Szolgál e bármit is?

Direkt kezdtem úgy a címet, hogy a Szolgálati anekdotákra hajazzon. 

(Apropó hajazás: 

Egy cigány kurva megállít az utcán és jellegzetes akcentusán megkérdezi: 
- Köll szopás? Normál 3000, hajazással 3500.

Elgondolkodva visszakérdezek:
- Csak hajazás van?

- Csak hajazás? Nincs. - azzal sarkon fordult és elviharzott. 
Persze nem velem történt meg, de mindez idáig úgy elhitted, hiszen egyesszám első személyben meséltem el. Az ötletet onnan vettem, hogy mostanában ismét sokat hallgatom Hadházit, KAP-ot, Kőhalmit és a többit. A Dombóvárit nem, mert az unalmas. Szóval ezek a tökorrúak ugyanúgy lopják a régi nagyok (Hofi Géza, Majláth-Mikes László, Boncz Géza, Maksa Zoltán) poénjait. Csak ezt sokan nem veszik észre, de én a régi öregeken nőttem fel - minden csütörtökön a Petőfin délután kettőtől ötig szólt a Kabaré csütörtök. A jegyeimen is meglátszott, hogy mivel töltöttem több időt...)

Most hogy kellően megragadtam a figyelmet és elzavartam azokat, akik könnyen sértődnek, vagy csak a szolgálati anekdotáimra kíváncsiak, megragadnám a maradék olvasók figyelmét: ez mégis részben szolgálati anekdota lesz. 

Hö hö.

Történt ugyanis, hogy a gondolatmenet, az eszmék futkosásának magjai szolgálatban lettek abba a bizonyos táptalajba ültetve, idehaza pedig gondosan meglocsoltam - sörrel. És most letettem az aranyerem a kiült puffra és ütni kezdtem az ezeréves klaviatúrámat. 

Nos a magvak: a tehénszaros Keletiből egy gyorsot hoztam. A kísérő személyzet is odavalósi. (Jah! Most megint egy győri fordát kellett csinálnom, mert valamelyik tökorrú kiesett). Eleinte elég mufurcnak tűnt a fiatal kolléganő. Határozottnak, keménynek, feszesnek. És ez utóbbi alatt nem a segge állagát értem. Mikor végzett a díszes utazóközönséggel, Komárom után bejött hozzám, hogy bevegyen valamit a szájába. És ezalatt a kajájára gondolok, nem a péniszemre. Ejjh, de perverzek vagytok ma is.

Nos, mint minden normális közegben köztünk is kialakult némi kommunikáció. Persze, a szolgálattal kezdődött minden, de mire a tehénszaros Győrbe értünk, addigra már a magánéleti kérdéseket feszegettük. Ekkor ugrott be valami:

Szóba kerültek ugyanis az elcseszett párkapcsolatok. Valójában ez az én korosztályomra, a '80-as évek közepén születettekre nagyon is igaz. Elcseszettek vagyunk. A legtöbb korombeli ismerősöm túl van két-három váláson, több szakítás miatti abortuszon, általában egyedül élnek, vagy nem képesek kialakítani állandó kapcsolatot. Nagyon kevesen mentek férjhez és élik azt a bizonyos boldog családi életet, ami egyesek szerint szent és sérthetetlen, szerintem meg túlértékelt fantazmagória. Tele van nehézségekkel, de amikor szép akkor szép - mentegetőznek minden egyes alkalommal, miután kipanaszkodták magukat. És még én vagyok a hülye. 

Világ életemben feltaláltam magam. Két hurkapálcikával is el tudtam játszani órákig. Ugyanis két hurkapálcikával kurva nehéz volt felépíteni egy házat, vagy egy csapattestet, de én elképzeltem. De nem véletlenül tudtam három órán át hallgatni a kabarét csütörtökönként. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak, vagy nincsenek barátaim. Abban a nagy kommuna jellegben nem hittem.

A napokban fogalmazódott meg az alábbi elméletem is:

Annak a párkapcsolatnak, amibe külső személyeknek -családnak, barátoknak- is beleszólása, ráhatása van, nem párkapcsolat a neve, hanem kommuna. 

Bőven elegendő nekem az, hogy a munkahelyemen meghatározzák, hogy mikor milyen szabályoknak kell megfelelnem, kinek az utasításai alá kell alárendelnem magam és hogy meghatározzák, mikor mit kell tennem. A magánéletemben erre nincs szükségem. Ez részben jó magyarázat arra, hogy miért vágyom a függetlenségre, az egyedüllétre. Meg különben is - mint ahogy azt már fentebb említettem: egy elcseszett generáció tagja vagyok. 

És hogy a címben feltett kérdésre is választ kapjunk: mindez engem szolgál. Az elcseszettségem okozta bukások és sikerek formálják a gondolkodásom, az életvitelem. A többség számára elfogadhatatlan mindez, de gondolkodjunk el egy kicsit: szerinted nekem a Te életed milyen lenne? Valószínűleg elfogadhatatlan és unalmas.