Szolgálati anekdoták - 130. rész

Mi a frászt keresek a Keletiben? Meglepő módon önköltség jöttem. Persze az eredeti forda szerint a Talentum expresszel ide kellett volna érkezni. Csak a menetrendje egy ideje a Délibe szól. Ezen jól meglepődtünk a felvigyázóval. (Kevés dolgot csinálnak az emberek egyedül). Úgyhogy metróra szálltam, hogy egy Szolnokról érkező zónázó személy szerelvényét átvigyem - persze, a Délibe. Aztán kiderül, hogy nem egyedül várom ezt a vonatot. Nem veszünk össze, hogy kié legyen a vezető beosztás, mert tíz perc alatt az irányítás kiötletelte. Így hát újabb csavar következett, amit ismét önköltségi útnak kereszteltek el a Cégnél. Ezúttal Kelenföldre. Ott várakozott rám egy másik, három Flirt-ből álló szerelvény. Az irány Győr, de szülővárosomban kellett volna hagyom az egyik egységet - legalábbis papíron, de aztán Tatabányán akadt az az egy.

Legalább nyomhattam a kapcsolási pótlékot. Úgyis sörre gyűjtök.

Azért megkérdezném a szakit, hogy a saját autóján is így állítja be az ablakmosót?

Nézem a hömpölygő tömeget. Arcok. Ismeretlen arcok. Vidámak, mogorvák, egykedvűek, jobbára fehérek. Minél többen vannak, annál jobban utálom őket. Nem a fehéreket, hanem úgy általánosságban azt az emberi masszát, ami közlekedik, mozog, hever, ücsörög, társalog - van.

Üldözöm a lemenő napot. A szélvédőn elkenődő rovarok és egyéb állatfajták nagy koppanással jelzik, hogy útjaink keresztezték egymást és ők ezért inkább nem élnek többé. A táj homályba vész, elmosódik és szélsebesen elsuhannak mellettem. A föld forog, az égbolton a Napot a Hold váltja, a nappalt az éjszaka, a meleget a kellemes hűvösség, az ásványvizet pedig a sör.

Egészségetekre!