Gondolatok sztrádája

Lehetne akár az is, hogy a mindennapokban. Minden kibaszott nap. Akkor, ha nincs velem. Mardos, gyötör. Fáj. Az élet fájdalom. Része minden embernek. Csak kurvára nem emlékeztem, hogy milyen szar érzés. És nem tudom eldönteni, hogy a hagymától vagyok szarul, vagy attól a rengeteg gondolattól, ami a fejemben köröz és száguld. A száguldásuktól megőrülök. Szédülök és hányingerem van. Összeszorult a gyomrom is. A gondolataim meg egyre csak köröznek. Ő a középpontja a gondolataimnak. Minden percben -ha nincs kihez szólni. Hozzá nem tudok, mert Ő is épp a munkahelyén van. Én meg az enyémen. Ez is az élet része. Minden "hétköznapi" ember része. A hiány érzése is az. 

Azt mondják a jót könnyű megszokni. Aztán ragaszkodni hozzá -rám ez fokozottan igaz. Ő is ilyen. A lénye ilyen. Legalábbis rám ilyen hatással van. És ami/aki rám ilyen hatással van, azért tűzzel-vassal kapaszkodom. Csak nem mindig tudok fogást találni. Ez is az élet része. Egy időben a zenélés is ilyesféle hatást váltott ki belőlem. Gyűlöltem azt, aki miatt nem tehettem, vagy meggátolt benne, hogy megtegyem. Amikor zenélhettem, akkor az maga volt a mámor. Még ha nem is volt értelmes, amit csináltam, vagy nem mozdított előre a zenei fejlődésemben. Maga a hangok előcsalása, a tevékenység része kellett. Lekötött, mert érdekelt. Most a munkahelyemet utálom azért, mert nem lehetek Vele annyit. Többet szeretnék. 

Hisztis kölyöknek érzem magam, aki toporzékol a homokozóban, mert elvették a kedvenc játékát. Ami nélkül létezni nem tudok. Várat építettünk közösen erkélyeset, meg sztrádát hozzá, ami mellett zsiráfok nézik, ahogy kis autók száguldanak a várba. Most csak a gondolataim száguldanak a sztrádán, a várat pedig a toporzékolásom közepette óvatlanul széttapostam. De amint visszakapom a kedvenc játékomat újat építünk, nagyobbat, szebbet, jobbat! Addig marad a várakozás. És a gondolatok. A sztrádán őrjítően száguldozó gondolatok.

Úgy érzem ülök egy szobában és óbégatok magamnak. Hallom a hangom, visszhangzik, de nem hallja más. Vagy nem akarja. Vagy aki hallja, azt meg nem érdekli. Elfordul. Ez is az élet része. Az emberek közönyössé válnak. Ráunnak mindenre. Túl sok mindenük van és csak az újabb birtoklása vonzza őket. A bármit megvehetsz és ráunhatsz korban a földön embernek nevezett gyilkosok fajtársaikat is úgy dobják ki a kukába, mint a megunt vagy tönkrement tárgyaikat. Megválunk mindentől, ami már érdektelenné válik. Majd veszünk egy másikat. Könnyen felejtünk. Az újdonságok érdekelnek bennünket, nem az elhasznált tárgyak. A tárgyak, amiket mi magunk használunk el. Mi tesszük őket olyanná, ami miatt aztán megválunk tőlük. Ebből a szempontból egy kicsit maradi vagyok. Ki is lógok a sorból. Ezer éves telefonom van. A biciklim szintén az. A ruháim is. Addig hordok mindent, amíg végleg vállalhatatlanná nem lesz. Ragaszkodom hozzájuk. Az embernek nevezett gyilkolászó fajtársaimmal is így vagyok. Ragaszkodom azokhoz, akik hűek hozzám. Őszinték. Talán szeretnek is. Én viszont. És néha elhívom őket várat meg sztrádát építeni, amit aztán beteszünk egy vitrinbe, hogy nehogy megsérüljön -amikor ismét hisztiző kölyökké válok. Így épül fel a barátság. 

Ezzel a résszel igazából csak a saját gondolataimat igyekeztem elterelni arról a nagy forgalmú sztrádáról, aminek még mindig Ő a középpontja. Hiányzik. Ez is az élet része. A szerelemé is. Szép szó: szerelem. És sziszegős alliterációt alkot a "szép szó" párosával. Közben pedig végtelen szenvedés a felszín alatt. A szenvedés szó is alliterál a másik háromra. (Azért néha figyeltem -irodalom órán... is). A terelés pedig csak időleges. És nem alkot alliterációt a szerelemmel. Egyébként sem jó, ha utóbbiban terelés van. De most nem ott van. A sztrádán van a terelés. A száguldozó gondolataimat igyekszem elterelni. Hogy tudjak végre aludni -is.