Érdek kommunikáció

A mai világban és az országban ideiglenesen állomásozó földlakók egy csoportja szófosástól szenved. Rengeteg szó hagyja el a szájukat és néha feleslegesen. Szeretik hallani a hangjukat, ezért folyvást beszélnek. Kényszeresen. A dominánsabb személyiségek ilyenek. A szavaikkal uralják a teret, az embereket és befolyást szereznek mások felett. Van egy másik véglet, akik meg nem beszélnek. Nem a némákra gondolok, hanem azokra és nem azokra, akik némaságuk mentális problémákra vezethető vissza, hanem azokra, akik csak akkor szólalnak meg, ha muszáj. Nem látják értelmét annak, amit a szófosóék nyomnak. Pedig néhányuknak igen is sok mondanivalójuk van. Vagy lenne. Csak nehezen nyílnak meg. Ettől függetlenül még lehetnek dominánsak. Állítólag én is ezek közé tartozom. 

Persze ez sem mindenkit érdekel. 

Számomra a legbiztosabb kommunikációs eszköz vagy ez a blog, vagy a zene. Mindkettőt kitárom az emberek felé és lehetőséget adok arra nemre, korra, vallásra, bőrszínre függetlenül, hogy részesei lehessenek a gondolataimnak. Nem mindenki él a lehetőséggel. Aztán amikor meg ott állunk egymással szemben csak két idegen bámulja egymást. Nem tudunk miről beszélni. Néhány kollégám "tanított meg rá", hogy ne beszéljek annyit. Őket nem érdekelték a lelkesedésem, az ifjonti hevességem, az érdeklődésem és az utolsó mentsvárként bedobott poénok sem. Nekem meg nem kell sok ahhoz, hogy valaki elvegye a kedvem, az érdeklődésem, a lelkesedésem bizonyos dolgok iránt. Például az emberek iránt úgy általában. 

És persze ez sem mindenkit érdekel.

A legtöbb ember megelégszik azzal a nyomorult betonfalakkal körbevett kis világával, amit felépített maga köré. Nem kíváncsiak mások problémáira, értékeikre, stb. A maguk fészkét védik. Ha kívülről érkezik bármi, akkor akár évekig képesek távolról nézegetni mire közelebb mernek lépni hozzá. Csak ezalatt az a bizonyos dolog, tárgy, ember, stb. megváltozik. Megfakul, elcsúnyul, elromlik, elhasználódik, kiég, bezárkózik és koránt sem lesz annyira lebilincselő, vagy érdekes, mint amikor még friss és fiatal volt, így aztán a betonfalas ember önmaga tükörképével kénytelen szembesülni: egy betonfallal. Mivel ereje, motivációja is kevés már, így megmászni, megkerülni, vagy rést ütni rajta nem hajlandó. Megelégszik a látvánnyal, amit már évek óta nézegetett. 

Az meg persze senkit nem érdekel.

A csőlátású barom leül a tévéje elé, eltátja a száját és élvezettel nyeli magába a szemetet, amit az előtte villódzó hittérítő ont magából. Mert az valamivel érdekesebb, mint egy betonfalat nézegetni. Visszafejlődés. Az apró gyermekek is arra figyelnek jobban, ami színes, vagy világít, vagy hangot ad ki magából. Kinyújtják a kezüket és meg akarják érinteni azt, mert érdekli őket. Ösztönösen. A betonfal mögött ugyan ez játszódik le tévé előtt, csak ott a kéz megáll a farok környékén, majd vertikális mozgásba kezd akárhányszor felcsendül a minőséget mellőző, kedvenc sorozat, valóságshow, híradó, reklám és megannyi más főcímzenéje. Élvezkednek a szeméttől. 

Mert ez érdekli a legtöbbeket. 

Könyvek, ahogy én olvasom őket - 4. rész

Legutóbb márciusban jelentkeztem a rovattal. Olybá tűnik jól alakul a havi két kötet elolvasása. Nagyon rákaptam az ízére. A mostani beszámoló mégis kicsit rendhagyó lesz, több szempontból is. Az első, hogy most először fordult elő, hogy két könyvet párhuzamosan tettem a magamévá -valójában hármat, mert előbb Alekszandr Goncsár: Zászlóvivők című kötetével kezdtem, de aztán beszereztem a Macskabölcsőt és átváltottam arra, így a felszabadító hős szovjet katonák életét bemutató kötet még várat magára-, másrészt az egyik még megjelenése előtt került hozzám, ráadásul személyesen az írótól kaptam betekintésre! Egy tehetséges kortárs szerzőről beszélünk, akinek ez lesz a harmadik kötete. Vele kapcsolatban az alábbi linkeken lehet újabb infókra szert tenni. Katt ide.

Illetve nem csak betekintésre, hanem némi véleményezést, előzetes kritikát is kért tőlem. Az okot nagyon egyszerűen vázolta: hasonló az érdeklődési körünk, így jó lenne, ha technikai kérdésekben egy kicsit kisegíteném és ha bármi észrevételem van, akkor azt jelezzem felé. Gyakorlatilag arra kért, hogy kritikusan álljak a történet elé. Lovat adott alám. Nem kíméltem -másokat se szoktam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mennyire mászik bele, darálja szét egy kritikus az elé tárt dolgokat, de alighanem ezt a feladatot profi szinten hoztam. A történet egy motoros klub elnökéről szól és a klubjának a megalakulásáról. Persze nem ilyen egyszerű a történet, hiszen folyamatosan akadályokba ütközik a főhős, mentálisan és fizikálisan is leszedálják a történtek, elveszíti néhány régi ismerősét, másokkal meghasonul. Fordulatos és pörgős a cselekmény vezetése, nem lehet letenni -nekem is csak azért kellett, mert épp a szemműtétem után küldte a kéziratot-, nincsenek (általam kedvelt) részletes helyszín és személyleírások, hanem kizárólag a lényegre koncentrál a szerző. Remélem lesz folytatása, bár elég magasra tette a lécet. A kötet megrendelhető lesz a kiadótól!

A másik könyv, amit még a műtétem előtt kezdtem el olvasni, az Kurt Vonnegut: Macskabölcsője. Bálint cimborám vezetett be ennek a híres amerikai írónak a szellemi örökségébe a Virágvasárnap című kötetével, amit aztán az Ötös számú vágóhíd követett. Mindkettőről az előző részekben már említést tettem, aki netán lemaradt volna a jobboldalon megtalálja a bejegyzések listáját havi lebontásban, ahol kiválaszthatja magának a megfelelőt.

Vonnegut ennek a kötetnek az elején előre kijelenti, hogy minden szava egyetlen foma -hazugság. Ettől kezdve viszont kicsit nehezen tudtam azonosulni a történettel. Bizonyos részeket nem értettem, néhányszor vissza is kellett olvasnom emiatt. Úgy ötven oldal után végül elkaptam a szálat és sodort a világvégéig, ahol aztán kiderült, hogy se egy rohadt macska, se egy rohadt bölcső, csak egy Bokonon nevű "prédikátor", akinek igéi körüllengik az egész cselekményt. Bujtatott társadalom kritika és mélyenszántó humor jellemzi, aminek megértéséhez el kell olvasni néhány Vonnegut könyvet -legalábbis nekem szükség volt rá, hogy értsem. Szerencsére nemrég újra kiadták az író teljes hagyatékát. Ha tehetem, akkor biztos beszerzek még néhányat.

Szolgálati anekdoták - 66. rész

És most pedig előbújik belőlem minden negatív gondolat, ami a munkahelyemmel, a kollégákkal kapcsolatos. Szarok bele. Kész, elég volt! Ez a sok szarkeverő idióta fasz már tényleg szánalmas. Vergődnek össze-vissza, hogy jaj de szar nekik. Tényleg? Csak neked? Nézz már körül, baszd meg! Miattatok szív mindenki! Miattatok, akik simultok a vezénylőknek; miattatok, akik állandó fix fordákat jártok; miattatok, akiknek csak egy szakvizsgája van és két-három vonalismerete! Egyik bunkó se sajnáltassa már magát, kérem! 

Amíg az, aki kizárólag a villanyon jár, az "ótvar IC fordába" -mert ott több száz kilométert kell menni-, a klímás, tisztább, kényelmesebb járművön, addig én -és néhány sorstársam- szívja a faszt a Bz-n, amin se klíma, se hűtő, azon a kurva panoráma ablakon keresztül égeti a ruhámat és a bőrömet a nap, a palackban felforr az ivóvíz és húgy meleg lesz fél órán belül, vagy amíg ő "kínlódik" a Talenttel, mert bemondta az unalmast a számítógép, addig mondjuk a remot Dacián, amikor eldurran a kisgéptérben a levegős cső, amihez be kell mászni egy olyan helyre, ahová már az én termetemmel is alig férek be, aztán egy ideig hallgatni, hogy a füled mellett tutul a levegő, míg el nem zárod a csapot, majd kiskés-kiscső-kisfaszom, és kifelé menet is vigyázol, hogy ne koszold össze magad jobban, ne csússz el az olajos trepnin, addig a Talenthuszár megvárja a segélyt (nem azt, amit a cigányok vesznek fel, mert azt ő fizeti be az államnak) és ha olyan rettenetesen mélynövésű, mint néhány kolléga, vagy annyira szar a háta, mint nekem, akkor már nem emeli fel a segéd-vonókészüléket. Ezek után meg megy a nagy vetítés, hogy ő mennyire unja ezt vagy azt a fordát! Tényleg? Volt rá ehetőség, hogy elmenj dízelátképzőre! Na, miért nem mentél? Jah, hogy büdös? Ha akkor elmész, most nem unatkoznál!

Benn beszélgetnek a győri majmok a beíróban egyszer csak bejön a nagy mozigépész -a kopaszabbik- aztán indult a matiné. Ezek meg mintha istentiszteleten lennének. Amikor kiment vártam, hogy felállva megtapsolják, de ez valahogy elmaradt. Ennyire hipnotikus hatással lehetett rájuk a mondóka, vagy nem tudom. A lényeg az volt -mielőtt kérdés lenne-, hogy milyen jó lesz nekünk, ha nem lesz 0 óra és hajnali 5 óra között feljelentkezés. Arról szó nincs, hogy 23:59-kor, vagy 5:01-kor nem lehet, illetve nem végezhetsz e ebben az időszakban. Jó reggelt!Ezért a zseniális ötletért cserébe 5% műszakpótlékról kéne lemondani. Kedves kollégám egyből meg is jegyezte: aki ezt aláírja annak jobb lesz, mert nem jelentkezik ekkor, mi meg szívunk. Szerintem ilyen nem lesz. Levezetem:

A Cég feldobta az ötletet. A szakszervesek elgondolkodnak rajta és amikor szavazásra kerül a sor, a faszkalap keleti országrész majd szépen megszavazza, mert ők kicsivel többet jelentkeznek fel ebben az intervallumban, meg egyébként is többen vannak! A legtöbb baromságot szakszervezeti szinten eddig mindig a kelet szavazta meg, a jobb ötleteket meg le! Náluk a többség, övék a hatalom! Mi meg szívunk!

Mozigépészhez volt egy kérdésem ezzel kapcsolatban -bár nem jutott el hozzá, vagy csak nem akart reagálni rá, mert túl érzékenyen érintette:

Az rendben van, hogy bejárósként -akinek ráadásul nincs autója, tehát benn kell aludnom- havonta 6-7 alkalommal kezdek, vagy végzek a fent nevezett kritikus időintervallumban? 

Azt már meg se merem kérdezni, hogyan lehet az, hogy egyes kollégák csak tartalékra járnak? Olyanokról beszélek, akik egy évvel végeztek előttem, tehát még csak nem is nyugdíj előtt állnak ugyanennyivel. Aztán utána ugyanúgy csak a tartalékon fognak vigyorogni. Bezzeg akivel együtt gyakornokoskodtam, neki miért nem adnak típust? Ő meg nekem panaszkodik, hogy engem elküldenek, őt meg nem. Nincs kifogásom ellene, hogy megszereztetnek egy halom új típust, így legalább könnyebben igazolhatok át másik csapatba...

A kép címe (nem véletlenül):

Reménysugár

Feltörekvők

Közel tíz éve fogtam először hangszert. Ez nem egy nagy szám, de én húsz éves voltam ekkor és a legtöbb zenében járatos ismerősöm már akkor öt-tíz éves hangszeres tapasztal rendelkezett. Tőlük és általam (el)ismert nagy zenészektől lestem el az alapokat. Sosem jártam zeneiskolába, vagy magántanárhoz. Volt bennem egyfajta önfejűség, gőg és magabiztosság, hogy ezt magamtól is meg tudom tanulni. Érdekelt a dolog, így nem volt kérdés, hogy végig is csinálom. Erről a folyamatról nagyjából négy évvel ezelőtt már írtam ugyanitt, úgyhogy most nem mennék bele hogyan vettem az akadályokat és tettem meg a szükséges lépéséket ahhoz szintig, amíre máig eljutottam.

Néhány nappal ezelőtt egy kedves és bájos ismerősömmel kommunikáltam és kiderült mire vette a fejét. Kíváncsivá tett -bárki érdekessé válik számomra, aki hasonló érdeklődési körre gerjed, mint én (hasonló okból kifolyólag volt lehetőségem egy megjelenése előtti könyvet olvasni, elemezni és az íróját tanácsokkal ellátni). Felmerült a "mi lenne ha?" kérdés, ami egy próbájuk meglátogatására vonatkozott. Szívesen hallgatok meg másokat, hogyan zenélnek -unokatestvérem munkásságát is követem, aki egymaga lenyomja a teljes zenekari teendőket és bízom benne, hogy kamatoztatni fogja a tehetségét- és ha kérik tanácsot és véleményt adok. Elsősorban nem az utóbbiak miatt vágtam bele a dologba, de ha már kérték, így megosztom hát velük mindazt, amit tapasztaltam. Íme:

Ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy zenekar próbájára -véleményem szerint- a teljes tagság beleegyezése szükséges. Tudni kell, hogy a zenekari próba a tagok magánszférája. Ekkor egymásra vannak utalva, közösen alakítják ki a jövővel kapcsolatos álmaikat, terveiket, meg minden mást, amit együtt szeretnének véghez vinni. Ebbe az intim közegbe belecsöppenni hívatlanul nagyjából olyan, mint rajtakapni valakit a WC-n pornó nézés közben -valaki tuti ki fog bukni!

A tagok közül egyedül a "Mágus" becenévre hallgató fiatal gitárost nem ismertem -vagy csak nem emlékeztem rá. Három éve nyúzza a gitárhúrokat, ami a játékán meglátszik. Ez ilyen. Azok a bizonyos nagy Zenészek is ilyenek voltak ennyi éves tapasztalattal. A riffek, a gitárkezelése és a kevéske tudás ezt tükrözi. Nem kell tudni háromezer számot kívülről ahhoz, hogy elismert gitáros lehessen valaki. A nagy klasszikusok megtanulása alapvetően jó segítség, csak azért, hogy technikákkal később megvalósíthassuk azokat az ötleteket, amik bennünk íródnak. A megtanult témákat nem kell mutogatni egy másik zenész előtt, mert egyrészt senki sem kíváncsi rá, mert ezerszer hallotta mindenki a kötelezőket -egyes hangszerboltokban kihelyezett felirat tiltja bizonyos dalok eljátszását (Metallica: Nothing else matters, Enter sandman, Nirvana: Smells like teen spirit, Deep Purple: Smoke on the water, stb.) - másrészt teljesen értelmetlen időpocsékolás, ha a zenekar nem feldolgozásokkal operál. Ettől függetlenül jó irányba halad, sokra viheti még, ha jobban beleássa magát, több stílusba belekóstol és elhatározza, hogy milyen zenét szeretne játszani és melyik poszton. Innentől csak a jellegzetes kliséket kell magáévá tenni és akkor igazán mágusa lehet a hangszerének!

Egyfajta izgatottságot, feszült állapotot és némi bizonytalanságot véltem észrevenni az énekesnőn. A nonverbális kifejezései mind alátámasztják az állításomat és sajnos (ezért) a benne rejlő igazi énekhangot sem hallhattam. Érezhető az orgánumán, hogy ott van az, csak most ezt nem élvezhettem. Hogy elcsúsztak hangok, illetve sokszor nem a megfelelő hangmagasságot használja a rutin hiányára utal, ha erre valaki odafigyel, akkor egy nagyon jellegzetes, némi Katey Sagal attitűddel rendelkező énekkel teheti fel magát a hazai zenei élet csúcsára.

A zenekar vezetője egy olyan hölgyemény, aki szintén képes az éneklésre, de inkább csak a basszusgitárra koncentrál. Jól teszi, de ahogy a gitárosnak, úgy neki is meg kell tanulnia, hogyan állítsa be a hangszerét. Ahhoz, hogy az az eszköz a nyakában a kezei alatt úgy szólaljon meg, mint a nagyoké, nem elég behangolni. (Az egyenes gitárnyak és az oktávbeállítás témáját már személyesen ecseteltem). A temperamentumon is változtatni kell, mert ez előbb utóbb a többieknek szemet szúr, zavaró lesz és kényelmetlenül érzik majd magukat. Egy művész se akar olyan közösségben lenni, ahol állandóan felemelt hangon leugatják. El kell számolni tízig, átgondolni a mondanivalókat és lehetőleg sértegetés nélkül megbeszélni a problémákat. A tiszteletet nem domináns kirohanásokkal és/vagy hisztériával kell kivívni, hanem a szakmai előmenetellel. A témák és a szöveg egy kezdő zenekar szintjéhez megfelelők. Személy szerint nem venném fel addig őket, amíg nincs rendesen összecsiszolva egy dal sem, a hangszerek nincsenek a helyükön, a tagok bizonytalanok abban, amit csinálnak. Minimum fél év rendszeres próbálás, gyakorlás, próbálás, gyakorlás után, amikor már van három-négy dal, amit minden tag erősnek és biztosnak érez, akkor lehet azon gondolkodni, hogy esetleg egy, vagy két csatornán felvenni egy közös zenélést. A demózást meg addig el kell felejteni, amíg mindez metronóm mellé nem megy.

A jelenlegi tagok közül egyedül a dobos nem volt jelen a próbán így az ő játékát nem vehetem górcső alá. Annyit tudok, hogy fél éve ül a választott hangszere mögött. Egy dobost sem ismertem, aki ennyi idő alatt olyan profin tudta volna verni a bőröket, hogy az akár fellépésre is alkalmas legyen, nemhogy demózáshoz.

Lehet okoskodásnak hat, valójában ez csak tapasztalat megosztás. Nekem hasonló tippeket adtak anno olyanok, akik már többet tettek le az asztalra, mint amit én valaha is le fogok. Ha bármiben tudok segíteni nagyon szívesen támogatom a feltörekvő tehetségeket. Persze a kezdeti buktatókon mindenkinek át kell esnie -ez rendszerint a tapasztalat hiánya miatt következik be. Ne fojtsátok meg egymást az akaratotokkal, ne erőltessétek rá azt a másikra. Épp ész keretein belül hagyjatok mindenkit kibontakozni a saját hangszerén (az énekesnek a torka a hangszere -ha esetleg kérdés lett volna). További kellemes zenélést mindenkinek, sok élményben legyen részetek!

Két szem közt - Kiegészítés

A márciusban megjelent Két szem közt című írásomban elég sok mindenről beszámoltam, ami a szemem műtése előtt és alatt zajlott. Nos március 28-a óta (a gyengébb memóriájúak kedvéért: aznap feküdtem a lézer alá) eltelt pár hét és jelentem a látásom szinte tökéletes! Közellátásnál van még némi homály és egy idő után előbb a jobb, majd később a bal szemem is elfárad, de ezt leszámítva már most jobban látok, mint szemüveggel valaha.

Kollégáim, ismerőseim furcsán néznek rám és nem értik, hogy mi változott. Rengetegen azt veszik észre, hogy rövidebb a szakállam. Jelezném -és remélem utoljára-, hogy lassan egy éve rövidebb. Battyhánysabb, ahogy azt egykori jegyvizsgáló kollégám szokta volt mondani. Ha nem mondom, akkor igazából senkinek nem tűnik fel, hogy nem hordok előfogatot. Ma reggel a felvigyázó segéd Józsinak tűnt fel először önállóan, különösebb rávezetés nélkül, hogy ez a különlegesség oka.

Ellenben az este némi vitát váltott ki a szemem színe. Három kolléganő állt fölém és fürkészték a milyenségét. Nagyjából ez a látvány fogadott:

Jöttek e tippek szépen. Végül VJV Rita találta el a megfelelő színkombinációt: zöldes-barna. Az idők során a kékből (mert minden csecsemőnek kék a szeme) előbb sötét gesztenyebarna lett, szinte már feketének számított, de az elmúlt néhány évben valamiért kivilágosodott és egy anyámtól örökölt zöldes árnyalat teszi változatossá. Két évvel ezelőtt a MÁV kórházban a szemész doktornő ezért mondta, hogy szép az íriszem. Még valami, amire büszke lehetek.

Néha...

Nem, nem a Tankcsapda szöveggel folytatódik a gondolatmenet. Egy teljesen más történetről van szó. Néha csak úgy felülök a choppa-ra és kerekezek. Céltalanul. Cirkálgatok a városban erre-arra. Nem akarok találkozni vagy beszélgetni senkivel, még csak zenét sem hallgatok. Ülök a kétkerekűn és gurulok. Nem tartok sehová. Inkább csak kiszellőztetem a fejem. Bár inkább csak köröket futok a történtek körül, a jelennel kapcsolatban és persze némi jövőkép is előkerül. Nem tudom mennyi ideig tartanak ezek a kis túrák, a cirkálások. Nem viszek magammal órát, se telefont és nem nézem mennyi az idő, amikor elindulok és amikor megérkezem. Akkor térek csak haza, ha megéhezem, vagy túlzottan elfáradok. Kissé felfrissülök. Amikor belépek a lakásba, letámasztom a nyekket, leveszem a cipőmet, összenézünk Ozzyval, majd visszaesem az addig elkerült mókuskerékbe: ledobálom a ruháimat, megvacsorázom, megfürdök, majd lefekszem aludni, hogy másnap kipihenten mehessek szolgálatba. És egész nap átjár egyfajta hiányérzet. Beindul a gépezet, kattogni kezdenek a kerekek és beindul a folyamat: mitől támadt az üresség? Rémisztő.

Elvont

Mostanában. Ülök és nézek. Élvezem is, mert látok, de nem érzékelem a külvilágot. Nem is érdekel. Sok minden mással egyetemben. 

Fogtam egy noteszt, teleírtam a terveimmel. Felépítettem mindennek a láncolatát. Megrajzoltam az "A" pontot, a "B"-t, aztán a "C"-t. Egy frankó, magabiztos vonallal összekötöttem őket. A vágy hajtotta a kezem és ettől kibaszottul stabil vonalat húztam. Aztán átfirkáltam egyszer. Írtam egy új listát. Új "A", "B" és "C" pontok jöttek. Az előző lapot kitéptem a noteszból mondván nem lesz már rá szükségem. Az új pontokat elkezdtem összekötni. Élveztem a tervezést, a kivitelezést. Aztán meglökték a kezem és az új ábra is össze lett firkálva. Ezt a lapot is ki kellett tépnem a noteszból. Aztán eszembe jutott, hogy tetszett az első verzió. Mi lenne, ha újra előszedném azt. Kivettem a kukából az összegyűrt lapot, kisimítottam és egy friss oldalra felskicceltem a régi terveket. Most eljutottam "B"-be és itt állok ceruzával a kezemben, húznom kéne a vonalat. És még sincs hozzá motivációm, hogy megtegyem. Időnként előhúzom a másodjára kitépett lapot, nézegetem, merengek. Elgondolkodom. Talán ezért nem mozdul a kezem. 

A láng csak pislákol. A fénye alig teríti be szobát. Szeretem a félhomályt, de most bizonytalanná tesz. Árnyék vetül a lapokra. Nem tudom jól kivenni a betűket. Kint is sötét van, az utcáról nem szűrődik be fény. Az ablakon túl is rideg és hűvös minden. Lehangoló. Csak ülök és nézek ki az ablakon. Merengek. Mostanában.

Szolgálati anekdoták - 65. rész

  Mindig különös izgatottság lesz rajtam úrrá, ha valami különleges apropó van soron. Teszem azt ilyen lehet egy hosszabb kihagyás utáni visszatérés. Most volt bennem egy plusz drukk is, ugyanis egy héttel vagyok a szemműtétem után. A látásom már a szemüveges időszakba lépett, sőt néha már sokkal jobb is. Igazából aki nem gyengén látó, vagy nem volt az, az sosem fogja átérezni azt, ami nekem megadatott. Óriási élmény és felszabadultság és öröm, hogy húsz év után nem kell előfogat! Hozzáteszem: még ez sem a végleges látásélességem, mert például az este, úgy negyed négy után néhány perccel, mikor jöttem visszafelé Ferencvárosból és haladtam Kelenföldön akkor valami hihetetlen élesen láttam mindent. Tökéletes pillanat volt. Nagyjából, mint az első söröd, vagy az első füves cigid okozta flessed. Nem számítasz rá, mikor és hogyan üt be, de amikor ott van, tudod, hogy na ez az a pillanat. Egykori párom húzott ezzel, hogy mi lenne ha úgy látnám őt, amikor élesen látok. Lehet nem is tetszene, mondta Ő. Majd talán egyszer még erre is sor kerül és akkor válaszolhatok reálisan a kérdésére. 

  A Lakberendező nem jött rá, hogy mi változott rajtam. Kérdezte vágattam e a szakállamból? Az elmúlt két hét alatt párszor megmostam, meg ahol addig "rendszeresen" randiképesre vágtam, ott most épp a növesztési időszak zajlik: viszket is rendesen, szúrnak a kis rohadékok, de ahogy annak idején, öt évvel ezelőtt, mikor a teljes kollekciót meghagytam, úgy most sem foglalkozom vele. Megvakarászom ha kedvem tartja. 

  A vezénylések között kotorásztam, amikor az egészségem felől érdeklődött a földim -ezt a jelzőt az ő esetében inkább kerülni és/vagy tagadni szoktam. Kurtán felelgettem neki. Nem állt szándékomban bájcsevegni. Pláne olyanoknak nem osztogatok magamról információt, akinek többet jár a szája feleslegesen, mint kellene és még azt a csekély mennyiséget is képes úgy megkavarni, hogy mire hazaérek nyolcan hívnak fel, hogy tényleg született e három gyerekem összenőve? Igyekeztem rövidre zárni a bájcsevejt. Győrben különben meg jobb ha az ember megválogatja kinek mit mond...

  Biztatások özönét is kaptam egy másik földimtől -bár tőle mindig-, hogy inkább írnom kéne, mint mozdonyt vezetnem. Az utóbbi időben ezen már magam is elgondolkodtam. Kétoldalú a munkaundorom és idén már áttétes is lett és szövődmények sorozatával kell felvennem a küzdelmet, de általában ledönt a lábamról ez a nyavalya. Ez vagy a koromnak tudható be, vagy inkább -és valószínűbbnek tartom ezt a diagnózist- egyszerűen már nincs motivációm. Már koránt sem vagyok egy rózsaszín őzeket kergető kajla kölyök vizsla, akinek alig két-három éve száradt meg a pecsét a jogosítványán, így sokkal nehezebben viselem, ha hülyére akarnak venni, ha három hétig minden nap szolgálatba járok, és a többi. Sajnos más területen is fellépett már ez a kiábrándultságom. Zenész játszótársam ezt azzal akarta megmagyarázni, hogy bizonyára a szakítás utáni sokkhatás. A helyzet csak az, hogy ezekről már anno a barátnőmnek is meséltem. Vagyis nem új keletű a dolog. Nem fordulok be attól, ha padlót fogok, vagy ha jön az ősz. Koránt sem. Felkecmergek a földről, lezuhanyzom, megiszom egy sört, fordítóra járok és megyek tovább. A sebeim nyalogatását meghagyom másoknak. És ebben a mentalitásomban a legjobb támaszom pedig a szomszédasszonyom. Igaz jelenleg Londonországban állomásozik ideiglenesen (Angolországban van Londonország, csak hogy tudd), de szerencsére a világ nagy hálóját kihasználva kaptam tőle egy akkora pofont, ami felért egy "Te mekkora idióta vagy, hogy megint hagytad magad elcsábítani" mondattal. Valahol mélyen éreztem, hogy effélét fogok tőle kapni. És jól esett. 

(Ettől függetlenül természetesen még hiányzik az kellemes érzés, ami a kedvesem közelében magával ragadott...)

  Elnézést az elkalandozásokért. Valójában hasonlóakon agyalunk mindannyian ott elől. Egyedül vagyunk, nincs kihez szólni és ilyenkor a vonat kerekeivel együtt kattog az agyunk is -hegesztett sínes pályán nincs kattogás: hangtalanul száguldunk. Része az életünknek. Ahogy a felelősség is. Meg az embertelen vezénylés is. Mennyivel másabb így ez a hivatás? Kicsit jobban bele lehet látni az írásaimmal. Néha azon töprengek, hogy vajon az utasaim gondolnak e arra, aki őket utaztatja, aki értük felel? A gyerkőcök igen. Rajtuk látszik az érdeklődés. Bár az inkább csak a gyerekkori kíváncsiság és a felfedező vágy megnyilvánulása. 

  A munkáltatónk annál inkább érdeklődik! Rendszeresen visszanyálaz a rendszerben, lekérdez, bekéri az okmányokat és mellékleteit, hogy aztán ártó kézzel fegyelmezzen. Mi meg feszültebbekké válunk ettől, hogy vajon mikor nyúlnak fel újra cementes kézzel a seggünkbe, csak hogy találjanak egy aprócska kihágást, ami után bérmegvonást, fegyelmit, rosszabb esetben elbocsájtást foganatosíthassanak. Nem akarok tippeket adni és elriasztani sem szeretnék senkit, de ahhoz, hogy közlekedhessünk kihágásokra van szükség. Halkan jelezném, hogy a Pesten se mennek 60-nal a nagyobb forgalmú utakon, mert a "zöldhullám" nagyjából 90-re van beállítva... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy túllépjük a sebességet. Nem! Mert azt a lehetőséget már kilőtték. Van is késés dögivel.

  Esti paripám szolgálat végén letámasztva Komáromban. Volt egy másik lovam is, de azt hidegen Fradiba húztam, hogy vizsgáljon -Győrben ugyanis két napig nincs műhely. Költségcsökkentés címén szűnt meg az éjszakai és a vasárnapi "nyitva tartás".  

  Hasonló ötlettől vezérelve és/vagy ösztönzés képpen Cégünk kitalálta a tutit. Néhányan már aláírták az új szerződést. Ahogy az este folyamán Tartalékos Rolival fejtegettük, hogy nem biztos, hogy az jár jól, aki többet keres. Aggályaink támadtak afelől, hogy vajon a Vasúti törvény által meghatározott, ám a Cég által be nem tartott, az utazási idővel lecsökkent lakáson töltött pihenőidőt pénzzel akarják kompenzálni. Vajon az NKH is egyetért ezzel? Ha igen, akkor miért? A törvény nem minden esetben törvény? Ha a Cég (most a magánvasutakat is ideértem) ugrik a kihágásokra, akkor ő miért hág át szabályokat? Túl érzékeny pontot érintettem? Ha seggbe rúgnak, akkor igen. Ha feljebb helyeznek, akkor sincs több kérdésem...

Ünnepek

Ha már közeledik az a bizonyos Húsvét, szeretnék némi magyarázatot adni arra, hogy miért is nem tartok ünnepnapokat. Ért már miatta támadás elégszer, és úgy döntöttem ideje végleg lezárnom ezt a kérdéskört és mindenkinek (már aki ezt elolvassa) tiszta legyen. Nem szeretnék ebből vitát generálni: el kéne végre fogadni az emberek egyéni döntéseit és véleményeit olyannak, amilyenek és nem azon mesterkedni, hogy azt a sajátunkra változtassuk a gondolatvilágával együtt. Sosem értettem, hogy miért nem lehet elfogadni a másik döntését és szembemenni azzal.

Jobb ha egyből az elején tisztázom -és ez biztos sokaknál kibassza azt a bizonyos biztosítékot-, hogy nem vagyok vallásos. Valóban, egyik vallási felekezethez sem tartozom, hála a szüleimnek. Köszönöm! Így viszont kaptam egy olyan előnyt, vagy lehetőséget, ha úgy tetszik, hogy magam dönthetem el, hogy miben hiszek és miben nem, mit ünneplek meg és mit nem. Ha már szóba került a miben hiszek kérdés -mert szóba hoztam- hát arról is pár mondatot ide biggyesztenék:

- Hiszek a lélekben és annak vándorlásában. Úgy gondolom, hogy a sorsunkat a születésünk előtt magunk választjuk ki és amíg azt nem értük el, addig "szenvedünk" abban a bizonyos életben. Van akinek csak pár perc jut az életből, van akinek 80-100 év. Van aki motorbalesetben, van aki szolgálatteljesítésben hal meg. Ezt mind mi magunk választjuk ki. Ha beteljesült a kiválasztott élet, akkor választunk magunknak egy újat. Folyamatosan tapasztalunk. Egészen addig, amíg teljessé nem válik a lelkünk. Mivel a világ állandóan változik és a külső körülmények befolyásolják a tetteinket, ezért nyúlhat hosszabbra egy-egy életünk, de minden be fog következni, amit előre elterveztünk. Találkozás emberekkel, balesetek, örömök, veszteségek, satöbbi. Miután leéltünk több életet is (mindent megtapasztaltunk és lelkünk "elkészült"), utána jön a végső megnyugvás, vagy a megtérés Istenhez, ha úgy jobban tetszik.

- Nem hiszek abban, hogy egy nagyfőnök irányít mindent és ő teremtette ezt az egészet. Legalábbis a Biblia alapú vallásoknál valami ilyesmi megy. És ezt követve: azt tartják, hogy a férfit Isten saját képére teremtette. De azt is mondják, hogy a férfi csak egy hajszállal kell, hogy jobban nézzen ki, mint az ördög. Akkor elég szűkös a mozgástér a férfi kinézetét illetően. Ehhez képest a nők (akit Isten a férfiból vágott ki, hogy megteremthesse) mindig a jóképű és tökéletes férfit keresik -a tökéletlen nők. Nem a tökéletes férfit/nőt kellene megtalálni, hanem azt aki kiegészít. Ha már egyik a másikból lett kinyiszatolva.

- Különösen tetszik, amikor egy magát katolikusnak valló utálja a zsidókat. Jelezném: Jézus is az volt...

Ettől függetlenül mindenki vallását tiszteletben tartom. Egészen addig a pontig, amíg nem akarja rám erőltetni a sajátját, vagy meggyőzni arról, hogy amiben ő hisz, az a tuti.

Miután a megmaradt olvasóim biztosítékot cseréltek lépjünk kicsit tovább, arra a pontra, amiről a címben már beszélni óhajtottam. Az ünnepek. Manapság egyre több van belőle. Az állami ünnepekről csak annyit, hogy egyik sem ünnep, mert egy-egy, a nemzetet ért tragédiáról szólnak, kivéve augusztus 20-át, mert az az államalapítás ünnepe.

Egyre divatosabb lett nálunk a Halloween. Aki esetleg nem tudná ez egy kelta hagyományokon alapuló ünnep, ami a boszorkányok, kísértetek és démonok ünnepe. Október 31-én tartandó, de mivel nincsenek ősi kelta vallási gyökereim, ezért nem kell tartanom. (Egyébként ennek "ellenpontja" a május 1, ami az év napos felének eljövetelét jelezte -most nemzetközi munka ünnepeként van nyilvántartva).

Legnépszerűbb ünnep a Karácsony. Keresztény ünnep és Jézus születésére emlékeznek (december 25-én). Nem vagyok keresztény így nem kell megünnepelnem. Azt az ajándékdömpinges marhaságot, amit később csináltak belőle, egyenesen visszataszítónak tartom. Gyakorlatilag az emberek feszültebbekké válnak ekkor, mint bármikor egész évben -mert azon stresszelnek, hogy minden tökéletes legyen-, pedig a szeretet ünnepének is tartják. Aztán a következő év elején felfutnak a válási kérelmeknek a száma. Nálunk a Cégnél ekkor történik a legtöbb gázolás, mert sokan annyira elkeserednek, hogy magányosan ünneplik a Karácsonyt, hogy inkább befejezik az életüket, mintsem egyedül legyenek. Szerintem mindig van kiút. Csak tudni kell megkeresni és felállni a földről, majd tovább lépni a szarokon. De ezek a lelkek ezt választották maguknak, hogy szétcsapja a fejüket egy mozdony. 

Szorosan kapcsolódó ünnep a Húsvét. Szintén keresztény ünnep -az egyik legfontosabb, mert ekkor támadt fel a Jézus (vasárnap)-, szóval ehhez sincs sok közöm. Nem kell megtartanom. 

Továbbá nem kell születés és névnapot sem tartanom, ha nem akarom. Nincs mit ünnepelnem azon, hogy megszülettem. Szeretem az életet, nem azért mondom, csak teljesen feleslegesnek tartom, hogy azt minden egyes évben újra és újra különböző kicsapongásokkal, ajándékokkal és negédes mosolyokkal tarkítsam. Ráadásul számomra kötődik hozzá nem egy negatív élmény is, így még több okom van rá, hogy ne örömködjek ezen a napon. A kerek évfordulókat (mondjuk a negyvenediket, vagy a fél évszázadosat) megünneplem majd. Akkor már talán leteszek annyit az asztalra, hogy értelme legyen az egészségemre koccintani. 

Nem kell egyetérteni velem. Nem is kérem. Egyet kérek csak: senki ne akarjon megtéríteni! Tartsátok tiszteletben a döntéseimet és az akaratomat. Csak a konfliktusok elkerülése érdekében kérem ezeket. Köszönöm!

Nemzetközi ismertség

Egy évvel ezelőtt -pünkösdkor- meglátogattam Molajban élő rokonaimat. Akkor készült ez a kép:

Borítóképként használom, ha itt van a kerékpáros szezon. Aztán jött az Inferno - 36 nevű oldal és megosztotta a képet. Azóta többen is megtették:

Nyolc órával később 30 megosztásnál tartott a kép és háromszor akkora népszerűségnél:

A képet utoljára április 5-én osztották meg, addigra ötvenhetedszer. A tetszés nagyobbik része pedig itt látható:

Jó indulatú kritika

A napokban kaptam egy jó indulatú kritikát (hát igen, van aki hozzá is szól, vagy kifejezi tetszését és nem tetszését, véleményét, nem csak átfutja):

"Tök jókat írsz, csak néha olyan hosszú."

Akkor ez most rövidebb lesz. Tessék.

Védelem

SZOKTAM TV-T NÉZNI,
 CSAK NEM KAPCSOLOM BE!

Így védem magam a hülyeségektől! 

De tényleg!