Már egy ideje tervezem, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Tartoztam vele magamnak, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elkezdjem. Leütöttem az első szavakat, majd kitöröltem és bezártam az ablakot. Megígértem magamnak, hogy "majd holnap megírom"! Aztán ez a kijelentés állandósult. Most hogy fény dereng a történet végén újra klaviatúrát ragadtam és belekezdtem, hogy elmondjam, ami egy ideje bennem van.
A legtöbb embert érzékenyen érinti a halál. Akkor is ha egy családtagjával történik. Akkor is, ha egy régi ismerőssel történik. Egyeseket akkor is, ha a tévében látják. Az orvosok, rendőrök, tűzoltók és katonák bármikor szembesülhetnek vele. Náluk munkahelyi elvárás, hogy az ilyen szituációkat könnyen fel tudják dolgozni. Nálunk, mozdonyvezetőknél nagyjából olyan gyakran fordul elő, mint a közúton, de gyakrabban, mint egy átlag magyar honvédnél.
Van olyan kolléga aki elmegy nyugdíjba anélkül, hogy bárki életét keresztülvágná. Van olyan is, aki már a gyakornoki ideje alatt átesik a tűzkeresztségen. Egyesek könnyedén veszik (az eset után leszállnak és fotókat készítenek saját használatra), mások nehezebben. Megtörtént már nem egyszer, hogy a kolléga az első esemény után leszállt a gépről és nem ült fel többé. Nem vagyunk egyformák, így nem is ugyanúgy dolgozzuk fel a történteket.
Nekem tizenhárom év szolgálat után "sikerült elveszítenem a szüzességem". Tavaly november elején történt. Valószínűleg a Cégen belül nem újdonság ez a hír (sőt, az lepne meg, ha igen), de a környezetemben kevés embernek mondtam el. Egyrészt mert nem akartam azt az ostoba kérdést hallgatni állandóan, hogy "és hogy vagy?", valamint a sajnálkozásra se volt szükségem.
Világ életemben egyedül oldottam meg a problémáimat. Ráadásul nehezen nyílok meg, ezért volt meredek ötlet egy pszichológust, majd egy pszichiátert bevonni a mentális karbantartásomra. A szimpla verbális kommunikáció is nehezen megy, nem hogy egy vadidegen előtt beszéljek magamról. Végül kéthetente jártam le a MÁV kórház szakrendelőjébe terápiákra.
Egyesek szerint táppénz csalás elmenni két-három-öt hónapra. Nekem segített. Bár szerintem inkább az idő volt, ami gyógyított és nem a szorongásgátló, amit szednem kellett. Ezalatt az idő alatt hasznosan töltöttem az időmet: nyugodt körülmények között felvettük a Vesztegzár harmadik, Kárhozat című lemezének sávjait. Jó volt, hogy a legtöbb felvételnél ott lehettem a stúdiókban. Vagy például rengeteget olvastam! Többek közt kiolvastam azt a könyvet, amit a gázolás napján vettem - Jurányi Zsolt: Az alvilág zsoldjában. Mivel nagyon enyhe telünk van, így sokszor tudtam chopper biciklimmel cirkálni a városban. (Ezzel kapcsolatban született egy bejegyzés). De eljártam kutyát sétáltatni Bálinttal, amik szintén jó feltöltődést jelentettek. Rengeteg filmet néztem meg, amiket eddig nem, vagy már régen láttam és eddig idő hiányában elmaradt. Néztem nácikról és drogbárókról szóló dokumentumfilmeket is - bár ez mindig is az érdeklődési köröm része volt.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik az első perctől kezdve segítettek és támogattak ezalatt az idő alatt! Többek között Csallos Tamás kollégának, aki aznap végig ott volt mellettem, támogatott, szóval tartott és tanácsokkal látott el. Hálás vagyok érte! Köszönet Herczeg Bálint barátomnak, aki miután hazaértem és megtudta mi történt, gondolkodás nélkül átjött és átbeszélgettük az éjszakát! Sokat segített! Nem felejtem el! Óriási hála Mariannak is, akivel szintén hosszú perceket beszélgettünk át nem egyszer - és nem először! Köszönet illeti továbbá mindazon kollégákat, közeli ismerősöket, a családot, amiért nem tettek fel felesleges kérdéseket, nem akartak beszélni a történtekről és támogatásukról biztosítottak. Továbbá köszönet az engem kezelő orvosoknak és a türelemért a vezénylőnknek, Robinak!
Még nem tudom milyen lesz visszamenni és újra szolgálatba állni, de állok elébe. Egy kisebb várakozás tölt el, ami némi hiánnyal is vegyül. Majd meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése