Az emelőnél

Némán ültünk és persze enyhén spiccesen. Az apró guruló székeink halkan nyikkantak meg, ahányszor a poharainkért nyúltunk, a műhely kopár falai pedig szerényen verték vissza azt. Lafaty Bandi barátom szemei gyakran lecsukódtak, feje időnként már le-leesett. Az elfogyasztott alkoholmennyiség mindkettőnk érzékeit és agyműködését lelassította. Nem haladtunk a „Négyes” névre keresztelt motorunk építésével sem, bár a szándékunk korántsem ezen művelet miatt hozott össze minket. Tort ültünk - a magunk módján. Egy régi, kedves harcostársunkat veszítettük el – ismét. G nomád csapatát erősítette, amióta az megalakult, azelőtt pedig Cinege alapítótársa volt a Vikingeknél, de mindenki csak Sörösnek hívta. Valójában Rákóczi Gáborként anyakönyvezték és hát a név sem véletlen, hiszen arcra nagy hasonlóságot mutatott az ötszáz forintoson látható Rákóczi Ferenccel. A különbség mindössze a sörön nevelt bendője különböztette meg.

- Jó ember volt! – emelte poharát a mennyezet felé az alelnököm.

- Igazi csavargó! – követtem a barátom példáját, majd egyetlen húzásra lehajtottuk a maradék whiskey-nket. A poharak nagy csattanással értek a rozsdamentes fémlapokhoz, amik a szekrények tetejét borította.

Senki ne gondolja, hogy Lafaty Bandi leszokott volna az erdélyi köményeséről, de ha épp nem volt készleten, akkor whiskey-ztünk. Vagyis elég gyakran. Az évek során komoly minőségellenőrzést végeztünk az elérhető fajtákból és a kialakult kedvenceinkből rendszeresen szereztünk be nagyobb tételekben, némely esetben egyenesen a gyártótól.

- Van már valami hír Stevie-ről? – emelte fel fejét az alelnököm. Szemhéjai szűk rést engedtek neki a látáshoz, de az alkohol elhomályosította a látását. Kétlem, hogy pontosan be tudta határolni merre vagyok.

- Semmi. Horáció csak hiteget.

- Szigorú? – böffentett a barátom. A hirtelen feltört, kellemetlen ízt egy korty külön kör whiskey-vel csapatta el.

- Futottak pár kört, de csend van.

Szigorút és a „Hunter Crew-t” is ráállítottam az ügyre. Nem akartam arra várni, hogy a törvény emberei fél év elteltével lezárják az ügyet, csak mert egy rakás balfasz érdekek nélkül nem hajlandó tenni semmit.

Lafaty Bandi feje egyre többet nyaklott le, ezért megkérdeztem inna-e kávét. Helyeslőn bólintott, vagy csak elfojtott egy hányást, nem tudtam eldönteni, de minden esetre megnyomtam „a csengőt”. A csengő egy kapcsolóból és egy jelzőeszközből állt, amiből az utóbbi a klubba volt bekötve és arra szolgált, hogyha a műhelyben dolgozók megszomjaznak, akkor mindössze jelezni kellett vele. Egy hosszú a sört, az egy rövid a tömény italokat, a két rövid pedig a kávét jelentette. Mivel a garázst bekameráztuk, így a pult mögött álló mindig láthatta hányan vannak odabenn.

Hátamat a fémlapú szekrénynek támasztottam. Még a pulóveren keresztül is hidegnek éreztem, ahogy minden más fémből készült tárgyat, ami a helyiségben megtalálható. A fűtésünk napok óta szarakodott valami miatt. Hol a gázkazán adta be a kulcsot, hol pedig az egyik cső lyukadt ki. A hibát rendre Bobby hozta helyre, mivel az eredeti szakmájába vágó feladat, de ezen a napon vendége érkezett hozzá a tetováló szalonba, így a fűtés csak félig meddig üzemelt.

A „Négyest” néztem a kávéra várás közben. Mindössze a váz, az S&S blokk és az első villa volt a helyén, pedig már két hete elkezdtük a munkát. A három darab egy ideje a műhelyben állt. A váz valamikor egy Harley Dyna Fat Bob volt, de az eredeti gazdája, egy kisbéri srác belerohant vele a 13-ason az árokba. A rokonai nem akartak a roncsokkal foglalkozni, elég bajuk akadt a temetés miatt, ezért elpasszolták nekünk párezer forintért. Bandi nem repesett az örömtől, amikor meglátta a vasat, de aztán a helyrehozatal és a porfestés után nem akart hinni a szemének. Mondjuk akkor se, mikor megtudta, hogy milyen blokkot rendeltem bele. A „Trianon túra” alatt megismerte, és ezért nem volt túl jó véleménnyel róla, viszont amikor egyben megérkezett az SH93, akkor kicsit javult a hangulata. Ez a típus a Harley Davidson 1970 és ’84 között gyártott Shovelhead blokkjainak frissített másolata. Az alelnököm egyből értette mit szeretnék kihozni a dologból, mikor a hosszú, rugós első villa is megérkezett. Lehülyézett, de legalább tisztán látta a koncepciót.

- Itt a kávétok. – lépett be a műhelybe Kornélia. Hangja szelíden csilingelt vissza a kopár falakon.

Stevie eltűnése óta igyekezett minden pillanatban a kedvemre tenni, hogy a feszültségemet oldja. Néhányszor persze lehordtam, amikor rosszkor téblábolt körülöttem, de pár órával később elnézést kértem tőle és kiengeszteltem. A teljes harmóniához hozzájárult pár titokban megsúgott tipp, amit azok a csajok mondtak el, akik a Klub körül lebzseltek és Kornélia „barátnői” voltak. Valójában ócska ribancok, akik egytől egyig igyekeztek úgy helyezkedni, hogy valamelyik tag oldalbordája lehessen annak reményében, hogy olcsón, vagy könnyen jussanak hozzá piához, drogokhoz.

Ezeknek a tippeknek köszönhetően elvittem egyszer vacsorázni egy jó helyre Győrbe, kirándulni erre-arra, romantikus hétvégére Egerbe, stb. Csupa olyan dolgot csináltam vele végig, amit mással előtte sose. Halálosan untam minden egyes percét, de ő nagyszerűen érezte magát, kivirult tőle és végül is minden tettem ezt a célt szolgálta.

Bandi orrába belekúszott a frissen főtt fekete illata, amitől már valamelyest magához tért. Felkapta a csészét és lehúzta a tartalmát anélkül, hogy megvárta volna, hogy lehűljön. A forró kávé végigégette a nyelőcsövét, ami miatt harákolni kezdett. Odanyújtottam neki az üveg whiskey-t, amit addig pusztítottunk és azt is meghúzta.

- Jobb már? – túrtam bele a kabátom belső zsebébe a szivaromért.

- Fasza. – felelte Don Corleone hangon az alelnököm. Tenyerével megtörölte a szemét és egy-egy vastag csíkot húzott mindkét szemére. Azzal nem számolt, hogy koszos az olajtól és a zsírtól. Mikor rágyújtottam, akkor vettem csak észre én is és lassan, egyre határozottabban nevetni kezdtem a látványon.

- Mi van? – háborodott fel Bandi.

- Nézd meg magad egy tükörben és meglátod. – tört ki belőlem a nevetés.

Gurult néhány métert a székével, kihúzott egy fiókot és kivett belőle egy régi tükröt, ami valamelyikünk motorjáról származhatott valamikor. Amint meglátta magát ő is felnevetett.

- Lerohanjuk Izraelt? – vigyorgott rám cinkosan.

- Jó az álcád, de majd legközelebb. – fújtam a plafon felé egy füstpamacsot mosolyogva.

Bandi felkelt a székéről és az első három saját építésű motorunkat járta körül és vizslatta őket. Arcára elégedettség ült ki, ami kissé meglepő a sok szenvedés, vita, káromkodás és befeccölt idő fényében.

- Kettesért mikor jön az a tatabányai csávó?

- Elvileg ma, de még nem hívott.

A másodiknak és harmadiknak épített motorjainkat eladásra kínáltuk. Elsősorban magunknak készítettük őket, de végül úgy döntöttünk, hogy megválunk tőlük, hátha hoznak újabb megrendelést. Bizonyos pénzmagot biztosan, ami meg mindig jól jön a Klubnak.

- G is ma jön, nem? – ekkor a „Hármas” mellett állt, ugyanis arra meg a Nomádok elnöke csapott le még akkor, mikor meghirdettük. Mindig is szeretett volna egy bobbert.

- Azt még azelőtt mondta, hogy elvesztettük volna Söröst. Azóta nem beszéltem vele.

- Megint fasírtban vagytok?

- A faszt! – legyintettem. – Csak ritkábban beszélünk, mint régebben.

- Hm...

Láttam Bandin, hogy elmélázik, miközben a művünket nézi. Bal karját a hasán keresztbe fonta, jobb kezével pedig az állán éktelenkedő két napos borostáját masszírozta.

- Emlékszel még, mikor bemutattál neki? – bökte ki végül.

- Hogy a fenébe ne!

Alig két évvel a Klub indulása előtt történt, abban az évben, mikor elkezdtem motorozni és elköltöztem egy saját házba. A házavató bulin mutattam be őket egymásnak. Azelőtt csak tőlem hallottak egymásról éveken keresztül, de mindketten várták már a találkozást. Talán a kölcsönös szimpátia miatt, ami látatlanban is kialakult, vagy az általam írt történetekben megjelent szereplők róluk mintázott jellemei miatt. Ki tudja? Az biztos, hogy már akkor este összehaverkodtak egy üveg elfogyasztott whiskey mellett és másnapi háromszemélyes afterpartyn már egymást karolva dalolásztak. Így lettek ők igazi szesztestvérek.

Egy ismeretlen autó fordult be a garázs előtti térre egy utánfutóval.

- Emlegetett szamár? – kérdezte Lafaty Bandi, és a válasz helyett a kapuhoz lépdelt, hogy annak ablakán át levizitálja az érkezőket.

A fekete Volvo terepjáró vezetőüléséről Golyó szállt ki, a túloldalon pedig felbukkant a régi harcostárs feje. Mindketten kék farmerben, és bőrkabátban voltak, amire ráhúzták a colort. A garázskapu kitárult és Bandi eléjük sietett. A szokásos klubos üdvözlés után bevezettük őket a klubházba. Kornélia felvette a rendelést mikor elhaladtunk a bárpult előtt, mi pedig a titokszobába vonultunk be.

- Szeretném hivatalosan is részvétünket nyilvánítani Sörös miatt. – kezdtem bele a mondandómba miután helyet foglaltunk az asztalnál.

- Köszönöm. A temetésre jöttök? – kérdezte G.

- Mi ketten biztosan.

Megköszönve bólogatott a két Nomád.

- Mi újság a két Hangaround chapterrel? – érdeklődött Golyó. Mellkasán frissen varrt felvarró jelezte, hogy ő lett G testőre.

- Jelenleg minden rendben. Az északiak közül valaki minden hétvégén átugrik bulizni.

- Van olyan, hogy az egész galeri és kiisznak a készleteinkből. – Bandi megjegyzésén jót derültünk.

- Aradot Nicu szemmel tartja. Minden héten beszámol mindenről és múlthéten el is jöttek páran.

- Páran? Egy kibaszott mikrobusszal jöttek vagy nyolcan!

- Köményest hoztak? – kérdezte a nomádok elnöke.

- Hoztak, de már elfogyott. – szégyenkezett az alelnököm.

- Még akkor este, mikor jöttek. Irdatlan nagy buli volt. Még Ladislav is átugrott pár északival. Maradjunk annyiban, hogy senki nem tudja, hogy ki zárta be a DH-t.

Újra feltörő nevetésünket az ajtón betoppanó Kornélia törte meg némiképp. Mindenki elé elhelyezte a rendelt italát egy bájos mosoly kíséretében, majd távozott.

- Szép kis menyecske. – nyalta meg a száját Golyó.

- El a kezekkel, testvér! Az elnökünk csajáról van szó! – korholta le G a testőrét, aki pironkodva összehúzta magát.

- A tesójával mi van? – kérdeztem a söröm mögül.

- Féltem a kérdéstől, köszi.

- Csak nem ő is terhes? – röhögött fel Bandi.

- Hogy érted, hogy „ő is”? – kérdezett vissza G.

Széttárt karokkal válaszoltam az alelnököm helyett:

- Akit eddig megdugtál, mind terhes lett. Triumph húga, Majom lánya…

- Aztán ott van még a román csaj… Rebeka? – folytatta a vérszívást Golyó.

- Dia! – szállt be a találgatásba Lafaty Bandi.

- Rita. – zárta le a kérdést G.

Nem sokkal a túra után a csaj felhívta G-t azzal, hogy terhes. A nomádok elnöke egy darabig szóhoz se jutott, végül zavarában kinyomta a telefont. A csaj megkérte Nicu-t, hogy vigye el ’Szemesre, de mikor az megtudta miért kellene ekkora utat megtennie, előbb felhívta az érintett felet. A történet végére egy abortusz tett pontot és az üzenet, hogy G-nek egy darabig nem kellene Szatmárnémetibe mennie, ha nem akarja kikapartatni a szemeit.

- Klári is megvolt, nem? – kötözködött tovább Lafaty Bandi.

- De nem lett terhes. – mentegetőzött a kérdezett a pohár whiskey-je mögül. Hangjából már egyértelműen kivehető volt, hogy nem kívánja tovább a magánéletére irányuló figyelmet.

- Térjünk át az üzletre. – vettem komolyra a hangulatot.

Nem kellett kétszer mondani. G és Golyó a mellényeik zsebéből két-két köteg húszezrest húzott elő, összesen négy millió forintot. Ennyiben állapodtunk meg a motor vételárát illetően, ami a felhasznált alapanyagok ellenértéke. Lafaty Bandi számolatlanul felkapta a kötegeket az asztalról és a széfhez sétált velük.

- Meg se számoljátok? – kérdezte a régi harcostárs.

- Megbízom benned!

- És ha kevesebb?

- Téged ismerve inkább több. – szívtam egyet a szivaromból. - Jól megy az üzlet?

- Különben nem tudtam volna kifizetni.

- Ennyire?

- Azért van benne kölcsön, de a java saját zsebből ment.

- Ez jól hangzik.

Bandi ekkor mögéjük lépett és várakozón rám pillantott.

- Viszont nem csak a motorral tértek vissza.

- Hanem?

Az alelnököm eléjük helyezett egy-egy patchet, amiken a 100% Deadbeat felirat volt olvasható. A szabálykönyvbe ugyan már egy ideje felvettük a viselhetőségét, mégsem osztottunk ki egyet sem.

- Oh. Köszönjük! – kelt fel a helyéről a nomádok elnöke és meglapogattuk egymás hátát.

- Na, de most aztán menjünk és nézzük meg, mit vettél! – toltam el magamtól egy kissé G-t, de mikor Bandiék megindultak kifelé, karon ragadtam a nomádot és visszatartottam. – Mi a fene ez? – paskoltam meg az oldalát. Már az érkezésükkor is érzetem valamit, de most jöttem rá, hogy valóban az lehet, amire gondolok.

A bajtársam egyet hátralépett és kissé szemlesütve előhúzott egy Glock 17-est. Kikaptam a kezéből, kioldottam a tárat és a szán hátrahúzásával kidobattam a csőben lévő lőszert:

- Mégis mi a francnak ez? Mitől félsz?

- Támadt… némi problémánk.

- Apasági perek? – adtam vissza neki a kiürített pisztolyt és külön a tárat.

- Dehogy. – tette vissza a hónaljtokjába a fegyvert. – Pár nappal Sörös halála után leszorították az egyik jelöltet az utcán, egy másikat összevertek egy diszkóban.

- Tagot ért támadás?

- Nem, de az egyik srác Sörös alá volt osztva.

- Gondolod, hogy valami megtorlás?

Nem felelt, csak összeszorított ajkakkal biccentett. A beszélgetésünket Kornélia jövetele szakította félbe:

- Azt hittem ti is kint vagytok már. – mentegetőzött.

- Még nem, de jó, hogy jössz. Felvarrnád G új patchét a mellényére?

- Persze. – felelte és már lépett is felénk, hogy elkérje a colort.

G kicsit vonakodva ugyan, de lehámozta magáról és átadta azt Kornéliának.

- Hová szeretnéd?

- Az alsó peremre jó lesz, köszi.

Azzal vállon ragadtam a barátom, és elindultunk a műhelybe, ahol Lafaty Bandi és Golyó a „Hármast” szemlézte.

- Látom, készül a negyedik! – mondta G, mikor beléptünk a helyiségbe.

- Alakul.

- Erős túlzás! – hangzott a kontra Banditól.

- Tény, hogy nem haladunk vele, de most úgysem tudnánk kipróbálni. Február közepére megint havazást jeleznek.

- Jó hosszú első villa. – simította végig a nomád elnök az említett alkatrészt.

- Újítunk. Megpróbálunk egy másik vonalat.

- Koncepció?

- Hetvenes évek.

- Hm… Ülésre tudok egy jó szakit, ha érdekel.

- Az jó lenne. Felénk nem nagyon vállal senki ilyet.

- Beindítod? – vágott közbe Lafaty Bandi.

- Hogyne! – azzal odament a „Hármashoz”, kényelmesen elhelyezkedett a nyergében és kereste a kapcsolót, hogy gyújtást adjon.

- Berúgós. – súgta oda neki Golyó, mire az elnöke fitymálóan ráemelte tekintetét.

- Elrejtettünk egy kapcsolót a tartály jobb alsó részére. Szóval indíthatod akksiról, de ha alacsony a feszkó benne, akkor pedálozhatsz. – tájékoztatta Lafaty Bandi.

G egyből a kapcsolót kezdte keresni és mikor megtalálta, már be is röffentette a jószágot. A blokk hosszú idő után kezdett újra dübörögni. A meglepően alacsony fordulatszámtól sokan azt hihették volna, hogy le akar állni, és a nomád elnök is rámart a gázkarra, hogy megtúráztassa kicsit, de mikor mindig ugyanarra a fordulatra állt vissza rájött, hogy ez a maximum.

- Jó hangja van! – ordította túl a kipufogó moraját, mi pedig visszamosolyogtunk az elégedett vevőre.

- Ha nem G happolta volna el, akkor lecsapnék rá! – jelentette ki Golyó.

- Nem hagynám! Akár többet is megadnék érte, csak hogy az enyém lehessen! – állította le a motort a nomádok elnöke.

Kinyílt a garázs ajtaja és egy alacsony ázsiai fiatalember lépett be rajta, nyomában Csongorral. Az idegent már több alkalommal is láttam a DH-ban, szinte minden hétvégén ott lebzselt. Felsorakoztunk a fogadásukra és vészjósló komor arcot virítottunk.

- Hát ez a Jackie Chan mi a szart keres itt? – fogadta az érkezetteket a tőle megszokott melegséggel Lafaty Bandi.

- Helló! A nevem Wu és nem pedig Jackie Chan, de értem a poént. – szólalt meg tiszta magyarsággal a kis fickó.

- Nem kérdeztem, hogy hívnak Wu Tang Clan! – az alelnököm hangja fenyegetőre váltott.

- Valami kínai karattyolásra számítottam. – súgta a mellettem álló G.

- Koreai származású vagyok, nem kínai.

Pár évtizeddel korábban a város vezetése egy dél-koreai cégnek engedélyt adott, hogy gyárat alapítson az ipari parkban. Az eredetileg meghirdetettel ellentétben már az építkezés egy részét is betelepített ázsiaiak végezték és később még néhány százan érkeztek, hogy az elkészült intézményt üzemeltessék. Végül a gyárban mindössze a portások, a biztonságiak és a beszállítók voltak magyarok, minden más művelethez hazai forrást biztosított a cég. Kezdetekben a beköltözött vendégmunkások meghúzták magukat, de idővel kinyílt a szemük és egyre több balhét kötöttet hozzájuk. Az egyre szaporodó problémák megoldására neonáci csoportok jelentek meg, hogy rendet tegyenek és távozásra bírják az ázsiai hordát. Az atrocitásoknak akkor lett vége, mikor a kopaszok egy többlakásos házat gyújtottak rá az ott lakókra. Az eset miatt Bandit is begyűjtötték, hiszen több esetben is nyíltan hangoztatta – még Horáció előtt is -, hogy mennyire utálja őket. Ő bizonyítottság hiányában megúszta, de többeket lecsuktak és sok koreai család hazatért a hazájába. Azok, akik itt maradtak családot alapítottak és beilleszkedtek a helyi közösségbe.

Ilyen volt Wu családja is. A srác egy húgával nőtt fel, kellemes családi békében és ugyanabba a gimnáziumba járt, mint én a kétezres évek elején. Magyarul és angolul beszélt kiválóan az anyanyelvén kívül és könyvelői végzettséget szerzett.

- Mit szeretnél?

- Ha nincs ellene kifogásotok, akkor lógna velünk. – vette át a szót Csongor.

A szabályaink szerint már a bemutatást is egy tagnak, jelen esetben a fiamnak kellett volna felvezetnie, de az a hajó elment. Értékeltem a temperamentumát, de nem feltétlenül rajongtam érte. Ha mindez a DH-ban történik meg, vagy bármely más helyen, valószínűleg kiröhögjük és elfordulunk tőle, mondván ennek nem ez a módja. Jelen esetben viszont tudtam róla, hogy Csongor valakit be akar mutatni nekünk, mint potenciális jelöltet, de azt nem súgta meg, hogy kit.

- És mit szeretnél nálunk? Takarítani a hányást és a gecit hétvégenként, vagy a rúdon pörögni? – gúnyolódott tovább Lafaty Bandi.

- Itt nőttem fel a városban és mindig ámulva néztem, ahogy vonultok, ahogy buliztok és ahogy felnéznek rátok. Egy álmom válna valóra, hogy közétek tartozzam.

A szavai jól estek bármennyire is mézes-mázosan hízelgőnek hatott. Golyó azonban váratlanul fölé tornyosult:

- Ebben a magasságban legfeljebb a faszomat szopkodhatod, kis köcsög! – sziszegte fenyegetően. Szemeit összeszűkítette, kopasz fején kidudorodtak az erek, mellkasa árnyékot vetett az apró emberkére.

- Attól azért tartózkodnék. – vigyorgott szélesen Wu.

Golyó felemelte hatalmas karját és a kis koreai fejére tette, hogy lenyomja:

- Térdre, szarhá… - ebben a pillanatban azonban a srác kicsavarta a karját, rárúgott a térdhajlatára, majd nyakon ütötte, amitől az a hatalmas termetű ember homokzsákként dőlt el. Ámulva pislogtunk a jelenet láttán, de egyikünk se ugrott, hogy felszedje a földről a barátunkat. Ezt a módszert mindannyian láttuk már filmeken, versenyeken.

- Eszembe jutott, hogy mit akartam mondani neked a minap! – fordultam oda Lafaty Bandihoz.

- Na mit?

- Régen jártunk már edzésen! – a választól a szemeit forgatta.

A klub indulásakor elhatároztuk, hogy kicsit rendbe szedjük magunkat fizikálisan és elsajátítunk majd különböző önvédelmi sportokat is. Figyeltünk a táplálkozásra, és rendszeresen mozogtunk, amitől egy év alatt egész jó formába kerültünk. Lafaty Bandi leadta a tokáját, G felszedett néhány kilót és nekem is eltűnt az addigra felnevelt sörcsöcsöm, és nem utolsó sorban a közérzetünknek is jót tett. Nem meglepő módon az első év után egyre ritkábban jártunk le és szép lassan újra eltunyultunk.

- Rátok férne. – jegyezte meg Csongor, amitől G nevetésben tört ki.

Golyó lassan magához tért. Ahogy feltápászkodott felváltva harákolt és káromkodott, viszont amit az utolsó mozdulatával tett, az mindannyinkat meglepett, mert ugyanolyan gyorsasággal zajlott le, ahogy Wu a földre vitte. Mellénye alól előrántotta és a kis koreaira szegezte azt.

- Mi a fasz? – eszmélt fel elsőként Lafaty Bandi.

- Golyó! Ne csináld! – hangzott az elnöke szájából.

- Tedd el azt a szart! – toltam le a kezét a föld felé óvatosan. Karja teljesen befeszült, arca remegett az idegtől. Csongor félrehúzta Wu-t az útból, G pedig a testőre elé lépett. Biztosra vettem, hogyha mindez az utcán történik, vagy nem figyelünk rá, akkor Sittes Májkinak egy újabb gödröt kellett volna ásnia.

- Ne haragudj, ember! Ösztönös volt. – próbálta menteni a helyzetet Wu.

G kivette a kezéből a pisztolyt és utasította az emberét, hogy béküljenek ki:

- Fogjatok kezet.

A kis koreai előzékenyen baráti jobbot nyújtott a fölé magasodó óriásnak, de az nem fogadta, hanem nagyot lendítve a jobbján, hatalmas ütést bevéve a padlóra küldte.

- Végül is 1:1. – vonta meg a vállát Lafaty Bandi.

Csongor és G felszedték a földről a vendéget és átsegítették a Klubházba, nyomukban a kiütés elkövetőjével.

- Golyó mióta hord magánál fegyvert? – állt elém a kérdéssel az alelnököm.

- G-nél is van.

- Mi a fasznak?

- Valami balhét szagolnak a Sörös halála kapcsán. Két jelöltet is leamortizáltak közvetlenül a testvér elvesztése után.

- Gondolod, hogy stikli van a háttérben?

- Nem gondolok semmire. Ez az ő ügyük és amíg nem üt vissza ránk, vagy nem súlyosbodik a helyzet, addig kizárt, hogy beavatkozzunk.

- Oké. – tette fel a kezét Bandi.

- Főnök! Két fickó van itt, valami motorért jöttek. – dugta be az garázsajtón a fejét Sittes Májki.

- És hol vannak? – perdültem felé.

- Kinn, a kapunál.

- Akkor mire vársz? Engedd be őket!

Alig egy perccel később egy ismerős arc jelent meg ugyanott, ahol a Prospectünk állt. Az alacsony, hosszú hajú, fickót már régről ismertem. Mielőtt gyermekei lettek volna még be is akart állni közénk, de aztán mikor elkezdte vázolni a terveit, hogy taggá válása után létrehozna egy saját chaptert Tatabányán az ottani MBK-k eltakarításával, Frankie, az akkori elnökünk azonnal leállította. Mindez tizennyolc évvel korábban történt, most pedig megjelent az azóta felnőtt fiával együtt.

- K! Rég találkoztunk! – üdvözölt széles vigyorral az arcán.

- Galád! Régen bizony! Ő ki? Csak nem a fiad?

- De bizony.

- Jól megnőttél Jocika! – ráztunk kezet a fiatalemberrel. Kiköpött mása volt az apjának (és ez a magasságára is vonatkozik), csak ifjabb verzióban. – Gyertek, erre van a kicsike.

- Hú! Itt van a Kánaán! – nyögte ki Galád, mikor belépett a garázsunkba. Végigjárta a motorjainkat és folyamatosan áradozott az ámulattól. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire odáig van a munkáinktól, vagy csak udvariaskodni szeretne. – Ez a következő modell? – állt meg a „Négyes” mellett.

- Igen. Még csak itt tartunk vele.

- Ha nem tévedek ti ezért jöttetek! – unta meg a bájcsevegést és a parádét Lafaty Bandi, a „Kettes” mellett strázsálva sürgette meg a találkozót.

- Oh, hogyne. – vette a lapot Galád. – Na, fiam! Tiéd a lehetőség, hogy először beindítsd!

A gyerek szó nélkül felpattant rá és beindította a vasat. A blokk dolgozni, a kipufogó pedig dohogni kezdett. Mindkettejük mosolya elárulta, hogy mennyire odáig vannak.

- Próbakör? – érdeklődött felém fordulva Galád.

- Ha te csinálod, húzathatsz egyet itt a tömb körül.

Bandinak persze nem tetszett az ötlet, amit az összeráncolt szemöldökeiből vettem le, de ezúttal nem hallgattam rá. Bíztam annyira Galádban, hogy nem bugázza el és nem utolsó sorban számolt azzal, hogy milyen következményekkel járna, ha meglovasítaná a gépezetet.

Kitártuk a kaput és tatabányai fickó kigurult a műhelyből. Abszolút nem motorozáshoz alkalmas időnk volt, de ez ilyenkor nem számít. Ilyenkor a menetstabilitásra, a váltóműködésre és az esetleges rendellenes zajokra koncentrál a vásárló, és nem foglalkozik az időjárással.

Amíg Galád ment egy kört a „Kettessel”, mi a fiával beszélgettünk. A legáltalánosabb szarságokról, amivel az ember csak azt a bizonyos kínos csendet töri meg. Mikor az apa visszatért, leparkolt és széles mosollyal az arcán jött közénk.

- Fantasztikus. – ez az a szó, amit sosem szabad elejteni az eladó előtt, ha valamit veszel, mert innen már olcsón nem úszhatod meg. – Mennyi az annyi?

- Hat egész három. – mindezt millióban kell érteni. Az ártól Galád kissé elfintorodott.

- Ötre gondoltam. – erre Bandi felnevetett.

- Ne viccelj! – bökte ki, de leintettem, hogy az alkudozást inkább bízza rám.

- Az árból maximum az átíratás költségét tudom elengedni.

Galád megcsóválta a fejét és vágyakozón a „Kettesre” nézett. Megvakarta a sűrű körszakállát, majd a fiára nézett.

- Ha lemennél öt nyolcra, máris átutalom a pénzt.

- Oh, azt nem mondtam, hogy csak kápé játszik?

- Akkor viszont kell egy kis idő, mert ennyi most nincs zsebben.

- Van itt pár bank a közelben. Itt megvárunk, hacsak nem kérsz védelmi kíséretet.

- Nem kell. Akkor az öt nyolc játszik?

- Hat egész, de egy fillérrel sem kevesebb. Így is megúsztad a felhasznált alkatrészek és a munkadíj költségével. Száz kilométerrel keletebbre egy ilyen ár hallatán felröhögnének, nyugatabbra meg már nem is részletezem.

Nem feltétlenül volt igaz, amit mondtam, hiszen közel egymilliós hasznunk keletkezett azon az egy motoron, viszont valahogy nyereséget kellett termelni, ha már G-nek tényleg anyagáron adtam el a másik gépet.

- Bármikor visszahozhatom szervizre?

- Természetesen! Garanciát vállalunk a motorjainkra.

- Akkor pár perc és hozom a pénzt.

- Itt megvárunk!

Alig távolodtak el tőlünk, a hátunk mögül G szólt hozzánk:

- Kik voltak ezek?

- Galád és a fia, avagy a „Kettes” új boldog tulajdonosai.

- Nagyot kaszáltok ma!

- Csak keresünk egy kis korpát. A két új barát hogy érzi magát?

- Már együtt iszogatnak.

- Miért nem mentek át a DH-ba? Csongor kinyit, aztán később átmegyünk mi is, ha ezt lerendeztük. Gondolom maradtok éjszakára.

- Nem terveztük, de már többet ittunk annál, hogy pár órán belül kiürüljön a szervezetünkből.

- Nyittatunk lakást, Kornélia szól a lányoknak, hogy húzzanak friss ágyneműt. Ha akarjátok éjszakára felhúzhatjátok, amelyik tetszik.

- Ne viccelj, már mindet ismerjük.

- Van három új, őket még biztos nem. – kacsintottam rá cinkosan.

- Csak ha lehet, ezeket ne ejtsd teherbe. Még sokat kell dolgozniuk. – jegyezte meg epésen Lafaty Bandi.

- Nagyon vicces.

Egy órával később újabb hat millió forint landolt a széfünkben, a „Kettes” pedig új gazdára lelt. Bezártuk a Klubházat, és miután Bobby befejezte a vendégét, közös erővel rendbe hoztuk a fűtésünket. Sittes Májkit hazaküldtem, Bandival és a tetoválónkkal pedig átsétáltunk a DH-ba, hogy aztán egy jót szórakozzunk. Bár nem voltunk túl sokan – ami talán a szerdai napnak volt köszönhető -, mégis egy nagyon jó hangulatú estét sikerült improvizálni.

Szolgálati anekdoták - 159. rész

Bizonyára pislog a blog követője, hogy kimaradt néhány rész, mert a Kupica nem tud számolni. Valójában nagyon is tud, csak épp a hiányzó anekdoták a Mozdonyvezetők lapja hasábjain láttak napvilágot. Feltörtem, mint az a bizonyos talajvíz. Ezt a lehetőséget druszámnak, Barsi Balázsnak, a MOSZ új elnökének köszönhetem, aki látta írásaimban azt a bizonyos szórakoztató potenciált. Így kéthavonta néhány ezres példányszámban jut el szakmai kezekbe mindaz az elvetemült szövegezés, ami eddig csak párszázas ajánlat volt.

Nehéz most írni. Egy lelkes olvasóm, állandó kritikusom és nem utolsó sorban kollégám távozott el közülünk. Az általa hátrahagyott űr pótolhatatlan veszteség. Nem találkoztam pályafutásom során hozzá hasonló karakterrel. Emlékét örökké őrizni fogjuk.

Nem vagyok jártas az etikettben, meg egyébként is leszarom, de kénytelen vagyok megemlíteni (ismét), hogy fogyunk. Nagyon fogyunk. És ahogy hallom, egyre többen tervezik az elvándorlást. Teljesen mindegy melyik szakágról beszélünk, mert nem csak a mozdonyvezetők fuldokolnak, hanem a szolgálattevőktől a jegy- és kocsivizsgálókon át, a tolatásvezetőktől a pályásokig, vagy a biztosítóberendezés szakembereitől a felsővezetékesekig mindenki! Egy orvosi vizsgálat során háziorvosom asszisztense kérdezte tőlem, hogy miért fordul elő rendszeresen késés. Készséggel vázoltam neki az állapotokat, létszámot, a körülményeket és hozzátettem, hogy örüljenek az utasok, hogy még naponta egyáltalán közlekednek vonatok. (Előfordult már nem egyszer, hogy vonatokat kellett lemondani, mert nem volt rá mozdonyvezető vezényelve). Erre azt a feleletet kaptam, hogy "akkor a helyzet annyira siralmas lehet, mint az egészségügyben. Hallgatólagos megértéssel néztünk egymásra, amit egy ajánlat szakított meg:

- Nem akarsz még egy hetet otthon pihenni?

Visszajöttem utazni, mert a táppénzből nem lehet jövőt építeni.

Azon olvasóim, akik kategorizálva, kinyomtatva őrzik írásaimat, és fejből idézik sorait bizonyára emlékeznek még, hogy három évvel ezelőtt hogyan fejeztem be minden Szolgálati anekdotát. Az akkori vezérigazgató asszonyhoz címeztem az utolsó soraimat, mint egyfajta fohászt. Most ugyanezt teszem utóda felé is és a re-Start Zrt. igazgatója, Cs. András felé is:

"még egy kicsivel több pénzt, ha lehetne"

A csillagok alatt az olyanok száját, mint én kétféle módon fogták be: munkatáborral, vagy előléptetéssel. Egyikre sem vágyom, ráadásul ezen a szinten még korrumpálni se lehet. Mindössze magasabb bért és jobb körülményeket kívánok a munkatársaimnak és magamnak. Akkor talán nem megyünk el!

Az elmenetelt már a legifjabb, az "első teles" droidjaink is emlegetik. Beszélgettem nem olyan régen az egyikükkel, és panaszkodott, hogy ő bizony nem erre számított. Bár a neve mellett a győri telephely monogramja olvasható, mégis a fehérvári vezénylő adja ki a munkáját, de felhívja a hatvani, a szolnoki és a ferencvárosi is, ha épp nincs emberük. Aztán jelentkezhet az összes fővárosi állomástól az elővárosig mindenhol. Ez mondjuk egy Pesttől pár tíz kilométerre lakónak még talán annyira nem gond, de ha valaki mondjuk Mosonmagyaróváron, vagy teszem azt Écs-en lakik (amik azért jóval közelebb vannak Győrhöz, mint a fent nevezett településekhez), azoknak szolgálatonként kétszer 3 órát kell utazniuk sokszor, hogy letudják a tíz-tizenkét órát. Ezek fényében nem csodálkozom, hogy ők meg besokallnak és most már azt mondják, hogy "Nem". 

Valószínűleg így juthatott nekem is egy Délis feljelentkezés. Nem annak indult ugyan, mert amikor a vezénylőm felhívott, és kérdezte bevállalnék-e egy szolgálatot, akkor még ő is úgy sejtette, hogy tatabányai jelentkezésről lenne szó, mivel a 8:22 egykor ott is volt. Másnap, mikor a munkaközi szünetemet töltöttem az EC144 előtt, felhívott és kérdezte, hogy töröljük-e, mert kiderült, hogy az Délis feljelentkezés. Mondtam neki, hogy hagyja a picsába, most már megcsinálom, nem csinálok segget a számból, meg azért az a kis utazási költségtérítés nekem is jól jön - főleg amilyen év elé nézek. Ennek fényébe másnap reggel felültem arra a vonatra, amit előző nap magam vezettem. Egyetlen gondom akadt mindössze, hogy a vezetőálláscserék és a mozgás úgy általában nehezemre esett. A szervezetem, jobban mondva a deréktól lefelé a bal oldalam erre a plusz munkanapra nem volt felkészülve, ezért teljesen megmerevedett, és nem nagyon akart mozogni, csak élesen szúró fájdalommal tiltakozni. Gondoltam, majd a nap végén úgyis elbánok vele. Nem vitás, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, foglalkozás körében elkövetett sörfogyasztást követtem el. Erre célra két fájdalomcsillapító, fél literes kiszerelésű Drehert patront alkalmaztam.

A nap jelenete az utolsó vonatnál zajlott le. A hatodik vágányra történő bejáráskor az állomás közutálatnak örvendő rendelkezője keresett rádión. Az egységek számáról érdeklődött. Szépen, tagoltan közöltem vele, hogy melyeket hozom. Erre ő közölte:

- A hátsó kettőt el kellene onnan takarítani, a bakon lévő meg a 4958.

Nem nyugtáztam a közleményt. Úgy gondoltam, hogy csak hangosan gondolkodhat. Nem hangzott el a "légyszíves", vagy a "megkérnélek rá" és mivel a munkaidőm úgyis letelt, így aztán egyetlen dolgot tettem meg: bevittem az egységek kulcsait az ügyeletre. 

In memory of Sörös

Mély fájdalom elveszteni egy rokont, barátot, ismerőst, kollégát. Hatalmas veszteség. Űrt hagynak maguk után. Beszélni is nehéz róla. 

Győrfi Gábor mozdonyvezető kollégám és rendszeres olvasóm immáron az égi mozdonyokat vezeti tovább! Úgy gondolom, nem tehetem meg, hogy nem emlékezem meg róla. Állandóan élete, pályafutása történeteit mesélte, anekdotázott jellegzetes, sörön és cigarettán karakteresedett hangján. Élete volt a vasút, a mozdonyvezetés. Örök világcsavargó. Sajnos a beígért sörözést most már nem tudjuk megejteni. 

Nyugodj békében, Gabi bátyám!

Összetört emlék

Nem sokkal azután, hogy bekerültem a Vesztegzárba, kaptam Sapitól egy modellt. Ez a mozdony, a CSD T679 az EM gyártásában készült, ami kialakítása miatt inkább a régi PIKO cuccokkal kompatibilis, de már csak szoborként használható, hiszen a vontatásért felelős motor hiányzik belőle. A kis jószág éveken át a próbatermünk egyik polcán ácsorgott az erősítőm felett, jelezve, hogy az a rész hozzám tartozik. A kezdetekben csak akkor esett le onnan, ha valami T-Rex típusú személy kontárkodott a polc körül, hiszen az akkoriban használt erősítőink teljesítménye messze alulmúlta a mostaniakat. A jelenleg használt, csúcskategóriás eszközparkunk viszont akkora rezgést képes kelteni a környezetén, hogy időnként poharak, félig kiürített sörös dobozok és egyéb tárgyak élnek önálló életet és kezdik meg nem várt és nem kívánt mozgásukat. Így zuhant le több mint másfél méter magasból a mozdony is és az esésnek ez lett az eredménye:

Nem keseredtem el. Egykori modellezős énem bújt ki belőlem és azonnal azon agyaltam, hogyan válhatna újra éppé és egésszé. Rövid idő alatt elkészült a terv és ha időm, energiám is engedi neki is fogok majd - szóval ez a jövő zenéje. Ehhez persze majd egy régi modellező szaktárs bevonása is szükséges lesz.

Egy kis ragasztás, tömítés, csiszolás, némi festés és az egykori rommá tört csehszlovák modellből MÁV M62 válik. Ha megtörtént, újra jelentkezem!