Filozofáltam rajta, hogy megírjam e egyáltalán. Szar a kedvem és olyankor a fogalmazásom elég penetra. Tisztára, mint iskolás koromban. Na, nem volt mindig szar a kedvem, csak a fogalmazásom volt az. A jegyeim híven tükrözték is az érdeklődésem fokát. Most sokkal szívesebben írok: jó a fogadtatás -különösen az a jó érzés, amikor egy író-olvasó találkozó alkalmával az olvasó fél még mindig serceg egy kicsit -akár a sült hús a tepsiben- és feleleveníti egy-egy mondatomat:
- Ssssz, én se fogalmazhattam volna meg szebben, de ezt akartam mondani.
Olyankor érzem, hogy na ez most nagyon betalált... És ezért is fogok neki újra és újra. Hátha megint betalál.
A bevezetést úgy kezdtem, hogy szar a kedvem. Nem általános jelenség ez, és nem is annak a hat óra alvásnak a következménye, amit már napok óta produkálok -általában a 3-5 órányi a szokásos, pár hete a táppénz óta tudok többet is. Egyszer sikerült nyolcat és valahány percet, de fáradtabban keltem, mint máskor. Botrány!
Szóval nem az alvás a gond. Egyszerűen ez van. Tele a fejem állandóan mindennel, pörögnek a gondolatok a fejemben megállás nélkül. Gitárt állítottam be a minap és mivel kötelezően, szinte határidős a történet ezért totál frusztrált lettem tőle. Elkezdtem, de a hangoló is baszakodott, majd berágtam és hagytam az egészet a fenébe. Visszatettem a tokjába azt a fadarabot és mással kezdtem foglalkozni. Az meg untatott, de nem volt jobb ötletem. A párom kilométerekkel arrébb épp tanított, szóval vele sem tudtam foglalkozni. Mondjuk más meg nagyon nem is érdekelt. Aztán elmentem szolgálatba, megjártam a Bakonyt és semmi sem lett jobb. Hazatérve még találkoztam a Bálinttal, dumáltunk pár órát, majd ebben a kissé destruktív állapotban -beszarás milyen szavakat nem tudok, mi?- tértem nyugovóra. Szóval innen a szar hangulat. Ahogy mondani szokás, nincs ok okozat nélkül.
Ebben az állapotomban egyébként nem érdemes kekeckedni velem. Például ne kopogj a vezetőállás ajtón mielőtt belépnél és ha szúrós tekintettel nézek, vagy kimérten fogalmazok, rosszabb esetben azzal fogadlak, hogy "kopogni ki fog, ...?" (viszem a kötőszót is, persze, baszok rá, nem érdekel kinek guvadnak ki a szemei. Kapja csak meg! Megérdemli. A bunkója...), nos akkor inkább kerülni kell. Vagy másik példa: általában a vasutasok a vonat elején, vagy végén szoktak elhelyezkedni, lehetőleg ajtó közelében. Ha máshova ülök, és zenét hallgatok, vagy olvasok(!) akkor az is azért van, mert nem vagyok épp vevő a külvilágra -pláne amennyi majom pezseg benne... feleslegesen.
Celli jegyvizsgálóval közlekedünk a 39516-nál. Pénteken Mártikával utaztam, amikor épp nem bevételt képzett a Cégnek, akkor váltottunk pár szót -skorpiók egymás közt. Ellenben szombaton... a fickó rendesen kihúzta nálam a gyufát, bár a tahóságig nem nála jutottam el, viszont ő segített hozzá, hogy addig eljussak:
Az, hogy nem kopog, csak alapozás volt. Aztán még elvárta volna, hogy előre köszönjek. Engem úgy tanítottak, hogy aki érkezett az mondjon először jó napot! Nemre, korra, beosztásra tekintet nélkül! Mert az egyszerű paraszt is tudja, hogyha valahova belép, akkor köszön. Ez egy túlkomplikált fajta. Lehet nem tudta eldönteni, hogy a feltépett ajtó után a köszönés, vagy a bepofátlankodás következik e... Hogy a nyaka nyúlna meg a patásnak! Sajnos az ilyenek miatt minősítik le azt a csoportot, akihez tartozik!
Veszprémben aztán jött a következő idióta, aki "megszépítette és kellemesebbé varázsolta" a napomat, de nála már eljutottam arra a pontra, hogy leszarom. Na, ez az a stádium, amit ismerős ne akarjon magán érezni. Van egy-kettő, akinek már csak ez jut belőlem. Tett érte. Most meg hiába próbálja jóvá tenni: nálam nem lehet. Kár, hogy nem veszik magukat észre. Pedig mennyivel jobb lehetne a közérzete. Na mindegy...
Csak, hogy visszakanyarodjak a veszprémi új cimborámra. Arra a kék kupakos gibbonra. Úgy belopta magát a szívembe, hogy csuda:
Ajtófeltépéssel kezdett ő is. -Nem tudom, a 20-as (Székesfehérvár-Szombathely) vonalon ez a divat?- Lekezelő stílussal közölte a tolatási mozgást. (Ezen még annyira nem akadtam ki, mert a győri rendezőben néha a tolatási mozgást is képtelenek előre közölni -a foglalt, vagy szabad vágányról nem is beszélve! No ilyenkor jön belőlem szintén elő a "bunkó" -mert ha betartod az utasítást, akkor az vagy és kész! Drága jó Laci kollégám módszerét eddig csak egyszer kellett alkalmaznom. Ez mindössze egyetlen mondatból áll, de egy egész állomást és személyzetét meg lehet vele egész szolgálatra bénítani: nem adottak a feltételek. Aztán ha nagyon erősködik, akkor se. Aztán lehet kérni segítséget bárkitől, vagy elő lehet szedni az utasítást. Mondok: szerencsére eddig csak egyszer kellett ehhez a drasztikus módszerhez folyamodnom.) Körüljárás után, mikor a visszapillantókat hajtogattam be, emez meg épp a távvezérlési kábelt rakta a helyére, szintén lekezelő stílusban közölte:
- Legközelebb ha Veszprémbe jársz (ekkor már éreztem, hogy először lát, pedig tíz éve járok oda), akkor szedd szét a távvezérlést.
Ekkor kezdtem el gúnyosan vigyorogni. Majd felléptem a Bz lépcsőjén egyet hátat fordítva a pasasnak és félvárról, a lehető legflegmább stílusban ejtettem el:
- Jó' va'.
Az ipse meg csak fújta tovább, mert hogy "ez a mozdonyvezető feladata" -ebben mondjuk igaza van. De itt elpattant bennem valami. Éreztem. Kivártam a legmegfelelőbb pillanatot, azt amikor már épp rászorított a menetre és a hangnememen nem változtatva csak ennyit kérdeztem, megadva a kegyelemdöfést:
- Akkor most miért rakod össze, ha az én feladatom?
Felnézett, mint leforrázott csirke a kondérból, majd sarkon fordult és köszönés nélkül otthagyott. Sajnáltam, hogy magasröptű eszmecserénket nem folytathattuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése