Újra a tehénszaros Győrben
A 2012-es év győri feljelentkezésekkel kezdődik. Mondom azért, mert szerettem Komáromban felvenni a munkát. Már-már családias volt a hangulat, most pedig -bár a 95%-át ismertem- mégis kicsit idegennek éreztem magam. A belépésem is kisebb feltűnést keltett -mikor nem. Egy éve nem jártam hivatalos okból a beíróban. Furcsa volt az egész... mint amikor új helyre megy az ember. Az a helyzet, hogy nekem ez alapjáraton frusztrációt okoz. Hihetetlenül magas lesz a vérnyomásom, néha eléri a 120/80-at -amikor normális, nincs stressznek kitéve, akkor a dokik megkérdezik, hogy "maga még él?"-, a szívem majd kiugrik a helyéről -akár az oroszlányi erőműben meghajthatnák vele a turbinákat-, a tenyerem izzadni kezd és a légzésem is felgyorsul.
Az esti előírt program tehervonatozás volt. Már vagy másfél éve nem láttam belülről villanymozdonyt, egy éve az egyes vonal néhány részét és a nyolcas egészét. Csak semmi pánik -gondoltam- majd meglesz valahogy. Szerencsémre 21 óra után jött a telefon hívás, hogy szálljam meg a 013-as Ganz Gigantikust és poroljak el vele a messzi nyugatnak, Hegyeshalomba. A gépátvétel egy kisebb típusfrissítéssel is felért. Mindent alaposan szemrevételeztem, hogy újra felfedezzem magamnak a mozdonyt. Engedély után iramodtam ki a "nyolcra", ahol szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez bizony nem úgy fékez, mint a Bz, vagy a Daihatsu! Az írásbeli átvétele után leadtam a drótot a toronynak, hogy rajtra kész vagyok. Voltam a faszt! Csak minél hamarabb túl akartam lenni az egészen. Kisvártatva megjelent a jelzőn az a bizonyos két szín, majd odacsaptam az ampereknek, a TC-k pedig felnyihogva mozgásba hozták az öreg szerkezetet. Száz kilométer per órás sebességnél visszább fogtam a lovakat és inkább azon a sebességen kocogtam el a végállomásig.
Legnagyobb csodálatomra semmi nem változott... vagy talán több volt lassú jel... mindegy is... Érkeztem Hhalomba. A Sógoréktól kikukázott motorvonatra hanyagul rápingál Raaberbahn felirat okozott újabb élményt. Egy évvel ezelőtt még egy szakadék répaföldi (értsd szombathelyi) Vagonka Studenka állt ott, most meg ez az imperialista kéz álmodta és gyártotta kényelmes dög. Fél óra szarakodás után eldöntötték, hogy amíg nem érkezik meg a vasutam Westből, addig kotródjak már félre a "Csatorna vágányok" valamelyikére, ne rontsam a levegőt a "csarnokban". Be is kecmeregtem, de egy épp várakozó szilícium egyenirányítós, szintén Ganz ivadék tipródott a sínen, ahova a vasak álltak. Ha jól emlékszem, a kétszáz akárhányas váltók kezelése a bakterológusok hatáskörébe tartozik, így szépen rácsorogtam a retró masinára, majd vezetőállás-csere után nekiláttam falatozni. Nem telt bele pár perc és kopognak! (Van egy trükköm, ami a legbunkóbb MÁV alkalmazottat is lecsillapítja: kés a kézbe, ablak lehúz, majd erős rágcsáló szájmozdulatokkal köszön és tovább kérődzik. Nincs még egy olyan marcona vasutas, aki ettől ne lágyult volna el. -Ugyanis egyikünk se szereti, ha etetés közben zavarják!) Arrébb álltam -határon belül- majd a vacsora befejeztével ülésem háttámláját eldöntve némi elszenderedést produkáltam. Az elkövetkező négy óra alatt gépek jöttek mentek, de a 013-as Gringo egy tapodtat nem mozdult ki helyzetéből, így vezetője -azaz hát én- nyugodtan folytathatta megkezdett elfoglaltságát. Hajnali fél öt felé már fenn említett kopogó bakter érkezett ismét és hozta tudomásomra, hogy irány ki, majd vissza a rendező, mert megjött a várva várt vonatom. Várta a rosseb, kurvára elvoltam ott ahol álltam. No, mindegy, azért a vonatra ráfaroltam. Áthurcolkodáskor hallom ám, hogy valami fúj. Nem csak ilyen tavaszi szarszag elhessegető módon, hanem úgy erőteljesen, de nem teli torokból. Na, mondok, megjöttünk. Ennyi volt! Eseménylap van nálam? ... Azért körülnéztem, mégis mi rabolja a drága levegőt. Azt megállapítottam, hogy nem légtartályból, csőillesztéknél, elzáróváltónál van eresztés, hanem egy rejtélyes szekrényben, ami rendesen be van csomagolva, mint a karácsonyi ajándék. Közben kopognak itt, aztán amott. Az egyik fékpróbázni akart, a másik írásbelit átadni, a harmadik meg a fuvarokmányokat. Modnok még egy köcsög Gestapos kéne, azt bele is építeném a résbe óvatosan tömítésnek, csak találjam meg, az anyja szentit. No, "burkulat" lefeszít és lám csodát ott éktelenkedik hat kontaktor a maga kis EP (elektro pneumatikus) szelepeivel. Hamar ráböktem a kis bitangra (K5 EP-re) és már el is csendesedett. Igen ám, de eközben meg nyomtak kijáratot, a külsős meg erőteljesen tellegetett a zöld lámpájával, hogy húzzam a belem és/vagy a vonatot. Csáp fel, főmegszakító be, szellőzés, sűrítő aztán GO.
Fél hat körül Győr Hbf-en, a csarnok harmadikon ért a váltás. Szép komótosan beslattyogtam a köpködőbe, ahol újabb régi ismerősökkel futottam össze. Nem sokkal később mozdonyfelvigyázó Attila közölte, hogy azért nem mehetek haza, mert a Pinyó felügyelő akar valamit. Mondok, első napom itt és már elbasztam valamit? De nem, semmi ilyesmi nem történt. Átugrottam az irodába, bedobtunk egy konyakot a boldog viszontlátás örömére, bemutatkoztunk egymásnak az új vezető beosztású tudjadevlakiafaszommal, aláírtam két papírt, ismét koccintottunk, majd szolgálatból tisztelettel, józan, kipihent állapotban távoztam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése