Két szem közt

Elég komoly jellemhibám, hogy bizonyos dolgokat sokáig halogatok -egy a sok közül. Eltervezem, kitalálom, utánajárok, de nem indítom el a dolgot. Valamiért megtorpanok. Aztán telik-múlik az idő és nem történik semmi. Legfeljebb lemaradok dolgokról, vagy emberekről -ez alatt leginkább nőneműeket tessék érteni. Ennek persze előfordul az ellenkezője is, amikor túl hirtelen, esetleg komolyabb tervezés és utánajárás nélkül puff beleugrok ebbe-abba. Aztán később jön a számolgatás, vagy nemi beteg gondozó. Ez van.

Így átgondolva nem is igazán jellemhiba. Mások szemében esetleg az lehet, de valójában én ilyen vagyok. Ha egy zenei darabbal kéne ábrázolnom magam, akkor az minden bizonnyal egy rapszódia lenne. Nem mindenkinek jött, vagy jön be ez az irányzat. Azok nem is tartanak velem sokáig. És igazán senkit sem kell emiatt sajnálni -sem őket, sem engem. Erről szól az élet: emberek jönnek-mennek. Van aki belép, van aki ki. Ez van.

Amiről most valójában beszélni szeretnék, annak a gyökere nagyon régi időkre nyúlik vissza. Az ismerőseim egy része akkor még nem is élt. A kilencvenes évekig kalandozunk vissza, amikor is még csak harmadik osztályos tanuló voltam általános iskolában. Az almásfüzitőiben, igen. '95 nyarán, ha jól emlékszem, akkor vittek el a szüleim -tanári javaslatra (mert hunyorogtam órán a táblára)- szemészetre először, ide a komáromi SZTK-ba -a hentesüzem. Akkor sokkal lepusztultabb volt és az orvosok akkor sem kerestek sokkal jobban, mint most. A doki, aki engem vizsgált -Fejér, ha jól emlékszem rá- felírt egy szemüveget. Akkor ez volt a tendencia: a gyerek nem lát jól: szemüveget neki! Megkaptam. Ma már sírok a röhögéstől ,ahogy kinéztem benne, a lányok meg inkább csak elfordultak tőlem. Csak a kisebbség (akkoriban cigány) érdeklődött, de ők is inkább csak megverni akartak -amikor kedvük tartotta. 

Idővel változtak a keretek formái -meg a dioptriák is-, de a népszerűségem cseppet sem. Átlagos, kis polgári családban nőttem fel és kontaktlencséről nem is álmodhattam akkoriban, hiszen az még ma is elég költséges szemészeti eszköz. Tesi órákon mindig félvakon kellett csinálnom mindent, mert akkor a látásjavítóm persze nem lehetett rajtam. Később így jártam aztán kosarazni is és egész tűrhetően megtanultam dobni ilyen körülmények között. 2004-ben, mikor érettségi után a vasúthoz jelentkeztem már akkor sem kecsegtettek túl sok jóval -mondván nem biztos, hogy szemüvegesként felvesznek-, de szerencsémre nem volt már olyan szigorú a követelmény rendszer, mint előtte, ezért a második csoportba befértem. A munkakör viszont kizárja a kontaktlencse viselését, mert ha kiesik, akkor azt nem tudod steril körülmények között pótolni, illetve kivenni, stb, ezért a szemüveg viselése kötelező, ha gyengén látó az ipse. Idő közben persze bejött egy kormányrendelet, ami előírta a pótszemüveg tartását. Ezt én úgy oldottam meg, hogy a régi lencséimet tettem az új szemüvegem tokjába. Az előírás csak a pót eszköz meglétét írta elő, nem azt, hogy látni is tudj vele. (Volt olyan, akinek olvasó szemüveg -ilyen teszkós 300 forintos rejtőzött a tokjában)!

Ahogy telt az idő egyre inkább nem zavart a szemüveg. Megszoktam, hogy csak bizonyos emberhányad kerül a közelembe és milyen érdeklődési körrel. Amikor elkezdtem zenével foglalkozni -nagyjából 2006 táján- ismét előtérbe került az a bizonyos "de szar, hogy nekem van, a többieknek meg nincs" érzés. Amíg ők vígan headbanggeltek egy-egy koncerten -vagy közönségként, vagy fellépőként- addig nekem továbbra is arra kellett ügyelnem, hogy nehogy összetörjem az előfogatot. Éreztem, hogy ez így nem frankó, ezért új megoldás után kezdtem keresni. 

Elgondolkoztam a kontaktlencsén. Ha nem is állandó jellegűre, de koncerten (és/vagy csajozásnál) jobb esélyeket biztosítana, már ami a tájékozódást illeti. A műtéti kezelés akkoriban -mint az internet otthon- nem volt elérhető közelségben. A döntés végül halogatásba torkolt és csak a tervezés fázisáig jutott el. Közben pedig teltek az évek.

Közben nem is voltam annyira visszataszító, mint gondoltam és a színpadon, vagy a kosárpályán is egész jól elboldogultam, így egyre inkább nem foglalkoztam a kérdéssel, míg nem láttam egy hirdetést. Egy győri magánklinika mutatta be az országban egyedülálló technológiájú műtéti eljárását, ahol a páciens hamarabb szabadul a jó látásával, mint máshol. Egyik nap bemegy, felmérik, következő alkalommal megműtik, kísérővel hazamegy, másnap kontroll és mindenki happy! (Igen ám, csak arról nem szólt a fáma, hogy a műtétre nem mindenki alkalmas -ez máshol is így van)! A kezelés költségei sem voltak túl olcsóak, de igazából ez senkit nem érdekel, ha jól akar látni. Osztottam szoroztam és rájöttem, hogy kb fél év alatt összespórolhatom a műtéti költség felét. Úgy terveztem, hogy befizetem amennyit tudok, majd az egészségpénztártól visszaigénylem az összeget (akkor még nem állt szerződésben a cég a pénztárral), amit újra befizetek a klinikának a másik szem fedezetének. A műtét után persze ezt az összeget is visszaigényeltem volna. Fél évvel később azonban kiderült, hogy a klinika szerződést kötött az egészségpénztárammal! Mondok ez nagyon fasza, akkor már csak be kell sétálni és pikk-pakk meg van az egész. Aztán jött az éves orvosi. Mondok majd utána. Aztán jöttek a fellépések, a szabadságok meg fogytak. Gondoltam, majd a következő évben. Majd tavasszal. Majd nyáron. Majd ősszel... Az idő meg kurvára elszaladt. Közben a klinika átalakult, elköltözött és már nem áll szerződésben a pénztárral sem. 

Idén egykori párommal többször is szóba hoztuk a szemműtétet -hiszen mindketten érdekeltek vagyunk a kérdésben. Lehetőségként ott volt a győri klinika. A pénzmag azonban nem állt rendelkezésemre. Míg nem március elején kaptam egy reklám emailt -a citromail-en annak idején be lehetett állítani bizonyos érdeklődési köröket és azok alapján időről időre jönnek különböző promóciós üzenetek. Az Optik-Med hirdette, hogy az update-es ugribugri bukott rendőr (S. Norbert) is náluk lézeresztette a szemeit. Nem ezért, de rákerestem a klinikára. Ahogy böngésztem az oldalon, egyre jobban megtetszett, főleg, hogy az egészségpénztárammal is szerződésben állnak és csak le kell húznom a kártyámat és rendezve is van a cech. A dolgok úgy alakultak, hogy táppénzre kényszerültem -különböző okok miatt- és úgy döntöttem, ha már járó beteg vagyok, miért ne járulhatnék eme intézménybe is. Kértem időpontot vizsgálatra (épp olyan akciójuk volt, hogy ha online kérem, akkor elengedik az árát). Soron következő első munkanapon már hívtak is, hogy egyeztessenek néhány információt velem kapcsolatban és megbeszéljünk egy nekem is megfelelő időpontot. Nem sokkal később kaptam egy emlékeztető emailt, hogy pénteken várnak az intézetben 13:45-kor (külön leírást is kaptam, hogyan juthatok el oda)!

A klinika a Szent Margit korházzal szemben található. Elsőre nem mondanám meg, hogy ott egy ilyen nagy forgalmú intézmény rejtőzik. A főbejáraton -mint egy butikba lépnék be- túl csak egy kihelyezett számítógép fogad, ahol meg kell adni a születési dátumod. A rendszer azonnal üdvözöl és kéri, hogy fáradj fel a lépcsőn és ott találsz majd egy recepciós pultot, ahol majd foglalkoznak veled. A levegőben szemcsepp és nyugtató keveréke terjeng -legalábbis rám ilyen hatással volt az a kellemes illat, ami az egész épületet belengi. Fenn szemben a pult mögött három-négy kék ruhás hölgy serénykedik. Mindegyikük szemészeti szaktanácsadó, de a recepciós és adminisztrátori feladatokat is ellátják -valamint valamelyikükkel egyeztettem az időpontot is. Kérték foglaljak helyet, majd szólítanak. Ez rövid várakozás után meg is történt. Adatokat egyeztettünk, majd ismét némi várakozásra és türelemre kértek, majd szólítanak. Pár perccel később egy kék ruhás angyal szólított. Repültem is hozzá, majd bemutatkoztunk egymásnak. Készségesen invitált és terelt mindenfelé, szavaiból csupa kedvesség áradt. Közvetlenül beszélgettünk, így könnyedén oldottabbá, fesztelenebbé váltam és néha egy-egy kupicás poén is előkerült, amin aztán mindketten szolid kacajba törtünk. Nyilván ez a közvetlenség csak a feszültség oldásának része volt, nem pedig a szimpátiáé -bár kitudja. Már-már kissé feszélyezve éreztem magam, hogy egy ilyen fiatal hölgy (első pillanattól fogva úgy éreztem, hogy nagyjából öt évvel fiatalabb nálam) folyton magáz. (Ki nem állhatom, ha magáznak)! A sor computeres vizsgálat után megkért ez a tündér, hogy fáradjak ki a váróba és majd szólítanak. Közben páciensek, kék ruhás angyalok és orvosok járták könnyed táncukat. Senki nem sietett, mindenki halkan, nyugodtan beszélt. Semmi sürgető nem volt egyetlen előttem lezajlott jelenetben sem. Végül egy apró termetű doktornő szólított magához. Ismét bemutatkozás következett, majd megkért, hogy fáradjak utána a vizsgálóba. Következtek a szokásos szemészeti vizsgálatok. Ezek után jött az első pupillatágító szemcsepp mindkét szembe. 5 perc várakozás után a következő adag, majd újabb várakozás. Nem tudom pontosan ezután mennyi idő telt el, de a szembogaram ekkorra teljesen kitágult. Ezután jött értem a doktornő és újabb vizsgálatokat végzett el rajtam. A legkínzóbb az volt, amikor egy mikroszkópba kellett belenézni, ahonnan ezer megawattos lámpával világítottak vissza -legalábbis olyannak tűnt. Sajnos többször meg kellett szakítanom a vizsgálatot, mert nagyon zavart az erős fény (ilyenkor ez természetes reakció -nyugtatott a doktornő). A vizsgálatok végeztével javaslatot tett a kezelés fajtájára. Nekem a PRK technológiát javasolta, majd megkérdezte, hogy volna e valami kérdésem. Csak egy: mikor lehet megműteni a legkorábban?
Kinn a recepciónál végül ezt is megtudtam: rögtön másnap van egy szabad hely, ha szeretném, utána csak egy hónap múlva lenne. Niná, hogy szeretném! Azért jöttem! Így aztán a kék ruhás angyalom, aki először foglalkozott velem a nap folyamán beírt a műtétre, majd egyeztettük a következő három kontrollvizsgálat időpontját is. Ezek után kedvesen csengő hangján elmondott még pár információt majd elköszöntünk egymástól. Az épületből kilépve rögtön tapasztaltam a tág pupilla hátrányát: minden szikrázóan hat, szinte vakít! A hazaútra ugyan azokon a járatokon és feltúrt városon át vezetett, amin érkeztem, csak a látvány sokkal sugárzóbb volt. A 160 jelzésű buszon a Kolosy tér még mindig Vasmegyeien (Kolozsi thér) és a Margit híd is kicsit tájszólásosan Márgithnak hangzott. A pupilláim meg mint egy drogosé ki voltak tágulva:

Péterffy Bori énekelte egyszer: nézz mélyen a szemembe, add a melled a bal kezembe... vagy valami hasonlót.

A másnapi kirándulásra már kísérővel érkeztem, név szerint a mi Sapinkkal. Volt oly bátyám és elkísért. (Tudom kire számíthatok). A földszinten a kis droid ismét fogadott és kért, hogy fáradjak a kis recepciós pulthoz. Ott történt meg a fizetés, némi gyógyszer vételezése (Xanax, Algopirin, meg valami altató -utóbbira semmi szükségem, mert egészséges faszi vagyok: fekszem-alszom). Pár perccel később szólított egy doktornő vizsgálatra. Ugyanazt nézte meg, mint előző nap a kolléganője, de ez csak egy rutin eljárás a pontosság kedvéért. Majd jött némi várakozás, míg sorra kerülhettem. Egy idősebb, őszhajú asszisztensnő kért magához, majd bevezetett egy szűk szobába egy "légypapíron" -tudom, hogy nem az volt, de hasonlóan tapadt és a kintről behozott nyavalyák leválasztására alkalmazzák (ugyan olyan hangja volt mint a sörrel fellocsolt és már megszáradt koncertteremnek). Leültetett majd beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen jó érzékkel irányította a beszélgetést és terelt egy nyugodt lelkiállapot felé -egyébként az egész intézményben ilyen emberek dolgoznak! Kaptam a bakancsomra egy kék bugyit, meg a hajamra is, majd jött némi szemcsepp. Közben kijött egy páciens, de mi még mindig beszélgettünk a zenéről (ő Kowa rajongó), a művészekről, ilyesmikről. Végül szólt a műtős asszisztens hölgy, hogy mehetek.
Felfektettek egy ágyra, aminek a végén a fejrésznél egy gödör volt, ahová értelemszerűen nem a sarkamat kellett helyezni. Egy párnát tettek a térdem alá, majd a fejem fölé húzták a gépet. Gyakorlatilag innen felgyorsultak az események: jött a zöld pont, amit nézni kellett, de időnként a professzor ezzel-azzal belematatott a képbe. Semmit nem éreztem kivéve azt, amikor a proff kapargatni kezdte a szemgolyóimat. A kapargatás után jött a lézer, ami némi kellemetlen szaggal jár -égésről van szó. Tanácsolom: arra a pár másodpercre(!) mindenki tartsa vissza a lélegzetét. Jött az öblítés érzéstelenítő és fertőtlenítő löttyökkel, majd egy védő kontaktlencse. A professzor ekkor kérdezte meg, hogy mióta növesztem a szakállam? Amikor közöltem vele, hogy eredetileg öt éve nem borotválkoztam meg és hogy tavaly kb a köldökömig ért és miután megváltam a hosszútól egy 35 centis darabot tettem félre némi döbbent elismerést engedtek el a fölöttem állók. Miután a másik szememmel is végzett megkértek, hogy üljek át egy szemben lévő székre, ahol aztán készült rólam egy kép (még jó, hogy a Vesztegzáras pólóba mentem). Felállva kissé meghatódva megköszöntem a jelenlévőknek a műtétet, majd kisétáltam az idős asszisztenshez. Az első kérdése az volt, hogy jól vagyok e? Boldog voltam.
Pár percig még üldögéltünk a váróban a Sapival, majd saját lábon elindultunk haza. Útközben mesélte, hogy páran visszamentek azzal a panasszal, hogy kiesett vagy elmozdult valamelyik lencséjük. Ebben a pillanatban a jobb szememen az enyém is baszakodni kezdett, majd kiesett. Úgy döntöttem nem megyünk vissza, másnapig csak kibírom. Nem éppen a legjobb döntés volt: a buszon verejtékezni, majd szédülni kezdtem. Pont lett üres hely, ahová rögtön le is dűltem. Legyeztem magam a klinikától kapott mappával, amiben a leletek és tanácsok sorakoztak -lám, erre is jó. Néhány perc agonizálás után jobban lettem. A Batthyány térnél a Sapi vállára tettem a kezem, hogy vezessen, mert semmit nem láttam. Az érzéstelenítők hatása elmúlt és égő, csípő érzés lett úrrá mindkét szemgolyómon -kb olyan, mint amikor hagymát pucolsz. Amikor a metró bejáratánál jegyet akartunk lyukasztani az ellenőrök csak intettek, hogy menjünk nyugodtan -azt hitték, hogy vak vagyok (némiképp fedte a valóságot). Mi meg nem ellenkeztünk.
Vasárnap ismét a Sapi segítségére számíthattam. A kontrollvizsgálaton kaptam egy új lencsét a jobb szememre némi érzéstelenítő kíséretében, egy friss leletet és egy receptet szemcsepphez. Azt a napot és a hétfőt is pihenéssel töltöttem, no meg a Hofi lemezeim hallgatásával. Nézni, látni úgysem tudtam. A szemeimet folyton az a kellemetlen csípő érzés hatotta át. Jobbára algopirint és szemcseppet fogdoztam, meg a párnám sarkát. Viccen kívül: többet aludtam ezalatt a pár nap alatt, mint előtte egy hónapig.
A keddi kontrollon lekerültek a szemeimről a kontaktlencsék, mert a hámosodás rendben zajlik. Kísérő már nem kellett, a látásom egyre jobb. Jelenleg jobban látok, mint valaha szemüveg nélkül és folyamatosan javul. Pénteken vár rám a következő kontroll, addig pihenés és szemcsepp a kúra. 

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani az Optik-Med Sasszem Klinika minden munkatársának (akik velem foglalkoztak külön is) és a Sapinak, hogy segítettek visszakapni a látásom!