Őrségváltás!

   Na, hát ez egy igen érdekes rétege a mai magyar valóságshownak! Most is az elmúlt (éjszakás) szolgálatom adott inspirációt ezen sorok leírásához. Kevés kivétellel a többségük nyugdíjas, vagy egykori munkanélküli keletről. Jórészük vagy nem tud rendesen járni se, vagy félsüket és félvak, túlsúllyal kűzdők, vagy annyira kákabelüek, hogy ha nem lenne a hátukon a zsákjuk az első határozottabb széllökés két faluval arrébb repítené őket. Legtöbbjük nem ad magára és már messziről észre vehetjük őket, de nem a láthatósági mellényük miatt, hanem mert tespedt segg- és izzadságszagúak, mint L. János menekülés közben. (Azt is csak egy jó, hűvös helyre kéne leültetni és akkor nem lenne ilyen gondja -az országnak se! Elbratyiznának kicsit Zusclaggal és ha jól működik a lehallgatás azt is megtudnánk, hova tűnnek el a milliárdok...) Az a kis hányada ezen őröknek, akik nem ilyenek, azok meg rendszerint túl fáradtak, mert másodállásban kénytelenek ezt csinálni fillérekért. Direkt nem neveztem munkának! Mert ez nem az. A tapasztalataim alapján talán az olvasó is belátja majd, hogy ez nem munka.
   Az elmúlt este egy meglett öregember akart rám rontani. Előrelátó vagyok és mindig magamra zárom a vezetőállást, mert sokan -és most nem csak az őrökről van szó- úgy csődülnének be, mintha a klozetra sietnének! Kopogni ezek nem tanultak meg? Vagy lejön a flazúr azokról a görcsös ujjaikról? Akkor kocogtassa meg a gép oldalát a lámpájával, vagy egy bazalttal -mondjuk utóbbit meg a rossz dereka miatt nem tudná felvenni a földről... Kinyitottam a vénembernek az ajtót. Amin meglepődtem köszönni azt még tudott, bár el telt egy kis idő, amíg kinyögött egy "jó reggelt". Türelmes voltam és kivártam. "Aki érkezett, az mondjon először jó napot!" (Ha valakinek nem lenne ismerős, ezt Dobó István mondja az Egri csillagokban a türelmetlen hadnagyának). Aztán az elsőt egy második is követte. Első ránézésre nem tudtam volna megmondani melyikük a veteránabb és a részegebb. Úgy áradt belőlük a leplezett szeszszag, hogy menten ablakot kellett nyitnom, nehogy berúgjak a párlattól. (Azért leplezett, mert egy olcsó cukorka édeskés "illata" is körül lengte őket). Kicsivel később világossá vált, hogy az első lehetett a rangidős, mert kettejük közül ő tudott írni is. Óvatos és megfontolt mozdulatokkal táncoltatta a hitvány iront a papírokon és remegő kezei ellenére oly gyermeki írást produkált, hogy még egy kisiskolás is megirigyelhette volna azt. Majd ahogy az lenni szokott leültek a megmaradt alkalmatosságokra és indulás után pár perccel már szunyókáltak is. Hogy a motor egyenletes járása, vagy a pia nyomta el az éber őröket, nem tudom, de hogy nem a buzgalom, az tuti! A beosztott a megállások alkalmával megriadt, megnézte az óráját (memorizálta a mutatók állását, vagy a karika-kisszék-karika-fésű kombinációt) majd indulásnál újra és engedelmeskedett a honvédségnél már beidegződött parancs szavaknak: "Pihenj! Folytasd tovább!"
   Egy másik esetem is volt pár évvel ezelőtt. Akkor a tehénszaros Franzstadtba (közismertebb nevén Ferencvárosba) kellett mennem tehervonattal. Hajnali kettő körül járhatott az idő és eléggé meg voltam pilledve. Időben rákerültem egy konténer vonat elejére, csakhogy mire elfordítottam a székem, hogy a fékvizsgáló megérkezéséig hunyjak egy hangyányit, egy cseppet sem bájos vasútőr "hölgy" (később tudtam csak meg én is) zargatott meg mondván, hogy ő lesz a szállítmánykísérő! Mondok jól van, legalább valami ébren tart az úton! Egészen Kelenföldig be sem állt a szája, csak mondta a kis életét, hogy milyen szemét a férje, mennyire utálja és különben is neki milyen rossz az élete... taramm taramm... és a gyerekei milyen aranyosak, mert őt annyira szeretik, csak félnek az apjuktól... taramm taramm... és ezért kénytelen ezt a munkát is elvállalni... Alig, hogy kiléptünk Kelenföldről ez a szittyós némber (még mielőtt valaki köpködni kezdene, ezt az elmondott sanyarú élete alapján szűrtem le) el-a-ludt! Mondok fasza. Amíg nem gurultak a kerekek jobban nyolcvannál be nem állt a szája, most meg horpaszt. Mindegy, mondok, lesz ami lesz, kitámasztom a szemeimet, kiteszem a fejem az ablakon kívülre, ha kell, de ébren maradok! Eljutottunk egészen Győrig megállás nélkül. Amikor gurultunk be a rendezőbe, a nyamvadék picsa felriadt és ijedten kérdezte, hogy hol vagyunk! Mondok neki, Győrben. Én már dörzsöltem a tenyerem, hogy "na, most hunyok egy picit", erre újra neki állt fecsegni... Még ennyire, mint akkor, nem örültem annak, hogy leváltanak! ...
   Nem azt mondom, hogy ne legyenek biztonsági őrök. Szükség van rájuk, ez tény! Ebben az országban úgy is csak lopni érdemes, azt ami van, meg még meg kell védeni -a politikusoktól! Ha már egyszer elrettentő hatást akarnak elérni, akkor fizikálisan is feleljenek meg az alkalmazottak! Mondjuk kíváncsi lennék rá, hogy mennyit futnak százon (én 20 métert...), mert a c. tolvaj banda még hűtővel a kezében is gyorsabb ezeknél!

Akasztás

   Emlékszem, fáradtan, meggyötört fizikummal értem haza. Utoljára a győri munkák viseltek meg ennyire. A Nap már lemenőben volt, épp hogy csak valami félhomály derengett az előszobában. Lezuhantam a padra, majd telefonálni kezdtem. Először egy kollégát hívtam vissza. Egy kellemes júliusi hétvégét szervez, ahol szívesen látott vendég lennék másod magammal. Akkor nem mondtam neki, de abban a pillanatban rohadtul nem volt hozzá kedvem. Másodszorra egyik zenésztársamat hívtam, hogy lemondjam a próbát. Nem vittek sört és amikor lenn jártam még sehol se leledzett a díszes társaság. De annyira most ez sem hozott lázba. Nem volt hozzá kedvem. Semmihez sem. Még a kedvhez sem... Az élethez sem. A közeli barátaimra és a rokonaimra gondoltam. Aztán azokra, akik viszont szeretnek. Egy-egy percre megállt a gondolatom a magam elé idézett arcukon. Mosolygósak és szeretet sugárzik belőlük, mint mindig. De most ők sem segíthettek. Túlságosan elcsigázott voltam... Ezért gondoltam, hogy felkötöm magam...
   Felálltam a puffra, a nyakamat a szokott módon a hurokba helyeztem, majd kibillentettem a lábam alól az ülőalkalmatosságot. Néztem ahogy eldől: annyira formás kis puff az. Másfél évvel ezelőtt igen jó vétel volt. Sokat tudna mesélni a testvérével együtt, de most ott feküdt az oldalával elfoglalva a szőnyeg egy kis részét. Hörögtem és éreztem ahogy a kötél hozzászorítja a gégémet a nyelőcsövemhez. A lábam rángatózni kezdett, amitől kissé megijedtem és elbizonytalanodtam. Ismét átfutottak szeretteim arcai a szemem előtt. Ettől a meggondoltam magam és felnyúltam a kötélen, hogy felhúzhassam lassan élettelenné váló testem. Még néhány rúgkapálás, egy mélyről jövő hörgés aztán...
   Egy régi ismerős lépett be a lakásba. Hosszú, földig érő fekete ruhát viselt, fejét egy csukja alá rejtette. Megfagyott körülötte a levegő, mint máskor. Felnézett rám, én pedig lenéztem őrá:
- Már megint? -kérdezte, mintha nem tudná a választ.
- Egen -nyögtem vissza egykedvűen.
- És most miért?
- Nem volt itthon söröm.
- Na ne fárassz! Neked mindig van -majd kacagni kezdett. Amikor ő kacag, remeg a ház, a macskák összekarmolják egymást, a kutyák elharapják a nyelvüket és még dermesztőbb lesz minden, ami körülveszi.
- De most nincs! -mordultam rá, még mindig kicsit zabosan a nap hatása miatt- Hoztál ugye?
- Persze, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. De ugye nem ott fenn akarod meginni?
- Nem, csak nem tudok lejönni. Segítenél? -kérdeztem, bár tudtam, hogy nem hagyna lógva.
- Gyere, ülj a nyakamba és vedd ki azt a hülye fejed a kötélből -majd ismét nevetni kezdett.
Leemelt és a kezembe nyomott egy üveg sört, majd megkérdezte:
- Te, a múltkor itt felejtettem nálad a kaszámat.
- Tudom, de ha nem vetted volna észre ott jöttél el mellette. Betámasztottam a hűtőhöz, hogy üzemi hőmérsékleten maradjon.
- Ez haláli poén -nevette el magát- kártyázunk?
- Miért ne? Lélek póker?
- Jah, egyértelmű. Mond csak, most miért kötötted fel magad? -kérdezte váratlanul.
- Csak a szokásos.
- Nálad ez szokásos? Nézd: a barátod vagyok. Ha szar a kedved és nincs kivel dumálni, vagy csak sörözni akarsz, kártyázni, vagy csak egy jót bulizni, azért nem kell kinyírnod magad. Hívj fel és jövök.
- De nem tudom a számod -mentegetőzni próbáltam. Jobban ismer, mint bárki más, hiába főtt krumpli lenne, bármiféle kertelés. 
- Te tök hülye vagy -egy óvatos mosolyt kanyarított az arcára- a nap bármely időszakában elérhetsz. Sosem voltam jó alvó, úgyhogy akár este is. Legfeljebb egy-két lelket pár perccel később kísérek át a túlvilágra. Na és? Nem teszi szóvá senki! Telt ház van odalenn.
- Odalenn? -vágtam közbe illetlenül- és fel senki nem kerül?
- Ugyan -legyintett- a mormonokon kívül senki. Mind gyarlóak vagytok. A pokol meg már megtelt. -hörpintett egyet a söréből majd így folytatta- Ne aggódj, neked biztosítva van a helyed. Csak nem most. Még sok dolgod van idefenn, csak légy türelmes, erős és bízz magadban. Az első jelentkező akadálynál ne add fel. Nem ezért kedveltelek meg. Te nem ilyen beszari vagy!
- Kösz a biztatást. Jó barát vagy! ... de ez egy ász-póker -kéjes vigyort rögtönöztem az ábrázatomra.
- Hogy nyerhettél amikor én csaltam? Mindegy is. Úgy is mennem kell melózni...

Egy átmulatott este után...

-Mindig így kéne turnéznunk, nem Yoji? Két félmeztelen go-go táncos, töménytelen mennyiségű sör. (Klin-ling) És még a pizzát is menet közben hozzák... Várjunk. Ezen a buszon, hogy lehet csengő? Basszus, ez csak egy álom! (Kling-ling) Ki a faszom lehet az, hajnalok hajnalán -zsörtölődöm, majd jobb kezemmel a telefonért nyúlok. Kitapogatom, a fejem felé helyezem, megnézem az időt, bár nem látok semmit. A fejem lüktet és zúg. A szám kiszáradt, a szemeim leragadnak és homályosan látok. Homályosabban, mint általában. Még mindig csengetnek
-Hogy rohadna meg az összes tetves... -komótosan és ügyelve a gyomromra, óvatosan gurulni kezdek az ágyon. Egy tompa puffanással megérkezem a földre. Egyik kezemmel megkapaszkodom a szőnyeg szélében, a másikat a fejem alá rakom és szundítok tovább... Kb fél órával később enyhe émelygéssel ébredek:
-Csak nyugalom, nem hányunk! Legalábbis a szobában nem! Beszív, kifúj, ahogy annak idején a kórházban azt tanították. Beszív, kifúj! Minden oké. Kezdjünk el feltápászkodni... Na jó, mégse... De éhes vagyok! Mi van itthon? Még jó, hogy tegnap bevásároltam. Mindent felfalok... De csak a hányás után - iszkiri a klozetra. Szerencsére nem volt mondandóm a nagy fehér mikrofonba. Irány a fürdő, megmosni az arcom. Felkapcsolom a villanyt. Kár volt. Szinte megvakít az energiatakarékos izzó fénye. A mosdó fölé hajolok. Kinyitom a csapot. Kétszer leöblítem az arcom. Felnézek:
-Ki ez a segg ronda fickó? Hé, haver! Te meg, hogy a faszba kerülsz ide, he? Hogy az anyádba jutottál be a lakásba? -nem felel. Ismét megmosom az arcom - Válaszolj már vaze! - semmi - Néma vagy? -ekkor feltűnik, hogy csak akkor mozog a szája, amikor nekem. Ez elgondolkodtató. Mi lehet az oka? Megkérdezem tőle:
-Hogy hívnak, bazmeg? - baszki ez én vagyok - Fú vaze, kurva jó buli volt az este...

Rémtörténet a hátsó utcából

   A hátsó utca

   Hűvös márciusi este volt. Szokatlanul rideg, akár az acél. Az óra álmosan kajtatott az utolsó percekért, hogy egy újabb napon majd frissen róhassa megunhatatlan köreit a számlapon. Halk kattanások jelezték megfáradt lépteit. S mégis: most egészen dermesztően hatottak. A gyéren megvilágított utcán nem járt már senki, csak egy rókavörös kanmacska nyávogását lehetett hallani délután óta. Baljós nyávogás ez, mely az ember gerincén fájdalmasan fut végig és borzolja fel az idegszálait, s nem különben a szőrt a testén. Mintha érezné az a szerencsétlen állat, hogy közeledik valami. Valami félelmetes, rémisztő és halálos. Talán a végzet. Egy szomszédért, egy ismerősért, vagy idegenért, a sarki háznál élő kutyáért vagy Ő érte jön. A fák billegni kezdenek a feltámadó szél nyomásaitól. Néhány öregebbnek az ágai ártatlan recsegéssel zavarják meg a konok szél lüktető fújását. Mintha ez felbőszítené és egyre erősebb lökésekkel taszítja meg újra és újra a vén tűzre valókat, kik hősiesen ellenállnak az ifjúi lelkesedéstől duzzadó fuvallat ostromának.

   Az utcában egy alak jelenik meg. Magas, jó tartású férfi. Hosszú sötét bőrkabátot és puha kalapot visel. Cipője kissé kopottas már, a talpán cuppogó hangot ad a nedves utcaköve. Régi vágású fickó, de könnyed a járása. Nem olyan, mint a mai lúdtalpas fiataloké, flegma és szétcsúszott, hanem csak könnyed és a kezeit sem lóbálja, mint egy madárijesztő. A zsebéből elegáns mozdulattal cigarettát húz elő, a lámpa alatt megáll és gallérjával árnyékot adva rágyújt. A fellobbanó tűz halványan megvilágítja a férfi arcát. Rég nem gyújtott már rá. A vasútállomás óta, ami alig tíz percre van. A fővárosból érkezett egy régi, kedves ismerőséhez. A férje épp nincs itthon, hát kihasználják az alkalmat a találkozásra... Tovább indult, majd egy kapualjban tűnt el és reggelig elő sem került. A macskáról és baljós nyávogásáról tudomást sem vett. Ahogy a szél makacs lökdösődéséről sem, amire a fák ágai tiltakozó recsegéssel válaszoltak. Az est további mikéntje izgatta fel jobban. Már jó ideje csak erre az estére gondolt. Nagyjából azóta, hogy otthon hagyta megunt barátnőjét. Még a kalauznak is eldicsekedett a reményteli estéjéről, aki irigykedően és kissé lenézően ugyan, de együtt örült a puhakalapossal. Bár egyikük sem sejthette, de a szerencsétlenül járt lányt sem ejtették a fejére: Ő is csak az alkalmat várta, hogy a külön bejáratú szexpartnerét újra magára húzhassa... 1:1

   Miközben dúlt a l'amour a hátsó utca társasházában, kinn továbbra is a rettegés és a félelem uralkodott. A fák még mindig kalimpáltak szúrágta ágaikkal, a rozsdavörös macska továbbra is adta iszonyatos koncertjét és a flaszter burkolata egyre csatakosabb lett. Helyenként a rosszul kiépített csatornázásnak köszönhetően a víz nem tud elfolyni a rendeltetési helyére, ezért egyre kövérebb tócsákká hízik. Az esőnek senki nem örül, különösen az a kerékpáros nem, akinek a pocsolyákat kerülgetve kell hazamennie. Az asszony még ébren várja, de tudja, hogy az ura ma sem lesz józanabb. Hiába minden szó és perlekedés, semmi nem hat az öreg fejének, csak a pia. A nő sem azért feszegeti a kérdést, mert el akar érni valamit. Rég tudja, hogy falra hányt borsó minden szava. Csak megszokásból futja nap, mint nap a felesleges köröket. Ez a napi rutin. A papa berúg, a mama perlekedik és végül mégis egymás mellett alszanak el. Már 43 éve -annyi idő még börtönben is sok. De mire is mennének egymás nélkül? Kettejük járandósága épp arra elég, hogy kis egyszobás lakásukat és önmagukat fenntartsák. Már a reggeli kávét is a szokásos három helyett már csak egy cukorral isszák...

   A társasház egyik lakásában váratlan esemény veszi kezdetét. Nem rég költözött oda egy csonka család. Az anya részegen összefeküdt egy kocsmárossal, és a kósza bujálkodásból született a szellemileg visszamaradott ivadék. A férfinek már volt egy rendezett családja és nem akarta, hogy kiderüljön a hűtlensége, ezért titokban bérelt egy lakást a nőnek és a fattyának. Hátha ezzel befogja a száját. És az anya nem köp, amíg van fedél a feje felett. Egy ilyen gyerekkel nem könnyű, bár ezt még nem tudta, amikor befizetett rá. Az alig ötéves forma gyerek, mint máskor most is felsírt álmában. A szél üvöltése, a macska nyávogása, a fák rozzant ágainak recsegése ébreszthette fel, vagy csak egy rossz álom, amit nem ért majd meg soha. Az anyja viszont ahelyett, hogy megvigasztalná ordítozni kezd vele, hogy kussoljon el, mert megbassza a kurva anyját is, ha nem fejezi be -így kell öngólt rúgni! Ettől, vagy csak a puszta gondolattól, de a fattyú elhallgat, vagy elhal. Időnként a szomszédok sem értik, hogy melyik és mikor következik be. Féltik a szerencsétlen porontyot és féltik a saját életüket. Bármennyire is apró az a nő, kiszámíthatatlan. Veszélyes a gyermekére, a lakóközösségre, önmagára és a rókavörös macskára is, vagyis becsöpög a padlás még a legnagyobb nyári szárasságban is...

   Az óra eközben makacsul eloldalgott egy másik napra és ott kezdte el számolni a múló perceket. A szél tovarohant új vidéket és öregedő fákat keresni. Az eső maradt még egy kicsit, rendíthetetlenül, hogy eltakaríthassa a hűtlenséget, a perlekedést, az alkoholgőzt, a civódást és mind azt a mocskot, amit mi minden nap kihordunk az utcára, vagy egymás nyakába zúdítunk. Az esővel hígult mocsok egy részét elviszi a csatorna, elnyeli a föld, a másik része a cipőnkre ragadva bejut a lakásunkba, és ott új életre kelve kezd el élősködni. Túlnő cipőn, ruhán, s beférkőzik az agyunkba és így bomlasztja szét a magabiztos gazdát, a nyugalmat árasztó családot, a sziklaszilárdnak hitt szerelmet. Az enyémet, a szomszédét és a tiédet is...

A pincér

   A puhakalapos férfi cigarettáját is a lépcsőházban dobta el. Úgy gondolta, megteheti. Ki akarna belekötni egy ilyen magas, jó kiállású fiatalemberbe, pláne ezen a késői órán. Fürgén szedte a lábait a lépcsőn, nem úgy, mint az étteremben, ahova a szürke hétköznapok kötik. Emberünk egy felkapott fővárosi vendéglátóipari egység pincére. Kollégái irigylik a népszerűsége miatt, hiszen a nők (és nem csak a korban hozzá közelebb, de a jócskán idősebbek is) harcolnak az asztalaiért. Fiatal, sármos, a vendégekkel mindig gálánsan viselkedő, udvarias férfit gyakran környékezik meg ajánlatokkal a másik nem tagjai (is), amiket hősünk igyekszik is kihasználni. Ez az este is egy efféle megkeresésnek köszönhetően jöhetett létre. Párkapcsolatát ezen viselkedése különösebben nem töri meg, hiszen oldalbordája is meglehetősen csalfa teremtés...

   A finom hölgy barátnőjével érkezett egy könnyű ebédre. A manapság szokásos "kimerítő" plázatúrán éheztek meg. Betérve az első szabad asztalhoz telepedtek le, retiküljüket hanyagul a szabadon maradt székek valamelyikébe biggyesztették, majd az órák óta tartó ám semmiről sem szóló csevegésüket folytatták. A következő pillanatban lépett hozzájuk az étterem közkedvelt pincére. A két vidáman csacsogó madárka igyekezett a másik elöl eltitkolni érthetetlen módon gerjedt vonzalmát a képbe toppanó pingvin iránt, ezért kissé tartózkodóan adták le az első üdítő rendelésüket. Amit aztán persze a fogyókúra legfőbb tápláléka, a saláta követett, majd a gyomornedvek kielégítése után egy párosan eltöltött kétbetűs kitérő (ahogy azt csak a nők tudják) és a számla rendezése, amihez a finom hölgy a telefonszámát kacéran mellékelte. Barátnője résen volt és egyből lekorholta. Mégis hogy képzelheti ezt, hiszen férjezett. Közel tíz éve. Igen ám csak a tudatlan drága jó férj kamionján járja Európát. Sokszor hetekig távol van és meggyötörten hazatérve már nem vágyik annyira hitvese ölelő karjaiba. Még ha a legodaadóbb és leghűségesebb férj is a világon kedvese vágyait távolról nem enyhítheti a pénzzel, amit megkeres, a szép lakással, amit fenntart, s így talán érthető a hölgy kiéhezettségéből fakadó viselkedése. Ez van.

   Pincérünk ravasz és rutinos volt már e kérdésben. Nem kapkodta el a hívást és különben is akadt még kuncsaft az előző hétről. Amikor végre beszéltek, akkor is csak röviden, lényegre törően: mikor és hol? Az alkalomra pár héttel később került sor, amikor a férj épp Belgium felé robogott a kenyérkeresőjével. Hűvös márciusi este volt. Szokatlanul rideg, akár az acél. Az óra álmosan kajtatott az utolsó percekért, hogy egy újabb napon majd frissen róhassa megunhatatlan köreit a számlapon. Hősünk vonattal érkezett és leszállás után rögtön rágyújtott, mint ilyen alkalmakkor mindig. Rituálissá fejlődött nála ez a szokás. Hosszú sötét bőrkabátot és puha kalapot viselt. Cipője kissé kopottas már, a talpán cuppogó hangot ad a flaszter nedves kövezete. Fiatal kora ellenére régi vágású fickó, de könnyed a járása. Nem olyan, mint a mai lúdtalpas ifjaké, flegma és szétcsúszott, és a kezeit sem lóbálja, mint egy madárijesztő. A külső körülmények nem izgatják fel különösen, az egyetlen dolog ami zavarja, hogy a szél miatt nehezen gyújtja meg a cigarettáját. Gallérjával árnyékot vet a tűznek, ami hálából megvilágítja arca vonásait. Belép egy nyikorgó kapun. A hang terceli a fák nyikorgását. Csak a vörös macska nyávogása esik ki a skálából és teszi félelmetesebbé az éji koncertet. Felfelé menet elgondolkodik kissé, hogy jó címre érkezett e, de aztán a fordulóban egy ajtó nyílik, majd egy ismerős arc tekint le rá. Ő az. Ide jött. Egymás karjaiban fonódva lökik be maguk után az ajtót, amit hajnalig nem háborgat senki.

   Hősünk négy órakor ébred. Alkalmi partnere testén az utcáról beszűrődő fény táncol és fedi fel annak finom vonalait. Öltözni kezd. El kell érnie a vonatot, hogy előbb érjen haza, mint a párja. Sebtében magára kapkodja szétszórt ruháit, egy macska óvatos lépteivel a szoba ajtajához oson, visszatekint nem hagyott e hátra valamit, még egy gyors pillantás az ágyon, szextől aléltan heverő nőre, amit egy elégedett halvány mosoly követ és aztán irány a lépcsőház. Az ajtót óvatosan teszi be maga mögött, nehogy riadalmat okozzon a lakás, vagy a környező lakói között. Az utcára kilépve az éjszakát a kabátja zsebében átvészelő cigarettára gyújt. Füstje körbe lengi egész lényét. Ez is már rituálé szerű mozdulat nála. Tudja, nincs folytatás -mert nem is akarná-, de egy újabb trófeát könyvelhet el képzeletbeli gyűjteményében. Fejedelmit, hiszen ilyen kiéhezett és jó mozgású prédával már rég nem volt dolga, ennek ellenére nem kíván több időt egy nő mellett eltölteni. Úgy érzi, ezt mással még bármikor megteheti. Felhőtlen boldogságában megfeledkezik magáról és szórakozottan üget végig a hátsó utcán. Teljesen kikapcsol, nem gondol másra, csak a múlt éjjel szerzett örömökre.
A következő pillanatban egy széles jármű fényszórói tűnnek fel az utcában a puhakalapos férfi háta mögött. Kerékcsikorgás és motorzaj kergeti szét az este folyamán nyivákoló macskákat. Mikor közelebb ér a pincér megfordul a lármára, de túl későn eszmél fel ahhoz, hogy időben kitérhessen a rohanó végzet elöl. Túl mámoros a hangulata ahhoz, hogy a reflexei kellően reagálhassanak egy ilyen szituációban. Egy tiltakozásnak szánt elfojtott sikoly hagyja el a torkát, de a kíméletlen kerekek kegyetlenül átgázolnak a mellkasán, majd érzéketlenül tovább robognak. A földön heverő férfi még szuszog párat, az anyját szólítja -akit már évek óta nem is látott- majd szép csendben örökös álomra szenderül. Nem segít rajta sem a macskák baljós nyávogása, sem az éjszakai tündére, sem a többi szétvetett lábú alkalmi szexpartner, sem a gázoló. Senki. Az eső lassan csepegni kezd, majd egyre sűrűbben mosni kezdi az utcát, arról a vért és a tetemet, mely elhagyatottan hever a flaszteren.

   Hamarosan a hátsó utca megtelik élettel: fellelik a holt testet, kiérkeznek a rendőrök, mentők, a nyomszakértők és természetesen az elmaradhatatlan katasztrófa-turisták. Felbolydul a város...

A nyomozó

   Az álmából felzavart rendőrtiszt felfuvalkodottan pöffeszkedett a megkülönböztető jelzés nélkül száguldó autóban. Fiatal kora ellenére gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán. Felettesei -a nagybátyja és annak gyerekkori cimborája- látták benne a tehetséget, ezért szorgalmazták annyira a nyomozó iskola elvégzését és a lehető legtöbb soron kívüli előléptetésen az ő neve mellé is új rang került. Gyerekként mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd hajkurászhatja a veszélyes bűnözőket. Most inkább az ő bérencük. Rájött, hogy a tisztességtelenül megszerzett pénz egy magasabb életszínvonal, a kényelmes saját otthon a könnyűvérű nőkhöz -akiket nem éppen a lélek érdekli, inkább csak fényűzés- hamarabb eljuttatja. Gyerekként a fiúk is romantikus naivitásban élnek. Akkor még az ezzel járó kötelezettségeket nem ismerte fel, viszont már akkor sem szeretett korán kelni, ráadásul most egy újabb megoldatlan ügyet zúdítottak a nyakába. Tekintete szúrós, szürkés szemei mélyen ültek. A kihallgatásokon a gyanúsítottak összerezzennek, ha megpillantják. Az álmosság és a cigarettája füstje tette homályossá ezt az elrettentő szempárt, melyek a várost fürkészték unottan. Az éjszakai esőzésről lemaradt, de hosszú ballonkabátját nem hagyta otthon. Columbonak érezte magát benne. Cipőjét gondosan kifényesíttette, nadrágja élét pedig borotva élesre vasaltatta az anyjával, aki igyekezett eleget tenni egy szem fia minden kérésének... A rendőrségen sikereket ért el a magánélete viszont egy katasztrófa. Nem voltak igazán barátai. Akikkel iskolába járt vagy az ellenkező oldalon állnak, vagy egy banda leszámolás következtében a temetőben nyugszanak, vagy már elhagyták az országot. Barátnője se sok volt, mégsem büszkélkedhet egy hosszabb kapcsolattal sem. Alkalmi kapcsolatait pedig nem tartja számon. Azok se, akikkel megtörténik. A teljesítménye az őrsön sokkal magasabb, pedig évente talán egy esetet, ha megold. Ő nem tudná kidobni a nőit, túlságosan ragaszkodik hozzájuk, vagy legalábbis egy bizonyos testrészükhöz. Azok viszont néha azt se mondják neki kitrákotty! Inkább szó nélkül lelépnek és új életet kezdenek egy másik országban, mint sem tovább keljen elviselniük a nyomozót.

   Az autó csikorogva megállt. Sofőrje mindig is kérkedett azzal, hogy mennyire sportosan és jól vezet. Több üldözésben vett már részt, jó részt sikerrel. A hadnagy tudta ezt és ezért maga mellé osztatta -bár sokkal többre ennél nem tartotta- a sofőr pedig szeretett közel helyezkedni azokhoz, akinél várható volt, hogy leesik egy kis kolonc... Mindketten kiszálltak, majd a nyomozó a helyszínelést végző rendőrhöz lépett. Ehhez a reggelhez egyiküknek se volt túl sok kedve. Nem köszönt -nem volt szokása-, csak végighallgatta a jelentést, majd biccentett, hogy folytassák a munkát. Lenézett a lába előtt heverő emberi roncsra, egy enyhe undor rezzent meg a szája szélén, majd némán sarkon fordult. Egy újabb cigarettára gyújtott a lépcsőház felé menet és intett a sofőrjének, hogy kövesse. Az meg illedelmesen, jól nevelt pincsiként utána ügetett, sőt, előzékenyen a nehéz kaput is kitárta előtte. A nyikorgás még vészesebben hallatszott. Sorban verték fel a lakókat, parancsolóan kérdezve, nem láttak, vagy hallottak e valamit az éjszaka folyamán, vagy nem ismerik e fel azt a véres húscafatot az utcán, esetleg nem mond e valamit a neve. A második emeleten egy idősebb hölgy -talán a környéken a rangidős- gazdag információval tudott szolgálni. Rossz alvó volt, ezért majdnem az egész estét ébren töltötte. A fiatal rendőröket be is invitálta szerény kis lakásába, serényen kávét főzött és az asztalon pihenő tál mogyoróból is kínált, s közben mesélt. A főhadnagy pincsije pedig szorgosan jegyzetelt. (A néni -ahogy ebben a korosztályban elég gyakori- a történetét Ádámnál és Évánál kezdte. Hajthatatlanul elmesélte, hogy került össze férjével és mennyire másként ment az ő korában a párválasztás; hogyan nevelte a gyermekeit, mind az ötöt és hogy mennyivel jobb nevelést kaptak, mint a mai fiatalok; aztán büszkén elmesélte, hogy az unokái és dédunokái mekkorák -valójában a felét nem is látta, mert két fia elhagyta az országot és sosem jelentkeztek többé, a többiek pedig a papa halála óta csak ritkán járnak haza látogatóba. Ezután kitért az aktív életére, a TV-ben vetített sorozatok aktuális fejleményeire és a háztömbben futótűzként terjedő pletykákra és kisvártatva a múlt éjszaka fejleményeire). Az öregasszony hallani vélte, hogy egy idegen jár a házban és a harmadik emeletre, pont a fölötte lakóhoz jött. Onnan tudja a férfi kilétét, hogy "annak a cédának" a férje pár napja elment nyugatra kamionozni -a néni szerint az NSZK-ba- és most egész este vad duhajkodás hallatszott. A kérdésre, hogy "hogyan érti azt, hogy duhajkodás?", az öregasszony csak annyit felelt az értetlen főhadnagynak, hogy "basztak, na!" A kijelentés hallatán a két rendőr kikerekedett szemekkel egymásra nézett, majd néma egyetértéssel úgy döntött, hogy az autóban nevetik el magukat. Megkérték az idős hölgyet, hogy nézze meg a tetemet, ismerős e neki, de erre csak annyit felelt, hogy köszöni szépen, látott ő már elég krimit a tévében, de biztosra veszi, hogy az a pasas, kiterítve az utcán az éjszaka azt "a riherongyot" tömöckölte! A néni a távozóknak azt is megsúgta, hogy úgy négy óra után egy "böhöm nagy teherautó száguldozott az utcában" és hogy az "ilyeneket kéne lecsukni", mert "hogy képzelik ezt mégis? Felzavarják a lakókat és csak huligánkodnak!" Elköszöntek, s miután befordultak a lépcsőházba a nyomozó hűséges pincsijéhez fordult és megtudakolta mit jegyzetelt. Végigolvasva feltűnt, hogy a távozáskor elhangzottak hiányoznak. Halkan megdorgálta az íródeákját, leíratta vele a hiányzó részeket és újra elolvasta. Egy halvány mosoly húzódzkodott fel lassan a szája jobb sarkán, majd kérdőn a sofőrjére nézett. Amaz pedig nem értette, amit a vadászkopó. Szagot fogott, hála az idős hölgynek. Nem is húzta tovább az időt, elindult a következő szintre. Ölebe kisvártatva utána eredt, de még mindig nem értette, hogy mit is kellene...

   Nem csapott le azonnal az éjszakai tündérre. További alvó szomszédokat vertek ki az ágyukból, szemeikből pedig az álmot. Az egyik ajtó mögött egy köpcös férfit találtak. Több napos, egykor fehér színű trikóban és viseltes mackó alsóban fogadta a hívatlan vendégeket. Borostás, züllött arcán morcos másnaposság terült el, mint minden nap. Pár szál haját egyetlen simítással igazította helyére, ahol aztán annak zsírja tartotta fixen -ez az ő saját fejlesztésű Taft-ja. Az idős hölggyel ellentétben korántsem bánt udvariasan a nem várt látogatóival, még hellyel sem kínálta őket -nemhogy kávéval-, bár a nyomozót nem is kellett. Feltalálta magát és az egyik rozzant stokira helyezte a nemesebbik felét, míg a pincsije tesze-toszán megállt az ajtóban és úgy jegyzetelt. Apró tánclépések jelezték, hogy nem igazán találja a helyét. A házigazda egy sört húzott elő a hűtőből. Továbbra sem az udvariasság vezérelte és nem kínálni akarta alkalmi vendégeit, inkább hogy a másnaposságát leküzdhesse és ne vegyék észre mennyire ideges. (Nagyjából annyira volt tiszta a lelkiismerete, mint a trikója. Annak ellenére, hogy régóta a lopott cuccok eladásából tartotta fenn magát, meglehetősen amatőrnek számított az "iparban"). Igyekezett elrejteni a feszültségét és a hálószobájában tárolt holmikat. Amikor behúzta az ajtót, csak annyit motyogott, hogy "nehogy felébredjen az asszony." (Igazság szerint évekkel ezelőtt elvált tőle és elköltözött a két gyerekkel, de mindenkinek azt hazudta -bár már senki nem hitte el- hogy csak külön élnek és gyakran látogatja őket. Valójában a bíróságon látta őket utoljára. A váláshoz a családon belül zajló erőszak miatt jutottak el. A családfő, ez a "talpig férfi" és "gondos hím" rendszeresen ivott miután kirúgták a gyárból, ahol előtte évekig dolgozott. Az alkohol hozta ki belőle az agresszív barmot -mint a legtöbb megcsömörlött férfitársából. A feleségét és a fiát rendszeresen verte, a lányát pedig molesztálni kezdte, amint láthatóan egyre fejlettebbé vált... Az asszony az első adandó alkalommal -mikor az apa épp "megélhetés után nézett"- összecsomagolt és lelépett a két gyerekkel. Legközelebb a bíróságon találkoztak...) A hadnagy persze észre vette, hogy a lakásban a férfin kívül más nem lakhat, hiszen nyoma nem volt a női jelenlétnek. A mosogatóban és környékén a használt evőeszközök számolatlanul hevertek egymáson, az asztal, a padló ragadt a mocsoktól, az ablakok már-már tejüvegre emlékeztettek, a függönyöket pedig jobban megérné elégetni és újat venni, mint kimosni. Gyakorlatilag egy putriba csöppentek. A mérhetetlen mocsok láttán a nyomozó nem zavartatva magát cigire gyújtott, a hamut hanyagul a földre fricskázta és folytatta a kérdezősködést. Persze a pasas semmi érdemlegessel nem szolgálhatott, hiszen napok óta merevre issza magát és azt sem tudta milyen nap van... A fiatal főhadnagy az ajtón kilépve megtorpant egy pillanatra és az írnoka lelkére kötötte, hogy a figurára állítsanak egy embert és még térjenek vissza, ha az aktuális ügyet már lezárták.

   További három érdektelen lakás következett a forró nyom előtt, majd becsöngettek. A fiatal asszony hosszasan váratta a nyomozót és a segédjét. Akkor kászálódott ki épp az ágyból és gyorsan magára kapta sejtelmesen áttetsző, könnyű pongyoláját. A ruhadarab engedte láttatni testének formás vonalait. Macskaléptekkel osont az ajtóhoz, álmos szemét a kémlelőre helyezte, majd a túloldalon várakozók kilétét kérdezte. A mögöttük hagyott pár emelet tapasztalatai alapján a főhadnagy a jelvényét megemelve azonosította magát. Az asszony összerezzent. Arra gondolt, hogy a férjét baleset érhette és azért lehetnek e itt? De nem akarta magát ostoba módjára feleslegesen pánikba kergetni, nyelt egyet, kifújta az eddig visszatartott lélegzetét, majd az ajtó lassan kinyílt. A fiatalembert kellemes női parfüm illata kerítette hatalmába és egy röpke pillanatra megfeledkezett magáról, a mögötte álló sofőréről, a kötelességéről, a zsíros hajú tolvajról, a BTK 2.3 XII. fejezetéről, az utca kövén heverő holttestről... 

A csalfa asszony és a kamionos

   Bár fáradtan meredt a két rendőrtisztre, azért az éjszaka szerzett boldogság még ott kuporgott -a rémület mellett- kék szemében. Ezekkel a szemekkel már számtalan férfi szívét törte apró darabokra kis iskolás kora óta. Tudatában volt eme képességének és -ha kénye kedve úgy kívánta- merő szórakozásból vissza is élt vele. Ennél a szempárnál szebbet még a nyomozó sem látott. Elbűvölő azúrkék íriszét az idő és a gondok időnként szürkésre, a lopott boldogságok ellenben fényesen csillogóvá és mélykék kerettel szegélyezetté tették. A hétköznapi forgatagban a tompa, világos tekintetével is hódítani tudott, bár ilyenkor rendszerint nem foglalkozott a látószerveit érő bókokkal. Ilyenkor egy óvatos mosolyt kanyarított kívánatos szája két szélső szegletére, ha számára szimpatikus egyéntől kapta azt, de a ribancmódot kapcsolta be, ha nem ilyen volt, majd illedelmesen, de kellő tartózkodással megköszönte azt. Hangja szépen csengően szólt a finoman ívelt ajkai alól és még a legkőszívűbb férfit is térdre kényszerítették. A férje is egy ilyen alkalomkor szeretett bele és kitartásának köszönhetően végül az oltárnál a boldogító igennel elnyerte élete szerelmének finom kezeit. A mesébe illő történetük akkor kezdett rossz irányt venni, amikor a férj elvesztette első munkáját. Egy neves cég raktárának targoncásából vált vezetőjévé, majd mikor lebukott az évtizedes árueltűnések okozója a büszke férjet is magával rántotta. Jogosan, hisz a szajré ellenértékéből ő is rendesen részesedett. A cinkostárs mindössze pár ajtóval lakik tőle, de vele ellentétben nem csak a munkáját veszítette el azóta.

   Miután a férjet kitették állásából az asszonynak is dolgoznia kellett, mert az alkalmi melókból és a bónusz pénzek nélkül az életszínvonaluk rohamosan lecsökkent. A férjet feszülté tette ez a tény és egyre többet is ivott, egészen addig, míg arája kilátásba nem helyezte, hogy elhagyja. A csodálatos adottságokkal megáldott asszony egy bárban kezdett dolgozni, ahol megismerkedett férje leendő főnökével is, egy jól működő fuvarozó cég vezetőjével. Az első adandó alkalommal beajánlotta neki párját és mivel épp volt egy szabad kamion így rögtön felvette. Nem foglalkozott előéletével, nem kérdezte honnan jött. Egy jó sofőrre volt szüksége -később pedig annak feleségére. A titkos románc akkor kezdett kialakulni, mikor a férj épp spanyol hon útjait rótta, de visszaérkezésekor vége is szakadt, majd az egészet a hallgatás csendje burkolta be.

   Új munkahelyén a férfi igyekezett jó példát mutatni főnöke előtt. Mindig időben szállított és így több és több fuvart vállalhatott be. Csak a műszaki hiba akadályozhatta a haladásban. Húsz évvel korábban Sztahanovista érdeméremmel tüntették volna ki, ma egyszerűen csak bolondnak tartanák. Az asszony ennek annyira nem örült, hiszen így a hiányait máshol, másokkal kellett pótolnia. Egyetlen barátnője -párja egykori cinkostársának felesége- elköltözött a városból, rajta kívül meg csak a kocsma vendégkörét ismerte. Így hát egy férj mentes, magányos estén gondolt egy merészet és egy helyi szórakozóhelyre betévedve, fiatal csitriként, átrészegülten kitombolta magát. Másnap hatalmas fejfájással és két vadidegen férfival egy ismeretlen lakásban ébredt. A felismerés pánikba torkolt, majd sürgető meneküléssé. Mikor hazaért a zuhany alatt megígérte magának és a zuhanyrózsának, a csempéknek, a zuhanytálcának, de még a függönynek és a törülközőnek is, hogy többé ilyet nem tesz. Tartotta is magát úgy három hónapig, míg egy veszekedés és a férj távozása után mérgében -és talán bosszúból- ismét bele nem ugrott valakinek az ölébe egy röpke nászra. Miután a családfő hazatért külföldi útjáról tisztázták a helyzetet, de onnantól kezdve már semmi sem volt a régi. Ha épp együtt töltötték az időt, keveset szóltak egymáshoz és a régi kedvesség is egyre ritkábbá vált.

   Az asszony a következő férj mentes idejét az anyjánál töltötte. Ekkor találkozott gyerekkori barátnőjével. Elhatározták, hogy csavarognak, vásárolgatnak egy kicsit, hátha attól majd jobb kedvük lesz. Ekkor tértek be abba a bizonyos étterembe, ahol az a jóképű pincér is dolgozott. A barátnő megrökönyödésére a régi, jól bevált tekintetével rögtön elcsábította a fiatalembert -gondolta ő, de a pingvin is úgy érezte, hogy megint a sárma működött. Valójában mindketten csak a kalandot keresték és csak a hajlandóság apró szikráját észlelték. A fiatalasszony a számla rendezésekor meghagyta a telefonszámát, majd várt. Hetekig. Míg nem egyszer csak felhívta a jóképű pincér s megbeszélték azt az ominózus, baljósan rideg márciusi estét, amikor a fák nyikorgással válaszoltak a lökdösődő szélre, a macskák vészesen kórust nyávogtak és az utca kövezete cuppogott a nedvességtől a járókelők talpa alatt...

Menekülés

   A rend éber őreinek távozása után pár órával egy méregzöld színű taxi parkolt le a hátsó utcában, majd a sofőrje türelmetlenül a dudára tenyerelt. Ahhoz képest, hogy a jármű milyen leélt és majdhogynem igénytelen állapotban volt, gazdája eléggé fenn hordta az orrát. Több éves vezetői tapasztalata azt mondatta neki, hogy a fizikai Nobel-díj várományosa is lehetne. Valójában máshoz nem is értett. Miután elhagyta az elemi iskolát lézengett és a szülein élősködött és az akkori társadalom kirekesztett, legutolsó söpredékének számított, majd mikor eljött az ideje bevonult katonának. A jogosítványát is ott szerezte. Leszerelése után a hivatásos engedély birtokában egy TSZ elnökének sofőrjeként helyezkedett el, majd amint összespórolta a vállalati autó árát, a tulajdonába vette azt -a rendszerváltáskor sok állami járműhöz könnyen hozzá lehetett jutni. A szövetkezet berkein belül is feketén fuvarozott ismerősöket és azok ismerőseit. Ekkor döbbent rá, hogy "mekkora pénz van ebben". Na, az efféle téveszméi miatt nem kapta még meg a Nobelt...

   Egy elegáns ruhába bújt női alak tűnt fel a felső emelet gangján. Sietve bezárta lakása ajtaját és a kis kézi bőröndjét maga után cibálva a lépcsőház ismeretlenje felé vette az irányt. A lépcsők zűrzavarában a sebtében megtömött koffer időnként furcsa játékot űzve tulajdonosával gyenge kontroll mellett bukdácsolt lefelé. Olykor kemény szitkok érték a zabolátlan batyut, rajta levezetve az hölgyben rejlő feszültség egy részét. Az utolsó forduló előtt végül a túlzott stressz és felgyülemlett feszültség kifakadásának következtében a haszontalan vontatott tömeg magatehetetlenül zuhogott alá lépcsőfokokon, s végül a hátsó utcai kapunál állapodott meg. Az asszony sírva fakadt. Zokogott, zokogott, míg csak meg nem hallotta az emeleten kinyíló ajtó nyikorgását. Akkor erőt vett magán és hüppögve a motyója után eredt. A kapu nagyot vágódott utána, mikor kilépett a hátsó utca kövezetére. Rögtön a taxi felé vette az irányt, nem nézett se istent se embert. Az alatta lakó öregasszony érdeklődve figyelte az eseményeket -mint mindig, amikor épp nem a kedvenc sorozata ment. Mindig is megvetéssel nézett a számára túlságosan is erkölcstelen fiatal nőre, viszont túlságosan is érdekelték a környék és a ház lakóinak eseményei ahhoz, hogy erről az aprócska epizódról lemaradjon. Igazság szerint: azután, hogy a fiatal nyomozó és hűséges pincsije hajnalban nála jártak még inkább érdekessé vált a legapróbb légyzümmögés is. Sosem lehet tudni...

   Az finom hölgy csak a méregzöld taxit látta, de a végcélja lebegett a szeme előtt. Eltűnni a városból, a környékről, a hátsó utcából. El akarta panaszolni legbelsőbb gondolatait is és ki ennél megfelelőbb személy erre? Természetesen a legjobb barátnő. Van akinek ez a személy egy és ugyanaz az édesanyjával, de neki már csak a gyermekkori pajtásnője maradt. Alig várta, hogy újra bizalmába avassa, hogy ismét kifecsegjék ügyes-bajos dolgait és megoldásokat keressenek a problémákra még ha nem is a legmegfelelőbbek is azok. Lelki szemei előtt látta, hogyan fogadja majd a történteket és azt, hogy miként fog reagálni az elmondottakra, sőt még a körülményeket is a legapróbb részletekig. Tudta jól, hogy egy erkölcstelen lotyónak fogja tartani és egyúttal irigyévé válik, hiszen ő utána nem kapkodnak ennyire a fiatal férfiak -még ha a történetük romantikus tragédiába torkollik is. A képek csak úgy cikáztak előtte, elvonva figyelmét a teljes külvilágtól. Akkor tért csak magához mikor egy hideg kéz ért az autó kilincse felé meredő karjához. Egy pillanat alatt megfagyott körülötte a világ. Légzése felgyorsult, lelkiállapota ismét zaklatottá vált. Nem nézett fel egyből a kézhez tartozó alakra, előbb igyekezett megnyugodni. Csak akkor vonta tekintetét az ismeretlenre, mikor az enyhén maga felé fordította őt. Egy ballonkabátos fiatalember állt vele szemben. A nyomozó. Nem értette, honnan tudhatta meg, hogy őhozzá jön a taxi, de nem érdeklődött feleslegesen. A hadnagy viszont épp annyira meglepődött a furcsa találkozáson, mint a finom hölgy. Bár talán számított rá. Valójában azért érkezett, hogy azokat kérdezhesse ki, akikkel a korai órákban nem találkozhatott, viszont meglepte, hogy az ügyben első számú érdekelt sietősen távozni akar. Meg akarta tudni, hogy miért ez a hirtelen távozás. Az asszony azt hazudta, hogy a barátnőjével van találkozója és, hogy már napokkal ezelőtt megbeszélték, csak azt az aprócska mozzanatot felejtette el, hogy reggel még azt állította, hogy semmi dolga nem akadt arra a napra. A fiatal hadnagy éles elméjében ez azonban rögtön szöget ütött. Mivel oka nem volt tovább tartóztatni ezért csak annyit mondott útravalóul, hogy elérhető legyen és bármikor felkereshetik újabb információkért. A nő bólintott, majd gyorsan az autóba vágta kofferjét a finom ruhákba burkolt testével együtt és parancsolóan utasította a sofőrt, hogy csipkedje magát, mert már így is késésben van. A motor hirtelen felpörgött, hogy mozgásba hozza a járművet. A táj sietősen rohant el mellettük, maga mögött hagyva a nyomozót, a szomszédokat, a hátsó utcát, s mind azt, ami eddig a feszültségét keltette benne. Úgy gondolta ez a megfelelő megoldás...

A vég

   Szokatlanul nyirkos és kellemetlenül hűvös reggel volt. Az itt-ott, foltokban látható hevenyészett fű a harmattól nedvesen várta az ébredést, a kandeláberek az időt visszafele számolva monoton egyhangúsággal ontották fényüket az alattuk elterülő világra és szótlanul tűrték, ha egy arra kóborló kotorék a tövükben vizelt. Az utcán még csak néhány kávészagú koránkelő, robottá változott emberszerű lény botladozott, hogy időben beérjen a munkahelyére. Oda, amit már évek óta megkeserít a főnök sanyargató és kizsákmányoló utasításai; oda, ahonnan hazajőve mindig arra gondolnak, hogy de jó hogy vége a műszaknak; oda, amit évekkel, év tizedekkel ezelőtt mindenki önként választott; oda, ahonnan azt a kevéske fizetésüket kapják, aminek egy részét a bank viszi el, a másikat a család, vagy a "gondűző" alkohol. 

   Egy lassan bandukoló alak tűnt fel az utca végén. Nem sietett. Nem volt szokása. Mindig célirányosan közlekedett, de most inkább csak ténfergett a hajnali szürkületben. Nem teljesen volt ura a gondolatainak. Szinte elborult elmével, üres tekintettel meredt az őt körülvevő világra és annak eseményeire. Nézte, de fel nem fogta azt. Nem foglalkozott ő már semmivel. Komótosan belépett a lépcsőházba, megfontoltan hagyta maga mögött a lépcsőfokokat míg végül felért az emeletre. Régóta nem járt ebben a házban. Nesztelenül végig bandukolt a gangon, majd megállt egy ajtó előtt és a zsebében kezdett matatni. Eleinte higgadtan, de ahogy nem találta egyre zaklatottabbá vált. Zihálni kezdett az idegességtől, míg végül kopott farmerkabátjának belső rejtekében megtalálta az elveszettnek hitt kulcscsomót. Kiválogatta a megfelelőt és a zárba helyezte és elforgatta. Ajtó csakhamar kinyílt előtte. Belépett és az előtéri stokin helyezkedett el. Meggörnyedt háttal üldögélt és a padlóra szegezte tekintetét, mint aki gondolkodóba esett, de valójában most semmi sem járt a fejében. Az falióra vánszorgó kattogással jelezte a másodpercek múlását. A régi Lehel hűtő motorja berregni kezdett, majd leállt és újra csak az időmérő harsogott a nyomasztó némaságban. Fél órányi mozdulatlanság után végül a férfi feltápászkodott, a hűtőhöz lépett, ajtaját kitárta és egy doboz felfrissítő sört húzott elő. Mindig volt egy-két darab betárazva. Gondoskodó asszonykája rendszeresen vásárolt belőle pár darabot, bár a hosszú távollétek miatt ezek rendszeresen kocogóssá hűltek. A doboz halk pesszenéssel jelezte, hogy tartalma fogyasztásra készen áll, a sör pedig rendeltetésének megfelelően hangos kortyolások segítségével egy üres gyomor mélyére vándorolt. Miután a nedű lecsorgott a száraz torkon, a férfi járkálni kezdett a lakásban. Nem találta önmagát és a helyét. Sem a lakásban, sem a világban. Az asszonyt nem is kereste, nem is akarta. Tudta, hogy a méregzöld taxi meddig vitte és miért. Nem akart utána menni, mert feleslegesnek érezte, ahogyan önmagát is. Nem érdekelte már semmi. Sem az álmai, amiket a hosszú útjai során gondosan tervezgetett, dédelgetett, sem a munkája, amit annyira megbecsült, sem a felesége, akit mindennél jobban, rajongva imádott és a történtek ellenére még mindig szeret...

   Két nappal később a törtető nyomozó talált rá a felakasztott tetemre. Egy hevenyészett kötél végén lógott és fénytelen szemeivel a padlót fürkészte. Bár búcsúlevelet nem talált az idegenkezűséget azonnal kizárta. Sokat nem szenvedett, a jól megkötött csomó és az erős kötél tette a dolgát. A stoki oldalára döntve terült el az élettelen test alatt. Az asszonyt, akihez újabb információkért jött értesítették az esetről, aki a hír hallatán sírógörcsbe tört. Nem értette miért, hogy mi vezérelhette, hogy megtegye. A házassága, a kollégái, a túlzott stressz, vagy egy adósság, amit nem árult el? Vagy csak az igazságszolgáltatás elől menekült a halálba? Vagy olyat tehetett aminek a gondolatával nem tudott megbékélni? ... Az utca pár nappal később újra a régi, vontatott és szürke életét élte. A lámpák egykedvűen szórták fényüket, a kávészagú, robottá változott emberi roncsok pedig álmosan botorkáltak munkahelyeik felé...

Nyugodj békében, drága nyugdíjam!

   A zseniálisan megválasztott politikai vezetés elődei munkáját folytatva tovább rombolja az országot és lakosságát! Ezeknek már az isten pénze nem elég! Tovább adóztatni a népet már nem lehetett, mert azon már Brüssel is kiakadt volna, így inkább elveszik azt, amit eddig összegyűjtöttünk, öregkorunkra félrerakott pénzünket! A rendszerváltás után, 1997-ben a pufajkás H. Gyula által dirigált kabinet vezette be a pályakezdők kötelező magán-nyugdíjpénztári tagságát. A második Orbán-kormány nemzetgazdasági miniszterének, M. Györgynek 2010. november 24-ei bejelentése szerint (az addig kötelező, azontúl önkéntes - vagyis megmondták neked, hogy Te akarod) magán-nyugdíjpénztári tagoknak 2011. január végéig el kell dönteniük, visszatérnek-e az állami nyugdíjrendszerbe; aki valamelyik magánnyugdíjpénztár tagja marad, elveszíti a jogosultságát az állami nyugdíjra, járulékot azonban változatlanul fizetnie kell. Ez lényegében a magánnyugdíjrendszer államosításával egyenértékű. Mivel egypártrendszer működik ma Magyarországon (aki ebben kételkedik, annak szívesen elmagyarázom!) így az államosítás újra elindult. Emlékezzünk csak vissza egy picit a 2010-es év legnagyobb port kavaró iszapkatasztrófájára! Fél Európa csóválta a fejét és a frissen megválasztott politikai vezetés mindjárt tudta, mit kell tenni: állami felügyelet alá vonni a MAL Zrt.-t! Ez az! - Csak érdekességként: az ajkai timföldgyárat és a hozzátartozó létesítményeket 1997-ben privatizálták (milyen érdekes egybeesés...) - Aztán Matolcsy és L. János turkálni kezdett még egy kicsit az akták között, megnéztek néhány régi felvételt, elbeszélgettek a takarítónőkkel, hogy vajon honnan lehetne még pénzt kicsikarni... És rájöttek! Amikor Teri néni, a hatvan év körüli takarítónő elmesélte, hogy valójában ő már nyugdíjas és amellett vállal takarítást ott abban a szép nagy házban, mert nem tudja megvenni a hónap végén a tejet meg a vajat a kis kenyérkéjéhez, egyből átfutott az agyukon a gondolat: "Ha ezek ennyire jól bírják a munkát, emeljük meg a nyugdíjkorhatárt! És ha már ott vagyunk, vegyük el a nyugdíjpénztári megtakarításaikat is hiszen halálig dolgozzák magukat, akkor meg minek nekik a pénz! Az államnak, meg a politikai elitnek nagyobb szüksége van rá! Bedobjuk egy kicsit a tőzsdére, megpörgetjük, aztán a hasznot lefölözzük! Ha elbukunk pár milliárdot, az meg nem zavar, nem a mi pénzünk volt!"

   Egy kicsit a saját korosztályom szemével: minden tiszteletem azoké, akik 30-40 évet lehúznak egy vállalatnál, tisztességben felnevelik a ivadékaikat, megadnak mindent a jövőjük biztosítása érdekében, és nem isszák el a családi vagyont (azért minden vessző után szűkül kicsit a kör...)! Az utódainké a jövő! De akkor kérdem én: miért van az, hogy a nyugdíjas dolgozik és nem a pályakezdő? Miért kell azt látnunk, hogy egykori kollégáink, meg a szomszéd, nem tudnak megülni otthon a seggükön és eljárnak dolgozni? Igaz csak 20-30 ezrekért, de eljárnak! Van aki pont ilyenekért nem kap munkát, mert egy kivénhedt társunk betölti a helyet. Az államnak, vagy a munkaadónak nem éri meg jobban, ha egy fiatal, jobban terhelhető szervezet áll a soraiban, nem pedig egy olyan, amelyik bár melyik percben összeomlik? Az ilyen esetekből szűri le L. Jani és M. Gyurci, hogy "bírják ezek még, emelhetünk a nyugdíjkorhatáron!" A másik dolog, amit az idősebb korosztály mondogat: "a mai fiatalok nem akarnak dolgozni!" Ilyen feltételek mellett, papa? Bekerül a pályakezdő az új munkahelyére és az idősebbek egyből kioktatják, ledorgálják, ferde szemmel néznek rá, mert az új ember fiatal és a haja helyén tarajt visel, meg piercinget a szájában, esetleg még ki is van tetoválva! ÉS? Dolgozni akar, nem lopni, mint annak idején Ő, a Csillagok alatt! Sokszor érzem a saját bőrömön én is ezt. Hosszú a hajam, a szakállam. Ennek ellenére ugyan azt a munkát végzem és ugyan olyan elhivatottsággal, mint bármelyik más mozdonyvezető! A különbség csak annyi, hogy az elődeim még megérik a nyugdíjat, míg én 60 évesen is szolgálatra jelentkezem tisztelettel és éjszakásban majd kapok egy fekete nylon zsákot, amit mielőtt elszunnyadnék felhúzok a nyakamig. Ha reggelre megmurdelek, csak egy kis részt kell becipzározni, ha meg mégse, akkor a vasút megspórolt egy zsákot és a hullaszállítók kiszállási díját...

   Nem azt mondom, hogy ne dolgozzon. Ha ennyire pezsegni akar, tegye. Vegyen egy kertet aztán ásson, vessen, permetezzen, kapálgasson, arasson és adja el a piacon! Ha az én nagymamám 74 évesen képes erre, akkor a többi, nála fiatalabb nyugdíjas is az!