Szolgálati anekdoták - 40. rész

   Rengeteg idő adódik, hogy az ember kicsit eltöprengjen önmagán, a tettein, az érzésein (bármilyen furcsa, nekem is van), vagy a környezetén. Egyre gyakrabban szolgálatban is. Ezek nem olyan "kikapcsol az agyam és száguldunk bele a vakvilágba a hátam mögött több száz sikoltozó utassal" pillanatok, hanem a várakozást lefedő percek. Amikor magunk vagyunk, semmitől nem zavartatva. Ilyenkor van időnk gondolkodni.

   Ferencvárosba érkeztem a 154-es Giganttal eredeti tervek szerint a Hűség városába tartó tehervonatért, de még nem érkezett meg a BILK-ről. Az állomáson rendszeresített rádiócsatornán adott közlendőmet nem értette a rendelkező (nem azért mert valami érthetetlen K-Pax -i nyelven szólaltam meg, hanem mert egy határ fos az a berendezés, amit használnunk kell), ezért a személyben egy fiatal suhanc (aki vagy akkor került ki tanfolyamról, vagy még betanult) jött ki a forgalmiból és kérdezte:

- Mi kellene?

Hátrahőköltem a felháborító flegma stílustól (hogy nem köszön, azon nem lepődtem meg, hiszen ez Ferencváros, hazánk fővárosának egyik gyöngyszeme és a tökéletesített kultúra bölcsője -most néma három másodpercben emlékezzünk meg a Fradi meccsekről... köszönöm; itt jelenteném ki, hogy nem különb, mint Újpest!), de mivel közismerten jó a humorom (ah, micsoda bujtatott öntömjén), ezért próbáltam magam is adni a laza figurát:

- Két deci vodkát meg valami töményet hozzál hamar, de ha nincs akkor három sör is megteszi!

A csávó szemei a döbbenettől úgy nyúltak meg, mint a csigának, és nekem kellett visszarugdosnom őket a bakancsom orrával a mozdony küszöbéről, hogy betudja húzni őket az üres koponyájába, de mivel láttam rajta, hogy kurvára nincs ott fejben és nem érti a vidéki stílust, így tárgyilagos, száraz hangnemben közöltem vele:

- 40664-re jöttem.

Böfögött egy okét, majd visszavonult az irodába. Arrogáns fasz. Megcseréltem, aztán kievickéltem a "Dunai csonkába", hogy ott várakozzam amíg megérkezik a vonatom. 

   Öt-hat évvel ezelőtt ez teljesen normális dolognak számított. Megesett, hogy hárman-négyen is várakoztunk, sokszor órákig. Akkor még állandóan tele volt az állomás érkező és induló vonatokkal, éjszaka még a bejutás is nehezen ment. Emlékszem egy alkalommal Budaörs előtt felzárkóztam egy másik tehervonat mögé, majd így araszolgattunk még vagy másfél órán át, mire felértünk a Déli összekötőre (az, amelyik a Rákóczi híd mellett van). Ahogy közeledtünk a várakozások egyre hosszabbodtak két 4-5-6 száz méteres előbbre jutás között. A hídon aztán a rádióban a rendelkező közölte, hogy telt ház van, nem tudnak lefogadni minket, úgyhogy "várakozó álláspont"! (Ez annyit tesz, hogy helyezd magad kényelembe és hunyd be szépen a szemeidet). Ekkor gondoltam egyet és ahhoz a régi trükkhöz folyamodtam, amit még anno az egyik öreg mesterem említett: a mozdonyom lógó csavarkapcsát egy spárgával az előttem álló vonathoz kötöztem így amikor az megindul és a spárga már nem bírja a húzást elszakad, a kengyel pedig nekicsapódik a gépem alvázának, amitől majd felébredek. Hajnali fél négykor egy hatalmas döndülés rázta fel a környéket, a Dunában úszkáló halak szívrohamot kaptak velem együtt, ugyanis a módszer bevált: a spárga elszakadt, ahogy a vonat elhaladt. Többször nem csináltam meg...

   A legrosszabb a várakozás. Várni egy vonatot, vagy csak azt, hogy egyáltalán legyen valami. Ez a semlegesség, a helybenállás, a tétlenség borzalmas. Rá vagyok utalva másokra. Frusztráló. A gördülékenységet szeretem, a haladást. Nem csinálni semmit, csak nézni ki a fejemből = Halál. Bár azt szoktam vallani, amit anno egy harckocsizó mondott: minek álljak, ha ülhetek is? minek üljek, ha fekhetek is? és miért legyen nyitva a szemem, ha be is csukhatom? Csak hát ez nem mindig kivitelezhető. Állomási tartalékon például igen...

   Úgy hallottam ismét elvesztettünk egy fuvart. A vezetőség ennek ellenére újabb embereket hoz át/enged át. Kaptunk ugyan a Keletitől fordákat -most, hogy onnan is megdobbantak páran-, de keresztbe adogatják az embereket: Dombóvárról és Celldömölkről jönnek hozzánk, némelyiknek új típust és vonalismereteket kell szerezni, a mieink meg mennek a Délibe, de előtte nekik is vonalismeretet kell szerezniük. De nem kritizálok, elfogadom a döntést és bizonyára csak én nem látom a dolgok logikai mivoltát. mostanában egyre több kérdés lebeg a szemem előtt (és gondolom nem csak az enyém előtt, hanem idősebb kollégáim előtt is). Anno volt egyfajta hierarchia: a frissen levizsgázott pubik (első telesek) fél, vagy akár egy évet kizárólag az állomási tartalékokon tölthetett el. Ezalatt megtanult vasutassá válni, a kollégák megismerték az illetőt, rutint szereztek gépkezelésből, tolatásból, vonatra- és szolgálatba járásból és így tovább. Mondjuk úgy: befogadta a falka, vagy legalábbis megszokták a szagát. Ezután kikerülhetett tehervonatozni. Ismerkedés a vonalakkal, más állomásokkal és azok dolgozóival. Aztán jöhetett a személyvonat. A húgyszagú kék, nem a csili-vili rakéta. Most gyakorlatilag meg se szárad a pecsét a jogosítványán, a tojáshéj még alig foszlott le a seggéről, de már 160-nal rohangálnak úgy, hogy fékezni és köszönni nem tudnak és a legnagyobb problémát számukra az jelenti ha a Traxxon egy kicsit hangosabb a légkondi! Tudom én, hogy ezért nem ők a hibásak, hanem a rendszer. Bár... lehet, hogy a vezetésnek ezzel is van egy célja. Talán a megosztás. Bomlasztani a mozdonyvezetők híresen jó összetartását. Minek? Ennél jobban? Már koránt sincs az, mint régen, hogy egy nagyobb kollektíva összeüljön egy jó beszélgetésre egy sör mellett, vagy egy bográcsozáskor. A túr bulik is egyre kisebb létszámmal zajlanak, mert megosztott a társadalmunk. 

   Néha nem tudnám eldönteni, hogy egy-egy elejtett mondatommal ki és hogyan fog visszaélni? Szomorú tény, de sajnos ez a valóság. Abban sem lehetek biztos, hogy akik ezen sorokat olvassák szimplán egyetértenek vele, vagy nyomorult spionként rohannak majd a feljebbvalóink valamelyikéhez segget nyalni és egy szaftos kis hazugságot köré teríteni, csak hogy árthasson. Ezeknek egyet mondhatok: Pajtás! Messziről bűzlik az, akinek szaros a szája! ...

Végül aztán nyolc órát töltöttem el Ferencvárosban az irányítás magasan képzett dolgozóinak köszönhetően.