most -sajnos- megint megfulladt egy kisgyermek egy strandon. Szomorú, tényleg az... De! Kérdem én? Annak a lefolyónak, ami beszívja a gyerek lábát, vajon vannak e vándorlási képességei? Vadászik az a szerencsétlen lefolyó a gyerekekre? Galád módon becserkészi az áldozatát és elnyeli azt? Vagy netán a kis kölyök volt túl kíváncsi? Tapasztalatom alapján az utóbbira szavazom! Annak idején mi is marhára élveztük, amikor az elszívó nyílásba becsúsztattuk a lábfejünket és a víz sodrását érezhettük a lábunkon. Jobban kéne figyelni a gyermekeinkre, mert nem biztos, hogy csak a medence torka a hibás! Persze egy rács, ami kiszűri az efféle nagyobb uszadékokat, az nem ártana! Talán a tapasztalatlan kölkek se fulladnának bele egy hétvégi családi programba!

Minket b...ogatnak minden szarért, de vannak olyanok, akiknek jelzőkezelés se kell! Aztán nesze neked mindjárt 20 halott! Akár szlogennek is felvehetnék:
"A magánvasút magán vasal!"

 

Mosolyogj és villantsd elő a legszebbik fogszuvasodásod!

 ... mikor leültem a buszon éreztem, hogy valami hozzáért a kobakomhoz, de hogy ekkora hatást vált ki, azt már nem: a busz megremegett, majd leállt a motorja. Erre minden utas felém fordult, szúrósan rámszegezte a tekintetét és miután észlelték, hogy én voltam a dolgok előidézője, a halálfélelem uralkodott el rajtuk...

 A tegnap egyszerre volt káosz és vidámság. Ittunk (sajnos volt, aki többet is a kelleténél, amitől aztán elborult a gyógyszere és elő tört belőle a beképzelt seggfej), mókáztunk (mint mi általában mindig), zenéltünk (a sör miatt eléggé félreértettük a hangokat, amitől konfliktusok keletkeztek még idő előtt) majd még többet ittunk, hogy elfelejtsünk mindent, mi fáj. Persze a másnap jobban fájt :D Örültem volna, ha másképp alakul (aki fontos nekem, ott van; egyesek nem rúgnak be túlzottan; a hülyék elkerülnek), de mivel így történt, tanulunk belőle. Egy kellően elborult pillanatomba még az is megfordult a fejemben hogy ezt így nem folytatom, de aztán meggondoltam magam: csak a gyengék hátrálnak meg! Fontos lépéseket kell megtennünk ahhoz, hogy tényleg jól működő és sikeres legyen a mi kis projektünk, az álmom!

Hogy boldog vagyok e? Van egy "csodálatos" munkám, amit szinte már minden nap művelnem kell minimálisra csökkentve a szabadidőmet. Mivel kevés a szabadidőm így a zenével sem tudok annyit foglalkozni, bár nagyon ki tudok kapcsolni. Egyedül élek egy lakásban, ezzel enyém lett várva várt szabadság. Vagy mégse... Nem így képzeltem el. A szüleimtől távol, de időnként a csend ordítása megsüketít... Hazaérve ledobálom magamról a vasutat, összedobok valamit éhhalál ellen, vagy benyakalok valamit a vesekő megelőzésének érdekében, aztán vagy kezembe veszem valamelyik húros játékszeremet, vagy elnyúlok az ágyon és eljátszom az álom valamely formájával. Felébredve ugyan az a szánalmas kép fogad, mint amitől előző nap bágyadtan könnyes búcsút vettem... Könnyes, mert zokog a szívem, hogy megint átrohant a lelkem egy-két napon anélkül, hogy a boldogság poharából csak egy csepnyit is magamhoz vettem volna. Félek tőle, hogy eltékozlom azt az időt, amit ebben a testben bezárva kell töltenem. Persze amíg a célomhoz nem jutok el, nem tapasztalom meg azokat a dolgokat, amikre vállalkoztam, addig ez a lélek eben a börtönben sínylődik, nevelődik, fejlődik, szenved... A boldogságom attól is függ, hogy mennyire értem meg a dolgokat. Elég egyszerű ember vagyok, sajnos nekem egyértelmüen, szájbarágva kell elmagyarázni azt, hogy most mi a fasz van. A rosszul megfogalmazott mondatokat hajlamos vagyok félreérteni, többet hinni a valóságnál és vakon ragaszkodni a nem létezőhöz. Ez nem az én hibám, ilyennek születtem... Sok mindenben változunk. Én is. Amióta az eszemet tudom, külön törekszem is rá. Persze ehhez kellettek különböző külső hatások, sérelmek, boldogságcseppek. Persze úgy élem meg, hogy a jóból nem igen jut ki, de ez csak a pesszimizmusom mondatja velem... A világ legszerencsésebb emberének tartottam magam, amikor megismertem azt, akit eddig a világon mindennél fontosabbnak tartottam. Egy érzelmi mélypontról rántott ki, de aztán minden más téren a viszájára fordúlt minden. Aztán próbáltam helyrehozni a dolgokat, megtalálni az egyensúlyt, de bebuktam. Azóta lakom egyedül és azóta ordít a csend olyan kibaszottul...

Péntek reggel vigyorogva lépett be a vezetőállásra a jegyvizsgálóm és mesélni kezdte, hogy egy elsőosztályú arcképest bitorló tag panaszkodni mert a szájával az utastájékoztató hangereje miatt. Természetesen a figurán a rutinos kolléga simán leszerelte. A sztori Á.C.S.-n folytatódott. Illemtudó kopogás után egy szürke arcú, negyvenes törpe lépett a konyhára. Tompa arcán csak apró szemei villództak, mint a prédáját kereső ragadozónak. Hangja pattogó és parancsoló volt, de ugyanakkor beosztását oly áhítattal, hosszan ízlelgetve ejtette ki, mint 30 évvel ezelőtt az éjféli misén az áment. Nem számítottam rá, hogy korán reggel, éhgyomorra meglátogat a GESTAPO. Vagyis egy újabb seggfej, akinek hatalmat adtak a kezébe. És ez a tény, a hatalom birtoklásának tudata elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el. Látszott, hogy élvezettel és undorral végzi a munkáját. Élvezi amikor a puszta jelenléte és a vasútbiztonsági osztály szavak borzongást váltanak ki az ellenőrzött dolgozókból. És undorodik, amikor ezt nem teheti meg egy íróasztal fölé görnyedve a napi jelentésének körmölése közben.