Szolgálati anekdoták - 45. rész

   Ismét eltelt pár érdekes nap és szolgálat. Készült néhány érdekes kép és gondolat. Sajnos utóbbiak felét a felgyorsult leépülésemnek köszönhetően és a feljegyzések elmulasztása miatt elvesztek és az sem sokat segít a helyzeten, hogy ma hazafelé benyomtam egy sört. Persze a kreativitásomon, valamint a gátlástalan fogalmazási módon némiképp javít, viszont a már elveszített "szállóige" jelöltjeim elszálltak.
   Következzenek tehát a képek:

Flirt klozetajtó. 
Megnézném azt az elégedetlen kisnyugdíjast aki nekiáll összefirkálni a Flirt WC-t és nagyon szívesen letörném a kummant kezeit! Legközelebb egy másik kortársa meg majd panaszkodik ország-világnak, hogy milyen mocskosak, koszosak a vonatok és hogy össze vannak firkálva! Tessék! Az agresszív nyugdíjasok lázadása miatt történik minden! Azért van némi információ hiány az illetőnél, ugyanis a jelenlegi rezsim se adta vissza... 
Az aláhúzás alatt még van két hozzászóló:

"A Parlamentben nincsenek kommunisták!"

Biztos onnan jött, ezért olyan jól informált, vagy csak elbújtak... Az alatta levő már érdekesebb, bár a golyóstoll annyira nem látszik ezen a telefonnal készített képen, de megpróbálom kibogarászni:

"Tisztelt firkáló és egy ...ban rongáló!"

Hadd kérdezzem meg: aki ezt írta akkor mi? Egyébként a mondanivalója élesen támadja mind a filces öregembert, mind a politikai nézeteit, s végezetül így búcsúzik (rohadjon meg):

"üdvözlettel: egy honfitársa"

No, az ilyen honfitársakra nincsen szükség! Egy szinten vagytok! Itt tartunk ma. Ez a magyar kultúra. De inkább lépjünk tovább, mert ez a rovat nem erről szól.

 

A perui indiánok kánaánját, 1761 tonnányi vasat vittem ezzel a masinával Csornáig (mert Sopron nem fogadott le), onnan gépmenet jöttem vissza Győrig. Itt épp Ikrényben várok a keresztre.

 

Győrben felvettem az 1037-es cipős dobozt nehezéknek, hogy Fradiban megvizsgálják. Igen, ugyanis Győrben vasárnap nincs műhely, nem javítanak semmit. Idáig jutottunk. Eredetileg a Gringóm is ott maradt volna, de teljesen be vannak táblázva, így nem tudják vállalni a revízióját. 

 

Almás de Füzitő. Pisiszünet.
Még mielőtt tekintetes H. Bálint belekötne: itt a pálya tényleg így dől!

 Mégis mire várunk?
Tatáig előre tudtam volna rongyolni a helytelenen, de hát vannak sajnos olyan szolgálattevők, akik csak a haladót tudják nyomni és megremeg a szájuk széle, ha kitérőzni kell, vagy esetleg menetirányt váltani. Innen is látszik, hogy egyikük sem volt szolgálatban valamely nagyobb budapesti fejpályaudvaron, vagy Fradiban esetleg Győrben.

Ferencváros FTH. 

Kibelezett, selejtes, letétbe helyezett, vagy alkatrészre váró ezeréves masinák gyűjtőhelye. Szomorú látni az alig 20-30 éves Szöcskéket is dögsoron látni. A háttérben épp egy ETCS-es Gigant omlik össze valami rendszerhibával.

 

Akad itt szép paripa is.

Friss, festékszagú. Valószínűleg a színes RID utasítás kivonata hiányzik a szerszámszekrényből, azért nincs bevetésen.

 

A 039-es Giganttal végül egy konténervonatot hoztam Komáromig, majd lezártam a gépet. A mozdonyirányító ugyan hazaengedett, a felvigyázótól azért megkérdeztem, hogy van e még rám szüksége, mert még tombolt bennem a tett vágy az extra csítől. Így kaptam feladatul ennek a két Daihatsunak (tudom, hogy remot Dacia, de Gyros Misitől hallottam és megtetszett) a Győrbe juttatását.
A napot végül egy doboz Borsodival koronáztam meg. Úgy éreztem, hogy ez után a három nap után -talán- megérdemlem. 

Jól esett, úgyhogy megérdemeltem...

Szolgálati anekdoták - 44. rész

   Vannak kollégák, akik csak bizonyos fordákba járnak. Nem tudni miért (de, valójában tudjuk) és éppen ezért azokba mások ritkán kerülnek be. Ilyen a már csak "Hegyesi alvós"-ként emlegetett szolgálat. Hogy én hogyan kerülhettem ide, az örök rejtély marad. Elírhatták. Vagy meglökték a vezénylő kezét, amikor készült a vezénylésem... a fene tudja. Minden esetre jól eltréfálkozhatunk rajta. Ennek ellenére nem panaszkodom, jól elütöttem az időt, melynek eredményét tenném most közzé. Hangsúlyoznám, hogy nem vagyok fotós, a képeimet se dicsekvésként, pózolásként szeretném a publikum elé tárni, hanem azért készítem őket, mert néhány ismerősöm ugyan szeretne eljönni velem egy-egy útra (ki ezért, ki azért...), erre még sincs lehetőség, ezért így próbálom őket némiképp kárpótolni a veszteségért, tudva, hogy azért ez teljesen nem adja vissza az elvesztett élményt. A képeim nem csúcsminőségűek, hanem az abszolút amatőr kategória, de vannak nálam kummantabbak is, akiknek azért van pofája a nevük után odabiggyeszteni a "photgraphy" jelzőt és inkább fognának fakanalat, vagy kapát a kezükbe, talán sokkal értékesebb részévé válnának a társadalomnak. Ez úton is üzenném nekik, hogy KURVA SZAROK A KÉPEITEK!

 

Megjöttek a takarítók.
A szekrényajtóit néhány év alatt fényesre simogatták a munkavállalók ruhái, így jól tükröződik rajtuk az utastérből beszűrődő fény.

 

Szotyolázik a tartalék.
Amíg takarítottak, körülnéztem egy kicsit az aparátommal.

 

Magánvasút pihenőben.
Előtérben az 5 km/h sebességgel bejárható pályarész kezdetét jelölő, mellette pedig egy lezárt vágányt jelző eszköz. Így haladunk...

 

Lassan ereszkedik alá a köd.
Ezen a környéken, ha nem fúj a szél -az elég ritkán fordul elő-, akkor köd van, vagy nyár...

 

Tükröződés.

Az utastér, ahogy kevesen látják. Nincsenek emberek, se neonvilágítás, csak ami kívülről beszűrődik, az utastájékoztató és az ajtózárás visszajelzők fényei. Alul a vizuális tájékoztató berendezés tükröződik vissza a vezetőállás üvegén. Mivel elég hosszú záridővel készült, így mikor a felirat a dátumról átváltott a névjegyemmé vált "INTERPICI "-re, az is a kép részévé vált.

 

Indulás előtt.
Hajnali fél ötkor zsíros köd nehezedett az állomásra.

 

Kijárat: kettő sárga. 

Szinte elveszik a ködben.

 

Hasítunk bele a ködfalba.

A térvilágítás miatt még rosszabbak a látási viszonyok.

 

Még mindig kitérőzünk...
A térvilágítás egy szupernovára emlékeztető fénygombolyag.

 

Pihenő magánvasút.

Előtérben a Floyd "Nagy Dacia", mögötte az újonc FoxRail két Schulzere. A jobb oldalon az a sötétebb folt szintén a Floyd angoloktól vásárolt ezeréves hulladéka, mögötte a Kárpát vasút Nohabja (az összes közül az ér a legtöbbet).

 

Az első átjáró.

Valaki épp hazafelé, vagy munkába tart. Az a kék lézerkard szerű fény az utolsó törpe tolatásjelző fénye. 

 

Látási viszonyok ívben.

 (a vonatok nem kanyarodnak, hanem ívben haladnak)

 

Ez a híd 20 km/h sebességgel járható.

Hirtelen jött...

 

Azok ott már Rajka fényei.

Szinte hihetetlen, de pár száz méterre balra az osztrák határ, jobbra pedig a Felvidék van...

 

... arra egyenesen tovább, három faluval arrébb pedig Pozsony!

 

 

Indulásra készen.

Már a kijárat is áll. Az első vágányon pedig egy Laminát pihen.
(Tömöri Geri kedvéért: odpočíva opladičku opladky Laminatku maketa)

Az emberi ostobaság tényleg nem ismer határokat!

A ..szkó áruházból kifelé jövet egy döndülés ütötte meg az általános fáradtságtól egyre tompábban halló füleimet. Egy ötvenes házaspár hím tagja a bevásárló kocsit az üvegajtón át akarta kierőszakolni a külvilágra. Jó indulatúnak egyáltalán nem nevezhető, korban hozzá öregedett társa zsigerből ócsárolni kezdte az üzletet, a vezetőket és azok felmenőit, hogy "van szabad megengedni, hogy csak ennyire nyissák ki az ajtót! A múltkor is nekiszaladtam!" Először is a francnak rohangál. Másodszor mi bizonyítja, hogy direkt nem nyílik szét annyira az ajtó? Talán ő állítja be? És ha műszaki meghibásodás miatt nem megy széjjelebb, akkor kinek az anyját? Ez persze nem volt elég: valószínűleg azt várta, hogy majd a rimánkodását valaki meghallja, megnyom egy gombot és a dacos nyílászáró széttárul előtte, mint egy rúdtáncos lábai a pénz láttán. Amíg ezek ketten imádkoztak a hajnali félhomályban egy váratlan fürge mozdulattal elszökkentem mellettük és hipi-hopi, már kint is voltam. Szerintem még most is ott dekkolnak és hatalmas torlódást okozva szítják az indulatokat.
Az események hatására ez jutott elsőre eszembe:

 

Szolgálati anekdoták - 43.rész

 

Helyszín: Sopron, Fűtőház.
Testközelből még nem volt alkalmam találkozni ezzel a szovjet behemóttal, minden esetre hasonlóan figyelemre méltó, mint az M62.
Önköltségben jöttem ide a 004-es Gigantért, ekkor még épp vizsgálták.
Eddig se rajongtam Sopronért -egy kibaszottul unalmas városnak tartom, ha hűséges, ha nem-, de most még egy okom van rá, hogy ne kedveljem meg: vasárnap 11 óra előtt egyetlen éttermet nem találtam nyitva, ahol kajálni lehet. Bekaphatják a főztjüket is!

 

Helyszín: Sopron személy, 1. vágány.

Ezen a képen egyszerre együtt van a múlt, a jelen és a jövő.

 

Helyszín: Pinnye állomás. 

Ha jól emlékszem az IC-vel kerültünk. Egyébként hihetetlenül ramaty a Győr-Sopron vonal és ez a gép még jobban kihozza a hibákat. Fordulás után Hegyeshalom felé sokkal simábban futott ugyan ez a jármű. Különben veszettül jó masina. Kíváncsi lennék rá, hogy mit tud terhelve, amikor közel kettő ezer tonna(!) van mögötte.

Gépmenetben így gyorsult Eneséről 0,6 kA-rel:

Szellemvasút

... ezt sem fogja olvasni!

   Három évvel ezelőtt persze nem azért indult el ez bejegyzés sorozat, memoárok halmaza, gondolataim értelmetlen kuszasága, lelkem szemetesdombja, hogy mindenkinek örömöt szerezzek a szavaimmal, hanem csak azért, mert egy-két kollégám jelezte, hogy szívesen visszaolvasná ezeket. Azóta kisebb-nagyobb sikereket élt meg ez a történet (aranyblog díjat is nyerhettem volna, ha időnként nem fogyna ki belőlem a szó, vagy nem kérnének meg a részleges hallgatásra). Több van bennem annál, mint ami visszaolvasható, de időnként elveszik a kedvem a bunkók...Egyszer kell megállnom és kész, többé nem indulok el. A minap találkoztam egy ismerőssel, aki eddig egy írásomat se olvasta. Halkan jelezném: ő az a fajta figura, aki minden kis szaron felháborodik, még azon is, ha kicsit csipkelődő is vagyok vele szemben. Üzenném: ha szorítanál pár percet a napi maszturbálásaid között némi információbevitelre, amit nem a pornósztárok mell- és/vagy farokméreteiről és filmarchívumairól szólnak, hanem a környezetedben élőkről, a kollégáidról, -sőt megkockáztatom- barátaidról szól, valószínűleg másként értékelnéd a jelenleg oly szánalmasnak, frusztrálónak és fárasztónak talált külvilágot!
  Nem áll szándékomban prédikálni. Nem vagyok pap (sem a gyermekmolesztáló katolikus fajta, sem a Sátántiszteletet tartó prédikátor, sem ortodox pópa, vagy izraelita rabbi), ez nem az én keresztem. Tájékoztatok. Egy másik szemszögből mutatom be azt a külvilágot, vagy leginkább önmagam, amit mindenki más "a vaksi szemével lát, a süket fülével hall, a tompa agyával gondol". Erre itt egy példa:

A friss tavaszi virágillat derekát szerelmesen átöleli a megfáradt szemét bűze és émelyítő táncot lejtettek a felkelő nap sugarai keltette rivaldafényben!

Magyarul:

iszonyatos klozetszag terjengett hajnali fél hétkor és a nap beletűzött a szemembe!

Vannak szerencsére olyanok is, akik "isszák szavaimat". Imádom őket. Ő értük maradt meg ilyen sokáig.

Szolgálati anekdoták - 42. rész

 Fák, bokrok, szél

   Lassan csurogtam be Bicske állomásra a páros győri személlyel. Nem volt kijárat. Megtörtént a fel és leszállás, ahogy az lenni szokott és természetesen a jegyvizsgálóim is adták az indulásra kész jelzést. Fél perccel később és miután nem indultam el, kapaszkodott előre a vezetőjegyvágóm. A kíméletlen oldalszélben egy lökéstől kigáncsolta saját magát, de kisvártatva kopogtatott az ajtón, majd betért. Szólt, hogy tájékoztatni kellene az utasokat. Kérdeztem tőle, hogy mégis miről? Erre előkotorta ócska szolgálati telefonját, amin egy központi üzeneten valami ilyesmi volt olvasható:

Bicske állomás végponti végén egy FAÁG az űrszelvénybe lóg, ezért Sztárliget és Bicske állomások között a jobb vágány kizárva. A tatabányai felsővezetékszerelők úton. Várható helyreállás 07:00. 

Jelezném: ez volt 05:58-kor! Kérdi tőlem a kollégám, hogy nem hallottam e a hangost, mert az tájékoztatott, hogy 10 perc késéssel indulunk tovább. (A legközelebbi hangszóró nagyjából 50 méterre mögöttem volt található). Mondok neki, hogy nem, de ha már ilyen jól tájékozott és befáradt hozzám, akkor -mutatva- ott a nyomógomb, meg a mikrofon, az utasokkal is megoszthatná az élményt, bizonyára őket jobban fogja érdekelni ez az apokalipszissel felérő természeti katasztrófa. Erre azt felelte, hogy erőt kell hozzá gyűjtenie és leszállt rágyújtani.
   Eltelt némi idő, másik vágányra érkezett a páratlan személy, nekünk meg megjelent a szabad. Személyzet a helyére vágódott -oda fújta őket a szél- és meglódultunk. Erősen stírültem a másik vágányt, ahol eredetileg haladnunk kellett volna, és nem sokkal az erőműi felüljáró előtt megpillantottam a szóban forgó akadályt: egy olyan baszom nagy fa kapaszkodott a vezetékbe, amit az ózdi cigányok két szezon alatt se tudnának eltüzelni! Örültem, hogy időben észlelte valaki és nem szaladtunk bele... Aztán a szári parasztok meg csak lestek, amikor az ellenkező vágányon érkeztünk meg szaros falujuk ótvaros megállójába. Akkora rohangálást a WTC összeomlásánál se volt tapasztalható...

Szolgálati anekdoták - 41. rész

   Mivel már nem vihetek el magammal senkit egy-egy útra -pedig nagyon szívesen megtenném; sokan másként értékelnék ezt a világot- ezért úgy döntöttem, időről-időre képekben mutatom meg azt, amit én látok. Tudom jól, hogy teljesen más ha az ember ott van és maga éli át ezeket, de sajnos ma már nem lehet (részben a szabályozásnak, részben a vasútfotósoknak és részben a szankcióknak köszönhetően... egy kollégát a nyáron kirúgtak, mert elvitte a barátnőjét egy útra, valaki lefényképezte, az pedig nem röstelte megosztani fészen, a vezetőség fizetett kémje meg egyből leadta a drótot az illetékeseknek, bizonyítva, hogy az ő szarrágó munkájára szükség van és pár nappal később a munkavállalót elbocsájtották). Íme a ma esti Flirtölésem:

Morfondíroztam, milyen kommentet írhatnék ez alá a kép alá, hisz amikor lőttem még csak a fényviszonyokat próbálgattam és csak most vettem észre, hogy az V. vágányra tol a 005-ös Szöcske.

Várakozás a 4811-es számú személyre a Déli II. vágányán. Az átépítés előtt nagyjából itt kezdődött a régi felvételi épület, szemben pedig a kör fűtőház állt. Ma a legótvarabb budapesti fejállomás (amióta a józsefvárosit bezárták). Kevesen tudják, de az a betonkocka, ami jobb kézre van a peron közepén, az az alul elhelyezkedő CBA szellőztetőnyílása. Amikor sütik a friss pékárut finom illat terjeng a közelében. 

Itt is a fényeket próbálgattam és természetesen ez a kép sem sikerült elsőre. A monitoron -kivételesen- nem a szokásos "C kocsi klíma hiba" jelent meg (ott van a klozet), hanem "videoberendezés hiba". 

Ugrottunk a fénysebességre. 

Ez már a reggeli Tatabánya-Győr között közlekedő személy vonat a molaji átjárónál. Nagyjából itt értem el a 120 Km/h sebességet.

Honállomás: Komárom.

Szabad a kijárat (egy teli zöld). Hasonló környezeti okokból vittem magammal az aparátot, hiszen már régóta vadászom egy ködös időjárásra. Sajnos Tetübányán fújta a szél, így ott esélyem se volt rá, pedig út közben kecsegtető ködfoltok tarkították a tájat, de sebaj, majd legközelebb.

Legálisan 160-nal.

Valójában már nem hat meg a dolog. Egy idő után mindent meg lehet unni, ahogy a száguldást is. Kilenc évvel ezelőtt (amikor a vasútra jöttem) még csak a nemzetközi EuroCity, EuroNight szaladt ennyivel, ma pedig a személyek is. Igaz a sebesség adta lehetőségek nincsenek kihasználva teljesen, de már ez is komoly fejlődésnek számít a hagyományos kék, húgyszagú ingákhoz képest.

Bízom benne, hogy a jövőben az országot átszelő vonalaink, majd később az egyéb fővonalainkra is ez a sebesség lesz a jellemző, és a mellékvonalainkon sem a nosztalgikus kocogó mozgalom lesz a mérvadó!

Gondolatok az évszakokról

   Akár hogy is, de mind közül az ősz a kedvencem. Persze, mondhatnám azért, mert ebben születtem, de igazából sosem szerettem, ha arra emlékeztetnek, hogy hát "megint idősebb lettél egy évvel, hamarosan találkozunk, üdvözlettel a Halál!" Na és ugye ott van ez a negatív mellékérzés, amit oly sokan társítanak ehhez az időszakhoz: az elmúlás. De inkább hámozzuk meg ezt a kérdést egy kicsit. Miért éppen az ősz?

   Lássuk csak. Szóval itt van a tél. Hideg van. Néha még a jegesmedve is megfagy a szatyrodban, annyira. Meg ugye a hó. Ami betakar mindent, mint a dunyha. Csak ezzel a képpel van egy kis gond: a dunyha melegen tart, a hó meg... Szeretem a telet is. A gyerekkoromat juttatja eszembe. Szánkóztunk, hóvárakat építettünk, hó-csatáztunk. Anyámék mesélték, hogy volt olyan év -még a nyolcvanas évek végén- hogy nem tudtak óvodába vinni, mert olyan kurva nagy mennyiség leesett. Pedig kb. 800 méterre lakhattunk az intézménytől. Bár akkoriban is már szerettek mindent kicsit felnagyítani az emberek. Az a tipikus bolhából elefántot eset... Ahogy elszaladt feledtem az idő úgy egyre kevésbé örültem a havazásnak. Elkéstem miatta az iskolából, aztán később a munkahelyemről. Homo traficus problematus, avagy a közlekedő ember problémája. Ez inkább csak a fejlett országokra igaz. Szibériában például pont leszarják. Ott az iskola annyira létfontosságú, mint nálunk a cosinus Pí köbgyökének integrálása. "Nem baj, majd a gyerek addig elmegy addig medvére vadászni." Szóval a telet annyira már nem komázom. Ráadásul a szemem is érzékenyebb már a fényre, így ha sokáig kell kémlelnem a havas tájat, az eléggé fájdalmasan érint. Viszont a hideg miatt nincsenek bogarak. Ez sem elhanyagolható szempont. Azt szoktam mondani, hogy télen azért van hidegebb, mert kevesen vannak az utcán. Nézd meg, nyáron tele van az utca, és meleg is van. Télen kevesen vannak kint...

   Aztán ugye itt a tavasz. Elolvad a hó. Egy merő mocsok, lucsok, meg sár lesz minden. Jó, persze eleinte izgalmas, hogy rügyezik a növényzet, bimbódzik a szerelem, a madarak is hangosabban csiripelnek, az emberek is levetkőzik a téli depresszióikat (a lányok a ruháikat is), de egy idő után unalmas. A szezon végére minden smaragd zöldbe burkolózik és fotoszintetizálni kezd. A fák, bokrok csak úgy fossák magukból az oxigént és mi élünk. Tök jó, csak most már tovább törzsfejlődhetnének. Például főzhetnének kávét. Ráadásul jönnek az áradások. Aki a hegyekben él, több száz kilométerre a legközelebbi folyótól (és több száz évre a civilizációtól), azt nem fogja tragédiaként megélni, hogy a Duna a szart is kimossa Komáromból. 

   Így köszönt ránk a nyár. Számomra a legutálatosabb évszak. Meleg van. Kurva meleg! Már nincs mit levenni magadról, gyakorlatilag az irhádat is lehúznád, csak ne izzadj már tovább, de pár elvetemült melegvérű még élvezi is. Irigylem is őket ezért, mert amíg ők kiülnek egy kőre és sütkéreznek a napon, akár csak a gyíkok, addig én megőrülök a hőségtől és óránként egy liter vizet is meg kell igyak, csak a szimpla jó közérzetemért. Igen, jól láttad, vizet. A sör jó, meg ilyenkor gyorsabban be lehet tőle baszni, de ahhoz, hogy állandóan azt vedeljem, drága, ráadásul a munkáltatóm se kultiválja. A víz még olcsó. És még van. Egyetlen pozitívum: a lányok még jobban kivetkőznek magukból...

   És eljutottunk az Őszig. A mindig változó őszig. Eleinte még zöld, de inkább már csak az a megöregedett fajta. Elkezdődik a szüret és a szarvasbőgés időszaka. Október táján a környezet elkezd élénk színekben pompázni. Utolsó táncát járja a természet. Egyre többször van rejtegető köd és hosszan tartó eső. A kék égen kövér vattapamacsok úsznak tömött nyájként, vagy egységes szürke homállyal takarják el a napsugarait. (Néhol csapadék is előfordulhat, a csúcshőmérséklet 15 Celsius fok körül várható, a Duna néhol apad, máshol árad. Hajók, vonták találkozása tilos!) Novemberre lehullanak a levelek (az emeletről pár perccel később a postás is), oltalmazó takarót von az avar a talaj fölé (amíg egy élmunkás utcaseprő össze nem gereblyézi azt) és az első hópihék lassan sztálingózni kezdenek (gyerekkoromban még így volt). A póló - rövid gatyás idő átvált a hosszú kabátosba. Nem komor ez az időjárás, csak annak az előszele. De nekem szép...

Szolgálati anekdoták - 40. rész

   Rengeteg idő adódik, hogy az ember kicsit eltöprengjen önmagán, a tettein, az érzésein (bármilyen furcsa, nekem is van), vagy a környezetén. Egyre gyakrabban szolgálatban is. Ezek nem olyan "kikapcsol az agyam és száguldunk bele a vakvilágba a hátam mögött több száz sikoltozó utassal" pillanatok, hanem a várakozást lefedő percek. Amikor magunk vagyunk, semmitől nem zavartatva. Ilyenkor van időnk gondolkodni.

   Ferencvárosba érkeztem a 154-es Giganttal eredeti tervek szerint a Hűség városába tartó tehervonatért, de még nem érkezett meg a BILK-ről. Az állomáson rendszeresített rádiócsatornán adott közlendőmet nem értette a rendelkező (nem azért mert valami érthetetlen K-Pax -i nyelven szólaltam meg, hanem mert egy határ fos az a berendezés, amit használnunk kell), ezért a személyben egy fiatal suhanc (aki vagy akkor került ki tanfolyamról, vagy még betanult) jött ki a forgalmiból és kérdezte:

- Mi kellene?

Hátrahőköltem a felháborító flegma stílustól (hogy nem köszön, azon nem lepődtem meg, hiszen ez Ferencváros, hazánk fővárosának egyik gyöngyszeme és a tökéletesített kultúra bölcsője -most néma három másodpercben emlékezzünk meg a Fradi meccsekről... köszönöm; itt jelenteném ki, hogy nem különb, mint Újpest!), de mivel közismerten jó a humorom (ah, micsoda bujtatott öntömjén), ezért próbáltam magam is adni a laza figurát:

- Két deci vodkát meg valami töményet hozzál hamar, de ha nincs akkor három sör is megteszi!

A csávó szemei a döbbenettől úgy nyúltak meg, mint a csigának, és nekem kellett visszarugdosnom őket a bakancsom orrával a mozdony küszöbéről, hogy betudja húzni őket az üres koponyájába, de mivel láttam rajta, hogy kurvára nincs ott fejben és nem érti a vidéki stílust, így tárgyilagos, száraz hangnemben közöltem vele:

- 40664-re jöttem.

Böfögött egy okét, majd visszavonult az irodába. Arrogáns fasz. Megcseréltem, aztán kievickéltem a "Dunai csonkába", hogy ott várakozzam amíg megérkezik a vonatom. 

   Öt-hat évvel ezelőtt ez teljesen normális dolognak számított. Megesett, hogy hárman-négyen is várakoztunk, sokszor órákig. Akkor még állandóan tele volt az állomás érkező és induló vonatokkal, éjszaka még a bejutás is nehezen ment. Emlékszem egy alkalommal Budaörs előtt felzárkóztam egy másik tehervonat mögé, majd így araszolgattunk még vagy másfél órán át, mire felértünk a Déli összekötőre (az, amelyik a Rákóczi híd mellett van). Ahogy közeledtünk a várakozások egyre hosszabbodtak két 4-5-6 száz méteres előbbre jutás között. A hídon aztán a rádióban a rendelkező közölte, hogy telt ház van, nem tudnak lefogadni minket, úgyhogy "várakozó álláspont"! (Ez annyit tesz, hogy helyezd magad kényelembe és hunyd be szépen a szemeidet). Ekkor gondoltam egyet és ahhoz a régi trükkhöz folyamodtam, amit még anno az egyik öreg mesterem említett: a mozdonyom lógó csavarkapcsát egy spárgával az előttem álló vonathoz kötöztem így amikor az megindul és a spárga már nem bírja a húzást elszakad, a kengyel pedig nekicsapódik a gépem alvázának, amitől majd felébredek. Hajnali fél négykor egy hatalmas döndülés rázta fel a környéket, a Dunában úszkáló halak szívrohamot kaptak velem együtt, ugyanis a módszer bevált: a spárga elszakadt, ahogy a vonat elhaladt. Többször nem csináltam meg...

   A legrosszabb a várakozás. Várni egy vonatot, vagy csak azt, hogy egyáltalán legyen valami. Ez a semlegesség, a helybenállás, a tétlenség borzalmas. Rá vagyok utalva másokra. Frusztráló. A gördülékenységet szeretem, a haladást. Nem csinálni semmit, csak nézni ki a fejemből = Halál. Bár azt szoktam vallani, amit anno egy harckocsizó mondott: minek álljak, ha ülhetek is? minek üljek, ha fekhetek is? és miért legyen nyitva a szemem, ha be is csukhatom? Csak hát ez nem mindig kivitelezhető. Állomási tartalékon például igen...

   Úgy hallottam ismét elvesztettünk egy fuvart. A vezetőség ennek ellenére újabb embereket hoz át/enged át. Kaptunk ugyan a Keletitől fordákat -most, hogy onnan is megdobbantak páran-, de keresztbe adogatják az embereket: Dombóvárról és Celldömölkről jönnek hozzánk, némelyiknek új típust és vonalismereteket kell szerezni, a mieink meg mennek a Délibe, de előtte nekik is vonalismeretet kell szerezniük. De nem kritizálok, elfogadom a döntést és bizonyára csak én nem látom a dolgok logikai mivoltát. mostanában egyre több kérdés lebeg a szemem előtt (és gondolom nem csak az enyém előtt, hanem idősebb kollégáim előtt is). Anno volt egyfajta hierarchia: a frissen levizsgázott pubik (első telesek) fél, vagy akár egy évet kizárólag az állomási tartalékokon tölthetett el. Ezalatt megtanult vasutassá válni, a kollégák megismerték az illetőt, rutint szereztek gépkezelésből, tolatásból, vonatra- és szolgálatba járásból és így tovább. Mondjuk úgy: befogadta a falka, vagy legalábbis megszokták a szagát. Ezután kikerülhetett tehervonatozni. Ismerkedés a vonalakkal, más állomásokkal és azok dolgozóival. Aztán jöhetett a személyvonat. A húgyszagú kék, nem a csili-vili rakéta. Most gyakorlatilag meg se szárad a pecsét a jogosítványán, a tojáshéj még alig foszlott le a seggéről, de már 160-nal rohangálnak úgy, hogy fékezni és köszönni nem tudnak és a legnagyobb problémát számukra az jelenti ha a Traxxon egy kicsit hangosabb a légkondi! Tudom én, hogy ezért nem ők a hibásak, hanem a rendszer. Bár... lehet, hogy a vezetésnek ezzel is van egy célja. Talán a megosztás. Bomlasztani a mozdonyvezetők híresen jó összetartását. Minek? Ennél jobban? Már koránt sincs az, mint régen, hogy egy nagyobb kollektíva összeüljön egy jó beszélgetésre egy sör mellett, vagy egy bográcsozáskor. A túr bulik is egyre kisebb létszámmal zajlanak, mert megosztott a társadalmunk. 

   Néha nem tudnám eldönteni, hogy egy-egy elejtett mondatommal ki és hogyan fog visszaélni? Szomorú tény, de sajnos ez a valóság. Abban sem lehetek biztos, hogy akik ezen sorokat olvassák szimplán egyetértenek vele, vagy nyomorult spionként rohannak majd a feljebbvalóink valamelyikéhez segget nyalni és egy szaftos kis hazugságot köré teríteni, csak hogy árthasson. Ezeknek egyet mondhatok: Pajtás! Messziről bűzlik az, akinek szaros a szája! ...

Végül aztán nyolc órát töltöttem el Ferencvárosban az irányítás magasan képzett dolgozóinak köszönhetően.

Generáción belüli különbség

Ismét péntek este van. Az utcák nappali csörtetését felváltja valami egészen más. Az új generáció kisvárosi hömpölygése. Autók fájdalmas hörgésekkel gyorsulnak, gumik csikorogva próbálnak tapadást találni az aszfaltban, megunt üres üvegek csörömpölnek a járdán. A kocsmák előtt részegedő pezsgés. A hangerő néha túlsüvölt mindenen és jól érthetően jut el a környék lakói számára. A jövő zálogának, hazánk életerősnek nemzett fiataljainak szóhasználata mélyen alulról nyaldossa a kultúrát, de leginkább köszönő viszonyban sincs vele, ezért röpködnek az éjszaka csendjében különböző nemi szervek és azok nedvei, valamint a díszes társaság egyes egyedeinek vér szerinti felmenőinek becsmérlése és egyéb szitokszavakkal való illetése.

Hogy én mit keresek itt? Épp hazafelé tartok, egy fárasztónak mondható szolgálatból. Csak pihenésre vágyom és nem a nyüzsgésre, a tébolyra, az alkohol mámorára és a fentebb ecsetelt verbális eszmecserékre.

Szolgálati anekdoták - 39. rész

Egy éjszaka, négy Óriás társaságában.

A sort a 037-essel kezdtem, komáromi váltással és Fradiig jutottam vele. Pár órát beszélgettem a helyi Felvigyázóval, meg a fűtőházi szekussal, majd nagyjából hajnali fél négy tájban érkezett a 028-as egy DuFis vonattal, amit átcincáltam Kelenföldre. Érkezésem után nem sokkal jött a váltás, én pedig egy hegyesi kollégát juttattam közelebb a megérdemelt pihenéshez azzal, hogy leváltottam a 143-asról. Azon csak elfordítottam a széket, a lábaimat egy másikkal alátámasztottam és várakoztam nagyjából fél nyolcig, amikor végre valahára megérkezett a 047-es. A fékpróbához készülődtem amikor is hívott az irányító, hogy ennyi volt, már nem fog beleférni az időmbe, hogy ezzel a vonattal elinduljak, úgyhogy az IC912-vel visszarobogtam Győrbe. Ekkor hallgattam a Consumptiont!

Szolgálati anekdoták - 38. rész

   Az eddigi részek mindig egy adott szolgálat után íródtak. Most rendhagyó módon előtte készül. Ennek csak egyetlen oka van: maga a téma. Ugyanis ismerőseim többsége már feltette a kérdést: "könnyű mozdonyt vezetni?" Most nagy vonalakban vázolom, hogy mikor milyen és aztán mindenki szívja magába a kívánt információkat. 
   Maga a vezetés nem nehéz, mert mindössze pár kart mozgatunk. Kapcsolókat kezelünk, elfordítunk egy kormányszerű eszközt akkor gyorsul, ha pedig magunk felé húzunk egy kart, akkor pedig lassul. Szuszog, kattog, füstöl, berreg, csörög, csattog, világít, mozdul, zakatol. Leginkább a figyelés a legmegterhelőbb. Állandóan, mindenre. A pályára, a menetrendre, az időre, a sebességre, a különböző mérőműszerekre, a rendellenes jelenségekre. A hirtelen eseményeknél pedig azonnali és határozott döntéseket kell hozni. Ezen felül kétféle szolgálatról beszélhetünk:

   Amikor könnyű: ezt akkor szoktam mondani, ha egy rövid fordulót teszek például Győrből elvágtatok a Délibe, majd vissza Komáromig. Olyan rövid is, amilyennek hangzik. 240 kilométer, korszerű, kényelmes motorvonattal. Egyetlen és legnagyobb hátránya, hogy nagyjából ezek a szolgálatok 6-7 órásak, vagyis a havi kötelező utazási időhöz sokat kell az otthontól távol lenni. Könnyűnek számítanak az olyan szolgálatok is, amikor éjszakásban van pár óra kiállásunk -esetenként a kritikus időben (hajnali 2-3 körül). Az éjszakát egyébként is arra találták ki, hogy az ember pihenjen. Ezért nem tudom elfogadni, amikor ellenőrző közegek lepik meg a pihenő munkavállalót. Ha már álmatlanságban szenvednek, vagy nincs otthon szex, mert már az asszony is undorodik tőlük, akkor miért nem mennek ki a kertbe kapálni? Miért kell azt csesztetni, aki pihenne?

   Amikor nehéz: ezt akkor szoktam mondani, amikor szarrá vagyok hajtva. Több száz kilométert vezetek, a 12-ből 13 órát a gépen töltök és ezek után is van egy seggfej, aki be akar vésni egy-két óra állásidőt. Ilyenkor nem vágyom másra csak egy sörre, egy zuhanyra majd az ágyra. Nem, még mielőtt bárki is kérdezi, egy ilyen után nem sok energia maradna a szexre (maximum némi romantika, meg összebújás, de előbb vagy utóbb így is, úgyis mély álomba szenderülök). Időnként akkor is fárasztó ha csak szimplán meleg van, vagy túl hosszú ideig vagyok kitéve nagyobb zajhatásnak. Az teljesen kikészít (akkor nem egy sört kívánok meg). A legrosszabb kombináció az éjszakás tehervonati szolgálat előzetes rápihenés nélkül. Az teljesen gatya. Agyhalottként botorkálok haza és az elmúlt négy év alatt annyira megtanultam az utat hazáig, hogy már csukott szemmel is megy. Így aztán néha köszönés nélkül elsétálok ismerősök mellett, ők meg megsértődnek és kikiáltanak bunkónak. 

Közepes állapot nincs. Vagy ilyen, vagy olyan. Mindig változatos. Nincs két egyforma szolgálat. Érdekes és izgalmas. Csak néhány kolléga unalmas, vagy érdektelen, de bizonyára ők is ugyan így vannak velem...

Hogy milyen lesz a ma éjszakám? Az a felvigyázón és a mozdonyirányítón múlik majd. Tehervonatozni fogok, az biztos. Hogy hány kilométert vezetek le az még kérdéses. Hogy hazaérek e, az is. De ez már csak egy ilyen hivatás... 

Csak egy nap

   Péntek este van. Nem rég tértem magamhoz. Lassan összekészülődöm. Leganézom a cipőmet, felhúzom a kék pólót és kilépek az ajtón. Visszalépek felvenni egy gatyát. Aztán másodszor is nekivetődöm az útnak. Sajnos a sors, de leginkább a szolgálati beosztás készítő másként gondolta el ezt az estét. Ahelyett, hogy egy cimborám születésnapján tobzódnék mindenféle örömökben egy raklap hozzám hasonló egyeddel, inkább egy teljesen más irányba hurcolnak a lábaim. A nappali "nyüzsgést" a fiatalok fékevesztett szórakozásaik veszik át az utcán. Ilyenkor mindig előfordul, hogy folyik az alkohol a torkokba és azon kívülre, esetleg megszúrnak valakit egy késsel, vagy egy törött üvegdarabbal, vagy egy húsz centi körüli húsdarabbal. Nemre és korra tekintet nélkül...

  A vonatra felszállva kollégám tájékoztat az aktuális Céges aktualitásokról. Jókedvűen beszélgetünk Győrig. Szálláshelyemül egy koszos, segg és testszagtól bűzlő öltöző végén lévő szoba szolgál. Kivételesen egyedül vagyok. A nyugalom ennek ellenére nem biztosított. Az ablak a Tanácsházára nyílik és bár csukva van, az utca és a tér zaja (autók, lányok és fiúk vegyesen), valamint az állomáson elhaladó vonatok morajlása nem a béke szigetét biztosítják.

   Így köszönt be a szombat. Ébresztő 4:40-kor. Öt perccel később már józan, "kipihent" állapotban jelentkezem szolgálatra. Gyors eszmecsere, megemlékezés néhány gyengébb képességű dolgozóról, majd váltás és irány a Déli. Aztán vissza Komárom. Majd ismét a tehénszaros Déli és újra Komárom. Ingajárat. A végszó Tatabányán következik be. Elcsigázottan mégis némi lelkesedéssel (gondolva az esti koncertre) hazautazom. Néhány élelmiszert összekapkodok az állomás közeli óriási lerakatban, fizetek és sietek drága otthonomba. Gyors kaszni mosás, fordítóra járás, szedelőzködés. Közeleg az esti móka. Megfordul a fejemben, hogy kellene némi gyorsító, ha nem akarok összerogyni Szilasig. Hamar leugrom a közeli kimérésbe, ahol magamhoz veszem a nukleáris horderejű kávét, amit kértem és jó társaságban elfogyasztom egy sör kísérővel. Miután visszaáll a normál vérnyomásom távozom és a frászt hozom a Gangon egy ideje várakozó Bálintra. Lassan megérkezik a csapat és útnak indulunk.

A buli szenzációsan sikerült, nagy sikert könyvelhettünk el a kis létszám ellenére is. Valamikor hajnali 2 körül értem vissza a lakásba, ahol némi frissítés után rongybabaként zuhantam az ágyamba. A fáradtság ellenére megérte. Kurvára meg!

Kis esti gondolatok

   Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Fel-fel tekintek, hogy ezt, vagy azt a szót helyesen írtam e le, de csak katatón matatok. Fogalmam sincs hol járok. Gondolatban sem. Talán kicsit ott is kiégetett a napok óta tartó forró nyár. Trópusi. Időnként olyan kibaszott nagy volt a páratartalom, hogy néha azt hittem moha nő a seggemen. Sokáig nem húzhatja, ha még eltart egy darabig az augusztus. Pedig el fog. Még csak most kezdődött. Emlékszem gyerekként nagyon vártuk, hogy végre jöjjön a szünidő, a nyár meg a napsütés. A ház, ahol felnőttem egy medence mellett áll. Szinte az egész nyarunkat a strandon, vagy a locsolókocsi után bicajozva, időnként meg a Duna partján töltöttük. Hjajj, azok a régi nyarak. Volt egy fagyizó is a kocsma mellett, ahol csavaros fagyit lehetett kapni. Talán akkor nyaltunk ott utoljára, amikor még húsz forint volt. Még a régi, nem ez, ami most van. A fagyi is más volt. A legjobb mégsem Molajban, hanem Szőnyben leledzett. A magtár és az Kórház között, a kis ABC-vel szemben. Néha apám stikában befizetett két-három gombócra, amikor hozott haza azokról a jó kis szombati, vasárnapi családi ebédekről. Ezzel akart lekenyerezni, hogy ne szóljak az ő rövidjeiről. Egy öreg, fekete Csepel biciklin járt mindenhova. Horgászáshoz a vázhoz kötözte a botjait, meg a szákot, a hátára felvette azt a sok kacatot rejtő zsákját és úgy ment a halra. Másnap reggel meg csak pislogtunk -anyám meg szentségelt- hogy tele a kád mindenféle kopoltyússal. Azok a szerencsétlenek meg csak ostobán tátogtak a pokol tornácán. Emlékszem alkalmanként hatalmas harcsák is jutottak, a többi kis szerencsétlen meg alig fért el egyik-másik mellett. Aztán mind a kondérban kötött ki. Apám csinálja a legjobb halászlét! Sok mindenhez (nem) ért, és a pörköltet is 35 változatban készíti, majd 38-ban rontja is el, de a halászléje verhetetlen. Kár hogy egy nyomorult alkoholista vált belőle. Pedig felnéztem rá. Hittem benne. Aztán...

   Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy el kellene húzni innen. Lelécelni egy szó nélkül. Talán egy nekrológot írnék, hogy "Hosszú gondolkodás után elhunyt. Temetésére senki ne számítson. Utolsó akarata, hogy akinek kedve, igyon egy kupicával az emlékére." Aztán kész. Nem érdekelne, hogy mit hagyok hátra, ki sértődik meg, mihez kezdenének azok, akik oda juttattak, ahová a múltbeli cselekedeteik miatt láncolva érzem magam és még mindig függnek tőlem. Jó lenne. Gyakorlatilag a nulláról indulni. Egy ismeretlen helyen. Távol mindentől és mindenkitől. Nem lenne civilizációs zaj, mentális szemét, hazugságok és félrevezetés, gúnyolódás, sirámok, kötelezettség... Egy csomó olyan dolog, amiktől jelenleg szívesen megszabadulnék. Persze nem lennének ott a barátaim, néhány ismerősöm. Ők egy ideig biztos hiányoznának, de aztán előbb-utóbb úgyis jönnének az újak, akik a régiek helyébe lépnek. Hiszen ez történik mindig. Vannak, akiket elveszítünk és vannak, akik belépnek az életünkbe. Egyesek csak pár órára, egy röpke édes éjszakára, mások napokat, hónapokat töltenek velünk. De senki sem marad mellettünk örökké. 

   Egy ismerős érzés nyugtalanít. Enyhe, húzódó fájdalom a jobb kézfejemben. Ha belegondolok, hogy mi mindenre használja az ember ezeket a végtagjait. Rengeteg hatásnak ki van téve. Számomra a leggyakrabban gitárpengetésnél és bizonyos karok húzogatásánál szükséges használnom. Ha-ha-ha. Nem a maszturbálásra gondoltam. Az már egy ideje nem köt le. Unalmas. Vannak olyan cselekvések, ízek, illatok, tárgyak és emberek, amik egy idő elteltével már nem kötnek le. Unalmassá válnak számomra. Nem könnyű finoman megfogalmazni, vagy körülírni ezt a szót és ezért erősen hathat majd egyeseknek, de ez van. Szóval ha már nem foglalkozom valamivel/valakivel, akkor ennyi volt. Tovább lépek. Ez inkább csak a természetemből fakad. Egyszerűen nem tud a monotónia lekötni. Valószínűleg sormunkásként az első hónapon belül felakasztanám a testem. Ahhoz, hogy az érdeklődésem ne lankadjon folyamatos változatosság szükséges. Állandó megújulás, felfrissülés. Nem vagyok az a típus, aki nyolcvanszor áll neki taszigálni egy szekeret, hogy hátha beindul. Ha nincs ami húzza, akkor ott rohad meg, ahol épp leledzik. Nem azt mondom, hogy nem adok esélyt a dolgoknak. Nem! Csak ha valami meg akar dögleni, akkor hagyom, hogy akarata szerint legyen. Persze most meg lesznek páran, akik elkönyvelnek egy sémát és nem mélyednek bele a kérdéskörbe. Vagyis ők is otthagynak. Magamtól nem adok ki mindent magamból...

   Megfordult már a fejemben párszor azok a gondolatok is, hogy miért nem lettem ez, vagy miért nem amaz. Miért tettem, amit és miért nem? A válasz pedig a legkézenfekvőbb: egyszerűen mert ezt választottam. A lelkem ezeket a cselekvéseket, történéseket, boldogság töredékeket, szenvedés morzsákat akarta épp megélni. Aztán ha futok még egy kört, akkor meg elképzelhető, hogy gyilkos leszek, vagy nő. Vagy alien -bár itt nem él ilyen... Jó lenne időnként megtudni, hogy mennyi van még hátra. Nem ebből a ciklusból, hanem hány testet tehetek még tönkre. Eljutok e a végső szellemi megnyugváshoz -hogy a keresztények is értsék: mikor jut a lelkem a mennybe/pokolba- még mielőtt az emberiség végleg tönkre nem teszi a földet? Bár a boldog tudatlanság is áldás. (Gondoljunk csak bele: hányan örülnek neki, ha kiderül, hogy életük szerelme félrekufircol? Inkább ne tudj róla, nem? Mondjuk én azt szoktam mondani, hogy ha más kell, akkor inkább eredj és légy azzal boldog. Hoztál egy döntést, akkor tarts ki mellette, engem meg felejts el! Szoktam e haragudni? Minek? Mindenki magára haragudjon, ha a partnere elhagyja. Akkor valamit vagy nem adtál meg neki, vagy telhetetlen az illető -utóbbi esetben meg jobb is ha megszabadulsz tőle.)

   Lassan hanyatt vágódom. A reggel már kopogtat az ajtómon. (Inkább az, mint a TEK). Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Még egyszer átolvasom, aztán ennyi volt. Jöhet az álommanó és szórhatja a homokot szememre.

Szolgálati anekdoták emlékére, avagy folytatódik e a sikersztori?

   Amikor ez a sorozat elkezdődött, az pont azért történt, hogy a szolgálatom közben történt érdekességeket elmeséljem. Ahogy telt múlt az idő egyre több kollégám csatlakozott azok táborához, akik érdeklődve falták a szavaimat. Jóleső érzés volt hallani, mikor azzal fogadtatok akár az állomáson, a rádiócsatorna, vagy a telefon túlsó végén, hogy mikor jelenik meg a következő írásom. Mondhatom, hogy ti tettétek ezt a blogot azzá, amivé vált. Népszerűsége és jó híre lett a gyilkosa is: sajnos eljutott olyanokhoz is, akik -fogalmazzunk úgy- rosszul vették a kritikát, pedig csak a valóságot írtam le, kicsit felspécizve, a magam módján, úgy kupicásan. Egy bejegyzés után aztán jött az intő jel, illetve az utasítás, hogy az internetes naplóm lapjaira karcolt szavak túl hosszúak -messzire elértek- ezért úgy döntöttem igyekszem másként fogalmazni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Ezzel csak az a baj, hogy ez így nekem nem megy. Vagy kerek perec kiadom magamból, amit gondolok, vagy befogom a pofám. A köztes állapot csak lószar. Nagyjából ezért nem jelentkeztem ilyen írással mostanában.

   A minap egy kiöregedett kandeláber fáradt sárgás fénye alatt ácsorogtam a hatodik és a hetedik vágányok közötti peronon, és csak az motoszkált a fejemben, hogy a kurva életbe, régen az efféle szituációkat mind történetbe csavartam. Ha nem is a szolgálat alatt történteket, akkor épp azt a sok szart, ami épp akkor/addig felgyülemlett bennem és kikívánkozott; csupa mocsaras, süppedős, mélyre leszippantó mentális zűrök összessége, vagy épp egy rakás mosolyogtató bohóckodás. Sosem terveztem (tervezem) meg, hogy miről írok, csak ami épp eszembe jut. Sokszor csak úgy folynak a szavak, az ujjaim alatt sürögve, vígan kattognak a műanyag billentyűk, talán még annál is gyorsabban, mint ahogy verbálisan valaha is kifejeztem magam. Utóbbival egyébként is vannak gondjaim...

   A lámpa alatt csak azon töprengtem, hogy miért is nincs folytatás? Írhatnék bármiről kikerülve a Cég vérszomjas cenzúráját, hiszen a képesség -talán nagyképűség nélkül mondhatom- ott van bennem, csak a megfelelő eszközzel kell előcsalogatnom azt. Viszont mi van ha szar lesz? És ha utálni fogják? A pozitív visszajelzéseket mint egy dolina nyeltem magamba és mintha nem is lett volna, úgy estem indokolatlan letargiába. Mohó lettem. Az újabb és újabb dicséretek begyűjtése vezérelt és ha mutatók nem úgy alakultak, ahogy vártam végem volt. Számtalanszor visszavonulót akartam fújni. Ennek ellenére most is itt püfölöm ezt a nyomorult klaviatúrát...

   Lesznek e a újabb sztorik? Nem ígérhetem. Lesznek e mélyen szántó gondolatokkal foglalkozó irományaim? Nem én írom a legjobbakat, de elképzelhető, hogy ezzel a műfajjal is újra foglalkozni fogok. Egy biztos: fél év szünet után most újra kedvet kaptam -vagy talán akarva-akaratlan inspirációt Valakitől. Szóval tessék szemlélni az üzenőfalat, kedves olvasóm, mert a kupicablog visszatér!

Gang, sör + cigi

   Vannak, akik ennek a három szónak a láttán kapásból tudják, hogy mit is jelentenek, mert vagy már hallottak róla, vagy mert már részt vettek egy efféle eseményen. Akik még nem tudják, azok előtt nyitva áll ez a kérdés és bármikor részt vehetnek rajta, amennyiben hajlandóságot mutatnak az alapvető szabályok betartására. 

   Az egész lényege alapjaiban nem a káros szenvedélyek vég nélküli kiélésén nyugszik (de nincs kizárva semmi), hanem a megismerésen. Ez nem olyan, mint amikor lemész a haverokkal egy züllött ismerős arcokkal teletömött csehóba, és bárki bele-, vagy hozzád szólhat és elvonhatja a figyelmed. Ez annál sokkal személyesebb. Itt nem számít, hogy mi a vallásod, vagy a politikai nézeted, a nemed, vagy hogy milyen zenét hallgatsz, hanem csak is az, hogy mennyire vagy képes megnyílni egy másik személy előtt, aki elvileg az ismerősöd. (Az biztos, hogy ha politikai és/vagy vallási beállítottságodról próbálsz meggyőzni: lelőlek)! Hidd el, vannak megdöbbentő történetek, leginkább arról, hogy ki mennyire ismeri (vagy mennyire félre ismerte) a másikat, de ezek mindig "a négy fal között maradnak". Az alapszabály az, hogy bármi ami elhangzik, vagy megtörténik, az a itt is marad! Mint a templomban, csak a papokkal ellentétben én nem rohanok a rendőrségre ha egy gyilkosságot osztasz meg, illetve nem molesztálok fiatalkorúakat. 

   Páran megfordultak már nálam abból az ötszáz ismerősből, akit az arcos-könyv ismerősömként tart számon. Persze ennek a tízszerese él a világban (mert nem minden ismerősömnek van profilja a facebookon), de a legtöbben csak futó ismeretségek és nem biztos, hogy én is igényt tartanék a mélyebb megismerésükre. Az emberek átlagosan 30-40 emberrel tartanak fenn állandó kapcsolatot és ismerőseik 70%-ával másfélszer beszélgetett hosszabb ideig (ez persze pszichológusokra és fodrászokra nem igaz). Vannak olyanok a környezetemben akik már lassan 10 éve ismernek, de csak néhány hete tudták meg (hogy az ötös Lotto várható főnyereménye... he he), hogy pár éve zenélek, viszont van olyan, akivel kb. fél éve hozott össze a sors és mégis olyan belső, bizalmi kapcsolat alakult ki, ami -mindamellett, hogy hatalmas megtiszteltetés- sokkal magasabb értéki szintre emelte számomra, mint ahogy azt gondolhattam volna, vagy mint néhány régebbit. 

   Sokkal többre tartom az efféle privát beszélgetéseket, mint amikor valaki begubózik a maga kis négy fala, a két-három barátja által nyújtott "mindent megbeszélünk egymással" védőszárnyai alá és ha megkérdezem, hogy "mi újság van veled?", mert csak szimplán jó fej és valóban érdeklődő vagyok, nem pedig az a suttyó, akinek néhány gyökér tart, akkor a válasz csak egy "semmi különös". Akkor tartsd meg magadnak, baszod! Jó, persze, értem én, hogy nem akarod elmondani, mert nem vagyunk olyan belsőséges viszonyban, de ugyan meg tudod e mondani, hogy miért? Tettem, illetve mondtam ellened bármit is? Nem. Szóval akkor csak szimplán nem érdekelnek a belső köreiden kívül mások... És még én vagyok a zárkózott... (Ezt már (vissza)hallottam. "Mert nem járok el szórakozni." Ezen múlik? Kurvára nem. Ugyan ezen az alapon lettem lealkoholistázva: az rendben van, ha valaki minden pénteken és szombaton öntudatlan szánalmasra issza magát, de ha én megiszom egy-egy sört szolgálat után, vagy akár naponta, az már nem. Akkor már csak egy magányos piás vagyok. Na, innen látszik, hogy azt sem tudod, ki vagyok...) Egyszerűbb valaki felett az első információk, vagy tapasztalatok alapján ítélkezni. Aki másokra hallgatva megvet valakit, az ostoba. Miből gondolod, hogy az adott személy számodra semmilyen értéket nem tartogat? Azért mert a barátod/barátnőd, kollégád/kolléganőd így tájékoztatott? Attól, hogy neki negatív élményei vannak, neked miért kell magadévá tenned az ő faszságait? Senki nem születik rossznak, vagy gonosznak. A körülmények tesznek minket azzá, akivé válunk és/vagy aminek látnak. Nincs ok, okozat nélkül! Ahhoz, hogy objektíven vizsgálhassunk egy tényt, meg kell vizsgálnunk minden irányból, nem elég csak az érem egyik oldalát szemlélni. Lehet, hogy a világ legrondább házának pincéjében egy aranybánya rejtőzik, vagy a legszebb festményt egy penészes kartonra pingálták fel. Ha nem nyitsz ajtót a világra, a világ sem fog eljönni hozzád és csak annyit látsz belőle, amennyit a kémlelőnyílás enged. Az meg kibaszottul kevés...

   A kérdés már csak az, hogy képesek vagyunk e ebben a nyomorult és eltorzult rohanó világban megállni egy pillanatra, kiülni a gangra, egy padra, vagy a járdaszegélyre és mélyen beszélgetni egy adott személlyel kötetlenül a megismerése érdekében, vagy inkább hagyjuk az egészet a picsába és csak sodródunk tovább az árral, a látszólagos kényelembe beletörődve, majd belefulladva... ?