2020. március 3., kedd

Daráló - 1. rész

1.

Kora délelőtt senki nem jár horgászni, vagy strandolni a város déli határában lévő kavicsbánya tóhoz. A kezelésére létrehozott intézmény se tart nyitva. A hétfő üzemszüneti nap. És április elején egyébként se sokan mártóznának meg a tíz fokos vízben.
Lágy szellő borzolta meg a tó köré telepített fák lombját. Mindössze ennyi hallatszott közel, s távol. Se madarak, se kutyák, a kilométer magasan elhúzó magánrepülő pedig amúgy se hallatszik le. Abból a repülőből pedig még látni is lehetett volna, hogy néhány perccel korábban még komoly sürgés zajlott a tó partjának egy bizonyos pontján. De persze odafenn sem lehetett volna hallani azt a zajt, amit a faaprító keltett.
A szorgos munka után némán pihent a gép. A kipufogóján át még szivárgott némi gáz, de azt a szél átfújta a tó felszíne felett, s könnyedén terítette szét. De mégis mit keres egy faaprító egy tó partján? Ráadásul a víz felé fordítva. Általában az aprólékot összegyűjtik, vagy szétterítik bokrok, fák tövébe, esetleg sétányt alakítanak ki, vagy dekorálnak vele. Ám a fa – tudtommal – nem hagy maga után vérvörös nyomot. Márpedig ennek az aprítónak a kidobó nyílásán vér csöpögött. Akár azt gondolhatnánk, hogy esetleg a gépkezelő ügyetlenkedett és esett az eszközbe, de akkor hogyan állt le a szerkezet? Nem fogyott ki belőle a nafta.
Egy férfi tolatott közelebb, hogy a terepjárójához rögzíthesse a faaprítót. Mikor úgy ítélte meg, hogy kellő távolságban áll, kiszállt, rögzítette a gépet az autóhoz, majd a szerelvényt áthúzta egy mobil házhoz párszáz méterrel arrébb. A férfi kiszállt, bement az épületbe és egy zöld gumislaggal tért vissza. Csatlakoztatta a falra szerelt csaptelephez és fütyörészve lemosta a faaprítót, majd a betont, ahová a véres víz folyt. Mikor ezzel végzett, elzárta a csapot, visszatette a helyére a csövet, bezárta a házat, visszaszállt a terepjáróba és kapun át elhajtott.

2.

Tóth Irént mindenki ismerte, aki valaha a Jókai Mór gimibe járt. Fizikát és matematikát tanított. Szigorú volt és kegyetlen – kivéve a kis kedvenceivel szemben, akiket érdekeltek a tárgyai. A hivatásának élt, így sosem ment férjhez, pedig kérője is akadt. Egy, de akadt. Még nagyon fiatal korában egy gyerekkori barátja a Rüdiger tó partján kérte meg a kezét. Irén akkor nemet mondott. A fiú dühében bedobta a spórolt pénzen vásárolt aranygyűrűt a vízbe. Még talán a mai napig is ott lapul az iszapban. Harminc évvel később az egykori kérő gégerákban szenvedve a halálos ágyán levelet írt Irénnek, hogy a mellékelt pénzen vásároljon egy számára tetszőleges gyűrűt a barátságuk emlékére. A hölgy természetesen eleget tett a kérésnek és ezután mindig ezzel a kiegészítővel az ujján jelent meg. Sosem vette le.
Az idős kisasszony hatvanadik születésnapját is tanítással ünnepelte. Mint előtte mindet, amit az egyetem elvégzése óta átélt. A jeles napon megajándékozta egy-két diákját egy-két egyessel, pár keresetlen szóval tovább alázta őket, majd dolga végeztével felvette szövetkabátját és kilépett az intézmény kapuján, hogy egy újabb magányos hétvégét töltsön el a macskáival.
Ekkor látták őt utoljára.
Legalábbis az iskolában. Egyetlen emberrel találkozott, mégpedig a gyilkosával. Az asszony nem ismerte fel. Eszébe sem jutott, hogy miért támadhatott rá a teljesen átlagos testalkatú, bűzös leheletű, vélhetően férfi. A fizetése túl szánalmas ahhoz, hogy azt tőle bárki is elvegye, más értéket meg nem hordott magánál az éjszakai sétáinál. Azt a gyűrűt kivéve, ami egykori kérője emlékét őrizte. És ez az egyetlen, ami nem került a faaprítóba. Minden, ami a földi porhüvelyét jelentette haleledelként végezte a kavicsbánya tónál, egy áprilisi hétfő délelőtt.
Az ékszer ezután egy olyan fadobozkába került, ahol már egy ezüstfülbevaló és egy rozoga, félig üres öngyújtó hevert.

3.

Az egykori Golden Rock Café valamikor a komáromi rockélet központjának számított. Pénteken és szombaton gyakorlatilag állandó teltház jellemezte. Sokan este nyolckor már be se jutottak az apró helyiségbe. Ilyenkor az ajtóban álló illető hátát kellett megkopogtatni, adni neki egy ezrest és egy kérést intézni:
- Négy üveg Sopronit, légy szíves! 
A pénz elindult a pult felé és nem sokkal később a kívánt ital érkezett ugyanazon az útvonalon. Ha egy szolidabb estén tért be valaki, és eljutott a pultig, akkor megismerkedhetett a pultosokkal, az állandó törzsközönséggel, esetleg a belső helyiségben lévő csocsóval, darts táblával és a zenegéppel is. Az sem okozott gondot, ha kifogyott az öngyújtódból a gáz és rajtad kívül senki nem dohányzott, mert a pult mögött ahhoz is hozzájuthattál. A fekete eszköz ráadásul utántölthető változatban készült, így akár örök emlék is lehetett. Mára már keveseknek lapul a zsebében ilyen.
Bea mindössze egyetlen alkalommal járt a Goldenben. A sarki zöldségesnél dolgozott és ki akarta használni a vásárlómentes időszakát, rá akart gyújtani, de hogy, hogy nem az a fránya öngyújtója megint kifogyott. Az a típusú lány volt, aki mindent az utolsó pillanatra halogatott. Emiatt persze állandó rohanásban, de legfőképp késésben volt. Elsietett hát a Goldenbe, ahol egy Krisz nevű pultoson kívül egy szakállas fiatal srác ült a bejárat melletti asztalnál. A nagy nyári melegre való tekintettel sört iszogattak és pár hónapos emlékeiket beszélték át. A fiatal lány abszolút nem illett ebbe a környezetbe és ezt mindhárman érezték is. Bea rögtön a pulthoz lépett, Krisz pedig megkérdezte, hogy miben segíthetne.
- Csak egy gyújtót szeretnék venni, ha van. – hebegte a lány zavartan.
- Persze. – tápászkodott fel a helyéről a pultos.
Kiszolgálást követően – nem meglepően – a lány sietve távozott, a két fiatalember meg mosolyogva két mondat erejéig fitymálón megemlékezett a fura öltözékű vendégről, de hamar visszatértek a megszakított témához.
A zöldségesnél első napját töltő Bea a műszakja végén lestandolt a főnökével, Sanyival, amaz kifizette a napi díját (öt egész ezer forintot), majd ki-ki a maga dolga irányába indult meg. A fiatal lány a barátjához, Petihez sietett. Kapcsolatuk még csak a bimbódzó szakaszban tartott, és a nyári szünet minden percét együtt akarták tölteni – amikor a lány épp nem árulta a zöldséget. Peti nem vállalt diákmunkát. Ahhoz túl lusta volt, ráadásul a szülei elég jól kerestek ahhoz, hogy ne alázza meg magát a többi gyökérrel való kubikolást – hajtogatta minden hétvégi diszkós parti alkalmával. De ezen a szerdai napon Petinek más halaszthatatlan programja adódott: fel kellett tuningolnia az autóját a Need for speedben. Erre a délelőtt tizenegy órás ébredése után már nem sok ideje maradt, hiszen a barátnője, Bea már csak öt órát dolgozott. Sietnie kellett.
Bea huszonegy perccel 16 óra után ért Petihez. A fiú beengedte a házba, és kinyitotta előtte a lakásajtót miután a lány megmászta mind a négy emeletet. Gyors csók váltás, majd uccu a szobába. Peti egyke volt, és élvezte szülei és a lányok figyelmét. Mindig a középpontba helyezte magát minden társaságban és igyekezett is tenni érte, hogy odafigyeljenek rá, bár koránt sem volt olyan szórakoztató. Jó képű focista srác, akiért döglöttek a nők. Ezt használta ki Bea esetében is, aki volt annyira naiv, hogy elhiggye, Peti közeledése nem csak a bugyijának lehúzásáról szól. Pedig ezt rajta kívül mindenki tudta. A gimiben fogadásokat kötöttek rá, hogy vajon mikor sikerül a hadművelet. Aki az első hónapra fogadott, azok már bukták a tétjeiket.
Néhány percnyi csókcsata után a fiú lecsúsztatta jobb kezét a lány gömbölyded fenekéről a combján át a szoknya alá. Bea el-eltolta a tolakodó mozdulatokat, míg végül begurult és ellökte magáról a pasiját. 
- Még nem! – ült fel a lány dühödten az ágyon.
Peti nem értette a dolgot – nem csoda, Újpest drukker volt. Hajtogatták a barátai is. Az egyetlen a városban, aki annak a csapatnak drukkolt. Ezért nem értette, miért húzzák állandóan az agyát a haverjai ezzel és miért nem akarnak vele lefeküdni a lányok.
Pár perc némaságot követően megérkeztek Peti szülei. Bea észlelte a lehetőséget, összekapkodta a cuccait, kiviharzott a szobából, illedelmesen köszönt a konyhában beszélgető szülőknek, majd kisietett a lakásból, le a lépcsőházon át az utcára. Őt ekkor látták utoljára.
Sosem ért haza.
Másnap a zöldséges Sanyi telefonon kereste, de az ki volt kapcsolva. Peti úgy gondolta, hogy ad neki pár napot, amíg lenyugszik, aztán majd megpróbálja újra maga alá gyűrni. Az eltűnése napján Bea szüleitől tudta meg mi történt. Két nappal később a rendőrség is megjelent, akiknek a fiú elmondta, hogy mi történt, hogyan váltak el egymástól és hogy azóta nem hallott a lányról.
Bea volt az első, akiből a faaprító haleledelt készített a kavicsbánya tó partján.

4.

Steiner Teréz sikeres ügyvédnek számított. Válóperek, ingatlanok adás-vétele, cégalapítás, és megannyi egyéb jogi képviselet. Két gyermek édesanyjaként az óvodákban és iskolákban született alkalmi találkozások is rengeteg plusz munkát hoztak neki és persze nem utolsó sorban sok pénzt. De pont emiatt lett ez a hivatása.
Zsidó származású felmenői közt hivatalnokok sorával büszkélkedhet a család. A név annyira nívósnak számított, hogy házasságkötésükkor a férj vette fel az asszonyét. A Herczog család gyökerei is mélyre nyúlnak, de Teréz apósa, Jakab úr inkább a feketepiac nagymenőjének számított.
Steiner asszony eltűnésének napja a szokásos rutin szerint zajlott. Reggel hétkor felkelt, magára húzta az előző este gondosan kikészített kosztümjét, befújta magát az unalmas parfümjével, összefutott a konyhában készülődő családjával, kortyolt egyet a férje által főzött feketéből, majd kisietett a ház előtt parkoló autójához és már indult is. Útban az irodája felé szabálytalanul leparkolt a buszmegállóban, beszaladt a látványpékségbe, vásárolt két aprósüteményt és egy frissen főzött mocaccinót, és haladt tovább. Menet közben elolvasta a legfrissebb e-mailjeit, nem adott elsőbbséget balra kanyarodáskor az áthaladó gyalogosoknak és pontban kilenckor benyitott birodalma ajtaján. Ügyvédbojtárja, Kata már rendezgette az aznapi iratokat, s mikor a főnökasszony betoppant feszes vigyázzba vágta magát.
- Jó reggelt! – köszönt előre Kata.
- Nap van! – jegyzete meg mogorván az ügyvédnő és bevágta magát a belső helyiségbe.
Ezután következett a szokásos rituálé: a bojtár pontosan öt perccel később, félénken bekopogtatott a főnöke ajtaján, s miután bebocsájtást nyer és megkapja a fejmosást a köszönés, és a ribancos ruhája miatt (ami legfeljebb egy apácazárdában számítana annak), sietve elhadarja a napi teendőket. Eközben Steiner Teréz az íróasztalán álló, boríték méretű képre meredt. Két csemetéjét ábrázolták a Balaton partján. Az asszony azonban nem az öt héttel ezelőtti nyaralásra gondolt, hanem hogy az ezüst keret közel kétszáz éve a család tulajdonát képezi. A gyerekek előtt olyan felmenők csoportképét őrizte az eszköz, akikre már a nagypapa sem emlékezett – pedig valójában a legfiatalabb ő maga volt, 1894-ben. A családi portrét megelőzően egy apró festmény állt a keretben, de a névtelen művésztől származó piktúra akkoriban a legolcsóbb holminak számított a család értékei közt, emiatt Jeromos, a családfő egyszerűen kivágta azt a tartójából és néhány koronáért elsózta azt Jókai Mórnak. Az író jegyajándékként adta azt át második feleségének, Nagy Bellának.
Steiner Teréz ügyvédnő napja ezután a szokott kerékvágásban zajlott. Ügyfelek jöttek, mentek, és ha bármit el kellett intézni, azt rábízta a bojtárra. Tizennégy órakor ebéd a Török étteremben néhány városházi ismerőssel (akik elsősorban a földhivatal alkalmazottai), valamint egy képviselővel. Egy órával később az ügyvédnő jóllakottan visszatért az irodájába, ahol további három órán át fogadott ügyfeleket. Az utolsót, egy fiatal szakállas fiatalembert mindössze hét perc alatt zavarta le: a megőrzött pénzt átadta, a férfi megszámolta azt, aláírtak néhány kifizetési papírt, hideg kézrázás és a soha viszont nem látásra. Teréz ekkor ránézett a fehéraranyból készült apró órájára, tenyerével megtörölte homlokát egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, bevonult a szobájába, összeszedte a holmiját és elköszönt Katától - akár a kerítés mögött vakkantó kutya.
Steiner ügyvédnőt ekkor látták utoljára.
Nem ért haza és másnap nem tért be a látványpékségbe, nem ordította le a bojtárja fejét és nem ebédelt együtt a városháza konspirálóival sem. Egy faaprítóban végezte be. Még élt, mikor a daráló elkezdte behúzni és szétmarcangolni a lábát. A fájdalom adrenalint termelt, észhez tért. Kapálózni és sikoltani kezdett, de a gép túlharsogta őt és a gyilkosa se kockáztatott, hanem inkább egy lapáttal szétcsapta a fejét. Ezután már szinte automatikusan zajlott minden, a néhai Steiner Teréz ügyvédnő pedig haleledelként végezte a kavicsbánya tóban.
A jelenetnek azért nem lehetett szemtanúja, mert ősz derekán, szakadó esőben senki nem jár ki horgászni, vagy úszkálni. A művelet végén az ügyvédnő hóhérja félrevontatta az aprítót és hagyta, hogy az eső elvégezze a piszkos munkát.
A fél évvel később, áprilisban ledarált tanárnő, Steiner ügyvédnő és az első áldozat, a tizenéves zöldségárus lány között az egyetlen kapcsolat a város, ahol éltek: Komárom.