5.
Fiatal rendőrtiszt sietett fel a kapitányság lépcsőjén. Az épületben nem sokan ismerték, de mégsem állította meg senki, annak ellenére, hogy civil ruhát viselt. Talán határozott kiállása miatt hihették azt, hogy idetartozik. Mikor elérte a célját, megtorpant. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd határozottan kopogott a kapitány ajtaján, lenyomta a kilincset, mikor engedélyt kapott rá és belépett:
- Mikus Kornél zászlós jelentkezem. – vágta feszes vigyázzba magát.
Az alezredes fel sem nézett a papírjai mögül:
- Nem mára vártam zászlós. – hófehér fehér inge megfeszült edzett testén, mikor hátradőlt a székében.
- Gondoltam, ha már itt vagyok a városban, nem várok hétfőig és bejelentkezem.
A kapitányság vezetője alig láthatóan helyeslőn bólintott.
- Sok jót hallottam magáról Gonda ezredestől. Két soron kívüli előléptetés és a személyes ajánlása a nyomozói iskola elvégzésére határozottan pozitív ajánlólevél. Nem szívesen engedte el.
A zászlóst büszkeség öntötte el, mikor új parancsnoka dicsérő szavait hallgatta.
- Ettől függetlenül nálam még bizonyítania kell! – törte le új nyomozóját az alezredes. – Úgy gondoltam, hogy olyan feladattal bízom meg, amin a kollégák idő hiányában nem nagyon tudtak haladni. – nyújtott át néhány aktát az ifjú titánnak.
A zászlós gyorsan belelapozott mindbe, és értetlen szemmel parancsnokára nézett:
- Mindhárom eltűnéses eset.
- Három? – döbbent le az alezredes, majd kikeresett még egyet – Ez is az öné. – adta át, azzal visszatért az iratai közé.
Mikus a negyedikbe is belelapozott.
6.
A napfénytől kellően elszigetelt szobában tartózkodott Gergő és Balu. Június végén már délelőtt is harminc fokig kúszott a hőmérő higanyszála, ezért a panelprolik igyekeztek minden ablakot időben elsötétíteni, hogy mire a napi robotból fáradt testüket hazavonszolják, legalább a lakásuk elviselhető legyen. A két fiatal épp a legújabb LSD tripjüket élték át vigyázó szülői szemek felügyelete nélkül. Gergő szülei évekkel korábban elváltak, az anyja meg heti öt napon át csak délelőtt járt be a rendőrkapitányságra dolgozni, így könnyű volt összeegyeztetni a szabad órákat némi törvényen kívüli kicsapongásra. Az asszony egyébként se kedvelte Balut, mert egy ócska drogosnak tartotta – ahogy a városban mindenki.
Gergő a szobája padlóján feküdt, míg cimborája az ágyán ült kezében egy akusztikus gitárral. Random hangokkal festette meg az alkalmi élményüket. Rocksztárnak képzelte magát, bár egyetlen dalt sem tudott eljátszani végig – józanul se. Másfél órával később, ahogy elmúlt a szintetikus drog hatása, Balu letette a hangszert az ágyra és felvetette, hogy fel kéne hajtani egy újabb adagot. A célzás inkább a barátja pénzére vonatkozott, mert ő maga nem rendelkezett a zsebében lapuló hetvenöt forintnál többel, viszont volt rá ötlete, hogyan szerezhetne. Amíg a haverja eltűnt a klozetban, addig a narkós sietve körülnézett az anya szobájában. Átlapozott néhány könyvet, feltúrta a ruhás szekrényt – közben megszagolt néhány bugyit -, bekukkantott a bárba, ahol megnyakalt egy konyakos üveget, majd a konyha következett. Egy teafüves edényben meglapult néhány ezer forint, amiből Balu ötöt beújított. Mikor megneszelte, hogy Gergő barátja lehúzza a klotyót, sietve a csaphoz lépett és egy pohárba vizet engedett magának. Az alibi működött.
A páros elindult a városba, hogy felhajtson egy újabb adag drogot. Útközben Gergő panaszkodott a gyenge minőségű LSD-re, ezért inkább valami ütősebbet akart. A keményebb cuccokat keményebb arcok terjesztették, így egy kétes hírű helyre kellett menniük. Így kötöttek ki a Goldenben. A krimóban csak a csapos, Krisz és egy szakállas fickó ült az egyik asztalnál. Utóbbit nem ismerték, de erre a helyre a jótétlelkek maximum egy öngyújtóért ugrottak be.
- Isztok valamit, srácok? – nyomta el a cigijét Krisz.
- Két kólát. – bökte oda zavartan Balu. – Paradicsom?
- A sarkon van a zöldséges.
- Mármint… Paradicsom nem járt benn?
- Még nem. – felelte félvállról a csapos. Kivett két kólát a hűtőből és a pultra rakta őket. – Ötszáz.
Balu a haverja felé fordult könyörgő kiskutya szemekkel, hogy az fizesse ki az italt. Gergő persze rögtön a zsebébe túrt, hogy előkotorja az ellenértéket. Miután elvették az italaikat még álltak egy darabig Kriszre meredve, mire az felcsattant:
- Mi a fasz van? Csókra vártok? Üljetek le.
- Öhm… nem tudod a számát? – hebegte Balu.
A csapos félrelökte a két csenevész narkóst, majd visszaült szakállas cimborájával szembe.
- Tudnám, ha akarnám. – bökte oda foghegyről.
- Felhívnád… hogy…
- Anyag kell? – szólalt meg a szakállas. A két fiatal közelebb lépett:
- Tudsz szerezni? – hajolt bele Ká aurájába Balu.
- Ti is tudtok. – a két gyerek érdeklődve pislogott. A szakállas az ablakon túlra mutatott – Bementek ide az Ali babába, és megkeresitek az édességosztályt. Sárga tasak és rá van írva, hogy Neszkuvik.
Krisz harsány nevetésbe tört ki, de a két gyerek nem értékelte a poént.
- Nem vicces. – jegyezte meg sértődötten Gergő gyermeki hangján.
- Ti vagytok a viccesek. Két töketlen kis pöcs, akik a menő narkóst játszanak anyuci pénzén!
- Mi közöd van hozzá, hogy mit csinálunk, ZZ Top? – csapta vissza Balu, de a választ már a falra felkenve kapta meg.
- Na, idehallgass te kis féreg. Húzd el a beled és többé be ne tedd ide a lábad, vagy az arcoddal törlöm fel az utcát! Világos?
A srác félénken igent hebegett, mire Ká visszaengedte a földre.
- És most tünés! – kelt fel a helyéről Krisz.
- Faszszopók... – dünnyögte az orra alatt Balu, mikor kilépett a kocsmából, ám a következő pillanatban egy talp erőteljes nyomást gyakorolt a narkósra, amitől az előrezuhant. A becsapódást arccal tompította és még mielőtt felfoghatta volna mi történt Ká a hátára fordította és az arcát kezdte csépelni. Gergő moccanni se mert, mivel Krisz is felbukkant a bejáratnál, aki közel kétszer akkor volt, mint ő maga. Mielőtt a srác elveszthette volna az eszméletét a csapos elhúzta a haverját, aki a biztonság kedvéért még egy utolsót belerúgott a földön fekvő oldalába.
A két fiatal narkóst néhány órával később a Rüdiger tó partján látták horgászok, sétálók és sportolók. Gergő és Balu az egyik padon és/vagy akörül feküdtek öntudatlan állapotban sötétedésig. Az este folyamán – takarékossági okokból – a környéken a térvilágítás szünetelt, így a tavon egyedül pecázó, 68 éves Kürti Pista bácsi nem láthatta, ahogy a két eszméletlen fiatalt valaki betuszkolja egy terepjáróba. Bár az öreg az általa elfogyasztott négy liter vadásztól a botját se nagyon látta és a külvilágból se sokat érzékelt.
7.
Egy héttel Gergő és Balu eltűnése után kapta kézhez Mikus Kornél, a város új nyomozója felettesétől az ügy aktáját, illetve a már korábban említett esetekét. A forrónyomok érdekében a Tóhoz sietett, ahol a két fiatalt utoljára látták. Az utóbbi pár nap változékony időjárása miatt és a városgazdaság szorgos alkalmazottainak köszönhetően semmilyen új nyomra nem lelt. Az öreg horgászt is újra meghallgatta, de érdemleges információval ő sem tudott szolgálni – és nem csak azért, mert ezúttal is be volt nyomva.
Ezután első útja az éjszakai élet közismert és népszerű helyszíneire vezetett. Kornél ebben a városban nőtt fel és a legtöbb szórakozóhelyet megjárta tanulmányi ideje és a szabadnapjai alatt. A diszkókban nem járt sikerrel, valamint a kocsmákban sem látták el túl sok információval. A két srácot mindenhol látták valamikor, de azt senki nem erősítette meg, hogy az, az eltűnésük napján lett volna.
Az egésznapi zsákutcák után elcsigázottan kocsikázott a városban. Próbált rájönni, mi maradhatott ki az ellenőrzései sorából. Az Igmándi úton haladt, mikor észrevette a sarki zöldségest, ahonnan Bea tűnt el korábban és a néhány méterrel távolabbi Goldent, ami egy szintén közismert éjszakai szórakozóhelynek számított. Azonnal befordult az utcában és az Alibaba mögötti parkolóban állította le a kocsiját. Magához vette az aktáit, kiszállt és a kocsma felé vette az irányt. A többnyire csak rockerek által látogatott intézményben mindössze két embert talált: Kriszt, a pultost és egy ismerősnek tűnő, szakállas fickót, Ká-t.
Az amatőr írók tipikus hibája: azonos kezdőbetűvel elnevezett szereplők, ráadásul egyazon helyszínen. Gratulálok!
- Mi járatban errefelé? – fogadta hidegen Ká az ifjú nyomozót.
- Egy megoldatlan ügyön dolgozom.
- Csak nem Te lettél itt az új Horáció? – cukkolta a régi ismerős.
- Olyasmi… Nemrég helyeztek át.
- Oh. Gratulálok!
- Nem kell a cinizmus.
- Nem, tényleg! Ez most őszinte volt. Mint amikor belehúztunk a rózsabokorba.
Krisz harsányan felnevetett:
- Ez most komoly?
- Most melyik részben kételkedsz? – fordult Ká az asztal túloldalán ülő csaposhoz - Abban hogy ez a cingár narkós valóban rendőr, vagy abban, hogy anno végighúztuk a rózsaágyáson?
Ettől persze Krisz csak jobban nevetett.
- Na jó… - ült le Ká mellé a nyomozó. – Ismerős nektek ezek közül valaki? – tette le az aktáit az asztalra Kornél. A másik két férfi felütötte a papírokat és nézegetni kezdték a kérdés tárgyát. A szakállas megráncolta a homlokát. Cigarettáért nyúlt, meggyújtotta azt, megdörzsölte a homlokát, majd a csapos felé fordult:
- Te! Ez a fapicsa nem a sarki zöldségesben dolgozott?
Krisz átvette a képet és lehajtotta a sörét miközben nézte:
- De. Mi lett vele?
- Eltűnt. – felelte kurtán a nyomozó.
- És a többiek?
- Ők is.
- Hm. – felelte Ká.
- Kérsz valamit? – tápászkodott fel Krisz az asztaltól, elnyomva a cigijét.
- Egy sört, kösz.
- Nem tőled kérdeztem, hanem a kopótól.
- És miért akasztották a nyakadba ezt a szart? – hagyta figyelmen kívül a csapos mondandóját a szakállas, és régi ismerőse felé fordult.
- Gondolom, a parancsnok fel akarja mérni, mire vagyok képes.
- Ha nem tévedek nagyot, eddig szarra se mentél.
- Van néhány infóm...
- Lófaszt! Vagy ötször mentél el az Igmándi úton az elmúlt egy órában. Semmid sincs.
Az ifjú nyomozó csendben tűrte a beszólást.
- Az eszedbe jutott már, hogy mikor volt az utolsó eltűnés a városban?
- Persze. – kezdett kutakodni az akták közt, de Ká rácsapott a kezére.
- Nem úgy! Az első eset előtti eltűnés mikorra datálható?
- Fogalmam sincs.
- Le merném fogadni, hogy évekkel korábbra.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Valami elkerülte a figyelmedet. Illetve nem csak a tiédet, hanem a kollégáidét is.
- És pedig?
- Az eltűnések között pontosan hét hónap eltérés van. Nézd! – azzal Ká sorra rendezi az aktákat és a dátumokat mutogatja a mellette ülő férfinak. – És így már nem is embereket kell keresned.
- Ezt hogy érted?
- Hanem sírhantot. És egy tettest.
- Vagy tetteseket. – tette hozzá Krisz, aki ekkor mászott elő a pult mögül két korsó sörrel.
- De ezt mégis hogyan? – értetlenkedett Mikus hadnagy.
- Skandináv krimik.
- Tessék?
- Mit gondoltál, mi csak itt ülünk, sörözünk, böfögünk és fingunk miközben stíröljük a betévedő luvnyák seggét?
- Néha igen. – köpte be Krisz.
- De nem mindig. Mindketten rajongunk a skandináv írókért és könyvet cserélünk. Időnként elolvashatnál egy-egy regényt. Tanulhatnál belőlük.
- Kösz a tippet. – kászálódott fel Kornél a padról. Hogy zavarában-e, vagy szégyenében, azt döntse el az olvasó.
- Ha bármi kell, tudod hol találsz minket. – lökte a rendőr után Ká.
- Hol máshol, mint itt. – sercintette vissza az ajtóból a távozó Mikus.
- Szép csörte volt, Horáció!
Emelte fel diadalittasan korsóit a két barát a kocsmában, miközben az ifjú nyomozó szélsebesen kihajtott a parkolóból.
8.
„Világ életemben szerettem az őszt. Sőt! Inkább rajongva imádom. Igen. Ez a megfelelőbb kifejezés. A gyülekező felhőivel, gyakran borús égboltjával, a hulló falevelekkel és a lassan rothadó illatával, a hűvös levegőjével, amitől megborzong az ember, ha kilép a fűtött lakásából. Oh, és a sejtelmes, nyirkos, ködös reggelek... Mindenével. Talán azért, mert én is ebben az évszakban születtem. Egész pontosan novemberben. Anyámék azt mondták, hogy egy szélsőséges napon. Esett eső, hó, és jég, sütött a nap, fújt a szél. Minden megtörtént, ami abban a hónapban előfordulhat. Pedig akkoriban még rendes évszakokat éltek meg az emberek, nem úgy, mint most. A tél, az tél volt! Kőkemény! Méteres hó, hetekig tartó fagyokkal és a szünetben szánkózó, hóval csatázó gyerekekkel. Emlékszem, már a buszra várva csatakosra dobáltuk egymást. A tavasz, az tavasz volt az elolvadó hóval, az ébredő természettel, frissen termett hagymával és retekkel, sárgálló aranyesővel és virágzó gyümölcsfákkal, szerelemre lobbanó fiatalokkal. Nyaranta az emberek nem döglöttek meg a hőségtől, még az augusztusi aratáskor sem. Az ősz pedig… Az ősz esőkkel és mások számára szomorú képekkel érkezett, de én csak vidám színek kavalkádját láttam.
Más ezt nem látta?
Minden megváltozott. Az emberek és a természet is. Vagy csak az emberek természetéhez igazodott az időjárás. Esetleg fordítva. Az biztos, hogy ez az élősködő felelős a Föld hanyatlásához. A saját sírját ássa, csak még nem mindenki vette ezt észre. Bár, amennyire megvezetik a világot, nem csoda, hogy vakon végzik a dolgukat. Napról napra. Bio-robotok születnek évek óta és egyre nagyobb önértékelési hiánnyal, hogy aztán önmagukat irtsák ki mosolyogva.
Szánalmas idióták.
Ahogy a padon ülő fiatal nemzedék! A jövő zálogai! Vajon ki fogja valaki váltani ezt a zálogot? Szerintem senki. Ennyi selejtre kinek lenne szüksége? Lógnak naphosszat, vihognak összevissza, szívják a szüleik pénzén vett cigarettát, köpködnek a földre és beszólogatnak mindenkinek, mert ők a nagy menők. Nekem is állandóan beszólogatnak. Zsidóznak, ha valakinek több szőrt látnak az arcán, mint amennyit ők a pöcsük körül. A szakáll viselet nem jár együtt a metszett fasszal. Nyomorult barmok. Ideje volt, hogy az egyiket legalább móresre tanítsák. Ebből majd tanulnak. Bár ez a nyomorult már semmit nem fog tanulni.” – gondolta magában a sorozatgyilkos és behelyezte legújabb áldozatát a faaprítóba.
