Az elmúlt pár hétben -gyakorlatilag két hónapról van szó- hanyatt homlok megváltozott az életem. Mégis ezt akárki elmondhatná ugyan így. Teljesen hétköznapi dolgok történtek, ennek ellenére a világ legnagyobb pálfordulásaként éltem meg. Azt képzeltem, hogy csak velem történik meg a sok szar, hogy csak engem sebez, vagy tépáz az a kibaszott élet, de rá kellett jönnöm, hogy egy nagy lófaszt! A közvetlen környezetemben olyan külső-belső vívódások, harcok, tragédiák zajlanak le, amikhez képest az én kis lelki világom csak egy kis érlelődő kelésnek számít. Akik ezeket a harcokat vívják bizony támogatásra, megértésre szorulnak. Ezzel ellentétben olyan szinten másként cselekedtem, hogy még jobban megbántottam őket és csalódást okoztam nekik, vagy azoknak, akik láttak bennem jót.
Ha valakinek megadatik, hogy szeressék, megbízzanak benne, az hatalmas ajándék. Nem pótolható semmiféle ajándékkal, jó cselekedettel, kedvességgel. Igazán csak akkor érezzük ennek súlyát, fontosságát, ha már elvesztettük. A felismerése kínzóbb a korbácsütésnél, a fojtogatásnál vagy bármilyen fizikai fájdalomnál. Ezt az ajándékot visszaszerezni nagyon nehéz, vagy lehetetlen.
Az emberek hibákat követnek el. Egyesek beismerik, míg mások nem. Önmagunkat szembesíteni a ténnyel, hogy hibát követtünk el nem túl felemelő érzés. A legtöbben inkább makacsul kitartanak a saját igazuk mellett még annak ellenére is, ha közben már tudják, hogy mégis csak a másiknak van igaza. A beismerés sokaknak megadást jelent. Ők egy háborús helyzetben az utolsó, rendelkezésükre álló golyóval inkább főbe lőnék magukat, mintsem a fogolytáborok "kényelmét" vagy a "megváltó kivégzést". A beismerés nem behódolás. Ennek ellenére páran csak ámítanak a béke kedvéért -bár ez elég kis százalék- a többség viszont valóban rádöbben, hogy faszságot művelt. Vannak, akik megbocsájtók és vannak, akik nem. Megbocsájtani valakinek óriási hatalom. Visszaélni vele -mind két oldal szemszögéből- nagyon aljas dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése