Komáromi kisleány

1.

A kertvárosba, a peremvidékre költözők igénye a csend, a béke és a nyugalom. Az év nagyobb részében többnyire zöld övezet, gyér forgalmú, keskeny utcákkal, madárcsicsergéssel reggelente, és tücsökciripeléssel napnyugtakor. Idilli környezet gyermeknevelésre, ha már mindenképp városba kényszerül az ember.

Magyarországon a kertvárosi lét a szocializmus derekán alakult ki, amikor a dogmákban nevelt fiatal nemzedék a gyártól elszakadni vágyott és némi segítség, vagy fusizásoknak köszönhetően már ezt megengedhette magának. Az amerikai típustól eltérően nálunk nem családi házakban látták a megoldást, hanem eleinte téglából, majd a vasbeton alapú, kész panelekből szerkesztett tömbökkel valósították meg mindezt. Egy-egy lakótelephez tartozott óvoda, orvosi rendelő, vegyesbolt, különböző vendéglátóipari egység és néhány esetben még mozi is. A városrészt és az utcáit elnevezték valami történelmi hírességről, költőkről, vagy a szomszédos gyár legendás mérnökéről, alapítójáról. Komáromban létezett egy olyan lakótelep, ami csak területileg tartozott a városhoz, minden más szempontból a KKV kezelése alatt állt. Ezt sokan úgy ismerik Molaj.

Molajban többnyire a vállalat egykori és aktuális dolgozói éltek. Mérete és lélekszáma miatt szinte mindenki ismert mindenkit, így ha gyerekként egész nap biciklivel randalíroztunk az utcán, este a szüleink már tudták, kivel és hol voltunk, merre jártunk és mit csináltunk. Télen várat emeltünk hóból és szánkóztunk, tavasztól őszig pedig biciklifogóztunk, fociztunk, vadgesztenyével csatáztunk, bunkert építettünk. A nyári melegben mégis a legjobb szórakozásunk a locsoló kocsi utáni bringázás volt, amíg ki nem nyitott a strand.

A csillagok lehullásával aztán minden kezdett tönkremenni. Megszűnt a mozi, a vegyesbolt, a strand. Egyre kevesebb kiskertet gondoztak, a feketén felállított ólaknál elfogytak a háziállatok és felszámoltak néhány játszóteret. A garázsok előtt már nem beszélgettek az autótulajdonosok szidva a járműgyártót, a munkahelyüket és annak vezetőjét. A kihaló idősebb korosztály helyére újak érkeztek, akiket már nem ismert senki. Az emberek – néhány kivétellel - bezárkóztak a lakásaikba és a monoton mókuskerék játékot választották, amitől végül lassan beszürkült, mogorva és magányos lényekké váltak. Senki nem figyelt a másikra a kialakult közöny hatására.

2.

Langyos nyári délután volt. A nap már magasan járt, de nem égetett és a levegő is felfrissült az este lehullott pár milliméter esőnek köszönhetően. A lakótelep szinte üresnek hatott, mivel az emberek többsége vagy dolgozott, vagy az ebéd utáni sziesztát élvezte. Az öt éves Fruzsina, aki a nagyszüleinél nyaralt, ebéd után nem akart aludni, ezért könyörgött a nagypapájának. Pista bácsi hajthatatlannak bizonyult, ezért váltott és a nagymamájának, Piri néninek siránkozott, hogy vigye le a játszótérre, aki persze engedett a nyomásnak. Az idős asszony összenyalábolta a kinti játékokat tartalmazó szatyrot és lementek a panelből a szabadba. A kis Fruzsina különböző műanyagformákkal domborműveket épített, gondtalanul kúszott-mászott a homokban, nem figyelve a ruhájára se. A nagymama a közeli hársfa árnyékában egy rozzant padon újságot olvasott, rejtvényt fejtett, de időnként elbóbiskolt, mert neki azért hiányzott az ebéd utáni szieszta.

Az asszony a harmadik ébredésekor vette észre, hogy az unokájához egy másik kislány is csatlakozott. Először azt gondolta, hogy kettős látás kínozza, de unokája hosszú barna haja két oldalt copfba volt kötve egy-egy kék masnival, a másiké nem. Ráadásul amaz búza szőke volt. Piri néni a kislányt termete alapján hasonló korúnak tippelte és bájosnak találta a jelenetet, ahogy a két gondtalan gyermek felhőtlenül homokozik. Egyetértésben építették műveiket a kissé száraz homokba, pedig előtte sosem találkoztak. Talán nem túl régen költözhettek ide, vagy ő is a nagyszüleinél nyaral, ahogy Fruzsika – gondolta magában a nagymama. Piri néni enyhén megbiccentette fejét, mélyen barázdált arcán gyengéd mosoly jelent meg, majd visszatért az újságjához. Megigazította orrán a szemüvegét, és az olvasást ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Időnként fel-felpillantott, hogy ellenőrizze az unokáját, de a bágyadtság és a szokásos pihenő kimaradása miatt újra elbólintott.

Piri néni fülét nyikorgó hang ütötte meg, ami a régi láncos hintára emlékeztette. Nem nyitotta ki egyből a szemeit, csak elképzelte a két kislányt, hogy a domborművek építése helyett vidáman hintázik, ahogy annak idején ő is tette, még az ötvenes években. Kiszáradt szemhéjai lassan felnyíltak, pislogott párat, de azt hitte rosszul lát. A két hinta üresen ingott előre hátra. A homokozó felé fordította fejét, de a két kislányt ott sem találta. Körbe fordult, hátha bújócskával viccelik meg a gyerekek, de a közelben nem látta őket. Felkelt a padról lépett jobbra párat, majd balra, aztán megfordult, de sehol nem lelte őket. A nagymama vérnyomása hirtelen megugrott, és levegőért kapkodott. Szólongatni kezdte az unokáját, hátha felel, de válasz hiányában csak még feszültebb lett. A szívverése még jobban felgyorsult, homlokáról öklömnyi vizek gurultak le. Az idős hölgy aztán a szívéhez kapott, a földre rogyott, majd elterült a füvön és meghalt.

Két órával később egy fiatal anyuka talált rá. Mentőt hívott, és megpróbálta az újraélesztést is, de feleslegesen. Ugyanez a nő közölte a rossz hírt Pista bácsival. Az idős ember negyvennyolc évet töltött együtt szeretett nejével. Nehezen viselte az elvesztését és az unokája eltűnését. Alig pár hónappal később követte néhai hitvesét a túlvilágra.

A helyi rendőrkapitányság nyomozást indított a kis Fruzsina ügyében, ami mindössze fél évig tartott és eredmény nélkül zárult. A néhai nagymamán kívül senki nem látott semmit – legfeljebb a madarak a fán, aminek árnyékában tért jobblétre Piri néni.

3.

Az ősszel a fák és bokrok levelei megsárgulnak, nem nyílnak újabb virágok, a több csapadéknak köszönhetően megváltoznak az illatok és némiképp lehűl a levegő.

Szeptember elseje általában a diákoknak az iskolakezdést jelenti. A lakótelepi kisiskolások az autóbusz fordulónál várták a járatukat, ami az almásfüzitői Fekete István általános iskolába viszi őket. Ha másfél évvel korábban nem tűnik el nyomtalanul a kis Fruzsina, valószínűleg most ő is ott várná a buszt a többiekkel. A szülei tervezték, hogy Molajba költözzenek. Nem csak a nyugalom, a kertvárosi hangulat és miliő, vagy a természetes közeg vonzotta őket, hanem Piri néni és Pista bácsi is, akikről gondoskodni szerettek volna. Egyetlen gyermekük és a nagyszülők elvesztése azonban nyugatabbra sodorta őket.

A buszmegállóban kilencen várakoztak. A többségük felsős volt, ketten viszont csak az első évüket kezdték. Bence és Judit, a Molnár család legfiatalabb tagjai. Kétpetéjű ikrek. Őket nem a szüleik kísérték ki, hanem az egyik idősebb társuk, Anita. A lakótelepen szinte mindenki ismer mindenkit, így az emberek vagy utálták, vagy kedvelték egymást. A csemetéiket játszótérre hordó szülők rendszerint összebarátkoztak és igyekeztek egymást segíteni, ezért kérték fel Anitát is, hogy kísérje el az elsősöket a lakóhelyüktől az iskoláig és vissza.

A megállóba utolsónak egy búza szőke, elsős korú kislány érkezett. Apukája kísérte ki, aki homokszínű ballonkabátot, fekete szövetnadrágot viselt és vastag, csontkeretes szemüveget. A legtöbb filmben ilyen karakterekkel ábrázolják a pedofilokat, de ezen a lakótelepen senkit nem a külseje alapján ítéltek el. Bal kezében bőr aktatáskát cipelt, amit azonnal átvett a jobba, miután elbúcsúzott a csemetéjétől. A kislány hamar feltalálta magát és két, hasonló korú gyerekhez csapódott. Köszönt és bemutatkozott, ahogy tanulta. A kiejtése igényelt volna még némi logopédiai foglalkozást, hogy igazi ropogós „R”-t ejtsen ki, de ettől függetlenül úgy ítélték meg, hogy alkalmas az általános iskolára.

Nem sokkal később érkezett meg a buszuk, amire minden tanuló felszállt. A felsőbb tagozatosok hátra siettek, a három elsős pedig elől foglalt helyet, nem sokkal a sofőr mögött. A két lány beszélgetésbe elegyedett és kiderült, hogy egy osztályba kerülnek. A kis Bence a buszvezető ténykedése kötötte le az érdeklődését. A tény, hogy egy osztályba kerülnek nem egy hihetetlen véletlen volt az oka, hanem mert az ő évfolyamukon csak egyetlen osztályt tudtak nagy nehezen összekalapálni.

A kis trió hamar összebarátkozott. Összekötötte őket az iskola, az osztály és hogy egy helyről jártak. A fiatalok szinte minden nap találkoztak iskolán kívül is. Sokat játszottak a parkban, biciklifogóztak a lakótelep utcáin, nyáron üldözték a locsoló kocsit és közben élvezték a párolgó víz adta frissítő érzést, szüleik által adott aprópénzeket fagyiztak el a kocsma melletti fagylaltozónál és titokban felmáztak az egykori mozi épületének tetejére.

Egy nap a két Molnár gyermek, Juditka és Bence megkérdezték a szüleiket, hogy elhívhatják-e magukhoz a barátjukat játszani. A szülők beleegyeztek abban az esetben, ha a szőke kislány apukája is engedélyt ad rá. Természetesen semmi akadályát nem látta, de mikor a viszont vendéglátásról esett szó, határozottan, már-már agresszív módon utasította el a kérést. Bár a lánya zokon vette és némiképp Molnárék is csodálkoztak rajta, mégis ráhagyták a dolgot. A ballonkabátos úr hajthatatlannak bizonyult. Nem véletlenül.

Kovács Zoltán, a ballonkabátos, pedofilkülsejű úr okleveles vegyészmérnök végzettséggel a helyi finomítóban dolgozott. Teljes mértékben átlagos ember, kirívó vágyak, intrikák és barátok nélkül. Kizárólag munkájának élt. Kimagasló eredményeit a cég vezetése elismerése jeleként előléptetéssel, magasabb bérrel és másik városban való foglalkoztatás mellett kívánta honorálni, ám a férfi elutasította mindezt, bár ekkor még nem kötötte a városhoz semmi. Elmúlt negyven, mire elég bátorságot vett magán és kezdeményezett az üzem konyháján dolgozó Takács Barbaránál. Ekkorra a hölgy a harmincas évei végén járt már és kétszer vált el. Rövid párkapcsolatukat pecsételik meg egy elhamarkodott házassággal. Bár korábban Zoltán hallott pletykákat felesége kicsapongásairól, félrelépéseiről, a holtodiglan eskü mégis feledtette vele ennek újabb lehetőségét. Egy évvel később született meg egyetlen lányuk, Petra. Az anyja vonásait, búza szőke haját, azúrkék szemeit örökölte. A pár idilli képet festett a külvilág számára. Mosolyogva, egymást ölelve sétáltatták lányukat a lakótelep utcáin. Egyesek irigykedve szemlélték a boldognak tűnő párt. Az asszony alig két évvel később rejtélyes módon eltűnt. Egyetlen két soros levél maradt utána:

Nem vagyok méltó rá, hogy veled éljek.

Viseld gondját egyetlen kincsünknek.

B

Az asszonyról soha többé nem derült ki, hogy miért lépett le, s hagyta hátra a férjét és egyetlen lányát. A kollégái azt feltételezték visszatért a korábbi életéhez és ismét annak a városban működő motoros bandának a kitartott ribanca lett, akiktől korábban elmenekült. Valaki szerint elrabolták azok a csavargók. A rendőrség természetesen meggyanúsítja a férjet is, de a hosszas és mélyreható nyomozást követően mindössze annyi derül ki, hogy a férfi bár zárkózott ember, rajongott a feleségéért. A molajiak legalábbis ilyennek képzelték. Valójában egyikük sem ismerte őket annyira, hogy hiteles képet fessenek róluk, ezért arra támaszkodtak, amit láttak. Az pedig idillinek látszott.

Az asszony eltűnése után Zoltán a pohárhoz nyúlt. Egyre gyakrabban jelent meg a helyi kimérésben és látták őt a telep lakói matt részegen támolyogni az utcákon. Újdonsült poharas barátok vették körül, akikkel sok időt töltött. A kislányra eleinte a szomszédok vigyáztak ilyenkor, amíg a nagymamája, Ica néni be nem költözött hozzájuk, hogy segítsen. Az idős asszony Zoltánnak nem volt vérszerinti rokona, de mégis édes gyermekként nevelte fel. A lassan szétcsúszó férfit az idős asszony talpra állította, majd meghalt.

4.

Ifjabb Horváth Béla hegesztő egyszerű munkáscsaládból származott. Az apja aznap született, mikor a nemző atyját földbe döngölte a második magyar hadsereg további százezer katonájával együtt a szovjet haderő a Don folyónál rendezett nemzetközi katonai parádén. Nagyanyja, Irénke egy darabig egyedül nevelte megárvult gyermekét, majd a háború után hozzáment egy parasztemberhez. Irénke és Komlós Pál ’45 után szentül hangoztatták kommunista nézeteiket, még ha nem is hittek benne. Ez természetesen a szomszédoknak is feltűnt, akik elvtársi jóindulatból ’52 tavaszán feljelentették őket. Béla apját, idősebb Horváth Bélát tíz éves korában megszabadították rendszerellenes szüleitől. A fiút előbb intézetben helyezték el, majd nevelőszülőkhöz, akik igyekeztek mindent megadni neki, amit csak tudtak: kapott enni, inni és fedelet a feje fölé. Iskolái és a kötelező sorkatonai szolgálat után, ’62-ben helyezkedett el a Komáromi Kőolajipari Vállalatnál, ahol egészen addig karbantartóként dolgozott, amíg a fia át nem vette a helyét.

Ifjabb Béla teljes mértékben szűkében volt bármiféle ambíciónak, ami többé tehette volna a felmenőinél. Igénye kimerült az ingerszegény munkájában, a nap végén melósok között a kocsmában elfogyasztott sörökben és a heti tíz doboz cigarettában.

A vegyész Zoltánnal az üzemben ismerkedett meg, de évekig tartott, mire a szokásos üdvözlésen és munkájukhoz elengedhetetlen kommunikáción túl másról is beszéljenek. Bár ez a legtöbb emberi kapcsolat kialakulására jellemző, ha egyikük sem nyitott a társas létre.

A puszta véletlen hozta úgy, hogy Zoltán egy pénteki nap korábban jött ki a gyárból, együtt a többi melóssal, nem két-három órával később, mint általában. Első útja ezúttal is a Lapos gúnynévre hallgató italkimérésbe vezetett. Legnagyobb meglepetésére teljesen más vendégkör fogadta. A kölcsönös döbbenet feldolgozása után a vegyész a pulthoz lépett. A társaság szétnyílt előtte, köztük ifjabb Horváth Béla is fél fordulattal arrébb húzódott. Vastag sztálini bajuszán némi sörhab éktelenkedett, de az ötödik ital után nem fárasztotta magát a letörlésével.

- Egy fröccsöt!

Ebben a kocsmában a választék kimerült a fröccsben, sörben és rövidben. Nem mintha kívánt volna mást a publikum. A mértéket a törzsvendégek sosem tették hozzá, mert csak a két deci, korsó és a féldeci létezett. Márkában sem a bőség zavara okozta a fejtörést. Borból csak fehér ászárit mértek, amiről a legtapasztaltabb borszakértő se tudta megmondani, hány féléből pancsolták össze. Sörből kizárólag csapolt világos létezett, hol ebből, hol abból a gyárból. A rövid alapjai a győri szeszgyárban készültek és egy garázsban váltak konyak ízű szeszesitallá. Papíron, de valójában a gyomorkeserűtől a rumon át a gyógynövényes nyakolajig bármelyiket érezhette a fogyasztó. Néha akár egyszerre is.

Zoltán egy szabad asztalhoz ült le, nem messze a billiárdasztaltól. Hol az ablakon bámult ki, hol a játékosokat nézte. Sosem mert beszállni, vagy valakit kihívni. Talán sosem játszott. Eddig a napig. Béla sörrel ébresztett öntudatában Zoltán fölé tornyosult köpcös testével, aki nem észlelte időben az érkezőt, mivel belemélyedt a játék figyelésébe. A hegesztőmunkás korsóját határozottan az asztal lapjához koppintotta és némi nedűvel keresztelte meg a vegyész kézfejét. A férfi riadtan kapta fel tekintetét és a vele szemben állóra emelte.

- Játszunk egyet! – fröcsögte sörtől bűzlőn Béla.

- Nem is tudom… én nem… szóval… inkább most nem. Köszönöm! – felelte Zoltán félszegen.

- Dehogynem, faszikám. – majd a billiárdozók felé fordult: - Ha befejeztétek, mi játszunk, a mérnök úrral! – az utolsó két szót némi gúnnyal nyomta meg. Ki nem állhatta a nála okosabb, tanultabb, vagy olvasottabb embereket, de a munkahelyén mindig alázattal viseltetett irántuk.

Alig néhány perc és hét lökés múlva már ők ketten krétázhatták a dákójuk végét. Természetesen Béla nyitott. No, nem azért, mert annyira erőszakosan magáénak akarta a lehetőséget, hanem mert Zoltán kérte. A hegesztőnek imponált, hogy ezúttal egy mérnök elsőbbséget ad neki. Játszottak egy partit, majd egy újabbat és még egyet. Egészen zárásig lökték a golyókat. Közben hol egyik, hol a másik fizette az italt.

Kellően kapatosan léptek ki a vendéglátóhelység ajtaján. Egymást karolva, tántorogva, bizonytalanul lépdeltek a Varga József úton a Műszerész utcai kereszteződésig. Ott hosszas búcsúzkodást követően elváltak, ki-ki a saját otthona felé ment tovább.

Napok teltek el. Zoltán úgy érezte, jó lenne újra elengednie magát. Minden nap bejárt a kocsmába, de Bélát egyszer sem találta, azt pedig nem tudta és nehezére is esett kideríteni, hogy hol lakhat. Bár zseniális vegyésznek számított, a hétköznapi dolgok teljes mértékben hidegen hagyták és ezért abszolút megfeledkezett arról az apró részletről, hogy mikor együtt billiárdozott a hegesztővel, korábban lépett le a munkahelyéről.

Egy újabb őszi napon futott össze ismét Bélával a lakótelepi rendelőintézetben. Mindketten a kötelező üzemorvosi felülvizsgálat miatt érkeztek. Régi ismerősként üdvözölték egymást és Zoltán megígérte, hogy megvárja a hegesztőt. Így történt.

A nevelőanyja halála óta nem engedett senkit a házába. Valami belső inger, késztetés hatására igyekezett ezt a leghatározottabban kerülni. Önmagának sem tudta megmagyarázni miért, de valahol belül úgy érezte, nem szabad senkinek oda betennie a lábát. Ezúttal azonban megfeledkezett erről és meghívta Bélát, hogy fogyasszanak el közösen némi italt a kertben. Szeptember volt, kellemes nyárutó ízű, illatú és hőmérsékletű nap. Egyesek ilyenkor a kertben serénykednek még, vagy csak a barátaikkal, családtagjaikkal élvezik az utolsó szabadban tölthető pillanatokat. A hegesztőnek örök panellakóként sosem adatott meg a családi házzal járó kényelem, többletmunka, élvezet és kín, bár a könnyed ejtőzésre mindig vágyott. Remélte, hogy ezúttal belekóstolhat, milyen is ez az életforma, ezért rábólintott a szíves meghívásra.

Az odavezető úton kedélyesen beszélgettek. Zoltán elmesélte, hogy kereste már egy ideje a társaságát, de sehogy nem találta a megfelelő embereket és csatornákat a végcéljához. Béla pedig elmesélte, hogy nem nagyon számított rá, hogy a mérnök úr akár még egy alkalommal találkozni akarjon.

A Gáz utcába érve Bélát különös érzés fogta el. Mintha egy különös erő, valami rideg, jeges kéz vissza akarná húzni őt. Egy pillanatra megborzongott. Mikor a házat megpillantotta megtorpant:

- Te itt laksz? – kérdezte a vendéglátóját, aki helyeslően felelt, majd invitálta a kertbe.

A hegesztőt egyre erősebb, negatív, kísérteties érzés keltette hatalmába. A kertkapun belépve egy hideg szellő vágta arcon, amit még borostás arcán is jól érzett. Szívott hirtelen meglevesedett orrán, de mit sem sejtve belépett az udvarba.

Ugyanebben a pillanatban Zoltánon is áthasított a felismerés. Rossz érzés fogta el, hiszen régóta nem járt már nála senki. Megtorpant, összevonta szemöldökét, majd megfordult és a vendégéhez így szólt:

- Menj itt végig a hátsó udvarra. Mindjárt jövök én is. – mutatott a ház tövében végigfutó beton járólapokra, és sietve eltűnt a házban, hogy poharakat és italt hozzon.

Béla végigjárta a kijelölt utat és a hátsó kertben talált egy asztalt, aminek pereméhez négy széket támasztottak a háttámlájuknál. Ezzel a módszerrel óvták az ülőfelületet a szennyeződésektől. A borostás ember két, egymás melletti széket lefordított, az egyikben pedig helyet foglalt. A házigazdára várva körülforgatta fejét és megállapította, hogy Zoltán mennyire elhanyagolja a kertjét. Bezzeg ha az övé lenne, bizonyára teleültetné ezzel-azzal.

Valójában sosem tett semmit azért, hogy több legyen másoknál, így ha kertes házban élt volna, akkor sem gondozta volna nagyobb odaadással, mint az a gazda, akinél épp vendégeskedett, sőt, ugyanúgy szart volna rá nagy ívben.

Kisvártatva megérkezett Zoltán két pohárral, egy üveg borral a kezében és egy szódásszifonnal a hóna alatt. Jó hangulatukat a „több bor, mint szóda” kellemes egyvelege hamar meghozta. Kötetlen beszélgetésük alatt szóba került minden, ami velük, vagy családjaikkal valaha történt és még politikai vitájuk sem fordult ellenséges hangnembe, pedig nem ugyanazt az oldalt támogatták. Gyakorlatilag minden olyan téma előkerült, ami két, eleddig ismeretlen férfi közt valaha beszédtémát adhat. Előkerült egy újabb üveg bor, majd még egy és még egy. A nap idő közben szép lassan eltűnt az égről, a sötétedés pedig magával hozta a hűvös, őszi estét, amitől a két férfi – az elfogyasztott alkohol mennyisége ellenére – kissé fázni kezdett. Zoltán felajánlotta, hogyha Bélának volna még kedve fogyasztani, akkor a házban nyugodtan folytathatják az eszmecserét. A hegesztő ekkor már nem érezte a ház küszöbét átlépve azt a hűvös, libabőrt keltő szellőt, mint amit pár órával korábban, pedig ezúttal sokkal intenzívebb hatás érte, mint korábban.

Horváth Béla, az egyszerű hegesztőmunkás többé nem jött ki a házból.

5.

Hetekkel később ismét felmerült a Molnár családban egy vendéglátás lehetősége. Szívesen látták ugyan a kis Petrát maguknál, de úgy gondolták, hogy talán a gyermekeik is szívesen játszanának a szőke kislánynál. Üzentek hát Kovács úrnak a gyermekén keresztül, hogy látogasson el hozzájuk egy nap, és vitassák meg a felvetésük lehetőségét.

Molnárék ekkor még nem tudtak róla, hogy a néhai Horváth Bélát egy barátinak induló fröccsözést követően eltűnt személyként kezelt a rendőrség, miután a munkáltatója bejelentette, hogy a dolgozójuk több napja nem jelent meg a munkahelyén és a lakásán se találják. Molnárék továbbá azt se sejthették, ahogy a molajiak se, hogy valójában sosem jutott ki Kovács Zoltán otthonából, semmilyen formában.

A vegyészmérnök továbbra sem tartotta jó ötletnek, hogy a gyermekek az ő lakásában töltsék el az idejüket, de hosszas győzködés után beleegyezett abba, hogy amennyiben jó időt ígérnek a következő hétvégére, akkor az udvarban ellehet a három gyerkőc. A fiatalok legnagyobb örömére és Zoltán aggodalmára az idő lehetővé tette a közös szórakozást. A gyerekek gondtalanul játszottak. Bújócskáztak, fogócskáztak. A vegyész pedig az ablakból figyelte őket. A lánya beszaladt, hogy inni kérjen. A gondos apa rögvest kizavarta, hogy majd kiviszi. Egy kancsóban limonádét készített, és egy tálcán, három pohár kíséretében kivitte.

Lassan besötétedett, a levegő lehűlt, a gyerekek kezdtek fázni. Zoltán a kerti asztalnál ült, fröccsöt iszogatott olvasás közben és pipázott.

- Zoli bácsi! Bemehetnénk a házba?

A vegyész kezében megállt a pipa, mereven nézett az érdeklődő kisfiúra.

- Nem. – felelte szigorú hangon.

- De fázunk. – könyörgött tovább a kis Molnár Bence.

Zoltán mereven felkelt a székéből, az asztalra tette a könyvet és bement a házba. Gondosan magára zárta az ajtót, hogy a gyerekek még véletlenül se jussanak be, majd a telefonhoz sietett és a Molnár családot hívta. Talán Kovács Zoltán volt az utolsó a lakótelepen, akinek még vezetékes telefonja volt, tárcsás készülékkel.

Húsz perccel később Molnár apuka megjelent a Gáz utcában. Becsöngetett a kapun, a ház ura pedig megjelent a bejárati ajtóban. Pipa lógott a szája sarkából. Kinyitotta a kertkaput és beengedte a csemetéiért érkező urat és utat mutatott a hátsó kert felé. A kis Bence és Juditka ősük elé siettek, ahogy meghallották érkezését. Megköszönték a szíves látást, elköszöntek Petrától és elhagyták a birtokot. Jól nevelt gyerekek voltak.

A következő alkalomra, hogy a gyerekek ismét a Kovács-házban játszhassanak két hetet kellett várni. Ezúttal azonban Petra nem kért engedélyt, hogy áthívhassa őket. A saját akciója okozta a bonyodalmat. Az apa még nem ért haza a munkahelyéről. Kicsit tovább maradt benn még a szokottnál is. A gyerekek eleinte csak a kertben játszottak, mint legutóbb, de ismét megszomjaztak, ezért bementek a házba. Nagyjából este hat óra felé ért haza a vegyész úr. Ahogy belépett a házba, tudta, hogy baj van. Hallotta a gyerekek hangját, a gondtalan kacagást. Kezéből kiesett a barna bőr táskája, keze remegni kezdett. Ajka és orrcimpája megrándult, fejét ismerős, de félelmetes érzés kerítette hatalmába. A nappaliba sietett, ahol az apróságok játszottak. Megtorpant az ajtóban. Teste megfeszült. Petrát mindennek elhordta, leszidta, majd a szobájába küldte. A kislány zokogva álomba sírta magát.

- A barátaidat majd én hazakísérem!

De a gyerekek sosem hagyták el a házat.

Molnárék még akkor este keresni kezdték őket. A rendőrség is kivonult és végigjárták azokat a helyeket, amiket a család és közvetlen barátok, de nem jutottak többre. Kovácsot is megkérdezték a Gáz utcában, de ő annyit felelt, hogy nem sokkal azután mentek el, miután hazaért, ráadásul a kis Petra is megerősítette ezt.

6.

Néhány évvel később, mikor Petra már betöltötte a 16-ot és a komáromi Jókai Mór gimnáziumba járt első évesként, beleszeretett egy felsőbb évfolyamba járó fiúba, Varga Tamásba. A lány kezdett nőiesedni, hatott rá az új helyszín, a friss ismeretségek és a hormonok adta felszabadultság érzése. Az első igazi szerelem szele csapta meg. Ismeretlen érzéssel gyarapodott, hiszen eddig messziről kerülte a fiúkat, sőt, nem egyszer el is verte őket, ha közelíteni akartak hozzá.

Petra a nyelvi tagozatra járt, Tamás a rendvédelmire.

A fiú reggelente megvárta a Szabadság téri buszmegállónál, és együtt mentek a Felvidéki utcán az iskolába. Találkoztak a folyosón órák közötti szünetben, összebújtak, szerelmes szavakat súgtak egymásnak és becsöngetéskor röpke csók után szétrebbentek. Tanítás után megvárták egymást, ha nem egyszerre végeztek, majd a Ligetben egy padon beszélgettek, vagy kéz a kézben sétáltak a városban, rossz idő esetén beültek a moziba egy filmre. A lány apját nem zavarta, hogy Petra talált magának valakit. Csak annyit kért, hogy délután hatra érjen haza és egyedül. A vegyész azt is engedélyezte, hogy a szilvesztert a fiúnál tölthesse. A kapcsolatuk felhőtlenül alakult. Boldogan teltek a napok, hetek és a hónapok. Fél éve jártak, mikor megtörtént minden kamasz vágya: az első aktus. Ettől mindketten kissé megváltoztak. A lány még szerelmesebb lett, a fiúnak pedig leereszkedtek a tökei.

Egy nap tíz perccel korábban ment Petra elé. Mikor észlelte a korábbi érkezést úgy döntött, hogy betér egy kávéra a Felvidéki utca és a fő út sarkán lévő Deadbeats Homestead nevű helyre. Tudta jól, miféle híre van és kik üzemeltetik, de amióta Petra időről időre lecsapolta a mérgét, nem nagyon fordult meg a fejében, hogy számára bármi veszélyes lehet. Belépett hát az ajtón. A helyiség kongott az ürességtől, csak a bárpult mögött egy meggyötört arcú, nagy szakállú, ötven körüli fickó ült. Karján különböző tetoválások, ujjain orvosi acélból készült gyűrűk sorakoztak, amik halkan összekoccantak, ahogy az előtte lévő kávéscsészében forgatta a kanalat. A férfi előtt a pulton heverő CZ P10-est nem vette észre, minden bizonnyal azonnal sarkon fordult volna, ha kiszúrja.

- Mit szeretnél kölyök? – kérdezte a marcona motoros.

- Egy kávét. – felelte a fiú.

- Talán legyen szíves, nem? – felelte zaklatottan a pult mögötti férfi.

- Egy kávét… legyen szíves. – javította ki magát Tamás.

- Ülj le. Mindjárt kész.

Többet nem beszélgettek. A fiú megszeppent, a férfit pedig nem érdekelte a gyerek. Volt elég gondja mások problémái nélkül is.

Tamás, mikor észrevette, hogy megérkezett a busz, a kávét sietve felhajtotta, megköszönte és kisietett a kedvese elé. Mosolyogva megfogta a lány kezét, megcsókolta és elindultak a gimnázium felé.

- Kávé illatod van. – jegyezte meg csilingelő hangon Petra.

- Igen. Beugrottam erre a helyre, amíg vártam rád. – bökött a válla felett az épület irányába.

- Tudod te, kik járnak oda?

- Ugyan, most nem voltak benn. Kivéve egyet. Ő csinált nekem kávét.

A lány szemrehányóan nézett a barátjára.

- Jó. Többé nem megyek be oda. – esküdött a fiú.

- Helyes. – mosolygott elégedetten a lány.

Persze Tamás ezután szinte minden reggel a DH-ban kezdte a napját, ami miatt korábban is kelt, hogy a barátnője előtt ne bukjon le. Valami különös vágy vonzotta arra a helyre.

Elérkezett az első nyár, amit szintén együtt tölthettek a fiatalok. A fiú szülei nem látták akadályát annak, hogy egyetlen gyermekük szerelmét is elvigyék júliusban a balatoni nyaralásukra. Minden remekül alakult, mind a négyen jól érezték magukat. Szinte idilli családként éltek két teljes héten át. Olyan élményben lehetett része Petrának, amiben előtte sose. Miután onnan hazatértek, a lány hosszan noszogatta az apját, hogy menjenek el ők is nyaralni és vigyék magukkal Tamást – valami viszonzásképp. A vegyész végül beadta a derekát és augusztusban elvitte a fiatalokat Egerbe. A hangulat közel sem alakult olyan pozitívan, mint a Varga család által szervezett nyaraláson. Zoltán végig komoran viselkedett, a feszültség tapintható volt és mintha a szemei is sokkal sötétebb árnyalatba kerültek volna. A vegyész alig várta, hogy leteljen az egy hét, amire készültek. Mikor hazaértek a férfi ágynak esett és szeptemberig ki sem kelt onnan. Mikor a lánya ismét iskolába ment, rögtön jobban lett. Minden visszatért a rendes kerékvágásba. Vagyis a szokásosba.

Októberben a lány lett beteg. Megfázott az esőben elkövetett hosszas csókolózás után. Az apja mindenről gondoskodott, hogy a gyermeke minél előbb felépüljön, csak azt nem engedélyezte, hogy Tamás meglátogassa. A második héten Petra megunta az apai szigort és rávette barátját, hogy szökjön be hozzá, amíg nincs otthon a ház ura. A fiú még a délelőtt folyamán leutazott Molajba és vitt a lánynak forró levest. Összebújva megnéztek néhány filmet, azután szeretkeztek. Az órát azonban egyikük sem nézte és úgy elbaszták az időt, hogy közben Zoltán hazaért. Az előszobába lépve fejét ismerős, de félelmetes érzés kerítette hatalmába. Kezéből kiesett a barna bőr táskája, keze remegni kezdett. Ajka és orrcimpája megrándult, teste megfeszült, szemei elsötétedtek. Végigjárta a házat és a lány szobájában megtalálta a szerelmeseket. Tamás már épp öltözködött, de a műveletet már nem tudta befejezni.

- Mondtam, hogy nem hozhatod ide! – ordította teljesen kifordulva magából, valami különös ördögi hangon a vegyész, miközben közelített a fiú felé. Megragadta annak haját, mire Petra felsikított:

- Apa! NE!!

Nem hatott. Zoltán a fiatalt a hajánál fogva végighúzta a lakáson, egyenesen a pince lejáró felé. Petra sírva követelte, Tamás pedig rettegéssel teli hangon, hogy engedje el.

- Többé nem fordul elő, csak engedd el! Apa, kérlek!

A vegyész hajthatatlan volt. Feltépte az ajtót és levonszolta a fiút a pincébe. A lány azonban megtorpant. Eddig egyszer sem járt odalent. Valami különös oknál fogva mindig is rettegett tőle. A pincéből ütések hangja szűrődött fel, majd Tamás sírni kezdett, majd gurgulázni, míg végül csend lett. Ezután a vegyész pakolászni kezdett. Fémes csörömpölés zaja szűrődött fel.

Petra a lejáró tetején ácsorgott, két kezével az ajtófélfának támaszkodva. Rettegés fogta el és hezitált, lemenjen-e. Hátrálni akart, de a lábai nem engedelmeskedtek. Valami erőteljes, de hideg entitás lengte körül és úgy érzékelte, mintha húzná a pincébe. Lassan, fokról fokra lépdelt lefelé, mígnem megpillantotta az apját. Háttal állt egy fém asztal előtt, amin a néhai barátja lemeztelenített teste hevert.

- Mi folyik itt, apa? – kérdezte nyugodtan a lány.

- Aminek lennie kell. Ennek így kell lennie.

Petra lassan körbetekintett. Tőle jobbra, a falon fényképek sorakoztak, rajtuk dátum és név hirdette, hogy kikről és mikor készült. Többségüket megismerte. Ott volt a két Molnár gyerek, aztán a hegesztő, ifjabb Horváth Béla, egy idős asszony, akit egykor nagyinak szólított, az édesanyja képmása és egy ismeretlen, öt év körüli barnahajú kislány. Mindegyiküket azon a fémasztalon fotózták le, ahol most egy újabb áldozat hevert.

- Miért, apa?

- Ennek így kell lennie. – felelte Zoltán tőle szokatlan teljes nyugalommal.

A lánya mellé állt és az asztalon heverő tetemet nézte. Kezével megsimította Tamás combját.

- Mi következik ezután? – kérdezte érdeklődve.

- A takarítás. – felelte röviden az apa.

Közös erővel tüntették el a holttestet. Előbb feldarabolták, majd különböző vegyszerekkel feloldották a szöveteket. Néhány óra leforgása alatt az egykor vidám, állandóan aktív, jó sportoló fiatalember egy kád folyékony masszává változott át. A művelet végén vízzel hígították az elpépesedett maradványt, végül a lefolyóba engedték. Mikor végeztek, felmentek a földszintre, Zoltán bezárta a pinceajtót és a konyhába ment, hogy vacsorát készítsen, Petra pedig a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon.

Este tíz körül csörgött a lány telefonja. Varga anyuka hívta és a fiát kereste.

- Igen, járt nálam, de még mielőtt apa hazaért elment. – tájékoztatott Petra.

- Nem tudom, merre lehet. A telefonját se veszi fel. – felelt sírós hangon az anya.

- Az utóbbi időben gyakran bejárt a Deadbeats Homestead-ba. Talán ott lesz.

- Köszönöm, kincsem! Megnézzük! Te ne aggódj. Lehet, csak én reagálom túl.

- Igen, lehet.

Azzal bontották a vonalat. Az említett helyszínen egy órával később megjelent egy ballonkabátos nyomozó. A bárpulthoz ment, ami mögött egy meggyötört arcú, nagy szakállú, ötven körüli fickó ült. Karján különböző tetoválások, ujjain orvosi acélból készült gyűrűk sorakoztak, amik halkan összekoccantak, ahogy az előtte lévő korsón kopogott velük.

- Mit akarsz itt, hadnagy úr? – kérdezte a marcona motoros.

- Ezt a fiút keressük. Varga Tamásnak hívják. – mutatott fel egy fényképet.

- Be szokott járni.

- Most itt van?

- Nincs. Csak reggelente jön. Iszik egy kávét, aztán egy kislány elé megy.

- Van még valami mondandód?

- Szarul áll neked ez a kabát.

- A fiúval kapcsolatban… - forgatta a szemeit a nyomozó.

- Amit tudtam, már te is.

Azzal a ballonkabát kivonult az épületből.

7.

Évek teltek el, mire Petra leérettségizett. Közben gyűltek a képek a pince falán: eltűnt egy osztály- és további két iskolatársa, valamint egy tanára, aki szülőlátogatáson vett részt. A rend éber őreinek és köztük a nyomozónak nem tűnt fel az összefüggés, mivel túl sok emberhez lehetett őket kötni. Az egyikük nagy népszerűségnek örvendett, hiszen mindenki úgy ismerte, hogy a gimnázium kurvája. A két iskolatárs csak meg akarta mászni a fiatal lányt. Petra feltétele csak annyi volt, hogy nála történjen meg. Zoltán szemefénye hamar kitanulta a szakmát és egy újabb szintre emelte a mészárlást. Élvezettel kínozta meg áldozatait, még mielőtt végzet volna velük. Szinte perverz módon élte ki magát a nyúzások alkalmával.

A képek szép lassan gyűltek a pince falán.

Petra főiskolára is jelentkezett, de történt valami, ami meghatározta a sorsát. Az apja váratlanul megbetegedett. A házban viszont csak erős, domináns személyiség élhetett. Zoltán napjai meg voltak számlálva. Egy nap a lány megállt apja ágya felett:

- Itt az idő. – suttogta rémisztően, hidegséggel.

A meggyötört testű, leromlott egészségi állapotban leledző Kovács Zoltán véres szemekkel meredt lányára. Tudta, hogy ennek így kell lennie.

- Ennek így kell lennie. – mondta is.

Petra felsegítette apját az ágyról, lekísérte a pincébe és tette, amit tennie kellett. Három napon át kínok között múlt ki. Az utolsó pillanatban, mielőtt elhagyta volna földi porhüvelyét, Zoltán fejében egyetlen gondolat fogalmazódott meg, de mivel nem nevelték katolikusnak, így nem értett egyet a vezekléssel. Azt jobban elfogadta, hogy a házat uraló sötét entitás kiválasztotta az új mészárost, az utódját, aki a kedvére tesz.

A lány apja torkához emelt egy csőfogót. Lassan csavarni kezdte a menetet, erősödött a szorítás a gigán. Előbb Zoltán szemében jelent meg egy könnycsepp – talán a fizikai fájdalomtól -, majd a lányéban – talán a lelkiismerete ébredezett. Petra szája megremegett, mintha ráébredt volna, mit is fog elkövetni. Ekkor a vegyész alig hallhatóan így szólt:

- Ennek így kell lennie.

Petra hirtelen csavart egyet a szerszámon és emberfeletti erővel, egy erőteljes mozdulattal kitépte az asztalon fekvő férfi gigáját. A férfi rövid idő alatt meghalt. Nem szenvedett többé. A további műveletek ugyanúgy zajlottak, mint azelőtt sokszor. A test szerves részei valami különleges kemikáliában oldódtak fel, míg végül a lefolyón át visszakerültek a természetbe.

A megárvult lány másnap jelentette a rendőrségen, hogy (a néhai) Kovács Zoltán, a vegyész eltűnt. A fedősztori szerint elutazott egy Nógrád megyei klinikára, de ott azt a tájékoztatást adták, hogy bár bejelentkezett kezelésre, sosem ért oda. A nyomozás megállapította, hogy az interneten vásárolt vonatjegy Zoltán bankkártyájáról történt és a vasút igazolása szerint egyszer kezelték is azt. Ezután a mobilszolgáltató segítségével beazonosították a telefon pozícióját, ami egy pesti használt eszközökkel foglalkozó üzlethez vezette a hatóságokat. Az eladó elmondása szerint egy hajléktalan vitte be a készüléket, aki egy kukában találta azt. A nyom innentől kihűlt. Két évvel később levélben értesítették a lányt, hogy az apja utáni átfogó kutatómunka eredményt nem hozott, ezért megszüntetik a nyomozást.

8.

A néhai vegyész által éveken át megspórolt pénz, amit nem bankban tartott, mert attól tartott, hogy azok csak ellopnák a megkeresett vagyont, hamar fogyni kezdett. Petrának állást kellett keresnie, hogy a házat és önmagát fenntarthassa. A nagy álmok így változtak át áruházi pénztáros pozícióra. Új barátokat ismert meg, akiket különböző hazugságokkal igyekezett távol tartani a Gáz utcai háztól. A könnyebb közlekedés érdekében jogosítványt, majd egy autót szerzett. Ha valami intézni valója támadt, vagy szórakozni szeretett volna az újdonsült barátokkal, azzal közlekedett. Alkoholt nem ivott, és a drogokat is elutasította. Attól tartott, hogy egyszer kifecseg valamit.

Egy nap az egyik kolléganője, Zsófi elhívta szórakozni.

- Mit csinálsz este?

- Egyelőre még nincs tervem. Miért?

- Tudod a barátom, Bobby tagja a helyi motoros klubnak és lesz egy bulijuk a Deadbeats Homestead-ben. Valami évfordulót ünnepelnek. Velünk tarthatnál.

- Nem is tudom… - ellenkezett Petra.

- Ugyan már! – nyávogott Zsófi - Rád fér egy kis lazítás! Naaaa.

Hosszas könyörgés és győzködés után végül a lány rábólintott a dologra. Hazament, kicsinosította magát és majd visszament a belvárosba. Az autóját az Arany János utcában parkolta le, mert félt, hogy a motorosok kipécézik maguknak és szórakozásul elkötik, összetörik, vagy egyéb kárt okoznak. A Szabadság téren már néhányan italoztak a padokon, akik hosszan füttyögtek a lány után, mikor meglátták a formás alakját. Kék farmert húzott, fekete toppal, megfakult szőke haját pedig hátul copfba kötve viselte. Nem az ő világa volt, ami felé tartott, de azért nem akart kilógni.

Átkelt az úton, átfurakodta magát a bőrmellényes motorosok és ribancaik alkotta masszán. Mielőtt belépett volna az épületbe Zsófi megszólította és magukhoz hívta. A lány szemlesütve lépdelt oda kolléganőjéhez, aki bemutatta a barátjának, Bobby-nak, akiről eddig csak történeteket hallott és egy szakállas motorosnak.

- Csongor. – mutatkozott be a fiatalember. Katonás testtartása, határozott kiállása megnyerő külsőt adott számára, apró barna szemei pedig különös módon vonzották a szőke lányt. Szerény mosolyt erőltetett magára és igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné a férfi, ezért a barátnője pasija felé fordult.

- Úgy tudom, te tetoválsz.

- Igen. – felelte tömören az enyhén mackós alkatú fickó.

- Szeretnék emléket állítani az apámnak és arra gondoltam…

- Valamelyik nap gyere be a szalonba és megbeszéljük. – állította le Bobby.

- Gyere, igyunk valamit. – ragadta karon Zsófi a barátnőjét. Valójában a fiúja paskolta meg határozottan a csaj seggét, ami egyfajta jelzés volt arra, hogy le kéne lépniük. Bobby barátnője már két éve futott a csapattal, így megtanulta, mikor kell kérdés nélkül tenni, amire kérik, vagy utasítják.

Az este folyamán Zsófi és Petra többnyire csak egymással beszélgetett, mert a motorosok hol erre, hol arra tűntek el. Többen is megpróbálták felszedni a szőke lányt, de a kolléganő rendre elhajtotta őket. Nagyjából hajnali kettő felé járhatott, amikor Petra már kezdett fáradni és megunni a számára egyáltalán nem szórakoztató bulit. El akart köszönni a barátnőjétől, aki azért igyekezett visszatartani a lányt. Ekkor lépett ismét a képbe a fiatal szakállas srác.

- Mi az, csak nem akarsz máris elmenni? – kérdezte Csongor finoman átkarolva a lányt.

- Igen. Kicsit elfáradtam. – hazudta Petra.

- Ne menj még! – kérlelte újra Zsófi.

- Ha gondolod, hazaviszlek. – ajánlotta fel a motoros.

- Nem kell, kösz. Kocsival jöttem.

- A rendőrök nem fogják tolerálni, hogy ittasan ülsz volán mögé.

- Te is ittál eddig, vagy rosszul láttam?

- Csak nem megfigyeltél? – villantotta meg egy pillanatra csajozós sármját a férfi, amit a lány ugyan érzékelt, de sosem ért el a tudatáig a felismerés, hogy épp elcsábítják.

- Mi lesz a kocsimmal?

- Ha szeretnéd, holnapra az is hazakerül.

- De nem adom oda a kulcsait.

- Nincs is rá szükség…

Néhány perc beszélgetés után végül Petra beadta a derekát, és megengedte Csongornak, hogy hazavigye. A nagylelkűség újabbat szül.

Csongor nem vitte egyenesen Molajba a lányt, hanem igyekezett elkápráztatni a mögötte reszketve kapaszkodót. A rögtönzött kirándulást végül Petra tiltakozása szakította meg, aki követelte, hogy inkább csak a hazafelé vezető úton haladjanak. Csongor persze nem adta fel ilyen könnyen a dolgot, mert tetszett neki a lány és nem akart tőle túl hamar elszakadni. Azzal ugyan tisztában volt, hogy nem fogja olyan könnyen megszerezni, mint a Klubban megforduló többi bigét, de ezúttal is kizárólag a vadászat hajtotta. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a kitűzött célt eléri bármi áron, ami ezúttal a mögötte ülő lány volt.

A Gáz utcai házhoz érve leállította a járműve motorját és finoman leparkolt. Megvárta, míg Petra leszáll mögüle, majd ő is követte a példáját. Kivette a kulcsot és lépett párat a kapu felé:

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – fordult vissza a lány.

- Szívesen máskor is.

- Nem hiszem, hogy lesz még rá alkalom. – felelte szigorúan.

- Talán nem érezted jól magad?

A lány nem felelt, csak elfordította a fejét. Csongor közelebb lépett és átkarolta.

- Ezt ne! – tolta el magától a sisakkal. – Fogd!

- Tiéd. Még szükséged lehet rá. – jelentette ki Csongor.

- Nem ülök fel többé se mögéd, se más mögé, úgyhogy nem hinném.

- Ne dönts elhamarkodottan. – lépett a motorja felé Csongor. Felült és becsatolta a sisakját. – A kocsid, mire felébredsz, visszakapod. – azzal beindította a motorját és elhúzott.

Petra hitte is, nem is. Tudta jól, hogy a Csavargók sok mindenben utaznak és a legendák egy részét is jól ismerte – akárcsak a városban mindenki más.

Másnap délután fél kettőkor tért magához. Valami különös indíttatástól vezérelve első léptei az utcára nyíló ablakhoz vezették. Ellenőrizni szerette volna Csongor állítását? Nem tudta, de mikor meglátta szeretett kis autóját az utcában parkolni, halvány mosoly jelent meg az arcán. Felöltözött és kisietett. Legnagyobb meglepetésére a kocsi zárja nem csak hogy sértetlen volt, de zárva is találta. A pár nappal korábban rákerült madárürülék, amit a hétvégén szeretett volna lemosni róla, már nem volt rajta, viszont az sofőrülésen egy névjegykártya várta, amire az alábbit írták:

Megtartom az ígéretem.

Petra természetesen tudta jól, hogy kitől származnak a szavak. Ettől kezdve, időről időre betért a helyi motorosok által vezetett intézménybe. Nem mindig találta ott Csongort, de Zsófi kifejezetten örült neki, hogy barátnőjével végre kicsit több időt tud eltölteni. Néhány héttel a megismerkedésük után a fiatal férfi elhívta vacsorázni. Azt követte egy séta a Rüdiger tó partján, végül csók pecsételte meg a köztük kialakult vonzalmat. Akkor este is Csongor vitte haza, de a lány ezúttal se hívta be magához. Újabb hetek teltek el, mire beteljesedhetett a szerelem. Az aktusra természetesen nem a Gáz utcában került sor.

Egy kellemes családi vacsorán Csongor bemutatta az apjának a barátnőjét. Az apa egy meggyötört arcú, nagy szakállú, ötven körüli fickó volt. Karján különböző tetoválások, ujjain orvosi acélból készült gyűrűk sorakoztak, amik halkan összekoccantak, ahogy egy kerámia söröskorsón kopogott velük . Ő volt az a férfi, aki annakidején Petra első barátját, Tamást kiszolgálta a DH-ban, és egyben a helyi motorosklub, a Deadbeats MC elnöki posztját töltötte be. A lány ekkor ismerkedett meg az öreg motoros élettársával is, Kornéliával, akit már korábban látott a szórakozóhelyen. A nő főzött az alkalmi társaságra, amit a lány egyáltalán nem nézett volna ki belőle.

Petrát hamar megkedvelte a család és mikor Csongor felvetette, hogy összeköltözne a lánnyal, felmerült annak is az ötlete, hogy ne Molajban lakjanak. Az öreg már egyébként is megszokta, hogy sokan lakják a házát, mivel egy alacsony, erőteljesen szőrös, rendellenesen hosszú karokkal rendelkező, Majom becenévre hallgató tag állandóan a kanapén csövezett, valamint egy fiatal srácot is a szárnyai alá vett, aki egy közelmúltban elhunyt barátnak volt a fia. A ház valamikor direkt úgy lett bővítve, hogy abban minden gyereknek külön szobája lehessen. A három utód közül Csongor maradt a családi fészekben miután leszerelt a honvédségtől. Az ikertestvére, Csenge és az öccse, Kara mindketten a fővárosban éltek, így hely bőven akadt mindenki számára.

Egyetlen ember számára volt furcsa, hogy a fiatalok nem akarnak egy üresen álló házban lakni, ez pedig nem volt más, mint egy Lafaty Bandi névre hallgató tag. A férfi bizalmi pozíciót töltött be, az elnök jobb kezének számított. A felvetés azonban a feledés homályába veszett.

Ilyen körülmények között érkezett el a december. Nagy pelyhekben hullott a hó és az emberek a karácsonyra készültek. Hatalmas pénzeket költöttek el olyan ajándékokra, amikre valójában nem volt pénzük. Erre az esetre találták ki a világ urai a minimális önerő és az anélküli áruhitelt. Mindenkit boldoggá tett a tudat, hogy olyan extravagáns ajándékokkal halmozhatják el a szeretteiket, amit ráértek később kifizetni. Nem számított, hogy többet fizettek ugyanazért az eszközért, mint amibe eredetileg került. A spórolás és takarékosság, vagy az egyediség nem tartozott a célok, a prioritások közé többé. A szeretet ünnepén a mindent feledtető boldogság elérésének érdekében nem számít a pénz. Ilyen emberekkel telt meg napról napra a győri sétálóutca adventi forgataga és ezek között az emberek között sétált békésen a Deadbeats MC elnöke és élettársa, Kornélia. A nő épp arról fecsegett idősödő párjának, hogy mennyire bájos kis családdá alakultak.

Addig a bizonyos telefonhívásig minden annyira tökéletesnek és szépnek látszott.

A nevelt gyermek, Stevie eltűnt. A történtek rányomták a bélyeget a családra és az ünnepi hangulatra egyaránt. A napok teltek, majd hetekké, később hónapokká duzzadtak. A gyermek nem került elő, pedig a magyar rendőrség – mint mindig – mindent beleadott, hogy felkutassa őt. Mivel egy helyi szervezet, konkrétan a Deadbeats MC komáromi chaptere is érdekelté vált az ügyben, így nem volt kérdés, hogy ők is mindent tűvé tesznek majd a fiatalemberért.

Kevés sikerrel.

Az áttöréshez hónapokra és egy kellemetlen véletlenre volt szükség. A megoldás a lehető legközelebb volt hozzájuk, de senki nem gondolta volna, hogy a szende, bájos teremtés, aki beférkőzött a családba, valójában egy sorozatgyilkos.

9.

Tavaszodott. Az idő már alkalmassá vált arra, hogy kiszabaduljanak a kétkerekű szerelmesei és bontogassák a télen kissé elgémberedett szárnyaikat. Ugyanezen okból Csongor elvitte motorozni a barátnőjét. Nem mentek túl messzire, csak a környéket járták. A tatai vár közelében megálltak egy étteremben ebédelni.

A lány hetek óta furcsán kezdett viselkedni. Időnként zavart volt, befordult és dühkitörésekre hajlamos. Csongor igyekezett toleráns lenni, de kezdett elfogyni a türelme. Úgy gondolta, hogy egy kis motorozás, romantikus együttlét helyrehozza a dolgot és megtudhatja, hogy a titkolózásba menekült párjának mi lehet a gondja.

Nem sikerült.

Petra hisztériás rohamot kapott az étterem közepén. Tört, zúzott, toporzékolva ordított és követelte, hogy Csongor azonnal vigye haza. Ezalatt a molaji házat értette. A jól nevelt fiú ellenkezés nélkül eleget tett a kérésnek. Rendezte a számlát, és elindultak Komárom irányába. A Gáz utcában, a ház előtt a lány leugrott a járműről és berohant az épületbe. A motoros kényelmesebb tempóban letámasztotta gépét, a sisakját a kormányra helyezte és elindult a barátnője után. A kapu kilincsét lenyomva valami hideg szellő simította végig az arcát, aminek érzetétől pillanatra megtorpant. Körbepillantva azonban észrevette, hogy a környező növényzetet semmiféle légmozgás nem ingatja.

Csongor fiatalabb korában sokat hallott az apjától a szellemvilágról, a lélekvándorlásról és a hitvallásáról, ami közelebb állt a buddhista tanokhoz, mint a kereszténységhez, de sosem hitt egyikben sem igazán. Annyira pedig sosem érdekelte, hogy bármi többet tudjon meg ezekről a dolgokról. Ezúttal azonban legbelül érezte, hogy valami nem stimmel.

Nem törődve a jeges szellővel, benyitott a kertbe és pár lépést követően a ház bejárati ajtajánál állt. Kopogott.

- Kicsim! Engedj be! Beszéljük meg! Hátha tudok segíteni!

- Nem tudsz! – szűrődött ki a lány torzult hangja.

- Engedj be kérlek! – kérlelte hajthatatlan.

Zárak oldódtak meg, majd résnyire kivágódott az ajtó, amiben feltűnt Petra arca:

- Tűnj el! – dörögte torz, sátáni hangon.

Csongor meglepetésében hátrált egy lépésnyit és mire felfogta mi is történt, az ajtó ismét bevágódott előtte. Megadóan visszaballagott a motorjához és mikor felcsatolta a sisakját szeme előtt képek villantak be. Az első, amit különösnek talált a lány szeme. Petrának eredetileg kékeszöld írisze sárgás vonalakat tartalmazott. Ezúttal azonban teljesen sötét, feketébe nyúlt, mintha csak szembogara lenne. A második, amit észrevett, az a lány mögötti előszoba falán elhelyezett fogason lógó, zöld-fehér kockás flaneling. Úgy rémlett neki, mintha Stevie-nek is lenne ilyen ruházata.

A fiatalember riadót rendelt el a gépnek, és sietve a Klubházukba sietett. Egyedül az alelnököt találta ott, Lafaty Bandit, aki egy saját tervezésű és építésű motor szerelésével foglalta el magát. Ha nem ezt tette, többnyire különböző whiskeyk, vagy pálinkák mámorító hatását élvezte, de előfordult, hogy szerszámok kezelése és az alkoholok fogyasztása egyszerre zajlott. Ilyenkor Csongor apja is csatlakozott a művelethez.

- Miért vágsz ilyen rémült arcot, kölyök? – érdeklődött a könyökig olajos alelnök.

- Akadt némi gond.

- Beszélj. – tette le a villáskulcsot az idősebb és mutatott helyet Csongornak.

A fiatalember elmesélte mit látott, hallott, tapasztalt. Bandi arcán a teljes közöny látszott.

- Minden nőben ott az ördög. Adj neki időt. Talán megenyhül. Az ing meg lehet az apjáé volt, csak még nem adta oda valami segélyszervezetnek, hogy végül használtruha kereskedésben kössön ki.

- Igazad lehet. – horgasztotta le a fejét Csongor.

A fiatalember nem tudta magát túltenni dolgon és nehezen fogadta el mindazt, amit idős barátja tanácsolt neki, ezért még az este visszatért a Gáz utcába. A kíváncsiság hajtotta és a megválaszolatlan kérdések tömkelege. Hogy ne keltsen feltűnést, néhány sarokkal távolabb állította le a motorját és gyalog ment a ház közelébe. Idegességében egyik cigarettát szívta el a másik után. A kertkapu kilincsének lenyomásának pillanatában valami hideg szellő érintette meg az arcát. Pár lépés után elért a bejárati ajtóhoz. Becsöngetett, de nem kapott választ. Senki nem nyitotta ajtót. Kopogott és ismét semmi. Körbejárta az épületet és minden ablakon belesett. Egy apró, földközeli nyílászárón keresztül nyöszörgésszerű hangot hallott. Letérdelt és próbálta kideríteni, mi adhatja ezt. Látni nem látott semmit, de az egyértelművé vált számára, hogy embertől jöhet, amit hall. Elővette a telefonját és felhívta Petrát, de elutasítást kapott. Sarkon fordult, hogy néhány méterrel a háztól várakozzon. Eltelt néhány üres óra. Csongor már a második csomag cigijét kezdte meg, mikor megjelent a barátnője. A férfi megvárta, amíg a lány belép a házba és utána sietett. Ismét érezte azt a bizonyos hideg érzetet, de ezúttal sem foglalkozott vele. Egyenesen az ajtóhoz sietett. Csöngetett és kopogott, de választ ezúttal sem kapott.

- Petra! Nyisd ki az ajtót! Tudom, hogy itthon vagy! – kiabálta dörömbölve.

- Menj el! – kiáltotta vissza a lány.

- Beszéljük meg, kérlek!

Így ment ez egy darabig, míg végül engedett a barátnő és résnyire kitárta az ajtót. Ekkor Csongor nem hezitált tovább, hanem berúgta az előtte álló akadályt. A lány hátravágódott és nekiesett az előszobabútornak, amin még mindig ott lógott az a kockás flaneling.

- El kell menned Csongor! – könyörgött a földre került lány azon a kedves, csilingelő hangján, amit a férfi annyira szeretett hallani. – Takarodj a házamból! – üvöltötte egy ördögi, eltorzult hangon, úgy, ahogy délután tapasztalta.

Csongor megtorpant. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Petra felváltva kérlelte és követelte a távozást. Közben próbált felkelni. Csongor lenyúlt érte, hogy felsegítse és ekkor vette észre, hogy a kedves hang alatt az eredeti szemszíne látszik, míg az ördögi alatt teljesen elfeketedik az. Utóbbinál a lány beleharapott a férfi karjába, aki feljajdulva ellökte magától a barátnőt. Petra beverte a fejét a szobabútor sarkába és elájult. Fejéből lassan szivárogni kezdett a vér. Csongor végigrohant a házon, hogy felkutasson minden helyiséget, hátha rátalál arra a személyre, akiről úgy sejtette, hogy a házban lehet: Stevie. A szobákban nem találta, a padlásra nem vezetett lépcső, ezért a pincelejárót kezdte keresni. Az előszobába visszaérve nem találta a barátnőjét, pedig mikor magára hagyta még eszméletlenül feküdt, viszont felfedezett egy fogasnak álcázott ajtót, ami résnyire nyitva volt. A lejáró küszöbét átlépve érezte, hogy valami hideg lengi körül és szinte vezeti az alagsorba. Amikor leért, körülnézett, de csak a fémasztalon heverő Stevie-t találta leszíjazva. A fiúnak hiányoztak a fogai, a lábujjai, a kezéről a körmök, a testét több helyen hosszú vágások borították és indián módra megskalpolták. A behegedt sebek alapján napok óta fekhetett így. Csongor előkapta a kését és egy-egy gyors mozdulattal elvágta Stevie béklyóit, majd a vállára emelte a meggyötört testet. Ahogy megfordult, előtűnt Petra, aki vérfagyasztó, sátáni ordítással ijesztett rá egykori barátjára, egyszerre több hangnemben. Ezután valami idegen nyelven beszélt a lány, majd a ház remegni, recsegni kezdett, mintha földrengés lenne. Csongor nem teketóriázott tovább, vállán az élettelen Stevie-vel felsietett a lépcsőn. Mikor megfogta a kilincset, a szeme sarkában észrevette Petra eltorzult arcát. Hideg kéz érintette meg a karját és a lány lassan, tagoltan, torz hangon így szólt hozzá:

- Ő… már… az… ENYÉM! – az utolsó szót fröcsögve harsogta.

Csongor egy jól irányzott rúgással visszaküldte egykori barátnőjét az alagsorba. Ezután a férfi kilépett az előtérbe, leakasztotta a fogason függő kockás flanelinget és kisietett a házból. A kertkapunál visszanézett és nyitott bejárati ajtónál feltűnt a lány, akit egykor annyira szeretett:

- Nem menekülhetsz el! – harsogta belőle az ördögi énje, majd két lépéssel kintebb lépett. – Csongor! Bocsáss meg! – szólalt meg ezúttal az eredeti, bájosan csilingelő hangján. A fiatal motorost ez már nem hatotta meg és szaladni kezdett, vállán Stevie-vel.

Legutoljára a harctéren, még katona korában tett ilyet. Szakaszával békefenntartóként egy Isa Dakhmasykh nevű falu határában járőröztek, mikor rajtuk ütött egy lázadó csoport. Az előtte haladó bajtársának ellőtték a bal lábát. Csongor előbb fedezékbe húzta a szakaszvezetőjét, gyorsan ellátta, majd a sebesült férfit felkapva a vállára visszasietett az egy kilométerrel mögöttük rostokoló gépkocsihoz. Akkor százhúsz kilót vitt a saját elszerelésén túl, ezúttal viszont csak a felét kellett.

Nem tudta miért, de nem a motorja felé vitték a lábai, hanem az ellenkező irányba. Átfutott a gyér forgalmú úton, majd átbotorkált a síneken a Duna felé – ott, ahol évtizedekkel korábban a nagyapja járt horgászni.

- Várj meg! – kiáltott utána a lány.

Csongor megfordult:

- Már nem az vagy, akit szerettem!

- Már én sem bírom ezt! Meg kell, hogy szabadíts ettől és akkor minden a régi lesz! – könyörgött zokogva Petra a síneken túlról.

- Semmi nem lesz olyan, mint régen. – felelte elkeseredetten Csongor.

- De lehet, ha akarjuk! – lépdelt közelebb a lány.

- Én már nem akarom!

Petra ekkor lépett az első sínpár közé. Szavait egy hangos dudaszó nyomta el, majd egy tehervonat apró cafatokra tépte szét a lány testét. Csongor egy pillanatig döbbenten meredt maga elé, s mikor a vonat megállt, sarkon fordult és elindult az árvízvédelmi gát felé. Nyugatra vette az irányt és közben előkereste a mobilját, hogy felhívja az apját, a meggyötört arcú, nagy szakállú, ötven körüli motorost. A szőnyi megállóhoz rendelte őt. Kérte, hogy autóval érkezzen. Ugyanabban az időben érkezett oda, mikor Csongor. Az öreg motoros kinyitotta a gépjármű hátsó ajtaját, a megkínzott Stevie-t a hátsó ülésre helyezték és egy ismerős orvost kerestek fel vele, hogy elláthassa.

Maratoni kikapcsolás

Kellett már. Nagyon.

Az utóbbi időben meglehetősen felgyülemlett bennem a feszültség - köszönet érte a Cégnek. A korábbi évekkel ellentétben idén nem játszottunk havonta két-három hétvégenként, ahol sikeresen le tudtam volna vezetni egy intenzív headbang kíséretében a színpadon, mivel legutóbb január elején húztuk a talpalávalót publikum előtt. Igaz, hogy eljártam futni, de az csak fékezett egy folyamatot, aminek a csúcsát a Rockmaraton előtti napokban értem el.

Július 11-én délben már tűkön ültem, hogy indulhassunk. A cuccom összepakolva, bakancs letakarítva, szükségtelen elektromos készülékek áramtalanítva, telefonok kikapcsolva...

A Szabadság térnél Faby fiúval vártuk a buszt. Felszálláskor a sofőr közölte, hogy át kell pattanni egy másikra, mert amivel értekezett, döglődik. Amit helyette találtak, az meg háromszáz méter után leállt. Jó indulás...

Kiértünk, ittunk egy sört, bepakoltunk, ittunk még egy sört és már indultunk is a szeszkóhoz felszedni Hökiéket.

A fesztivál területére érve még nem sikerült elfogyasztani az általunk vitt sör mennyiséget. Azért nem kell értünk aggódni: mire lenyomtuk a blokkunkat még a backstage is porzott utánunk.

A szettünk koránt sem volt hibátlan, de fél év szünet után ez talán nem meglepő. A közönségünk elégedett volt, így a célunkat elértük.

Meglehetősen erőltetnem kell az agyam, hogy minden eszembe jusson, mit is műveltem három napon keresztül...

Ha jól emlékszem akkor egy napon játszottunk a P.Lost-tal. Ha már Paradise: inkább hívták volna el a Depeche Mode-ot! Nem először futottam neki, de másodszorra se tudott lenyűgözni. A zenei részre, vagy a hangosítás tekintetében nem panaszkodhatom. (Másnap a Soulfly penetránsabban szólt, pedig az öreg Max meglepően sokat tett a szórakoztatásért: az utolsó dalig gitározott és a szöveg is egész érthetően hagyta el a száját.)

Az extra effektként erőteljesen beúszó klozetszag tovább rontotta az összképet. Egyedül a Gutalax alatt örült volna a közönség és talán a zenekar ennek, de a szél nem arra fújt. Gutalaxra egyébként Höki vett rá, hogy nézzem meg. Ne hallgassam, nem az a lényeg. Így ajánlom én is. 
Arra is emlékszem, hogy sok emberrel találkoztam. Mármint régi és új ismerőssel. Azt is biztosra veszem, hogy sok mellett meg simán elsétáltam, vagy nem vettem észre. Ebből a szempontból minden úgy történt, ahogy a hétköznapokon. De aki ezt eddig nem tudta, azoktól elnézést - nem segítek ezt a traumát feldolgozni. Legközelebb rúgj bokán. Vagy hozz egy sört. Bár a szakállam is elég könnyen nyitott meg kapukat.
Ha már ismerősök! Mielőtt felhúztuk volna a sátrainkat Attilával, megnéztük az Agregátoros cimbiket. Tamás ezúttal nem rohanta be a színpadot, mert a bal lába kicsit merevvé vált - egy lábtörés miatt. Ettől függetlenül jól szóltak és nagyszerű hangulatot csináltak. Mint mindig.
Nehezen találtunk sátorhelyet. Bolyongtunk kicsit a kempingben, mire kiszúrtunk egy olyan területet, ahol úgy ítéltük meg, hogy elférünk. A szomszédos sátorban lakó hölgy - negyvenesnek néztem, azért nem neveztem csajnak - készséggel segített növelni az esélyeinket a sikeres felállításhoz. Ezúton is ezer köszönet érte, plusz az összeszedéskorit.
Az is megvan, hogy a WMD és az Apey and the pea volt a legtutibb. Annyira elmerültem benne, hogy az se tűnt fel, hogy Höki megérkezett mellém. Amikor a sör-unicum kombót hozta, az igen. Lehet ez a rejtély kulcsa...
Reggelek kávéval indultak. Aztán sörrel és beszélgetésekkel folytatódtak. Majd jött valami lángos és ismét sör. Koncertek és közben újabb sörök. Egy szarvasburger, majd újabb sörök és végül az alvás. Lehet ítélkezni.
Megnéztem még a Napalm Death-et és a Bömbers-t is, de a Jinjer-ről és a Cadaveres-ről lemaradtam. Sebaj, majd legközelebb - talán.
Magor pajtásékat a színpad széléről néztük végig és megengedték, hogy segítsünk lepakolni. Annyira jó fejek. És ezúttal is nagyszerűen muzsikáltak.
A hét főfellépőjének, Fülöpnek hangja bár kissé megkopott, azért még mindig irigylésre méltó. Jó lett volna hallani mondjuk húsz évvel ezelőtt. Azért azt a kurva rágót kiköphette volna...

Summa-summarum: jövőre az elejétől a végéig tervezek a rendezvényen részt venni.