Mostanában nem megy az írás. Volt két téma is, amit nagyon meg akartam csinálni. Semmi extra cicoma, csak úgy a magam módján. Az első a kisebbség által is olyan jól ismert kifejezést járt volna körül és ez nem más, mint a "Lopás!". Amikor az ötlet beugrott jöttek is a gondolatok szépen térközre egymás után, olybá tűnt kézről kézre adják a kilincset az agyamban a gondolataim. Csak úgy folyt belőlem, mint a hígfosás, de mint máskor, most ez is az utcán, hazafelé jövet tört rám és mire hazaértem az elejét már el is felejtettem. Mindössze az apácás részből maradt meg a legjobb mondat: "Tegyük fel, hogy létezik az az isten, amivel ezeket etetik..." és a frappáns cím: "Lopj magadnak Istent!"... Persze, elkezdtem leírni a vázlatot, de nem volt meg benne az a plusz, amire azt mondtam volna, hogy na, igen, ez eladható! A második firkálmánynak tegnap áltam neki. Ez egy roadmovie lett volna. Történt ugyanis, hogy a mult hétvégén a komáromi MOSZ focicsapattal Miskolcra vetődtem. A sztori csak azért indul érdekesnek, mert semmi közöm a focihoz. A szabályokat se ismerem, a csapatokat se, a nagy futballistákat se... szóval annyi közöm van hozzá, mint a zárdafőnöknőnek az alkoholmámoros gangbang partihoz. Mindössze annyi oka volt, hogy elvittek magukkal, mert tudok inni és van gitárom, amihez az egész hétvége alatt talán háromszor ha hozzányúltam 5-5 percre. Bezzeg a sör... Amikor el kezdtem ecsetelni a hétvégi történéseket visszaolvasva annyira unalmasra sikerült, hogy az első bekezdés után mentés nélkül bezártam az egészet, mondván ezt nem adom ki a kezeim közül...
Hogy ilyen szarul megy és nem jönnek a szavak, annak más oka is van. Magán természetű a dolog. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy ennyire befolyásolni fog, mert máskor is voltak hasonló mozzanatok az életemben és mégis akkor írtam a legolvasottabb futkozásaimat és elsültek az olyan poénok, amik már-már klasszikussá nőtték ki magukat és alkalmankét, az olvasóimmal való találkozásokkor felemlegetik őket (ők felemlegetik én meg találkozok), s ezzel kis reménysugarat juttatnak az áthatolhatatlannak tűnő, sötét erdőbe, amiben bolyongok... Ilyenkor látom csak meg, hogy jó úton járok, van értelme annak, amit csinálok. A gitárral is ugyan így vagyok. Van valaki az életemben, akinek a tanácsai, útmutatásai és lelkesítése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindezt ne adjam fel. Ő is egy ilyen fény az életemben. Sajnos egyre ritkábban beszélünk, találkozunk és ezért is hiányzik! ... Persze vannak olyanok is, akiknek semmi köze az egészhez, semmit nem tett le az asztalra, vagy bizonyította, hogy ő mindezt jobban csinálná, ennek ellenére tesz olyan megjegyzéseket, amikkel igencsak földbe döngöli a beszédpartnerét... A mult éjjel egy elég velős, bár mélységeket nem feszegető beszélgetésbe elegyedtem egy nagyon régről ismert cimborámmal. Hosszú órákon át tárgyaltunk különböző kérdésköröket. Ezzel az illetővel is voltak már jó és rossz pillanataink, amikor sikeresen tettünk egymásra olyan megjegyzést, ami a másik számára sértő lehetett, ennek ellenére minden alkalommal, ha lehetőség adódik újra és újra leülünk dumálni egymással egy hamvas sör mellé. Ez is egy ilyen jól eső eszmecsere volt ez, amihez a torok hűsítő nedvesítőjét, a soproni sörfőző cég legkedveltebb folyadékját használtuk fel. Ha nem múlt volna el a hétfő első órája és nem válik kámforrá a készletünk bizonyára tovább maradunk...
Idő közben rá kellett jöjjek, most ismét az 5/1-es időszakot élem. Amikor történik az életemben egy jó, akkor utána öt rossz követi. Tudom, sokan feladnák, de én nem ilyen vagyok. Eddig is felkeltem a földről, bármi is ért és ezután is így lesz. Írjak bármiféle akasztásról, vagy gyilkosságról nem dobom el az életem csak azért mert épp rossz időszakot élek meg! Nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése