Tudjátok jól, -vagy amennyire az elsőre sejthető volt sokak számára- nem vagyok egy érzelgős típus, de ezt most mindenképp el kell, hogy mondjam. A történés nagyon erős hatást gyakorolt rám, teljesen letaglózott. Mélypontra kerültem, a padlón voltam nagyon sokáig, de aztán -mint már oly sokszor- ismét felkeltem.
Történt ugyanis, hogy itthon ejtőztem, egymagamban -ha a kutyát nem veszem emberszámba- és a tévém csatornái között váltogattam unottan. Ez ment egész késő estig. Egy fontos visszahívást vártam, egy feltett kérdésre a választ, de csak az a villódzó doboz szólt hozzám. Már kezdtem feladni a reményt. Kezdtem teljesen összecsuklani a fáradtságtól, amit a semmittevés okozott. Bizony, ha csak mereszted a nemesebbik feled, akkor is elfáradsz! Szóval csak fetrengtem a hatalmas ágyon -ami sok mindent mesélhetne- időnként szürcsöltem egyet-egyet a sörömből, majd szépen lassan a szervezetem feladta a küzdelmet és elbóbiskoltam.
Egyszer csak a semmiből lövéseket véltem hallani -így "csörög" a telefonom. Hirtelen felpattantam kényelmes nyughelyemről és rohanni kezdtem. Ami ez után következett, az egy életre megváltoztatott mindent. Annyira nagy hatást gyakorolt rám, hogy az szinte leírhatatlan! A vérnyomásom az egekbe szökött, ahogy kepeszteni kezdtem a konyha felé, ahol a telefonom rikoltozott. Majd aztán jött a nagy koppanás. Hogy az ajtó döndülését hallottam e, vagy csak a fejemben visszhangzott az ütközés, azt nem tudnám pontosan megmondani, de az biztos, hogy azzal a lendülettel kötöttem ki a padlón, amivel nekiveselkedtem a félig kinyitott nyílászáró élének, amit nem vettem észre. Amíg heverésztem a szőnyegen az általam oly nagyon gyűlölt kommunikációs eszköz elhallgatott, úgyhogy a további sietség értelmét vesztette. Nem mintha túlságosan mozoghatnékom támadt volna egy ilyen találkozást követően...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése