Amikor ez a sorozat elkezdődött, az pont azért történt, hogy a szolgálatom közben történt érdekességeket elmeséljem. Ahogy telt múlt az idő egyre több kollégám csatlakozott azok táborához, akik érdeklődve falták a szavaimat. Jóleső érzés volt hallani, mikor azzal fogadtatok akár az állomáson, a rádiócsatorna, vagy a telefon túlsó végén, hogy mikor jelenik meg a következő írásom. Mondhatom, hogy ti tettétek ezt a blogot azzá, amivé vált. Népszerűsége és jó híre lett a gyilkosa is: sajnos eljutott olyanokhoz is, akik -fogalmazzunk úgy- rosszul vették a kritikát, pedig csak a valóságot írtam le, kicsit felspécizve, a magam módján, úgy kupicásan. Egy bejegyzés után aztán jött az intő jel, illetve az utasítás, hogy az internetes naplóm lapjaira karcolt szavak túl hosszúak -messzire elértek- ezért úgy döntöttem igyekszem másként fogalmazni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Ezzel csak az a baj, hogy ez így nekem nem megy. Vagy kerek perec kiadom magamból, amit gondolok, vagy befogom a pofám. A köztes állapot csak lószar. Nagyjából ezért nem jelentkeztem ilyen írással mostanában.
A minap egy kiöregedett kandeláber fáradt sárgás fénye alatt ácsorogtam a hatodik és a hetedik vágányok közötti peronon, és csak az motoszkált a fejemben, hogy a kurva életbe, régen az efféle szituációkat mind történetbe csavartam. Ha nem is a szolgálat alatt történteket, akkor épp azt a sok szart, ami épp akkor/addig felgyülemlett bennem és kikívánkozott; csupa mocsaras, süppedős, mélyre leszippantó mentális zűrök összessége, vagy épp egy rakás mosolyogtató bohóckodás. Sosem terveztem (tervezem) meg, hogy miről írok, csak ami épp eszembe jut. Sokszor csak úgy folynak a szavak, az ujjaim alatt sürögve, vígan kattognak a műanyag billentyűk, talán még annál is gyorsabban, mint ahogy verbálisan valaha is kifejeztem magam. Utóbbival egyébként is vannak gondjaim...
A lámpa alatt csak azon töprengtem, hogy miért is nincs folytatás? Írhatnék bármiről kikerülve a Cég vérszomjas cenzúráját, hiszen a képesség -talán nagyképűség nélkül mondhatom- ott van bennem, csak a megfelelő eszközzel kell előcsalogatnom azt. Viszont mi van ha szar lesz? És ha utálni fogják? A pozitív visszajelzéseket mint egy dolina nyeltem magamba és mintha nem is lett volna, úgy estem indokolatlan letargiába. Mohó lettem. Az újabb és újabb dicséretek begyűjtése vezérelt és ha mutatók nem úgy alakultak, ahogy vártam végem volt. Számtalanszor visszavonulót akartam fújni. Ennek ellenére most is itt püfölöm ezt a nyomorult klaviatúrát...
Lesznek e a újabb sztorik? Nem ígérhetem. Lesznek e mélyen szántó gondolatokkal foglalkozó irományaim? Nem én írom a legjobbakat, de elképzelhető, hogy ezzel a műfajjal is újra foglalkozni fogok. Egy biztos: fél év szünet után most újra kedvet kaptam -vagy talán akarva-akaratlan inspirációt Valakitől. Szóval tessék szemlélni az üzenőfalat, kedves olvasóm, mert a kupicablog visszatér!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése