9.
Októberben már leginkább Gino-nak dolgoztam, de hivatalosan még mindig Bill írta alá a fizetési csekkjeimet. Bár nem értettem miért, de nem is firtattam. Időről-időre még beugrottam egy-egy filmre, ha a kedvem úgy tartotta, de már nem ezzel kerestem a kenyerem.
Ezalatt az idő alatt ismerkedtem meg a K1-gyel. Nem Gino utasított rá, hogy sajátítsak el valamilyen önvédelmi sportot, hanem az egyik „kolléga” súgta meg: jobban megbecsülne a góré, ha lenne valami képzettségem. A hagyományos boksz mindig is untatott, ahogy a dzsúdó, vagy a birkózás, a capoeira-hoz pedig nincs ritmusérzékem, így maradt a jiu-jitsu, a karate, a muay thai, vagy K1. Én az utóbbit választottam, hiszen az edző mindig kéznél volt. Muqee komoly nehézségekkel nézett szembe fiatalon Los Angeles, azon belül Compton utcáin. Két fivére a Bloods banda tagjaiként haltak meg a Crippel való összecsapások során, ami csak egy volt a hosszú évek óta tartó rivalizálás alatt. Az anyjuk nem akarta, hogy a legifjabb Haslem is odavesszen, ezért összecsomagolt és elhagyta a várost, hogy aztán Montebello-ban halhasson meg. Ez a negyed többek között a Mongols motoros klub szülőhelye és főként latinok lakják, így az afrikai bőrszín nem jelentett előnyt. Az első este betörtek hozzájuk és egy tévéért, valamint 148 dollár készpénzért elvágták az asszony torkát a fia szeme láttára. Muqee-t a gyámügy nevelőintézetbe dugta, de őt nem megtörte, vagy a mélyre lökte volna, hanem tudatosan kezdte felépíteni az életét, kiélezve a K1-re. Ki akart szakadni abból a körből, ami a rokonai életét vette el. Keményen dolgozott könyörtelenül bánva önmagával. Az elszántságának eredménye végül két bajnoki cím lett.
Alkatra valamivel szálkásabb volt nálam, de ez nem igen vetette vissza, hogy az edzéseken keményen a földre küldjön a legaljasabb és legkegyetlenebb ütéseivel, vagy rúgásaival. Mindkét öklével hasonlóan robbanékony és pörölyszerű csapást vitt be ellenfeleinek, akárcsak Mike Tyson. Első bajnoki címét például úgy nyerte meg, hogy a második menetben a jobb felkarjában izomszakadást szenvedett el. Nem adta fel, hanem bal kézzel ütötte ki úgy az ellenfelét, hogy annak az álkapcsát később helyre kellett tenni.
A sikeres profi karriert egy véletlen haláleset törte ketté. Muqee szórakozni ment a barátaival valami feketék számára fenntartott szórakozóhelyre. A zene hangosan szólt, a társaság jól érezte magát, a hangulat a tetőfokára hágott, amikor egy nagyobb neonáci csoport lépett be a bárba. Előkerültek a baseballütők, a boxerek, és módszeresen ütni, verni kezdtek mindenkit, akit csak értek. Az én Muqee barátom féltve a barátait és fekete testvéreit egyedül vette fel a harcot a kopaszokkal. A több éves rutinjának köszönhetően a teljes társaságot laposra verte, de sajnos az egyik fickó a kórházba szállítást már nem érte meg. Hiába beszéltek önvédelemről, a kétszeres bajnokot eltiltották a profi sporttól és börtönbe kellett vonulnia.
Szabadulása után került Bill mellé, de arról már egyikük se beszélt sosem, hogy hogyan és miért. Bármikor kérdeztem tőlük, kitérő választ kaptam. Muqee többé nem akart ugyan a K1-gyel foglalkozni, de addig rágtam a fülét, amíg beadta a derekát, hogy mutasson pár fogást. Végül edzésről edzésre komolyabban vette. Időnként úgy éreztem, mintha valami versenyre akarna felkészíteni. Néha úgy mentem haza, mint a mosott szar. Fájtak a végtagjaim, zúgott a fejem és kínszenvedésnek éltem meg minden lépést, mégis furcsa elégedettséget éreztem.
Alig néhány hét után büszkén meséltem el Gino-nak, hogy K1 leckéket veszek.
- Remek. – nyugtázta teljes érdektelenséggel anélkül, hogy felnézett volna az újságjából. Kissé megalázva éreztem magam, de akkor még nem értettem miért így reagált.
10.
Az ezredforduló előtt egy hónappal változtak a dolgok. Gino nem indokolta meg miért, de mellőzni kezdte a szolgálataimat. Nem hívott, de az autót sem kérte vissza, amit azért adott, hogy ne a régi Dodge-ommal jelenjek meg nála. Egy alkalommal említette ugyan az egyik alkalmazottja, hogy gyakran változtat a csapata összetételén. Ennek az volt az oka, hogy így senki sem érezhette magát bizalmi embernek.
Mivel az olasz főnököm nem tartott igényt rám, visszamentem Bill-hez. Csináltunk két filmet még karácsony előtt, amik a Glory, glory, glory hole és a Hard Core Santa címet viselték. Utóbbiban én játszottam a télapót, aki megbünteti a huncut krampuszokat. Valójában ez volt az utolsó két filmem, de ezt akkor még nem így terveztem.
Karácsonyra mindenki szabadságra mehetett. Beültem a Mercedes-be és elhúztam Fresno-ba, meglátogatni a szüleimet. Amióta elköltöztem nem látogattam meg őket, ami miatt volt némi rossz érzésem. A bűntudatomat azzal próbáltam lenyugtatni, hogy állandóan küldtem nekik pénzt és rendszeresen hazatelefonáltam. Ilyenkor mindig anyámmal beszéltem, mert az apám nem állt szóba velem. Amikor eljöttem nem szóltam nekik és ő ezt nagyon zokon vette. Anyám sokkal gyorsabban megvigasztalódott – ez akkor történt, mikor megkapta az első csekket, amit küldtem nekik. Kétszer annyit, mint amit ők ketten kerestek.
Végül apám is megbékült. Kiültünk a ház előtti teraszra egy sör társaságában és elmeséltem neki, hogy mivel foglalkozom L.A.-ben. Persze a pornófilmes munkáimat elhallgattam és az olasz vonalat is úgy adtam neki elő, hogy egy nagymenő üzletembernek dolgozom. Számára ez sokkal elfogadhatóbbnak számított. A megtestesült jóságnak és becsületességnek ismerte őt mindenki, így rosszul esett volna neki, ha tudja a valóságot. Sajnos hat héttel később meghalt. Anyám szerint a betegség gyorsan vitte el. Szilveszter napján esett ágynak influenza tüneteivel. Kórházba került, elvégeztek rajta egy halom vizsgálatot, majd az orvosa közölte, hogy maximum két hónapja van hátra. Nem volt.
11.
Szilveszter előtt két nappal Gino felhívta Bill-t, hogy legyen ott és vigyen el magával az ezredfordulón tartandó partijára. Kissé zokon vettem, hogy nem közvetlenül engem keresett meg ezzel, de később megtudtam, hogy így akarta megtartani a három lépés távolságot.
Igyekeztem úgy öltözni, ahogy az olaszok: béreltem egy drága öltönyt egy flancos cipővel, felvettem egy kiló ékszert és az eseményre természetesen Gino Mercedes-ével érkeztünk, amit előtte alaposan kitakaríttattam. Amikor találkoztam a nagyfőnökkel vissza akartam neki adni a kocsi kulcsait, de elhárította:
- Tartsd meg, fiam!
Először nevezett így. Ez elég nagy megtiszteltetésnek számított az ő köreiben.
Gino karon ragadta Bill-t és különvonult vele a dolgozószobájába pusmogni, engem pedig a feleségére, Maria-ra hagyott. A nő észbontóan jól nézett ki a mélyen dekoltált, sötétkék estélyiben, amit viselt. A gyémántokkal kirakott nyakéke árán lehetett volna venni egy nagyobb házat L.A.-ben – vagy egy afrikai országot. A ház asszonya körbevezetett és bemutatott színészeknek, politikusoknak és meghatározó alvilági arcoknak egyaránt. (Persze nem olasz származásúaknak, mert nekik kizárólag Gino mutathatott volna be – ez szabály az ő köreiben). Sorra gyűjtöttem be a névjegykártyákat, amik jó részének nem sok hasznát vettem, hacsak nem poháralátétre volt szükségem. Aztán jött annak a bizonyos színésznek a lánya, aki leginkább abból élt, hogy egy híresség leszármazottja. Búza szőke egyenes haja épphogy fedte kecses vállát, királykék estélyije passzolt a szemeihez és biztosra vettem, hogy a finom alma mellei ugyanolyan feszesen maradnának, ha megszabadulna a ruhájától. Megnyíltak előtte az ajtók a neve hallatán – aztán megnyíltak a lábai a céljai eléréséhez. Maria úgy mutatott be neki, mint egykori pankrátort és színészt. Mi tagadás, akkoriban akár Steve Austin dublőrje is lehettem volna.
A csajszi fecsegni kezdett, Maria pedig magunkra hagyott bennünket. Jött a közeledés, az apró simítások, majd a fülembe súgta, hogy lenne egy ötlete miként folytathatnánk izgalmasan az estét. Megragadta a karomat és végigvonszolva a Fontana-villán egy hálószobát keresett kettőnknek. Jól ismertem a házat, így az egyik vendégszobában kötöttünk ki. Becsukódott mögöttünk az ajtó és szenvedélyesen csókolni kezdett. Forogni kezdett velem, lehúzta a zakómat, ami földön kötött ki, majd lelökött az ágyra. Hogy felgyorsítsam a folyamatokat elkezdtem lefejteni a háromszáz dollárért bérelt cipőmet. A csaj erre leült az ágy szélére, felkapcsolta az éjjeli szekrényen a lámpát, a kis retiküljéből elővett egy csomagot és egy kémcső szerű üvegcsét:
- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle zavartan.
- Kérsz? – fordult felém kacéran. Hangja huncutságtól lágyan csendült, bal kezét pedig a farkamon pihentette.
- Nem. – hárítottam el határozottan az ajánlatot. A kedvem pillanatok alatt elszállt.
- Te tudod! – vonta meg a vállát, majd a kis zacskóból elővett egy kis rögöt és a kémcsőbe ejtette. Előkotort egy olcsó öngyújtót és melegíteni kezdte az anyagot. Akkor és ott úgy gondoltam, hogy ezt így én tovább nem csinálom. Elkezdtem lemászni az ágyról, mire ő rám szólt:
- Hova mész?
- El.
- Ezért? – emelte fel a kémcsövet, miközben egy adag füstöt fújt ki. Mosolygott, de az izmait az anyag mozgatta. – Azt gondoltam te bevállalósabb vagy.
- Nekem ez nem pálya.
- Próbáltad már?
- Soha nem éltem vele.
- Akkor hogy ítélhetsz el valamit? – ebben volt némi igazság.
- Nézd, nem akarlak elítélni miatta…
- Akkor csináljuk!
- Tessék?
- Betépve még sose szexeltem. Szeretném legalább egyszer kipróbálni milyen és mi lenne jobb alkalom erre, mint ez a szilveszter? – oldalra biccentette a fejét és jött az a bizonyos nyávogós „légyszí”, amit csak az ilyen nők tudnak. Finoman felcsúsztatta a ruhája alját a combján és kecsesen pislogott, amitől aztán beadtam a derekam. Alapjáraton bejött a csaj, de az ilyen játékoktól teljesen legördült a szemem előtt a függöny és nem tudtam tovább ellenállni. Odaléptem hozzá, ő pedig rutinos mozdulattal előkapta a farkam és profi módon szopni kezdte.
- Te nem próbálod ki? – nézett fel úgy két perccel később. Totál kész voltam attól, ahogy dolgozott rajtam, így beadtam a derekamat. Leültem mellé az ágyra, ő pedig megmelegítette a cuccot a kémcsőben.
- Tartsd lenn, mint ahogy füvet szokás. Jó lesz.
Beszívtam a füstöt és akkor: BAMM. Egy teljesen más, addig ismeretlen érzés fogott el. Az agyam kellemesen lüktetett és valami lebegésszerű eufória lett úrrá a testemen. A csajszi kivette a kezemből a pipát. Hanyatt dőltem, ő szívott még egyet, majd rám mászott és meglovagolt, mint ahogy a rodeón a bikát szokás. Amíg a pornós színésznők megjátsszák az élvezetet és a mozdulataik hamisak, addig ő végig önkívületben élte át az együttlétünk minden másodpercét. Vadul tekerte a csípőjét, szégyentelenül nyögött és hosszú körmeivel a mellkasomat karmolta. Mikor elélvezett remegett, mint a nyárfalevél, alig hallhatóan kecsesen kacagott, majd aléltan dőlt le mellém. Csakhogy én még nem végeztem. A szer hatása már kezdett múlni, úgyhogy feltápászkodtam, hasra fordítottam a lányt és seggbe raktam. Éreztem, hogy nem nekem kell bejáratnom, így megadtam neki élete legkeményebb pornós élményét – mikor végeztem vele legalábbis ezt mondta, de a továbbiakban már nem kívánta a társaságomat semmilyen formában.
Akkor még nem tudtam, hogy a crack milyen hatásokkal jár.
A crack tulajdonképpen a kokain szabadbázisú, elszívható formája. Valamilyen hordozóanyagot (ammóniát, szódabikarbónát, vagy esetleg sütőport és vizet) elegyítenek el a kokain-hidrokloridhoz. Gyakran keverik más vegyszerrel is, ami miatt komoly szervi problémák alakulhatnak ki. Gyakorlatilag az összes létfontosságú szervre káros hatással lehet.
Komoly függőséget okoz, hiszen az eleinte megugró öröm érzete, energikusság önbizalommal párosul, vagy mikor a szer hatása múlni kezd a fogyasztón paranoia, bizalmatlanság, agresszió lesz úrrá. Hogy a felhasználó a korábbi pozitív érzéseket vissza tudja szerezni, ahhoz újra hozzá kell juttatni a szervezetet.
Viszont maga a szer nem túl olcsó. A jó anyag meg pláne. A függő bármit hajlandó megtenni, hogy hozzájusson. Képes bármit pénzzé tenni, vagy megtenni. A dílerek és a fogyasztók ezért egyfajta szimbiózisban élnek. Az egyik függ a másiktól. Az egyiknek a szer kell, a másiknak az ellenérték. Én pedig tudtam, hol szerezzem be.
Az első trip hamar véget ért és mivel aktívan sportoltam, könnyen ki is tisztult belőlem, viszont az nem volt kérdés, hogy időnként élni fogok az anyaggal. Nem akartam elszállni, lecsúszni a lejtőn. Úgy gondoltam, képes vagyok kézben tartani a gyeplőt, de kiderült, nem így van. Rövid idő alatt jutottam el arra a pontra, ahonnan még vissza lehet térni komoly munka árán. Erre Muqee hívta fel a figyelmem, amikor észrevette, hogy egyre gyakrabban és egyre szánalmasabb kifogásokkal hanyagolom az általa vezetett edzéseket. Egy szépen elcsúszott napon a fekete óriás rúgta rám a lakásom ajtaját. A vállára vett, mint egy zsák homokot, bevágott az autója hátsó ülésére és meg sem állt az első elvonóig. Az első két hétben csak izzadtam és komoly fizikai fájdalmakat éltem át. A szervezetemből próbált kitisztulni az anyag, aminek az érzése pont az ellentéte volt annak, amit maga a crack nyújtott. Miután ez megtörtént és már nem kellett privátzárkában lennem, jött a mentális gyógyítás, hogy ne essek vissza. Nem véletlen, hiszen az első tiszta gondolatom a szökés volt. Bill extra jattot adott az igazgatónak, hogy Muqee végig mellettem lehessen és őrködjön felettem. Mindketten tudták, hogy azon leszek, hogy kijussak és újra megszerezzem az anyagot. Megpróbáltam lefizetni az ápolókat, a beteghordókat, az orvosokat. Amikor láttam ez nem működik fenyegetőztem, majd jött az agresszió és az utolsó pillanatban az én fekete barátom, valamint a pokoli jobbhorga.
Végül tisztán jöttem ki. Örökké hálás leszek érte Muqee-nak. Ha akkor nem rúgja rám az ajtót és visz elvonóra, talán már nem élnék. Ehelyett új terveket kezdtem kialakítani a fejemben.
2000. június negyedikén mutatták be a Tolvajtempó című filmet, amiben az a jó dög, Angelina Jolie szerepelt, meg a Nicolas Cage. A főhős mégis inkább Eleanor, a szürke Shelby GT 500-as a két fekete versenycsíkkal. Kevesen tudják, de Jerry Bruckheimer filmje csak egy feldolgozás, ugyanis az eredeti film ’74-ben jelent meg, de ez részemről teljesen jelentéktelen momentum. A két főhősnő miatt maradandó élményt hagyott bennem. Elhatároztam, hogy minimum az egyiket megszerzem magamnak. Annyi realitásérzékem azért még maradt, hogy tudjam, ehhez sok pénzre lesz szükségem. Elhatároztam, hogy a fogyasztás helyett inkább a kereskedelemben fogok részt venni.
Erre a piacra elég nehéz bejutni és presztízst kialakítani, főleg egy annyira masszívan kiépített és beállt hálózatra, mint amilyen Los Angeles-ben működik. Szigorú szabályok vannak, hogy ki, mit és hol adhat el. Ha be akarsz törni, akkor valaki másnak a területén kell dolgoznod, ami komoly háborúkba torkolhat. Komoly hátvédnek kell mögötted lennie, hogy ne morzsoljanak fel az első percben és süllyesszenek el az öbölben a riválisok. Én pedig a város legerősebb hátvédjét tudhattam magam mellett: Gino Fontana-t.
Néhány nappal a megtisztulásom után találkozót kértem Gino-tól. Előre jeleztem, hogy üzleti ügyben keresném, így a Beverly Hills-i házban fogadott. Az őrszolgálatot adó emberek ismerősként fogadtak, a lakáj szerepét betöltő Mario pedig csak annyit közölt:
- A főnök a dolgozóban. – majd sarkon fordulva faképnél hagyott.
Bekopogtam:
- Elnézést, főnök! Zavarhatom?
- Il mio amico! Benvenuto! Vieni dentro! – fogadott mosolyogva. – Látom jót tett az a kis nyaralás! Örülök, hogy már jobban vagy! Na, mindegy, tegyük túl magunkat a régi gondokon. Úgy hallom valami üzleti ügyet szeretnél velem megtárgyalni.
- Így van. Egy vállalkozást szeretnék indítani és mivel az ön profiljába vág, gondoltam előbb engedélyt kérek rá.
- Hmm… Ezt értékelem. Miről is lenne szó?
- Hogy is kezdjem… - köröztem az ujjammal a levegőbe, amire arra akartam utalni, hogy tiszta-e a szoba.
- Nyugodtan, Rocco. Nem hall bennünket senki.
- Szeretnék felépíteni egy kis csapatot és betörni a piacra az ön engedelmével és a kapcsolataival.
- A New York-i vezetés már így is rossz szemmel nézi, hogy sok külsőssel dolgozom, akik ráadásul kábítószer forgalmazásával kapaszkodnak egyre feljebb. Azt a békát is nehezen nyelték le, hogy az általuk idehelyezett Marciano-nak mennie kell. Tudod, te milyen erőkkel állok szembe, ha téged is hagylak kibontakozni?
Költői kérdésnek szánta. Az évtizedeken át gondos szabályozás által felépített szervezet sorra kapta a pofonokat olyanok miatt, mint Henry Hill, vagy Michael Franzese. Ettől függetlenül csak üres puffogtatás volt, hogy New York határozza meg a nyugati part felépítését. Ők kinevezik a család vezetőjét, de hogy azon belül mi történik őket nem érdekli, csak jöjjön a pénz. Így folytatta:
- Van már elég dílerem, fiam. Vagy nem az én területemen szeretnél teríteni?
- Egy darabig igen, de nem ugyanazt az árut.
- Áh… Szóval a területemre azért szükséged van, de az árumra nincs?
- Az előbbire is csak egy ideig és mivel nem ugyanazzal foglalkoznánk, így nem lenne, vagy okozna összeütközést az ön érdekeltségeiben.
- Az én hátamon akarsz felkapaszkodni, ha jól értem.
- Nagy vonalakban.
Összeráncolta a homlokát. Látszott rajta némi sértettség.
- Kedvellek. – felkelt a hatalmas székéből és a bárszekrényhez lépett, hogy whiskey-t töltsön magának. – Eszes gyereknek tartalak. Ezt az első találkozásunkkor láttam rajtad. – visszaült a helyére és szúrósan fürkészni kezdett. – Tudod, szeretem az őszinte embereket.
- Én mindig az vagyok önnel!
- Ezt nem kétlem. – belekortyolt az italába. – Ha valaki más ülne velem szemben páros lábbal penderíteném ki innen. Viszont kapsz tőlem egy lehetőséget. Beállítalak az egyik dílerem mellé testőrnek, hogy megismerd az utcát, a területet.
- Testőrnek?
- Ellenőrizned kell a kereskedelmet és a pénzkezelést.
- Csak nem arra gondol, hogy lehúzzák?
Nem felelt, de ahogy a whiskey-be kortyolt láttam a szemében a helyeslő választ. Tudtam, ha ezt a melót elvállalom, sokkal többet kérhetek majd tőle, mint a területének bérleti joga. Azt viszont álmomban se gondoltam, hogy mindezt magától ajánlja fel:
- Ha rendezed a dolgokat, megadom az érdekeimbe tartozók elérhetőségét. A beszállítóktól a legkisebb terjesztőkig, és amíg rendben leszünk, még a védelmemet is élvezni fogod.
- Igyekezni fogok!
- Ezt el is várom. – elégedetten kortyolt az italába. – Mindezért mennyi jogdíjat fizetnél?
Számítottam a kérdésre, de a virágnyelvre nem. Előálltam hát az anyagiakkal, amit még a találkozó előtt matekoztam ki.
- Én arra gondoltam, hogy a tőkéért cserébe minden bevételem 20%-át visszajuttatom Önnek.
Egy ekkora gengszternek nem szabad azt mondani, hogy a kölcsönt és a kamatait fizetem vissza, vagy egy előre meghatározott ideig. Úgy okoskodtam, hogyha állandó bevételt láthat belőle, akkor nem válik mohóvá és megelégszik a kisebb százalékos részesedéssel is – tévedtem.
- 35%! És ez a minimum.
- Úgy számoltam, hogy ez a teljes haszon lenne. Valamit hagyhatna nekem is, hogy később még többet tudjak adni, hiszen az én részemet visszaforgatnám az üzletbe. – megcsillantottam egy olyan fegyvertényt, ami a legtöbb gengszter szívét megdobogtatja: a még több pénz lehetősége.
- Hm… Mégis mennyire gondoltál?
- Huszonöt százalékra. Természetesen időmegkötés nélkül.
Fontana előredőlt, rákönyökölt az íróasztalra és az ujjain számolni kezdett:
- Én adom a tőkét, a kapcsolataimat, sőt még a területeim egy részét – hátradőlt, széttárta a karját nyitott tenyérrel – nyamvadt 25%-ért?
- Tudom, meredeknek hangzik, de idővel visszaadom a területet és vastagon visszafizetem a belém fektetett tőkét.
- Az a helyzet Rocco, hogy a személyed semmi pluszt nem ad hozzá az üzleti profilhoz. Ha jobban belegondolok, inkább csak elvesz belőle.
- Valójában igen. Én leszek az ütköző zóna.
Felvont szemöldöke kérdést intézett felém, így kifejtettem neki:
- Ha a hálózatból valakit bebuktatnak és köpne a zsandároknak, én leszek az, akit a sor végén megtalálnak és nem önt.
Nehezen akarta elhinni. Már nem azt a kort éltük, amikor a betyárbecsület volt a legfőbb mérvadó ezekben a körökben.
- Legyen. De ne bánjam meg!
Az utolsó mondata inkább volt fenyegetés, mint féltő gondoskodás.
12.
A crack tulajdonképpen a kokain szabadbázisú, elszívható formája. Valamilyen hordozóanyagot (ammóniát, szódabikarbónát, vagy esetleg sütőport és vizet) elegyítenek el a kokain-hidrokloridhoz. Gyakran keverik más vegyszerrel is, ami miatt komoly szervi problémák alakulhatnak ki. Gyakorlatilag az összes létfontosságú szervre káros hatással lehet.
Komoly függőséget okoz, hiszen az eleinte megugró öröm érzete, energikusság önbizalommal párosul, vagy mikor a szer hatása múlni kezd a fogyasztón paranoia, bizalmatlanság, agresszió lesz úrrá. Hogy a felhasználó a korábbi pozitív érzéseket vissza tudja szerezni, ahhoz újra hozzá kell juttatni a szervezetet.
Viszont maga a szer nem túl olcsó. A jó anyag meg pláne. A függő bármit hajlandó megtenni, hogy hozzájusson. Képes bármit pénzzé tenni, vagy megtenni. A dílerek és a fogyasztók ezért egyfajta szimbiózisban élnek. Az egyik függ a másiktól. Az egyiknek a szer kell, a másiknak az ellenérték. Én pedig tudtam, hol szerezzem be.
Az első trip hamar véget ért és mivel aktívan sportoltam, könnyen ki is tisztult belőlem, viszont az nem volt kérdés, hogy időnként élni fogok az anyaggal. Nem akartam elszállni, lecsúszni a lejtőn. Úgy gondoltam, képes vagyok kézben tartani a gyeplőt, de kiderült, nem így van. Rövid idő alatt jutottam el arra a pontra, ahonnan még vissza lehet térni komoly munka árán. Erre Muqee hívta fel a figyelmem, amikor észrevette, hogy egyre gyakrabban és egyre szánalmasabb kifogásokkal hanyagolom az általa vezetett edzéseket. Egy szépen elcsúszott napon a fekete óriás rúgta rám a lakásom ajtaját. A vállára vett, mint egy zsák homokot, bevágott az autója hátsó ülésére és meg sem állt az első elvonóig. Az első két hétben csak izzadtam és komoly fizikai fájdalmakat éltem át. A szervezetemből próbált kitisztulni az anyag, aminek az érzése pont az ellentéte volt annak, amit maga a crack nyújtott. Miután ez megtörtént és már nem kellett privátzárkában lennem, jött a mentális gyógyítás, hogy ne essek vissza. Nem véletlen, hiszen az első tiszta gondolatom a szökés volt. Bill extra jattot adott az igazgatónak, hogy Muqee végig mellettem lehessen és őrködjön felettem. Mindketten tudták, hogy azon leszek, hogy kijussak és újra megszerezzem az anyagot. Megpróbáltam lefizetni az ápolókat, a beteghordókat, az orvosokat. Amikor láttam ez nem működik fenyegetőztem, majd jött az agresszió és az utolsó pillanatban az én fekete barátom, valamint a pokoli jobbhorga.
Végül tisztán jöttem ki. Örökké hálás leszek érte Muqee-nak. Ha akkor nem rúgja rám az ajtót és visz elvonóra, talán már nem élnék. Ehelyett új terveket kezdtem kialakítani a fejemben.
2000. június negyedikén mutatták be a Tolvajtempó című filmet, amiben az a jó dög, Angelina Jolie szerepelt, meg a Nicolas Cage. A főhős mégis inkább Eleanor, a szürke Shelby GT 500-as a két fekete versenycsíkkal. Kevesen tudják, de Jerry Bruckheimer filmje csak egy feldolgozás, ugyanis az eredeti film ’74-ben jelent meg, de ez részemről teljesen jelentéktelen momentum. A két főhősnő miatt maradandó élményt hagyott bennem. Elhatároztam, hogy minimum az egyiket megszerzem magamnak. Annyi realitásérzékem azért még maradt, hogy tudjam, ehhez sok pénzre lesz szükségem. Elhatároztam, hogy a fogyasztás helyett inkább a kereskedelemben fogok részt venni.
Erre a piacra elég nehéz bejutni és presztízst kialakítani, főleg egy annyira masszívan kiépített és beállt hálózatra, mint amilyen Los Angeles-ben működik. Szigorú szabályok vannak, hogy ki, mit és hol adhat el. Ha be akarsz törni, akkor valaki másnak a területén kell dolgoznod, ami komoly háborúkba torkolhat. Komoly hátvédnek kell mögötted lennie, hogy ne morzsoljanak fel az első percben és süllyesszenek el az öbölben a riválisok. Én pedig a város legerősebb hátvédjét tudhattam magam mellett: Gino Fontana-t.
Néhány nappal a megtisztulásom után találkozót kértem Gino-tól. Előre jeleztem, hogy üzleti ügyben keresném, így a Beverly Hills-i házban fogadott. Az őrszolgálatot adó emberek ismerősként fogadtak, a lakáj szerepét betöltő Mario pedig csak annyit közölt:
- A főnök a dolgozóban. – majd sarkon fordulva faképnél hagyott.
Bekopogtam:
- Elnézést, főnök! Zavarhatom?
- Il mio amico! Benvenuto! Vieni dentro! – fogadott mosolyogva. – Látom jót tett az a kis nyaralás! Örülök, hogy már jobban vagy! Na, mindegy, tegyük túl magunkat a régi gondokon. Úgy hallom valami üzleti ügyet szeretnél velem megtárgyalni.
- Így van. Egy vállalkozást szeretnék indítani és mivel az ön profiljába vág, gondoltam előbb engedélyt kérek rá.
- Hmm… Ezt értékelem. Miről is lenne szó?
- Hogy is kezdjem… - köröztem az ujjammal a levegőbe, amire arra akartam utalni, hogy tiszta-e a szoba.
- Nyugodtan, Rocco. Nem hall bennünket senki.
- Szeretnék felépíteni egy kis csapatot és betörni a piacra az ön engedelmével és a kapcsolataival.
- A New York-i vezetés már így is rossz szemmel nézi, hogy sok külsőssel dolgozom, akik ráadásul kábítószer forgalmazásával kapaszkodnak egyre feljebb. Azt a békát is nehezen nyelték le, hogy az általuk idehelyezett Marciano-nak mennie kell. Tudod, te milyen erőkkel állok szembe, ha téged is hagylak kibontakozni?
Költői kérdésnek szánta. Az évtizedeken át gondos szabályozás által felépített szervezet sorra kapta a pofonokat olyanok miatt, mint Henry Hill, vagy Michael Franzese. Ettől függetlenül csak üres puffogtatás volt, hogy New York határozza meg a nyugati part felépítését. Ők kinevezik a család vezetőjét, de hogy azon belül mi történik őket nem érdekli, csak jöjjön a pénz. Így folytatta:
- Van már elég dílerem, fiam. Vagy nem az én területemen szeretnél teríteni?
- Egy darabig igen, de nem ugyanazt az árut.
- Áh… Szóval a területemre azért szükséged van, de az árumra nincs?
- Az előbbire is csak egy ideig és mivel nem ugyanazzal foglalkoznánk, így nem lenne, vagy okozna összeütközést az ön érdekeltségeiben.
- Az én hátamon akarsz felkapaszkodni, ha jól értem.
- Nagy vonalakban.
Összeráncolta a homlokát. Látszott rajta némi sértettség.
- Kedvellek. – felkelt a hatalmas székéből és a bárszekrényhez lépett, hogy whiskey-t töltsön magának. – Eszes gyereknek tartalak. Ezt az első találkozásunkkor láttam rajtad. – visszaült a helyére és szúrósan fürkészni kezdett. – Tudod, szeretem az őszinte embereket.
- Én mindig az vagyok önnel!
- Ezt nem kétlem. – belekortyolt az italába. – Ha valaki más ülne velem szemben páros lábbal penderíteném ki innen. Viszont kapsz tőlem egy lehetőséget. Beállítalak az egyik dílerem mellé testőrnek, hogy megismerd az utcát, a területet.
- Testőrnek?
- Ellenőrizned kell a kereskedelmet és a pénzkezelést.
- Csak nem arra gondol, hogy lehúzzák?
Nem felelt, de ahogy a whiskey-be kortyolt láttam a szemében a helyeslő választ. Tudtam, ha ezt a melót elvállalom, sokkal többet kérhetek majd tőle, mint a területének bérleti joga. Azt viszont álmomban se gondoltam, hogy mindezt magától ajánlja fel:
- Ha rendezed a dolgokat, megadom az érdekeimbe tartozók elérhetőségét. A beszállítóktól a legkisebb terjesztőkig, és amíg rendben leszünk, még a védelmemet is élvezni fogod.
- Igyekezni fogok!
- Ezt el is várom. – elégedetten kortyolt az italába. – Mindezért mennyi jogdíjat fizetnél?
Számítottam a kérdésre, de a virágnyelvre nem. Előálltam hát az anyagiakkal, amit még a találkozó előtt matekoztam ki.
- Én arra gondoltam, hogy a tőkéért cserébe minden bevételem 20%-át visszajuttatom Önnek.
Egy ekkora gengszternek nem szabad azt mondani, hogy a kölcsönt és a kamatait fizetem vissza, vagy egy előre meghatározott ideig. Úgy okoskodtam, hogyha állandó bevételt láthat belőle, akkor nem válik mohóvá és megelégszik a kisebb százalékos részesedéssel is – tévedtem.
- 35%! És ez a minimum.
- Úgy számoltam, hogy ez a teljes haszon lenne. Valamit hagyhatna nekem is, hogy később még többet tudjak adni, hiszen az én részemet visszaforgatnám az üzletbe. – megcsillantottam egy olyan fegyvertényt, ami a legtöbb gengszter szívét megdobogtatja: a még több pénz lehetősége.
- Hm… Mégis mennyire gondoltál?
- Huszonöt százalékra. Természetesen időmegkötés nélkül.
Fontana előredőlt, rákönyökölt az íróasztalra és az ujjain számolni kezdett:
- Én adom a tőkét, a kapcsolataimat, sőt még a területeim egy részét – hátradőlt, széttárta a karját nyitott tenyérrel – nyamvadt 25%-ért?
- Tudom, meredeknek hangzik, de idővel visszaadom a területet és vastagon visszafizetem a belém fektetett tőkét.
- Az a helyzet Rocco, hogy a személyed semmi pluszt nem ad hozzá az üzleti profilhoz. Ha jobban belegondolok, inkább csak elvesz belőle.
- Valójában igen. Én leszek az ütköző zóna.
Felvont szemöldöke kérdést intézett felém, így kifejtettem neki:
- Ha a hálózatból valakit bebuktatnak és köpne a zsandároknak, én leszek az, akit a sor végén megtalálnak és nem önt.
Nehezen akarta elhinni. Már nem azt a kort éltük, amikor a betyárbecsület volt a legfőbb mérvadó ezekben a körökben.
- Legyen. De ne bánjam meg!
Az utolsó mondata inkább volt fenyegetés, mint féltő gondoskodás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése