A mai világban és az országban ideiglenesen állomásozó földlakók egy csoportja szófosástól szenved. Rengeteg szó hagyja el a szájukat és néha feleslegesen. Szeretik hallani a hangjukat, ezért folyvást beszélnek. Kényszeresen. A dominánsabb személyiségek ilyenek. A szavaikkal uralják a teret, az embereket és befolyást szereznek mások felett. Van egy másik véglet, akik meg nem beszélnek. Nem a némákra gondolok, hanem azokra és nem azokra, akik némaságuk mentális problémákra vezethető vissza, hanem azokra, akik csak akkor szólalnak meg, ha muszáj. Nem látják értelmét annak, amit a szófosóék nyomnak. Pedig néhányuknak igen is sok mondanivalójuk van. Vagy lenne. Csak nehezen nyílnak meg. Ettől függetlenül még lehetnek dominánsak. Állítólag én is ezek közé tartozom.
Persze ez sem mindenkit érdekel.
Számomra a legbiztosabb kommunikációs eszköz vagy ez a blog, vagy a zene. Mindkettőt kitárom az emberek felé és lehetőséget adok arra nemre, korra, vallásra, bőrszínre függetlenül, hogy részesei lehessenek a gondolataimnak. Nem mindenki él a lehetőséggel. Aztán amikor meg ott állunk egymással szemben csak két idegen bámulja egymást. Nem tudunk miről beszélni. Néhány kollégám "tanított meg rá", hogy ne beszéljek annyit. Őket nem érdekelték a lelkesedésem, az ifjonti hevességem, az érdeklődésem és az utolsó mentsvárként bedobott poénok sem. Nekem meg nem kell sok ahhoz, hogy valaki elvegye a kedvem, az érdeklődésem, a lelkesedésem bizonyos dolgok iránt. Például az emberek iránt úgy általában.
És persze ez sem mindenkit érdekel.
A legtöbb ember megelégszik azzal a nyomorult betonfalakkal körbevett kis világával, amit felépített maga köré. Nem kíváncsiak mások problémáira, értékeikre, stb. A maguk fészkét védik. Ha kívülről érkezik bármi, akkor akár évekig képesek távolról nézegetni mire közelebb mernek lépni hozzá. Csak ezalatt az a bizonyos dolog, tárgy, ember, stb. megváltozik. Megfakul, elcsúnyul, elromlik, elhasználódik, kiég, bezárkózik és koránt sem lesz annyira lebilincselő, vagy érdekes, mint amikor még friss és fiatal volt, így aztán a betonfalas ember önmaga tükörképével kénytelen szembesülni: egy betonfallal. Mivel ereje, motivációja is kevés már, így megmászni, megkerülni, vagy rést ütni rajta nem hajlandó. Megelégszik a látvánnyal, amit már évek óta nézegetett.
Az meg persze senkit nem érdekel.
A csőlátású barom leül a tévéje elé, eltátja a száját és élvezettel nyeli magába a szemetet, amit az előtte villódzó hittérítő ont magából. Mert az valamivel érdekesebb, mint egy betonfalat nézegetni. Visszafejlődés. Az apró gyermekek is arra figyelnek jobban, ami színes, vagy világít, vagy hangot ad ki magából. Kinyújtják a kezüket és meg akarják érinteni azt, mert érdekli őket. Ösztönösen. A betonfal mögött ugyan ez játszódik le tévé előtt, csak ott a kéz megáll a farok környékén, majd vertikális mozgásba kezd akárhányszor felcsendül a minőséget mellőző, kedvenc sorozat, valóságshow, híradó, reklám és megannyi más főcímzenéje. Élvezkednek a szeméttől.
Mert ez érdekli a legtöbbeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése