5.
Az ezredforduló előtt Bill hónapról hónapra egyre nagyobb lábon élt, amíg mi, akik neki güriztek és termelték a lóvét, nem jutottunk egyről a kettőre se. Igaz elköltözhettem az emeleti rémálomból, de egy olyan házba a Lorelei Ave-re, amit szintén a góré bérelt nekem és három másik kollégámnak. Ezért cserébe elvárta, hogy 0-24-ben a hét minden napján a rendelkezésére álljak, ha hív.
’99 május elején forgattuk a Porn Wars: Penis menacet, az abban az évben megjelenő legújabb Star Wars film pornós adaptációját. A megjelenését a Baljós árnyakkal egy időben tervezte Bill, de valami közbe jött. Vagyis három illető, akik az első nap betoppantak a stúdióba. Szövetnadrágot, sport zakót és drága napszemüveget viseltek - még az épületen belül is. Egyenként akkorák voltak, mint én. Nem sejtettem, hogy kikről van szó, úgy gondoltam, hogy promóterek, vagy üzlettársak, így nem foglalkoztam a dologgal, viszont néhány perc elteltével túlordították az alattam nyögő színésznőt. A következő pillanatban Bill irodája felől olyan hangok érkeztek, amik arra engedtek következtetni, hogy felborítottak ezt-azt, összetört néhány üveg és hasonlók. Leszálltam a lányról és a zajok irányába siettem – csakúgy alle natur. A három fickó akkor már kifelé lépdelt Bill irodájából. Az egyik pénzt számolt.
- Mi folyik itt? – dörrentem rá az elől haladóra.
- Törődj a magad dolgával, gigoló! – a következő pillanatban egy vipera csúszott szét a kezében és váratlanul tökön vágott vele. A fájdalomtól kétrét görnyedtem, mire a harmadik előttem elhaladó fickó arcon térdelt, amitől elterültem a padlón.
Nem sokkal később a felettem toporzékoló, a Padme Amidala-t alakító színésznő hangjára tértem magamhoz. Totál kiborult a történtek miatt – nem sokkal később felmondott és a filmet nélküle kellett befejezni. Billt a stáb többi tagja próbálta magához téríteni. Arra a napra befejeztük a forgatást és a góré jelezte, hogy mindenkit szabadjára enged, kivéve engem és a kivételesen késve érkező Muqaddas Haslemet, aki a produkcióban Darth Mault alakította.
- Mi történt Bill? Kik voltak ezek?
- Nem véletlenül kértem, hogy ti maradjatok csak itt, Rocco. Most ütőképes testőrökre van szükségem. Egy kis stikli miatt fenyegettek meg.
- Annak a kis stiklinek az egyik részét számolta az a digó?
Nem felelt, csak bólintott. Megtörölgette a homlokát és lazított a már amúgy is laza nyakkendőjén.
- El kell mondanod, hogy miről van szó, és hogy mibe keveredünk bele, ha betámadnak.
Muqaddas - akit mi csak Muqee-nak hívtunk - helyeslőn rázta a fejét. Nem volt egy atomfizikus, mert az élete korai szakaszában pár K1 meccsen szétverték a fejét, de jó megérzései voltak. Hosszas csend következett, mi türelmesen vártunk, Bill pedig elmesélte, hogyan jutott az alaptőkéjéhez a pornós produkció elindításához.
6.
Még ’95 tavaszán került kapcsolatba egy helybéli olasz származású gengszterrel, Frank Marciano-val, aki az egyik legendás hírű New York-i maffiacsalád vezetőjének, Cirillo-nak a megbízottja volt. Frank-et azért küldték át L.A.-be, hogy átvegye az irányítást az elkanászodott, elszakadásra készülő helyi érdekeltségek felett és félreállítsa a műveletet irányító Dont, Michael Castigliano-t. Bill egy elég komoly kölcsönt vett fel Marciano-tól, de mivel a főnökünk elég hamar vissza tudta azt fizetni a kamatokkal együtt, így Frank bosszús lett – több kamattól esett el, mint, ahogy azt remélte -, ezért újabb kölcsön felvételére kötelezték. Bill-nek nem volt túlzottan nagy szüksége rá, de belement, csak hogy békén hagyják. Naiv volt. Miután azt is visszafizette, már nem tudtak vele mit kezdeni, így megzsarolták. Ez ’97-ben történt, amikor Barbara még a felesége volt és néhány hónappal azelőtt, hogy én leköltöztem volna a városba. Azt mondták a főnökömnek, hogy vagy fizet fél millió dollárt, vagy elmondják a nejének, hogy a pornós lányokkal csalja. Mivel erre fényképes bizonyítékot is tudtak szolgáltatni, így megdönthetetlen váddal került szembe. Bill egy idő után beleunt a zsarolásba és inkább mindent elmondott a feleségének, aki persze azonnal beadta a válókeresetet. Ettől nem lett jobb a helyzet, mert így már tartásdíjat és a maffiás pénzt is csengetnie kellett. Viszont Marciano elkövetett egy hibát: a pénzt mindig egy adott partin kellett neki átadni. Egy ilyenen ismerkedett meg Gino Fontana-val, akit történetesen Frank mutatott be neki.
Gino a Los Angeles-i alvilág egyik meghatározó drogkereskedőjének számított, aki már a nyolcvanas évek vége óta építette a karrierjét. Ugyan nem nézték jó szemmel, hogy kábítószer kereskedelemből szedte meg magát, az azzal megszerzett pénz mégis jól jött a családnak. Hiába lépkedett magabiztosan a ranglétrán felfelé, a legfelső fokra nem juthatott fel Michael Castigliano miatt, aki igyekezett aláásni a tekintélyét. Keleten nem nézték túl jó szemmel, hogy egy felfuvalkodott nápolyi, aki csak egy kinevezett Don így viselkedik egy ősi szicíliai család sarjával, ezért elrendelték Castigliano kiiktatását. Felmerült az esélye, hogy a helyére majd Gino kerül. Fontana rövid időn belül eleget tett a kérésnek és mikor a munkát elvégezte, azt az üzenetet kapta Keletről, hogy Frank-kel küldik el a jutalmat. Marciano viszont eleve úgy érkezett Kaliforniába, hogy átvegye az irányítást a helyi olasz érdekeltségek felett. Gino joggal érezhette úgy, hogy rendesen megmalmozták, viszont ő még a régi elvek embere volt, így lenyelte a békát.
Miután Bill és Gino összeismerkedtek egyre közelebb kerültek egymáshoz. A közös ellenség egyik napról a másikra üzlettársakká, és barátokká kovácsolta őket – már amennyire ebben a világban ez előfordulhat egyáltalán. Segítették egymást, amiben lehetett, azonban a tartozás továbbra is fennállt Marciano felé. Bill úgy okoskodott, hogyha kiderül, hogy Gino már az üzlettársa, akkor Frank majd békén hagyja és azt a bizonyos kamu-tartozást nem kell visszacsengetnie. Fél évig nem fizetett és így jutottunk el a ’99 májusának ominózus veréséhez.
7.
- Szóval most itt tartunk. – fejezte be Bill a mesedélutánt.
- Egyetlen megoldás van csak, főnök: el kell mennünk Gino haverodhoz. Csak ő segíthet ebben a helyzetben. – szögeztem le kategorikusan.
Bill egy darabig merengett, a tekintetét az ablakon át az utcára vetette. Elég rossz passzban volt a veréstől függetlenül is. Homlokán patakokban folyt a veríték. Végül rászánta magát és felhívta az olaszt. Viszonylag szűkszavúan, tömörítve ecsetelte a történteket, aztán hallgatott egy darabig, amit egy-egy „rendben” és „jó” szavak cserélgetésével tört meg. Amint befejezte a tereferét, letette a készüléket, gondterhelten ránk nézett, egy koszos ruhazsebkendővel megtörölgette a homlokát és kifújta a levegőt, amivel egy óriási követ lökött le a nyomás alatt álló szíve párkányáról:
- Este szükségem lenne rátok. Testőrökként.
Muqeeval egymásra néztünk, ő megvonta a vállát, jelezve részéről rendben. Szavakkal már én közvetítettem a főnöknek:
- Ott leszünk. Szükségünk lesz vasakra is, vagy bőven elég lesz a jelenlétünk?
- Ginohoz megyünk, nem leszámolásra. Nem kell aggódnotok. Nincs szükség fegyverekre és különben is sértésnek venné.
Négy órával később felvettem egy fehér szövetnadrágot, bordó selyeminggel, amit félig kigombolva viseltem, beültem a főnököm által biztosított ’98-as Ford Explorer-be, útközben felcsíptem Muqeet a Lakewood boulevard-on, majd a stúdióhoz hajtottunk. Amikor beléptünk Bill egyből lebaszott minket:
- Hogy néztek ki?
Végignéztem magunkon, de semmi kivetnivalót nem találtam a ruházatunkban. Bár Muqee sárga ingje elég gáznak hatott az apró vitorlás hajó mintákkal.
- Ugyan már, Bill. Mégis mi a bajod?
- Neked keresünk egy másik inget – mutatott Muqee-ra -, Te meg gombold be jobban. Úgy nézel ki, mint egy olcsó strigó. – Ez utóbbi nekem szólt. Az egyik gardróbból előkerült egy cseredarab, de a társam nem rajongott csíkokért és vissza akarta venni a hajóit. Bill persze hallani sem akart róla és sürgetve kitessékelt minket az autóhoz.
Egyenesen az északi Marina drive-ra hajtottunk. Muqee az anyósülésen meredt előre szótlanul, én vezettem, Bill pedig egész úton idegesen törölgette a homlokát a hátsó ülésen annak ellenére, hogy mellbimbó hegyesítő fokozaton fagyasztott a légkondi és a sötétített ablakokon át is elég kevés fény juthatott az utastérbe.
A kikötőben a Captain’s Locker-be beszélték le a találkozót. A parkolóban alig találtam helyet, azt is elég távol az étteremtől, így elég sokat kellett nyílt terepen sétálnunk egy meglehetősen nagy célponttal. Az étteremben Bill egyenesen Gino asztalához ment, mi hűségesen követtük. Ahogy közeledtünk két olajos képű fickó pattant elénk és megállásra kényszerítettek.
- Vieni! – utasította Gino az embereit, akik ettől függetlenül megmotoztak bennünket. Az olasz mellett üldögélő testőr minden kérés nélkül felállt, hogy átadja a helyét Bill-nek.
- Egyetek valamit, amici! A vendégeim vagytok! – körözött a drága órával díszített karjával Fontana.
A szomszédos asztalhoz ültünk le Muqee-val és az egyik testőrrel. A következő pillanatban egy csinos pincérnő libbent hozzánk felvenni a rendelést. Eltelt néhány perc, mire kihozták az étkeket, ami alatt csak üres fecsegés zajlott a két főnök között. Gino közben a fehérborát kortyolgatta a poharában. Le mertem volna fogadni, hogy külön hozzák neki Szicíliából. Amíg ettünk meglepő csend uralkodott – pedig olaszokkal voltunk. Mikor mindenki befejezte, Gino felkelt az asztaltól:
- Hajókázzunk!
Az étteremmel szemben várakozott öt, vagy hat jacht. Az egyik 70-80 láb hosszú lélekvesztőre mentünk fel, aminek cseppet sem meglepő módon Gina volt a neve. A hajó tatján kialakított, fehér bőrből készített ülőgarnitúrán ültetett le minket a vendéglátónk. Egy matróz eredeti olasz fehérbort szervírozott fel, a hajó pedig lassan kifutott a nyíltvízre. Menetirány szerint csak Bill és Gino ült, a testőrök pedig a két oldalon, egymással szemben. Valahol félúton Long Beach és a tengeri olajfúrótornyok között álltunk meg. A víz csendes volt és az a hatalmas jacht lágyan ringatózott a felszínén.
- Itt nyugodtan beszélhetünk. Mi a probléma, Bill?
- Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék ebben az ügyben. Bejött hozzám Marciano három gorillája és megint pénzt követeltek. Azt mondták, hogy ha kell, elviszik a felszerelést és velem együtt felgyújtják az egész házat, ha nem fizetek. Ezt én már nem bírom, Gino! Besokalltam! Az üzlettársam vagy, így már ez téged is érint. – a sírás határán könyörgött a főnököm. Szánalmas látványt nyújtott.
Gino nem felelt. Szigorú arcéle rezzenéstelenül méregette Bill-t. Egyszer csak felkelt a helyéről és a hajóhíd alá vezető lépcsőhöz sétált. Valakinek leszólt valamit olaszul és beállt a tat közepére. A lépcsőn Marciano jött fel komótos léptekkel. A helyi digó vezér roppant elegánsan nézett ki. Vékonycsíkos sötétkék öltöny, borvörös nyakkendő, tükörfényesre suvikszolt cipő és az elmaradhatatlan Valton kalap. Bill majdnem összeszarta magát a puszta látványtól. Mi tagadás: tekintélyparancsoló jelenség volt.
Mindig lenyűgözött az a fajta elegancia, ahogy az olasz-amerikai maffiózók öltözködtek. Nem azért, mert márkás és drága holmikban mutatkoztak, hanem mert volt stílusuk. A legtöbb bűnöző úgy öltözködik, mint a hétköznapi emberek, vagy ha épp az edzőterembe indulnának. Az utcai bandák tagjait is könnyen fel lehet ismerni: azonos színű pólók, nadrágok, vagy kiegészítők, jellegzetes tetoválások, stb. Elvárásoknak kell megfelelniük, ezzel szemben Marcianonak például egyedi stílusa volt. A klasszikus vonalat képviselte, mégis volt benne valami, ami megkülönböztette a többi börtöntölteléktől.
- Hallottad mivel vádolt Bill.
- Menzogna, Gino! – ezután mondott még valamit olaszul, de Gino egy határozott pofonnal belé fojtotta a szót. Láthatóan ettől mindenki meglepődött, hiszen Marciano akkor és ott mindenkinél nagyobb hatalommal bírt. Talán John Gotti óta senki nem merészkedett ilyen messzire.
- Úgy beszélj, hogy ők is értsék! – sziszegte Gino. Ettől persze az elegáns maffiózó feje egyre vörösebb lett és láthatóan hatalmas sértés érte, aminek rövidesen hangját is adta. A következő jelenetsor villámgyorsan játszódott le:
Marciano üvölteni kezdett – olaszul. Gino mindezt megunva a hátulra tűzött, polírozott Berettáját előrántotta, és egy szempillantás alatt főbe lőtte a főnökét. Két újabb lövés dördült el, amit a vendéglátónk egyik testőre adott le a nagyfőnök mögött tétován álló kísérőre. A bort szervírozó matróz és a hajó kapitánya ebben a pillanatban került elő és sietve elkezdte felszedni a fehér padlóburkolatot, amiről kiderült, hogy csak egy óriási ponyva. Ahogy közeledtek felénk felemeltük a lábunkat. A néhai Marcianot és a kísérőjét a bort szervírozó matróz belecsomagolta a felszedett anyagba. Gino testőrei a hajósokkal a két tetemhez egy-egy horgonyt erősített, majd a vízbe dobták őket. Mikor ezzel megvoltak serényen takarítani kezdtek. Az egész jelenet végtelen precizitással, már-már rutinszerűen zajlott le. Fontana közben visszaült Bill mellé és bort töltött maguknak. Hátradőlt a hófehér bőrrel szegett garnitúrán, mint aki jól végezte dolgát és alig láthatóan mosolygott. Az elégedettség ült ki rá.
Akkor és ott bűnrészessé váltunk mindhárman. Az olaszok nem először láttak, vagy csináltak ilyet. Mi viszont igen. Akkor még nem sokat tudtam a maffiáról, se a törvényeikről, de azzal még a legostobább piti bűnöző is tisztában van, hogy mit jelent a betyárbecsület.
Gino hamar a tudtunkra adta, hogy innentől a lekötelezettjei vagyunk. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Marciano kiiktatására megkapta az engedélyt a keleti parti kollégáitól, így valójában nem lettünk volna kötelesek a kívánságait lesni és állandóan a szolgálatára lenni, amikor csak óhajtja. Neki jól jött egy pénzéhes balfék, a két testőre és a virágzó pornós biznisz. Bill megnyugodott, hogy végre L.A. legnagyobb maffiózója áll a háta mögött és bármikor kihúzzák a szarból. Nekünk pedig attól a ponttól nem kellett többet filmezni, hiszen főállású asszisztensekké és egyben testőrökké léptünk elő. Persze azért néha bevállaltunk egy-egy munkát, de csak ha a partner is jól nézett ki.
Egy héttel az eset után Bill elküldött Ginohoz valami nagy borítékkal. Nem kérdeztem mi van benne, ő pedig nem kötötte az orromra, csak annyi utasítás járt mellé, hogy menjek el az olaszhoz és adjam át neki. Fontana egyik villája, ahová mennem kellett, nem messze állt Hugh Hefner híres otthonától. A kapuban egy kutyás őr strázsált:
- Mit akarsz itt? – vakkantotta az sportzakós fickó.
- Gino Fontana egyik csomagját hoztam.
- Nem hiszem.
- Nekem elhiheted. Itt van, ni! – lobogtattam meg neki a borítékot.
- Ide vele!
- Nem úgy van ám az pajtás! Személyesen kell átadnom a górénak és nem adhatom ki a kezemből! Úgyhogy vagy engedj be szépen, vagy szólj neki, hogy itt vagyok és jöjjön ki érte, de a helyedben nem kockáztatnám meg az utóbbit.
A bakter egy rövid ideig állt mereven, amíg felfogta a hallottakat, majd egy walkie-talkie-n közölte pár szóval a jöttömet.
- Ki küldött? – faggatott a kutyás őr.
- Bill.
Az információ továbbítása után megnyílt előttem a Los Angeles-i alvilág egyik főhadiszállásának kapuja. A hatalmas, kovácsoltvas kapu automatikusan tárult szét, én pedig behajtottam rajta. Az épület elé leparkolva egy másik járőr lépett hozzám, aki sebtében megmotozott, majd intett, hogy beléphetek a szentélybe.
Hatalmas, kétszárnyú faajtón át egy nagy csarnokba léphettem. Márvány járólapon perzsaszőnyeg, afelett kristály csillár fogadta az érkezőt. A bejárattal szemben fából ácsolt lépcső vezetett az emeletre, mely a falnál két irányba ágazott el. Az előtérből jobbra könyvtár és dolgozószoba, balra étkező és egy nappali kapott helyet. Talán nem meglepő módon minden helyiség elegánsan volt berendezve a legkülönbözőbb és legdrágább holmikkal. Igazi burzsuj rongyrázásnak éreztem.
Egy „lakáj” érkezett a fogadásomra. Szürke szövetnadrágot viselt fekete mellénnyel, ami alatt barna bőr hónaljtáskában egy Glock lapult meg. Jéghideg kék szeme arról árulkodott, hogy mások élete árán akár többször is bizonyíthatta főnökének hűségét, lojalitását.
- A főnök a dolgozóban várja. Kövessen. – recsegte tipikus szicíliai hangján a filigrán bajusza alatt a „komornyik” és megindult az említett irányba. Diszkréten kopogott az ajtón, majd benyitott. – Egy úr keres! Billtől hozott valamit.
Mario, a lakáj félrehúzódott az útból, intett, hogy bemehetek, majd kettesben hagyott bennünket. Fontana abszolút nem zavartatta magát és tovább pakolta a több köteg pénzt az antik íróasztaláról a széfjébe. Tartóztattam magam és nem közelítettem felé, amíg nem ad rá engedélyt, nehogy tolakodásnak vegye, így csak távolról integettem neki a borítékkal:
- Jó napot, uram! Bill küldi önnek ezt a kis csomagot!
- Áh, Rocco! Örülök, hogy magát küldte, nem azt a… másikat. – ezalatt Muqeet értette, de maga Bill mondta, hogy külön engem kért erre a feladatra. Ekkor még nem tudtam, hogy valójában mekkora fajgyűlölő és hogy a felmenői közt többen is a fasiszta Olaszország lelkes harcosai voltak a második világháború alatt - tehát a vér nem válik vízzé.
Kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas székében, majd teátrálisan magához intett.
- Parancsoljon, uram! – nyújtottam át neki az asztal felett a borítékot.
- Foglalj helyet. – vette át, hogy aztán hanyagul maga elé dobja.
A magas kartámlájú bőr fotel szinte megsüllyedt a súlyom alatt és teljes testi valómat magába nyelte. Hülyén éreztem magam, abban a szituációban és pozícióban.
- Mondja: jól érzi magát ebben a pornózásban?
- Nem panaszkodom, uram.
- Hagyjuk ezt a megszólítást… Vállalna esetleg más munkát is, vagy megelégszik azzal, amit Bill nyújt?
- Tetszik ez a testőr meló. Nyugis.
- Sportolt valaha?
- Amatőr pankrátor voltam Fresnoban.
- Az nem sport. – hosszan végigmért, majd így folytatta: - Nem volna kedve inkább nekem dolgozni?
- Ön is elindítaná a pornó bizniszét?
- Dehogy. – kacagott fel erőltetetten. – Megbízható, jó kiállású emberre lenne szükségem.
- Már megbocsásson, de önnek tudtommal rengetegen dolgoznak. Miért én?
- Oh, hát persze. Sokaknak adok munkát. A többségük velem van már a kezdetek óta, mint például Mario, és valóban megbízható munkaerők, de nekem most külsős emberre van szükségem új feladatok elvégzésére.
- Miféle feladatról lenne szó?
- Egyelőre csak testőri, és sofőr pozícióról. Új világot élünk és az utcán fejlődő feltörekvő brigádok egyre nagyobb fenyegetést jelentenek nem csak a szervezetem, hanem a családom számára is. Ezt nem hagyhatom! Nekem kell megóvnom őket. Gondoskodnom kell róluk. A feleségem és a gyermekeimnek is el kell jutniuk épségben, ahova épp menni szeretnének. – egyes mondatokat olyan megfontoltsággal és jelentőségtartalommal adott elő, hogy abból tisztán érezhető volt a helyzet komolysága.
- Miből gondolja, hogy én megbízható vagyok?
- Ugyan! Több éve vagyok ezen a pályán. Jó orrom van ehhez.
Hezitáltam. Nem tudtam elfogadjam-e egy ekkora, hírhedten nagy gengszter ajánlatát. Az anyám által belém nevelt erkölcsi vonal – az a kicsi, ami a csibész fiatalságom után még megmaradt – vívódott azzal a bevállalós ifjonti hévvel, ami levitt L.A.-be. Ezt a dilemmámat Gino is észrevette.
- Nézze. Nem akarom tukmálni – elővett egy névjegykártyát és átnyújtotta. – Ha meggondolja magát, hívjon fel ezen a számon.
Megköszöntem, felkeltem a fotelból és a kijárat felé indultam. Búcsúzásként utánam szólt:
- Azért ne töprengjen rajta túl sokat! Az ajánlat nem él örökké!
Pár órával később felhívtam az adott számot és megkaptam tőle a legújabb megbízatásomat. Minden reggel el kellett mennem egy másik házához, beülni egy Mercedes-be, majd a két gyermekét, kicsi Paul-t és Maria-t elvinni az iskolába. Miután azzal végeztem, visszahajtottam a kiindulási pontra, felvettem a feleségét, akit napközben kellett furikáznom. Plázákba, a barátnőkhöz, kávézókba kísérgettem. Ha vásárolt valami csecsebecsét a kezembe nyomta és követhettem, mint egy londiner. Persze a barátnőket se kellett félteni és lelkesen használták ki a lehetőséget, amit ilyen módon nyújtottam. Carmen, az egyik negyvenes éveiben járó barátnő ennél nagyobb szolgálatra is igénybe vett, ha a férje épp államügyészi kötelezettségeinek tett eleget.
Egy idő után Gino maga mellé vett sofőrnek és kísérőnek. Mindössze annyi volt a munkám, hogy a házához menjek, ott átszálljak egy másik Mercijébe – ami a feleség kocsijánál nagyobb és komfortosabb volt,- és elvigyem az aznapra választott éttermébe és együtt egyek vele. Egész idő alatt nem szólt egy árva szót sem a címen és a „Buon appetito!”-n kívül. Többnyire újságot olvasott, vagy telefonon párszavas utasításokat adott ki az embereinek. A program végén hazavittem, egy embere kinyitotta neki az ajtót, ő elköszönt, leparkoltam és átszálltam a saját kocsimba. Hiába zártam, vagy riasztottam be a kocsimat, minden fuvar után egy boríték várt az anyósülésen. Elhiheted, nem nyamvadt ötszáz dollárral szúrták ki a szemem.
Amikor üzleti útra vittem általában jött vele még két ember. Olyankor az volt a protokoll, hogy nyilvános helyeken mindig közre fogjuk. Háromszög alakzatban mentünk, álltunk, ültünk és ettünk. Ebben az időben sosem éreztem, hogy veszélyben lennénk, vagy bárki ránk akarna támadni, esetleg a kávéház teraszán újságot olvasó férfi egy inkognitóban dolgozó titkos ügynök. Egy évvel később már más volt a helyzet, de erről majd később.
Muqaddas-t sosem hívta el, pedig sokkal termetesebb és tiszteletet parancsolóbbnak nézett ki, mint én, ráadásul képzett harcos volt, aki két alkalommal is elnyerte a Dél-Kaliforniai K1 bajnoki címet. A tekintetében, az arcvonásaiban volt valami nyers, primitív, állatias agresszió, ami megrémítette azokat, akik nem ismerték. Valójában kenyérre lehetett kenni. Aranyszívű óriás. Egyetlen hibája miatt nem alkalmazta Gino: Muqee négernek született. Ízig-vérig igazi afrikai fekete, akit csak akkor látsz meg a sötétben, ha láthatósági mellény van rajta, vagy ha mosolyog. Muqaddas Haslem viszont sosem mosolygott.
Egy nap, mikor nem kellett Fontanat furikáznom, Muqee-val két pornós ribanc társaságában elmentünk egy moziba, akiket végül gruppenben akartunk megdönteni. Valami vígjátékot néztünk meg. Esküszöm ez a faszi még komorabb arcot vágott a film végére, mint előtte, pedig mi könnyesre sírtuk magunkat a röhögéstől.
Egy másik alkalommal bejött Bill irodájába, a szokásos mogorva ábrázatával, majd megszólalt azon a dörmögő basszusán:
- Ezt nem értem. Magyarázzátok el!
- Mit, Muqee?
Erre előadott egy viccet, amit az egyik rendező mesélt neki. Bill majdnem lenyelte a nyelvét úgy röhögött, én pedig a karfát csapkodtam kínomban. Nem bírtuk abbahagyni. Erre ez a nagy fekete óriás megvonta a vállát, megcsóválta a fejét és csalódott, bús arccal kicammogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése