Két idegen és egy Fanta

Kellemes nyári délután volt. Épp kényelembe helyeztem magam a Titokszoba hűs magányában, hogy egy hamvas sörrel csillapítsam a szomjam. Éltető nedűnek bizonyult, alaposan megizzadtam és kifáradtam. Néhány órával korábban egy kicsit élménymotoroztam a Balaton partján - sosem tudtam megunni a környéket -, majd miután visszaértem a klubházba, lemosattam a gépet az egyik jelölttel.

A szoba félhomálya rendszerint gyűlésre adott volna okot, ugyanis az ablak egy hátsó udvarra nézett, ahol többnyire szabadtéri programokat szerveztünk amikor csak lehetett. Gyakorlatilag mindig lebzselt ott valaki. Viszont valahányszor klubgyűlés tartottunk, a reluxákat leengedtük; senkinek semmi köze hozzá, hogy az ilyen alkalmakon mi történik benn. Páran viccesen „gruppennek” keresztelték el a gyűléseket, mondván, hogy a kívülállók között biztos szárnyra kap a szóbeszéd, hogy egy rakás bőrmellényes fickó, akik állandóan ölelgetik egymást bemegy egy szobába és behúzzák a sötétítőt... Nem mi lennénk az első olyan szervezet, akikkel kapcsolatban ilyen "jóindulatú" gondolatai támadnak másoknak.

Nem voltunk sokan a házban, tipikusan az az álmos nyári hőség uralkodott, amikor senkinek semmi dolga, és ha az ember nem épp valamelyik strandon sütteti a hasát, akkor egy kellően besötétített szoba hűvösségét élvezi, akárcsak én. Na persze, ahogy az első pár korty végigszaladt a torkomon, a szervezetem máris újabbért kiáltott (rossz szokásom volt, hogy néha áldozom a mértéktelenség istenének), így nem haboztam egy újabb üveg Millert kivenni a bárhűtőből, ami a Titokszoba szerves részét képezte nálunk. És ha már ott voltam, kivettem a legutóbbi túráról beszerzett erdélyi köményest is. Az évek alatt mindössze két fajta töményre állt be az ízlésem: whisky és pálinka. Minden egyéb, még fiatalkoromban kóstolt ingerkeltő likőrök, gyomorkeserűk, meg parti-koktélok már szóba se jöhettek nálam, ha hányás nélkül akartam megúszni egy estét.

A második üveg sörömet egy nagy felessel kísértem, ami nálam jobbára már előidézi a bulihoz szükséges hangulatot, ám ez a nap valahogy más volt. Nem készültünk bulival, akinek nem volt sürgős dolga, annak kimenőt adtam, jómagam pedig inkább álmos lettem az italoktól, semmint mókás hangulatú. De nem bántam. Sőt, kényelembe helyeztem magam a kanapén és miközben Steffin kattogott az agyam, hagytam, hogy el-elbóbiskoljak.

A Titokszoba ajtajának nyitódása ébresztett fel. Ladislav lépett be elsőnek, mögötte a többiek gyülekeztek. 

"Te jó ég, átaludtam egy napot?" - gondoltam magamban.

- Nem jó a telefonod - rótta fel régi bűnömet a helyettesem.

- Már megint kikapcsolt?

Elővettem és megnéztem. Valóban, mióta visszaváltottam okostelefonról a régi nyomógombos változatokra, olyan szarokat gyártanak csak, amik pár hónap használat után megőrülnek. Ebbe az őrületbe tartozik egyebek mellett az is, hogy random kikapcsolnak.

- Baj van a DH-ban - tájékoztatott az alelnök, miközben minden teljes jogú tag elfoglalta az asztalnál a helyét. - K eltűnt és jó okuk van azt feltételezni, hogy elrabolták.

- Hogy mi?! - ugrottam fel a kanapéról.

Válaszul felemelte a telefonját, ami épp akkor csörrent meg. Valaki becsukta az ajtót, majd fogadtuk a hívást. Egy kihangosított gyűlést hallottunk a vonal túlsó felén - ugyanezt a módszert alkalmazták a komáromiak a többi chapterrel is. A helyzet súlyosságára való tekintettel használták ezt az unortodox megoldást, nem akartak időt vesztegetni azzal, amíg megvárják, hogy minden chapter odaérjen a főhadiszállásra.

Az elrablás megerősítést nyert, midőn papírba csomagolva megkapta az erődvárosi klub K kését, amit mindig magánál hordott és az elülső patcheit. Ahogy a colort vagy a gyűrűit sem vette le szinte soha, úgy a késétől sem volt hajlandó megválni. Viszont akkor sem postázná be a klubba. Elhangzott az is, hogy egyre nagyobb esély van rá, hogy a Mekis elintézése jár ennyi fejfájással, ugyanis, szerzett magának néhány szerb származású alvilági "mentort", akik szívükön viselik a sorsát. Így ezért kellett minket úgymond „lefejezni”. Azt csak remélhettük, hogy a szó szerinti megvalósításra nem került sor.

A feladat egyszerű volt: minden chapter mozgósítsa magát, hogy minél hamarabb kiderítsék K hollétét, majd mellőzve az udvarias köröket, lerohanjuk a szemétládákat, ahogy az amcsi akciófilmekben szokás. Részemről erős ellenérzéssel vettem ezt tudomásul, ugyanis, a mi poros, szegény, fél-balkáni valóságunk nagyon messze esett a hősies és tökéletes akcióktól. Ráadásul abszolút nem a mi munkamódszerünk. Így inkább az információszerzésre feküdtünk rá. Kiadtam az ukázt, hogy mindenki gyűjtse össze a hekker, nyomozó, kincskereső, nyomolvasó és egyéb haverjait, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján minél hamarabb az anyaklub elnökének a segítségére siethessünk.

Egy-két óra leforgása alatt csodával határos módon sikerült kideríteni mindent. A komáromiak hívtak, hogy külsős segítséget is kapni fogunk a szabadításhoz, viszont nem zsarukat. Majd Maci, az egyik roadrunner lépett bizakodva elém, hogy egy régi ismerőse, aki az ország minden szegletében élt már egy kicsit, ismeri azokat a szerbeket, és kapcsolatban is állt velük egy időben. Így az az ötletünk támadt, hogy előreküldjük őt, mint beépített embert. Ha más nem, legalább akkor a meglepetés erejével tud hatni, amint beüt a szar. Miután mindenki megosztotta a megszerzett infókat a chapterekkel, este nyolc órát beszéltünk meg találkozóként a megadott helyszíntől nem messze.

Megkönnyebbülésemre, mégiscsak kifinomultabb tervvel készültünk: K fogvatartói a néhai Johnny Casco kúriáját vették tartós bérletbe, mint a tevékenységeik főhadiszállása. Ez előnyünkre szolgált, ugyanis, anno még beszélt nekünk erről a helyről az elnök, így volt némi fogalmunk arról, hogy miképp közelítsük meg mind a helyszínt, mind a szabadítás kérdését. A közeli erdőségen keresztül ötfős csapatokra osztva lopakodnak a házhoz a többiek, amíg az elnökök és kísérőik a főbejáraton át sétálnak be, egymillió euróval a kézben. Persze, nemcsak, hogy hülyék nem voltunk, de gazdagok sem, így a teljes összeg egy unatkozó jeti közbenjárásának volt köszönhető, aki soron kívül intézte a diszkrét nyomtatást. Ehhez szereztünk egy elnyűtt, számzáras aktatáskát, majd azt szorongatva fél kilenckor megjelentünk a főbejárat előtt. Addigra a beépített emberünk már a szerbek vendégszeretetét élvezte, miközben a kint várakozó alakulataink az első lövés eldördülésére várva húzták meg magukat az épület körüli bozótosban.

Az elnököket a komáromi és szemesi fegyvernökök kísérték, egyrészt a biztonság miatt, másfelől nem akartunk okot adni a gyanúnak, hogy ennyire kevés létszámmal jelenünk meg. Biztosak voltunk benne, hogy összecsapásra készülnek, így mindössze egy-két ember megjelenése mindig gyanús lehet a másik oldalról. Szolnok, Letenye és Szatmár tisztjei a kint várakozó csoportokat koordinálták.

Egy öregedő komornyik nyitott ajtót, majd egy tágas váróterembe invitált minket. Kisvártatva egy öltönyös fazon jelent meg, aki bemutatkozás helyett teátrális szívélyességgel invitált minket a bárba, hogy egy ital mellett folytassuk az egyezkedést és a cserét. A pasasnak jellegzetesen szláv feje volt, és ehhez mérten a fizikuma sem holmi elkényeztetett ficsúrra hajazott. Aggasztott, hogy nem ismertem a beépített emberünket, nem tudtam, hogy néz ki. Maci csak annyit árult el a nagy sietségben és szervezkedésben, hogy egy külföldről visszatért honfitársunkról van szó, aki azóta csak Mr. Adams néven azonosítja magát.

A bár sokkal inkább egy bálteremre hasonlított. Körben flancos asztalok elhelyezve, amiknél egy-egy állig felfegyverzett fickó ücsörgött, a terem végében pedig egy jókora bárpult, magasított székekkel. Középen pedig fényesre suvickolt tánctér. "Lesz itt ma még tánc" - gondoltam magamban aggodalmasan. Vendéglátónk a bárpulthoz tessékelt minket, ő maga pedig mögé sétált, hogy kiszolgáljon minket. Furcsálltuk a dolgot. Vagy nem ő itt a góré, vagy annyira biztos a dolgában, hogy ezt a gesztust nem tartja megalázónak annak fényében, hogy mind ki leszünk nyírva hamarosan.

Bal szélen foglalt helyet az idegesen fürkésző Majom, mellette a sokkal higgadtabb Lafaty Bandi, majd Cinege, Ladislav és én. Tőlem jobbra egy ismeretlen, teljesen hétköznapinak tűnő fickó ült: köpcös, sápadt arcú ürge, fakóbarna ballonkabátban. Mikor megnéztem magamnak, felém fordult, majd alig észrevehetően biccentett egyet. A tekintetét elnézve, mintha nem ezen a földön járna - vagy csak elég ideje ül már a bárban, hogy beüssön neki az ezeréves jugoszláv konyak, vagy az, amit szürcsölgetett.

Miután mindenki megkapta az italát, az öltönyös pasas kisétált a pult mögül, majd két jól megtermett gorillája egy aszalt és egy vörös bársonyszéket vitt oda, nekünk háttal. Megfordultunk, mire ő kényelmesen elhelyezkedett, majd megszólalt:

- Nos, uraim, mint látják, szeretnék tisztességes és civilizált cserét folytatni ezért a félreértésért, ami köztünk esett.

- Félreértés, mi? - indult meg Majom, de Bandi visszafogta. Erre a szerb elvigyorodott.

- Nekünk ugyanúgy sértés, mint maguknak, ám elkerülve a további bonyodalmakat, most még esélyt adok önöknek arra, hogy a megadott ellenértékért cserébe félreértésként kezeljük a dolgot - miközben beszélt, a kezében lévő poharával úgy hadonászott, mint egy karmester. - Felteszem, a követeléseink elég egyértelműen lettek tolmácsolva a videóüzenetben.

K kése után nem sokkal egy ismeretlen email címről érkezett a klub weboldalára egy videó, amin K látható egy székhez kötözve valami pinceszerű helyiségben, és sűrű anyázások, köhögések és vérköpdösés közepette osztotta meg velünk az összegyűjtendő pénz összegét, valamint a találkozó helyszínét. Nem volt egy szép látvány - igaz enélkül se - , és ahogy újra emlékeztetve lettem rá, összerándult a gyomrom.

A további szócsépléseket elkerülve Bandi előlépett, majd lerakta az asztalra a táskát. Szúrós szemmel nézte a szerbet, miközben lassan, kimérten babrált a számzárral. Nem tudtam, hogy vajon direkt csinálja-e, hogy időt nyerjen nekünk. Egyre idegesebb lettem, amit nem akartam, hogy lássanak, ezért inkább csak a lábujjaimat tornáztattam a cipőmben, majd lassan elkezdtem körbetekintgetni. A köpcös fickó még mindig a pult felé fordulva ücsörgött, mereven maga elé bámulva. Eközben a táskazár halk kattanással jelezte a megfelelő kombinációt. Bandi egy határozott mozdulattal felcsapta a táskát, majd átfordította, hogy a szerb is lássa a tartalmát.

- Húszasok, ötvenesek és százasok. Használtan - közölte Lafaty cimborám.

- Remek, remek! - csapta össze a tenyereit diadalittasan a szerb. - Bevallom, egy pillanatra azt hittem, hogy olyan ostobák lesznek, ahogy azt a testvérük vélte, és erővel fognak válaszolni erre a helyzetre, de úgy tűnik, maguk is belátják, hogy még ha a teljes családjuk itt lenne, csupán ebben a kastélyban már többen vagyunk, mint maguk összesen!

"Hát ez remek..." - mondtam magamban. Mindenképpen szopóágon leszünk, hiába rontanak be a többiek még időben. Láttam, ahogy a szerb elkezdi vizsgálni a kezébe vett pénzköteget. Biztos voltam benne, hogy lebukunk, ha felismeri a hamis pénzt, és akkor végünk. Már csak az volt a kérdés, kivel végez elsőként? Vajon mázlista lennék, ha engem ölne meg elsőnek? Profin csinálná, vagy direkt hagyná, hogy szenvedve kivérezzek? Idegességemben lehajtottam a fejem, és a kezemben szorongatott üdítősüveget vizsgálgattam. Mivel már elég alkoholt ittam aznap (és legjobb esetben motorral terveztem hazamenni innen), egy Fantát kértem.

Fanta... mi rímel erre vajon? Labda, lanka, banda, tanga, kanna, Vanda... - kezdett leperegni előttem az életem, annak minden örömével és elszalasztott lehetőségével együtt. Ám mielőtt még a végére juthattam volna, a szerb hirtelen felpattant az asztaltól, visszakanyarítva a figyelmem rá.

- Most szórakoznak velem?! Ez valami vicc? - kérdezte vöröslő fejjel. - Annyira amatőrnek hisznek minket, hogy nem állapítjuk meg a hamis pénzt? Mit gondoltak, uraim? Hogy kérdezés nélkül fogom a táskát, elengedem a barátjukat, majd farkunkat behúzva hazakullogunk?

Erre Bandi lépett még egyet, hogy a lába már nekiért az asztalnak. Az elszántság és a kőkemény düh egyvelege tükröződött a szemein.

- Nem - felelte. - Csak fel akartunk még bosszantani, mielőtt kinyírunk.

Válaszul a szerb már nyúlt is a háta mögé egy fegyverért, ám mielőtt bármit tehetett volna, a semmiből megjelent mögötte a köpcös-ballonkabátos fickó, és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Bandi felrúgta az asztalt, majd mindannyian bevetődtünk a bárpult mögé. A szerb testőrei egyszerre mozdultak meg, hogy kinyuvasszák a köpcöst, ám az lehetetlen gyorsasággal fegyverezte le őket.

A lövöldözés így is elkerülhetetlen lett, mivel az asztaloknál ekkor már álló őrök nem hagyták szó nélkül a jelenetet. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy elég vastag volt a bárpult ahhoz, hogy felfogja a golyózáport, így zavartalanul nyúlhattunk a saját fegyvereinkért. Egy kósza lövedék eltalált egy zenegépet, amiből megszólalt az Eddától a Kör. Mintegy hívó szóra, berohantak a klubtagok, hogy kiegyenlítsék az erőviszonyokat és végezzenek a szerb csőcselékkel. Mire kinéztünk a fedezékünk mögül, már alig maradt valaki, aki ellenállt volna. Szinte kéjes örömmel lőttük le a maradék gengsztereket, ami épp időben történt, ugyanis a többiek már kezdtek mind kifogyni. Három sebesültünk így is lett, de úgy tűnt, semmi vészes. Ám az örömünk nem tartott sokáig, ugyanis harsány üvöltések mellett több tucat gengszter jelent meg a bálterembe nyíló ajtóban. Egy tűzpárbajban alulmaradtunk volna, és ezt ők is jól tudták, így megadásra szólítottak fel mindenkit. Nyilván azzal számoltak, hogy a szerveinket még hasznosíthatják a feketepiacon, így kár lenne belénk a golyó.

A zene abbamaradt, mi pedig a kezdeti győztes eufóriából kijózanodva csakhamar reményvesztetté váltunk. A tagok a pult felé hátráltak feltartott kézzel, miközben a jól felszerelt kis magánhadsereg egyre beljebb nyomult a teremben, hogy megvillantsa a valódi létszámukat. Rémisztően sokan voltak. Majd az egyik pasas kilépett a tömegből, fegyverét Bandira szegezve.

- Ti megöl Alexej! Csúnyán rábasztok! Mondasz utolsó szó?

Mielőtt válasz érkezhetett volna, a bárpult bal oldalán lévő eddig zárt ajtó hirtelen kivágódott, és egy ismerős alak lépett be rajta. Tetőtől talpig bőrbe öltözve, sötét napszemüvege ősz hajába feltolva. Szerencsére, nem érkezett üres kézzel: egy minigunt tartott maga előtt. Ráncos arca elszántan fordult a rossz magyarságú szerb felé, majd megszólalt:

- Hasta la vista, baby.

Az összes klubtag hasra vágta magát erre a jelszóra, így a Halálosztó könnyű szerrel kaszálta le az összes szarházit. Majd’ egy teljes percig okádta magából a fegyvere a véres pusztulást, mire biztosak lehettünk abban, hogy csak mi maradtunk életben. Mire felocsúdtunk, a köpcös-ballonkabátos újra a pultnál ült és komótosan iszogatott.

Nem haboztunk sokáig, néhányan lerohantunk a pincébe, ahol a bőrszerkós barátunk segítségével feltéptük a vasajtót, és megtaláltuk K-t. Koszosan, véresen, büdösen, de legalább életben. Lehúztuk a fejéről a zsákot, eloldoztuk a kezeit, majd felsegítettük a székből. Ő némán végignézett rajtunk, majd fátyolos tekintettel végigölelt mindnyájunkat.

Mire visszaértünk a bálterembe, a Halálosztó már felült a Fat Boy-ára és elszelelt. K ragaszkodott hozzá, hogy keressünk neki egy ép üveg sört, mondván, már vagy egy napja nem kapott inni. Megkönnyebbült hahotázások közepette odacsoszogtunk vele a bárpulthoz - ahol a köpcös még mindig révetegen ücsörgött -, majd kiszolgáltuk. A tagok az utasításnak megfelelően összeszedtek minden bizonyítékul szolgáló holmit, és az erdőn keresztül visszasiettek a kiindulópontjukra. Egyedül a sérülteket vitték ki a főbejáraton, ahol egy furgon várta őket Hombárral és Nicuval.

A pultnál lévő társasághoz ekkor Maci lépett oda, és barátságosan megszorította a köpcös vállát.

- Köszönjük a segítséget, Mr. Adams! Ha jónak látja, nyugodtan szolgálja ki magát a megmaradt dolgokból - mondta. Ő erre nem szólt semmit, csak fapofával biccentett egyet, felállt, a halott góréhoz sétált, és a vastag arany nyakláncánál fogva elkezdte őt vonszolni a terem kijárata felé. Mikor az ajtóhoz ért, hatalmas világosság támadt, ami úgy elvakított minket, hogy belefájdult a fejünk.

Az egykori komáromi Titokszobában tértem magamhoz, ami ugyanúgy hűvös félhomályban úszott, mint a délután elején a szemesi klubház. Azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet, ám az asztalon a két üveg sör és a pálinka helyett egy üveg bontatlan Fanta díszelgett.

Felálltam, egy kicsit megszédültem. Kinéztem a Hátsó utcára, de ugyanolyan csendes volt, mint régen. A DH is üres volt, ám mikor kiléptem a termebe, egy röpke pillanatra láttam csupán, hogy egy alacsony, köpcös, ballonkabátos férfi távozik az épületből. Zavartan ültem le egy bárszékre, és jobb ötlet híján megbontottam az üdítőt. Hideg, narancsos íze kész felfrissülés volt számomra; rájöttem, hogy jobban kívántam, mint a sört. Szórakozottan tanulmányozni kezdtem az üveget és a feliratot. Fanta... mi  is rímel erre?