Érzések egy esküvői fotóalbum láttán

A napokban kaptam egy e-mailt, melyben egy fiatal pár egybe kelésének és lakodalmának képeit láthattam. Ha nem lenne ekkora hányingerem az esküvőktől még boldogan, időnként elmerengve néztem volna végig a belinkelt albumot. Megnéztem ugyan, de a burzsoá felhajtástól és ömlengéstől már régóta felfordul a gyomrom. Láttam a menyasszony drágán bérelt ruháját és a kurvás sminkjét; a rokonság járóképes gyerekeit beöltöztetve holmi miniatűr pingvinnek és hercegnőnek; a vendégsereg kényszeredett mosolyát és az alkalmi rittyentő okozta túlhevülés következtében gyöngyöző homlokokat; a szabad téren megrendezett, szerény anyakönyv-vezetői ceremóniát; azt, hogy ezek után még egy nem létező istenség előtt is ment a képmutatás templommal és pappal, meg minden; észrevettem a koszos poharakat az aprócska vendéglő bárpultjánál a silány italválasztékkal; a több emeletes menyasszonyi tortát (a mai napig nem értem, hogy miért nem "ifjú pári torta", hiszen úgy is együtt nyesik meg -más nem egymást a késsel- és együtt fogyasztják el az első szeletet); a hatalmas összegért felállított kamerát operatőröstül, az egyszemélyes zenekart és a fotóst; a menyasszonyi táncot (amiben szintén a vőlegény is főszereplő, hiszen nélküle az esküvő is elég furcsa lenne); láttam, ahogy hagyománytiszteletből hülyét csinálnak a vőlegényből... és látom azt, hogy ha a leendő feleségemnek és a rokonságnak nem is fog tetszeni, de nagy tömeggel és felhajtással járó esküvőt továbbra sem szeretnék!