Úgy döntöttem, hogy kicsit rendhagyóvá teszek minden újabb szolgálatit. Csak, hogy ne legyen olyan sablonos és/vagy unalmas. Vagy inkább azért, hogy én ne váljak azzá. Vagy hiúságból. Az avokádó tudja...
Arra gondoltam, hogy ezt a fejezetet egyetlen mondat köré építem fel. Fel fog tűnni, hogy melyikről esett szó az előzőben, mert nem ilyen szimpla, mint ezek. Vagy ez. Kurt Vonneguttól tanultam el -milyen érdekes, hogy a nagyok haláluk után is tanítanak-, hogy a mondanivalónak mindig legyen egy kiteljesedése, amit az olvasó már az elejétől fogva izgalommal telve vár és pont ezért végig is olvassa azt, amit. Hogy ez nekem eddig mennyire jött össze? Fogalmam sincs. A visszajelzések alapján annyira viszont működik a dolog, hogy olvasóim a következő írásomat várják, szinte követelik. Ezek szerint összességében még nem értem el a csúcsra.
Irkálhatok nyugodtan.
Az utóbbi időben kicsit hanyagoltam a törzsolvasóimat. Na, tőlük elnézést is kérek. Az alkalmi olvasóim meg úgyse veszik észre a különbséget. Őszintén szólva kellett némi pihenés, némi szellemi felfrissülés. Magamba szívtam némi információt, kultúrát, kemikáliát és szerves anyagot, intéztem a magánügyeimet és most pedig ügyesen kirúgatom magam. Vagy még előrébb léptetnek. Megmondom úgy ahogy van: átállnék a sötét oldalra! Vagyis lennék felvigyázó. Osztottam, szoroztam, ettem, ittam, szaporodtam és rá kellett jönnöm, hogy már ebből az unalmassá váló, teljesen megszokás ízű szolgálatba járásból kezd elegem lenni. Azt is elmagyarázom miért: nincs már kihívás benne. Innentől kezdve nem érdekel. Ami meg nem érdekel, azt leszarom. Ha nem foglalkozom vele, azt mások is észreveszik (majd idővel).
Most este itt volt például ez az IC 911. Nem akarok ujjal mutogatni egyes fűtőházakra -mert tudjuk-, hogy van ahol még ez presztizs kérdés és az IC-s, meg Gyors-fordás nem beszél a teheressel, meg a személyvonatossal, meg egy asztalhoz sem ül le vele. A bunkók. A tehénszaros győri fűtőháznál -ahol nevelkedtem és lassan négy éve ideiglenesen állomásozom- nincs kifejezetten IC fordás, meg hasonlók. Egyszerűen bunkó az összes. Nem, ez nem igaz. Van itt néhány kevésbé szimpatikus munkavállaló -akiket nem nevezünk nevén- és furcsa a modoruk, meg maguknak valóak, de nem mind ilyen. Alapjáraton mindenkivel lehet pár szót váltani és még az se számít melyik tyúkólból érkeztél ide. Lehetsz nyúl, vagy sáska, vagy akár valamelyik keleti országrész cirádás fűtőházának munkavállalója itt ez mind nem számít. Ugyan azt a -egyre savanyúbb- kenyeret esszük, mint Te. Szóval itt volt este ez az IC 911, amit levittem a Keletibe. Azon kívül, hogy negyed órás késéssel adta át a Géprongáló és, hogy egyáltalán nem hatott meg a dolog, mi több még majdnem unatkoztam is, semmi extra jelenséget nem tudnék felhozni érvként, hogy márpedig engem csak ide írjanak a jövőben a vezénylők.
Keletibe való érkezés után papír szerint -miután előkészítem a 23614-et, de most sem kellett, mert jött a kolléga és bakon váltott- alkalmas vonattal vissza. Kaptam tippeket, hogy ne hívjam fel a mozdonyost, csak támadjam meg a kilencedik mellett található várakozót és lapítsak, mint szar a fűben és reggel a számomra megfelelő járattal térjek haza, de úgy voltam vele, hogy az avokádó, azért jöttem el otthonról, hogy csináljak valamit. Különben is halálra unom a fejem és feleslegesnek érzem magam, ha nincs tennivalóm. A legszívesebben olyankor golyót röpítenék a fejembe. Persze mondhatjátok, hogy ez azért van, mert még fiatal vagyok. Vagyok az avokádót! Az életem felét már leéltem. A mentalitásom mit sem változott. Nem találom a helyem, ha nincs dolgom. Itthon lefoglalom magam se perc alatt, de bizonyos helyeken totál elveszett vagyok. Ha nincs nálam se könyv, se bazsevátor, akkor az kezemmel szoktam babrálni, hogy ne unatkozzam. Megőrülök a semmittevéstől.
Úgyhogy felhívtam a mozdonyost. Mondtam neki, hogy állok szolgálatára ő pedig kapásból elvette a jegyzeteit és Kelenföldre invitált a 016-os Gigantra. Még beszéltünk, mikor már úton voltam az aluljáróba. Nem tudom ki, mikor járt utoljára a nagyjából fél éve átadott 2-es 4-es metró aluljárójában, de amit ott tapasztaltam teljesen elszomorított. Aki arra gondol, hogy tele volt menekülttel, az jó nyomon jár. Közel száz, nem ebbe az országba való embertelen körülmények közt létező lények körös-körül egy "Tranzit zone" elnevezésű területen. Alig három éves gyermekektől az idősebb korosztályig a földön fekve, ülve, beszélgetve, egymásba roskadva, őrizetlenül. Páran közülük labdajátékkal próbálták ütni az időt. Grundfociztak. A látvánnyal csak addig törődtem, amíg meg nem találtam a négyes metró lejáratát.
22 óra múlt, mikor a gödörbe értem, ahol az elektromos kukacok laknak. Egyik példányuk épp embereket fogyasztott. Nyitott, oldalsó testnyílásain át csalogatta magába újabb áldozatait. Engem is rabul ejtett. Mikor egyik pirosas bélnyúlványára keveredtem, még alig pár embertársam osztozott sorsomban, de idővel többen lettünk. Majd oldalsó nyílásai bezárultak. Csapdába estünk. Eztán sipítozó hangot hallatva meglódult velünk, hogy más helyen is lakmározzon. Akik nem ízlettek neki annyira, a következő alkalommal frissebbekre cserélte. Kikent-kifent partiéhes tizen-huszonéves fiúk-lányok társadalmi-, testi-, egészségi-, mentális problémáikkal és teljes testi valójukkal töltötték meg a szeretve gyűlölt kukac minden négyzetcentiméterét tekintet nélkül a többiekre és én köztük magamba fojtottam társadalmi-, testi-, egészségi- és mentális problémáimat. Kelenföldön aztán a legízletesebb emberfalatokat is kiköpte magából ez a tekergő szörnyeteg.
A 016-os Giganttal aztán megjártam Gubacsot, a szétbombázott ferencvárosi személy pályaudvart, majd a szokásos papírozás, fékpróba, kávé rituálék után a pőrékből álló szerelvénnyel Győrszentivánig kujtorogtam a kerülőútirányon közlekedő vonattal.
Éljen soká a kapcsolási pótlék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése