Snitch one - 1. rész

Sokan azt mondják, hogy a drog rossz. Valójában nem az anyag okozta élmény az, vagy az általa szerzett pénz, hanem csak a börtön, amit az állítólagos igazságszolgáltatás kiszab a terjesztéséért. Világ életemben igyekeztem úgy alakítani a dolgokat, hogy megússzam a sittet, így amikor egyetlen kiútként alkut ajánlottak, rögtön belementem. Pedig a szüleim egyenes, becsületes embernek neveltek és gyerekként se köptük be a másikat, hogy mentsük az irhánkat.

Minden az ezredfordulón kezdődött, egy Gino Fontana nevű, olasz-amerikai maffiózó szilveszteri partiján, ahol megismerkedtem a crackkel. A lejtőn ekkor tettem meg az első lépést és később már nem csak használtam, de árultam is az anyagot, ami végül a lehető legmélyebbre rántott.

Hogyan válhat egy hétköznapi srácból hírhedt alvilági drogterjesztő a Los Angeles-i éjszakában, hogyan lesz valaki beépített informátor és hogyan adhatja fel ez a fickó egykori mentorát és egyben főnökét, egy legendás maffiózót büntetlenül és hogyan úszhatja meg mindezt? És miért vállalja be még egyszer azt a rizikót, hogy aztán az ország másik felén segítsen felszámolni egy másik bűnszervezetet, tudva hogy egyetlen hajszálon múlik az élete?

A nevem Rocco, alias Roland C. Coleman és ez az én sztorim.

1.

Egy szerényen megvilágított 3x3-as kihallgatóban ültem a megyei büntetés végrehajtási intézet narancssárga kezeslábasában és egy fűző nélküli tornacipőben. A falakat halványkékre festették, hogy kellemes, nyugtató hatással legyen a helyiségben tartózkodókra. Berregni kezdett a központi zár, kinyílt mögöttem egy ajtó és belépett rajta valaki. Döndülés jelezte a nehéz nyílászáró visszacsukását. A vendégem cipőjének gumitalpa minden lépésnél élesen nyikorgott a fényesre vikszolt padlón, szinkronban az olasz bőr felsőrésszel. Egy köteg akta landolt előttem a fémasztalon, amihez hozzáláncoltak, majd rövidesen egy férfi állt meg velem szemben a túloldalon. Úgy nézett ki, mint a középkorú Kevin Costner. 

- Jó napot, Mr. Coleman! A nevem Doug Dunham, a DEA-től. 

DEA? Mi a szart akarnak ezek tőlem? – futott át az agyamon. Nem feleltem az ügynöknek semmit, csak hümmögtem. A fickó rátenyerelt az asztalra, felcsapta az aktát, hogy lássam a tartalmát, majd így folytatta:

- Van róla elképzelése, miért vagyok most itt? – fürkészett mereven, mint aki bármit is le akarna olvasni az arcomról. Frissen vasalt vékonycsíkos inge, borotvált képe és az egyszerű karikagyűrűje arról árulkodott, hogy nős. 

- Ha egy ilyen fickót küldenek ide, az valószínűleg vádalkuról akar majd fecsegni – söpörtem le magam előtt az asztallapról a nem létező port. Flegma és fellengzős kijelentésem cseppet sem lepte meg.

- Jók a megérzései.

- Nincs mit mondanom – vontam meg a vállam.

- Azt mindjárt gondoltam… Elolvastam az aktáját. Ismerem az életét.

- Egy lószart. Fingja sincs róla!

2.

Egy californiai kisvárosban, Burness-ben születtem, Fresno-tól néhány mérföldre, keletre. A szüleim egyszerű emberek voltak: anyám egy takarítócégnél dolgozott 16 órákat, apám sebesült veteránként otthon piált. Egyedüli gyerek voltam, de így se éltünk túl jól. Úgy nyolc éves koromtól kezdve már nem sokat voltam otthon. Leginkább a környékbeli srácokkal bandáztam. BMX-szel száguldoztunk az utcákon, a járdán, az autók között és a frászt hoztuk mindenkire. Autók lámpáit, ablakait törtük be, kukákat borogattunk és hasonlók. Idővel egyre később jártam haza, és nagyobb terepet jártam be a bringámmal, amivel könnyen meg lehetett pattanni egy-egy csíny elkövetése után. Emeltük a tétet és már nem értük be az egyszerű randalírozásokkal. Elcsentünk boltokból ezt-azt, amit vagy magunk használtunk fel, vagy az iskolatársaink közt eladtunk.

Maga az iskola nagy általánosságban untatott, így állandóan csavarogtam, az osztály- és iskolatársaimmal verekedtem és nem számítottam jó tanulónak se, viszont a sportolás nagyon érdekelt. A mi sulinkban a testnevelésért felelős tanár az Európában divatos fociért rajongott, ezért nekünk is azzal kellett foglalkoznunk. Eleinte középpályás poszton játszatott, de mivel mindenkit felrúgtam, aki az utamba került, így előbb hátvéd lettem, majd kispados – az állandó kiállítások miatt. Ettől persze egyre kevesebbet foglalkoztatott a mester, ezért egy nap bementem hozzá és közöltem vele, hogy többé ne számítson rám. 

A középiskolai tanulmányaimat a Fresno High-ban végeztem. A pubertás nagy hatása miatt a magam útját akartam járni. Ebben az iskolában a baseballt erőltették, de én a kosárlabdára vágytam. Sajnos az akkor 180 centis magasságommal a második legmagasabbnak számítottam a csapatban, így sok esélyünk nem adódott a tíz-húsz centivel magasabb és javarészt fekete srácokból álló, más intézmények játékosaival szemben. Az állandó nyeretlenség rendesen elcsigázott, ezért egyre több időt töltöttem a konditeremben és testépítéssel kezdtem foglalkozni.

Új célt tűztem ki magamnak és pankrátornak akartam állni. Amikor apám a konyhában vedelt, vagy kiütve fetrengett valahol, mindig a meccseket néztem a nappaliban. Többnyire az egyik barátom, Kenny társaságában, aki szintén nagy pankráció megszállottnak számított, de a sporthoz elég nyeszlett alkata volt és nem is akart ezen változtatni. (Később kiderült végstádiumban lévő leukémiát diagnosztizáltak nála és még az érettségi előtt meghalt). A középiskola utolsó évében felkerestem az egyik Fresno-i edzőtermet és teljes gőzerővel erre koncentráltam – az iskola helyett. Összeszedtem a cuccomat otthon és beköltöztem az egyik edzőtársam bérelt lakásába. A napomat hajnali ötkor kezdtem nyolc mérföld lefutásával, aztán nyolc órát töltöttem egy étterem konyháján mosogatóként, hogy némi pénzt keressek. Meló után mentem az edzőterembe, ahol estig edzettem. Elsősorban a felépítésemen kellett dolgozni, hogy minél látványosabb legyen és több trükköt meg tudjak csinálni. Este nyolckor beültem az autómba és egy pizzéria futárjaként dolgoztam éjfélig. Mikor ott végeztem, felvettem a napi bérem (egy családi pizzát, meg pár dollárt) és haza mentem. Ez ment egészen addig, amíg le nem léptem Fresnoból.

A mester egy alkalommal elhívta Steve Austin-t, a híres pankrátort, hogy tartson előadást a profi világról és mutasson pár fogást nekünk. (Ez néhány héttel azután történt, hogy ’96-ban legyőzte a WWF bajnok Jack „The Snake” Roberts-et, a King of the Ring-ben. Nem sokkal később a Wrestle Mania 13-ban őt zúzta le „Hitman”.) 

Amikor kezet ráztunk azt mondta nekem:

- Mintha a fiatalkori önmagamat látnám. – többet nem is szólt hozzám.

A különbség mindössze annyi volt, hogy akkor még nem nyomtam 120 kilót és a korom ellenére egyre kopaszodó, Mickey egeresre hullott hajszerkezetet viseltem. Egykori példaképem ellátott bennünket pár tanáccsal, amiknek aztán végül semmi hasznát nem vettem, mert egy év múlva abbahagytam a pankrációt és azalatt nem túl sok, nagy nyilvánosságot kapó versenyen vettem részt. A rajongásom teljesen megszűnt a sportág iránt, hiszen a meccsek egy előre megírt forgatókönyv alapján zajlanak és a valódi bunyóhoz semmi köze. Ráadásul a helyi alvilági körök mélyen benne voltak, ezért sok pénzt jelentett a szereplőknek és edzőknek egyaránt, akiket rendesen megkentek. Gyakorlatilag ők írták a forgatókönyvet. Aki nem állt be a sorba, az elhullott a süllyesztőben - vagy valamely út mellett. A pénzre viszont szükségem volt, ezért addig maradtam, amíg nem jött össze a költözéshez szükséges lóvé.

Alig múltam huszonöt, mikor az egyik meccsemen megtalált egy filmes producer. Azt mondta pont olyan karaktert keres az egyik filmjéhez, mint én. Adott egy címet, hogy keressem meg, ha érdekel a dolog. California-ban nagyjából minden ötödik ember vár egy ilyen ajánlatra, nekem meg gyakorlatilag a kezembe adták. Egy nap aztán beültem a szakadt ’69-es Dodge Charger-embe és lehúztam L.A.-be. 

3.

Los Angeles mérföldekkel különbözik Fresnotól – és nem a távolság miatt. Az a hatalmas város rengeteg ember, kultúra és náció fura olvasztótégelye. Gyakorlatilag az USA tömörített verziója. Vagy inkább a világé. Az egész város pezseg, mindig megy valaki valahová, mindig történik valami. Azonnal ráharaptam az ízére! Tudtam, éreztem, hogy megérkeztem.

Az első utam természetesen Bill-hez vezetett, hiszen nem ismertem akkor még senkit odalent rajta kívül. Tinédzserként úgy gondoltam, hogy mindenki, akinek köze lehet a filmekhez, az Hollywoodban él, vagy Beverly Hillsben, mint Hugh Hefner. Viszont ez a faszi, a pornós Bill Coltrane harminc mérfölddel délebbre, Long Beach-en lakott és egy kétszintes házat bérelt a Cedar Ave és a W. 7th street sarkán. Nem túl nagyot, de minimum háromszor akkora, mint amiben felnőttem. Innen intézte az ügyeit és itt is forgatott sokszor – amit addig még nem tudtam. Az épülettel szemben áll a Second Church of Christ (2005 óta Second Samoan Church néven fut), ahová néhány lány átjárt gyónni a forgatások végeztével. Azok után, hogy telerakták a seggüket és a szájukat, leöblítették némi Krisztus vérével és testével, amitől úgy gondolták, mintha a lelküket üzemi mosógépekkel tisztították volna patyolatfehérre. 

Bill egy növésben lévő, százharminc kilós, állandóan izzadó fickó volt. Mindössze három dolog izgatta: a lányok, a pénz, amit a lányokkal keresett és az evés. Amikor bekopogtam az ajtaján, akkor is épp a száját tömte valami kajával – a szomszéd szobában meg épp három srác tömött egy talán húsz éves csajt. Mikor meglátott felkelt a helyéről, megtörölte a kezét egy szalvétában és szélesre tárt karokkal kibillegett az asztal mögül. Úgy fogadott, mint a maffiás filmekben a Don a beosztottjait, aztán atyaian meglapogatta a hátamat és megkérdezte ennék-e valamit, és hogy miért csak fél évvel később kerestem meg? Mindezt egy szuszra.

- Kösz, most nem kérek semmit. Azért csak most jöttem, mert a benzinre még össze kellett kaparnom a lóvét… Mondd, Bill: mégis milyen forgatásra akarsz rávenni? Csak nem erre? – mutattam a vállam fölött a másik szoba felé, ahol teljes gőzzel zajlott az akció. A főhősnő síkosítóért nyögött, amikor a mexikói rendező épp nem osztotta az utasításokat. (Ugyanezt a fickót pár évvel később Oscarra jelölték, de végül Scorsese lett a befutó „A tégla” című művével). 

- Talán nem éppen erre gondoltál, mikor filmezéshez invitáltalak. Viszont ebben több az élvezet, és ha jól csinálod, még sokat hozhat neked a konyhára! 

- Úgy tudtam, hogy ebben a szakmában a lányok a főhősök. 

- Ebben van némi igazság, de azért az emberek többsége azt szereti nézni, ha farkalják őket, így faszikra is szükségem van. – bizalmasan közelebb hajolt és sugdolózni kezdett – Ráadásul ezek a csávók már kezdtek az agyamra menni. Öt-tíz percig tudnak dolgozni, elmennek és minimum fél órán át várni kell, mire újra bevethetőek. Remélem Te strapabíróbb vagy! – kacsintott esetlenül.

- Ezt nem tudom miből szűrted le, Bill, de tíz percnél jobb az átlagom, igen. – feleltem zavartan.

- Nézd, Roland, ha nekem dolgozol, ígérem, hogy a legjobb csajokkal fogsz dugni, ráadásul még pénzt is kereshetsz vele.

- Mennyiről lenne szó?

- Ez függ a filmek mennyiségétől és az eladásból befolyó összegtől. Minden filmed után 10% az enyém. Negyven százalék jár a cégnek, ami a működéshez kell. Könyvelők, eszközök, a stáb, stb. A maradék ötven százalékon osztozol a színészekkel.

- Nem is tudom, Bill… Nem egészen erre számítottam… Inkább még alszom rá egyet, ha nem gond.

A nagyfőnök csalódott volt, hogy nem fogadtam el egyből az ajánlatát. Kiballagtam a házból, beszálltam a kocsimba és elhajtottam. Kerestem egy áruházat, ami elég tágas parkolóval rendelkezett és a Dodge hátsó ülésén éjszakáztam.

Másnap reggel kopogás ébresztett. Egy benga néger zsaru állt az ablak túloldalán és intett, hogy tekerjem le az ablakot. Lassan kikászálódtam a kocsiból, hogy megnyújtóztassam az elgémberedett tagjaimat. Igazoltam magam és félkómás fejjel voltam akkora marha, hogy megkérdeztem tőle, nem tudja-e véletlenül merre van egy sorozóiroda? Azt hazudtam neki, hogy munkáért jöttem a városba, de nem jött be, ezért inkább a hazámat szolgálnám. Azt felelte, hogy szívesen elkísér. Azt azért nem gondoltam volna, hogy az irodába is bejön velem, és bemutat mindenkinek.

A sorozó tiszt a tengerészgyalogság veterán őrmestere idióta mosollyal sorolta a pozitívumokat, mélyen elhallgatva a negatív részeket. A néger zsaru végig ott strázsált felettem, így amíg alá nem írtam, nem menekülhettem meg. Amikor mindez megtörtént, mindketten kedélyesen kezet ráztak velem. Így kerültem a tengerészgyalogság Camp Pendleton bázisára felmérő gyakorlatra. Egy hónapig bírták elviselni a nem akarásomat, végül kiselejteztek. Megkaptam a hivatalos „katonai szolgálatra alkalmatlan” papíromat, az egy hónapért járó zsoldot, majd felszálltam az első buszra, ami visszavitt L.A.-be. Természetesen Billhez mentem. Még az a meló is kecsegtetőbbnek bizonyult, mint nyakig dagonyázni a sárban, vagy nyelni a port szaros napi negyven dollárért.

4.

Billnek szüksége volt rám, nekem meg őrá – vagy legalábbis annyira, hogy pénzhez jussak. Szállást a forgatás helyszínéül szolgáló ház emeletén kaptam, szerencsére ingyen. A napjaim nagyrészt azzal teltek, hogy forgattam, vagy eljártam gyúrni. Maga a testépítés segített levezetni a stresszt és jó állóképességhez juttatott. Mivel maga a sportág nagyjából húsz százalékban áll a súlyzók emelgetéséből, a maradék inkább a táplálkozáson múlik és az életvitelen, így viszonylag hamar elértem a száztíz kilós súlyt. A filmeken és a hozzájuk készülő promóciós anyagokon jól nézett ki, ahogy egy feszülő izomzatú fiatalember közösül, vagy feszít egy mások számára szex-istennőnek titulált lánnyal, valójában iszonyatosan üresnek éreztem mindezt. Erre persze évekkel később jöttem csak rá, hiszen akkor és ott mindezt csupán pénzkereseti lehetőségnek véltem és egy jó bulinak. Ha elmentem egy szórakozóhelyre, a közeli boltba, vagy a partra és találkoztam olyan – legtöbbször – férfival, aki látta valamelyik filmemet, akkor büszkén gyűjthettem be az elismerő pillantásokat. (A nők – akik általában titkolják, hogy pornót néznek – legtöbbször kacéran méregettek és hamar a gatyámra vonták a figyelmüket).

Hetente nagyjából öt-hat filmet készített a Bill által irányított cég. Ehhez harminc állandó nő, tíz férfi, három rendező és két operatőr állt rendelkezésére, néhány egyéb feladatot végző személy mellett. A nagy műveken többnyire nem a színészek hangja hallható, hanem egy másik csapat által utólag rákevert szinkron. Ez a legtöbb alkalommal sokat javított a végeredményen, hiszen a legtöbb csaj csendes és/vagy a forgatás alatt alig ad ki hangot, valamint a rendező utasításait is el kell valahogy tüntetni. A lányoknak többnyire Deb, a testes sminkes kölcsönözte a hangját, míg a faszikét maga Bill.

A főnök szerette kényeztetni a kedvenc színészeit. Puccos éttermek, menő partik a legkülönb helyeken. Mindig két lányt vitt magával, hogy lássák mekkora csődör és azután, hogy bekerültem a stábjába, mint valami testőrt cipelt magával. Egy darabig csak kirakati bábunak számítottam, de valahogy ’99 februárjára megváltoztak a dolgok.