Vágányzári vonatpótlók
A héten vágányzár miatt vonatpótló autóbuszok hurcolták az utasokat eleinte csak Nagyigmándtól, majd Kisbértől Komáromig. Amikor meghallottam, hogy mi fog történni, reménykedtem benne, hogy megúszom és nem kell halálfélelemtől eltelve végigzötyögnöm a távot, de csütörtök este belenyúltam a levesbe. A busznak nevezett lovaskocsik -egy felújított Ikarus 256-os és egy számomra teljesen ismeretlen roncshalmaz- a gyalogos felüljáró város felöli oldalán várakoztak. A szebb időket is megélt '56-os kivilágítva, leállított motorral, nyitott ajtókkal és sofőr nélkül, a másik sötéten és szintén csendes állapotban egykedvűen trécselő sofőrrel álldogált. Reménykedtem, hogy nem a külsőre is ramaty jármű van a szállításunkra rendelve, de mikor a kísérő személyzet (értsd jegyvizsgáló, vagy kaller) visszaért megtudtam, hogy mégis...
Végül is mit veszthetek, egyszer nekem is meg kell ízlelnem a halál közeli élményt. Felszálltunk, majd a kocsis a lovak közé csapott. A busz belülről sem volt jobb állapotban, mint a kívülről. A szélvédő kivételével máshol nem lehetett kilátni -legalább nem láttuk a riadtan hátrahőkölő gyalogosok arcát-, az ülések gyári újak -30 éves porszívózások olyan mély barázdákat vájtak bele, hogyha szántóföld lenne, a takarmánynak megfelelő táptalajt biztosítana- és a mennyezet imitt-amott a csavarhiány miatt sűrű, apró kocogásokkal jelezte a burkolat keltette, a futómű által el nem nyelt rezonancia számot. A sofőrünk ötvenes éveiben járó, zugfröccsöző gyári munkásnak látszott. Gyanúsan nagy ívekben vette a kanyarokat és elég nagy tempót diktált a legkisebb szakaszokon is. Gondoltam tartani akarja a menetrendet. Olyan jól sikerült -mondjuk nem is szállt fel senki- hogy Igmándon már 8 perccel korábban voltunk. (Itt jegyezném meg, hogy vonattal is lehetnénk, ha időben indulunk és a menetrendet 80 Km/h-ra írnák nem 65-70-re). Egyébként az út simán zajlott, kivéve azt a sok kis kitüremkedést a burkolaton, ami folyamatosan rázta a járművünket -a vonat még mindig simábban siklik... Rövidke, mégis hosszúnak tűnő kirándulásunk alatt újabb és újabb információkra tettem szert a vasúti cégeket, azok jelenét, jövőjét és életüket illetően. Nem kötött le túlságosan az információ áradat, fejben kicsit máshol kalandoztam, de azért néha kacarásztam az elsütött vasutaspoénokon.
Kisbérre való megérkezésünk nem izgatta fel túlságosan az állomást és környezetét (mindenki nagy ívben leszarta, hogy jöttünk, vagy se). Az álmából felzavart forgalmistának halvány lila fingja sem volt arról, hogy melyik Bzből mi lesz. Túlságosan is hozzászokott már a rutinban folyó ügyekhez és nem is kívánt utána járni. Az Fehérvárról érkező motor vezetőjének tájékoztatása alapján jártunk el: az órák óta pihenő gépet szálltam meg. Sajnos nem egyedül: a jegyvizsgálóm is a motoron szándékozott éjszakázni (még ha egy csinos kislány lett volna akkor azt mondom "oké, még a takarómat is!" de egy segg ronda, korosodó etnikai ex-kamionsofőrrel? Jó, mondok, nem leszek olyan tapló bunkó paraszt, mint általában és még segítek is fekhelyet kreálni neki. Hamar lecsavaroztam neki még egy ülést, megágyaztam magamnak, leoltottam a vezetőállás fényeit, majd mikor oltanám le az utastéri luxokat kiszól, hogy "kapcsold be a fűtést!" Gondoltam magamban "anyádnak se", mert rohadtul zajos az a ketyere, másrészt meg a saját élvezetét szabályozza, ne az enyémet! Persze felkapcsoltam, különben itt rinyál majd nekem órákig. Hamar vízszintesbe vágtam atletikus testem és próbáltam aludni. Csak háromszor riadtam meg. Negyedszer arra, hogy valaki cigizik. Ez a tetü Délis majom rágyújtott! Rohadtul morcos tudok lenni ha felébresztenek, és még inkább ha nem kívánt cigaretta füstöt érzek. Nem mondom, hogy nem szívtam még életemben -hajaj- de úgy, hogy "engedély nélkül"? Egyébként sem szeretem, ha zárt helyen dohányzik valaki, hát még ahol alszom! (Egy régi plakát szövege jut eszembe erről). Szóval morcosan keltem.
A tehénszaros Fehérvárra érkezve, az új forda szerint cserélnem kellett volna, de mivel szokás szerint foglaltra vittek, más Bzmotorost a környéken nem láttam és a hangosban is azt harsogták, hogy a Kisbérre tartó személy a VI. vágányról indul, ezért szép komótosan megcseréltem, elhelyezkedtem szűk vezető állásomon és vártam az indulást. A jegyvizsgálótól kezdve a külső forgalmi szolgálattevőig -velem együtt- mindenki azt hitte, hogy jó vonaton üldögél, de a vágányzári menetrend szerinti indulási idő után két perccel, a hetedik vágányra begördülő szerelvény megcáfolt bennünket. Szép lassan átcihelődtem, s közben a leváltó kolléga még óvatosan le is teremtett, hogy nem a jó motorral jöttem el Kisbérről. Egen -mondok- és akkor most őszintén: kinek a dolga tájékoztatni az utazószemélyzetet a szerelvényfordulóról? Ha jól tudom a mozdonyfelvigyázóé... Ahogy az olvasót, úgy hívott fel engem is! Ennek megfelelően 10 perc késéssel indultunk el a tehénszaros Fehérvárról. Újbóli kisbéri érkezésünk nagyobb érdeklődésnek örvendett, mint alig hét órával előtte. Hamar megváltottunk és már "szaladtam" is a rám váró, felújított Ikarus 256-os felé. Gondoltam magamban, hogy most aztán kiderül, hogy melyik a jobb busz. Nos, ha választani lehetne, akkor inkább az éjszakai roncshalmaz mellett tenném le a voksom. A magyar iparművészet eme gyöngyszeme jobban rázott, mintha konnektorba nyúlkáltam volna és huzatosabb volt egy szibériai hóviharnál! A 42 ülőhelyből kb. húsz volt elfoglalva, mert még akik ismerik egymást se ülnek a másik mellé -annyira bunkók. Ahogy haladtunk azokon a szarabbnál szarabb utakon, hagytuk magunk mögött az egyik falut a másik után, egyre inkább meghőköltem. A portákon nem személyautó áll, hanem IFA, vagy valami nyergesvontató, ami már egy elnöki autó árával vetekszik -persze azokkal nem lehet szántani.
A tehénszaros Fehérvárra érkezve, az új forda szerint cserélnem kellett volna, de mivel szokás szerint foglaltra vittek, más Bzmotorost a környéken nem láttam és a hangosban is azt harsogták, hogy a Kisbérre tartó személy a VI. vágányról indul, ezért szép komótosan megcseréltem, elhelyezkedtem szűk vezető állásomon és vártam az indulást. A jegyvizsgálótól kezdve a külső forgalmi szolgálattevőig -velem együtt- mindenki azt hitte, hogy jó vonaton üldögél, de a vágányzári menetrend szerinti indulási idő után két perccel, a hetedik vágányra begördülő szerelvény megcáfolt bennünket. Szép lassan átcihelődtem, s közben a leváltó kolléga még óvatosan le is teremtett, hogy nem a jó motorral jöttem el Kisbérről. Egen -mondok- és akkor most őszintén: kinek a dolga tájékoztatni az utazószemélyzetet a szerelvényfordulóról? Ha jól tudom a mozdonyfelvigyázóé... Ahogy az olvasót, úgy hívott fel engem is! Ennek megfelelően 10 perc késéssel indultunk el a tehénszaros Fehérvárról. Újbóli kisbéri érkezésünk nagyobb érdeklődésnek örvendett, mint alig hét órával előtte. Hamar megváltottunk és már "szaladtam" is a rám váró, felújított Ikarus 256-os felé. Gondoltam magamban, hogy most aztán kiderül, hogy melyik a jobb busz. Nos, ha választani lehetne, akkor inkább az éjszakai roncshalmaz mellett tenném le a voksom. A magyar iparművészet eme gyöngyszeme jobban rázott, mintha konnektorba nyúlkáltam volna és huzatosabb volt egy szibériai hóviharnál! A 42 ülőhelyből kb. húsz volt elfoglalva, mert még akik ismerik egymást se ülnek a másik mellé -annyira bunkók. Ahogy haladtunk azokon a szarabbnál szarabb utakon, hagytuk magunk mögött az egyik falut a másik után, egyre inkább meghőköltem. A portákon nem személyautó áll, hanem IFA, vagy valami nyergesvontató, ami már egy elnöki autó árával vetekszik -persze azokkal nem lehet szántani.
Nem sokkal azután, hogy megálltunk Nothingham (Nagyigmánd) felvételi épülete mellett, és túltettem magam egy, számomra teljesen ismeretlen mell és szempáron nekivágtunk újra messzi Komáromba vezető útnak. A körülmények nem sokat változtak. Még siralmasabb lett minden. A földeken rohad a kukorica, a fákat lopják a... akik lopják, és az út állapot olyan amilyen. Majd egy órás zötykölődés, a menetigazolvány és mellékleteinek megírása és egy gondosan becsomagolt, ámde annál kisebb szeretettel elkészített szendvics elfogyasztása után megérkeztünk szülővárosomba. Az utcák tele voltak álmatlanul lézengő öregekkel, munkába rohanó robotokkal és lógós diákokkal. Alig vártam, hogy végre megszabaduljak a mozdulatlanság börtönéből és újra, fellelkesülve rohanjak a legközelebbi klozetre, hogy végre könnyítsek magamon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése