Szolgálati anekdoták - 79. rész

IDŐSZAKOS VIZSGÁRA VALÓ FELKÉSZÜLÉS MIATT BEJEGYZÉSEK NEM KÉSZÜLNEK!

SZÍVES MEGÉRTÉSÜKET ÉS TÜRELMÜKET KÉREM!

Már totál becsavarodom a tesztektől... 

Gyalázat...

Vesztegzár alá vont Arló

2015. augusztus 21-22. XX. Hellness hétvége. Arló. 

A rendezvényt BAZ megyében, Ózdtól 3 kilométerre a hegyekkel körülvett arlói tó partján szervezik meg évek óta - dupla X-ből könnyen rá lehet jönni, hogy már huszadik éve. A helyszín csodálatos, az egész társulat egyből beleszeretett a meghittsége, nyugodtsága miatt. Mi az első napra kaptunk fellépési lehetőséget és mivel Hökinek vasárnap melóznia kellett menni, ezért csak szombat kora délutánig maradhattunk. Igen, jól érzi az olvasó: nem akartunk hazajönni! Volt egyfajta "bassza meg a világ" hangulata.

Most sem sikerült megtalálni elsőre a helyszínt. Valamiért csak Ózd felől van kitáblázva az irány, de mivel korán indultunk -bár Fabyra várnunk kellett vagy fél órát- így nem okozott késést ez a kis bolyongás.

Érkezés után a szokásos terepfelmérés és első sörök felszisszentése következett, majd nagyjából egy órával később megérkezett Monesz is a családi nyaralásból. Hangulatunk már ekkor kellően felszabadult szinten leledzett, így azt felfokoztuk még némi szokásos ugratásokkal és poénokkal -hát igen, nem mindig vagyunk fal merevek.

A mi blokkunk előtt három zenekar vonult fel. Javarészt feldolgozásokkal operáltak és némelyikkel elég jól eltalálták a egyre népesedő publikumot. A hangosításra, a színpadi kiszolgálásra és a szervezők jelenlétére -ha osztályozni akarnék- ötöst adnék. Óriási kontraszt érzékelhető a Vekeri fesztivál, az utána következő salgótarjáni -nem tudom minek nevezzem... talán szabadtéri buli- és az Arlói Hellness között! Utóbbi magasan vitte a pálmát! Ezer köszönet ezúton is az ott serénykedők munkájáért!

Balra a színpad -amit kis mérete ellenére is frankón be tudtunk rohanni Sapival és Hökivel-, jobbra pedig a kantin, a Hableány Vendéglő

Az előttünk játszó brigád blokkja alatt igyekeztünk minél több mindent előkészíteni, hogy gyorsan átszerelhessünk és minél hamarabb nyomhassuk a bulit. Egy perccel a kezdésünk előtt egy gyors beállás is frankón belefért. Sajnos nem sokkal az első hangok után Fabynak szakadt a mély E húrja így mire újrahúrozott négy másik dalon túl jártunk. A közönség szép lassan tömörödni kezdett előttünk, egyre többen és többen járultak elénk és onnan fentről hatalmas energiaként lökött minket mellbe a közönség szimpátiája, mely minden dalunk után nőttön nőtt. Természetesen ez minket még jobban felspanolt és még veszettebbek lehettünk így löktük vissza az energiát a publikumnak. A blokkunknak csak az idő szabott határt, viszont szívbemarkoló volt az az orkán erejű "Vissza! Vissza! Vissza!", amit levonulásunk közben kaptunk! A közönség csillagos ötösre vizsgázott és ezúton is köszönet nektek, hogy ott voltatok és ilyen energiát kaphattunk tőletek! Reméljük még találkozunk máshol is!

Összeszedtünk a színpadon szétszórt maradványainkat, majd a különböző alkoholfélék és a közönségben újonnan szerzett és régi ismerősök társasága nyújtotta frissítő hatásának adtuk át magunkat. Nagyjából a Don Gatto fellépése idején valami fenomenális étkezésben lehetett részünk. Nem sokkal később Faby megfáradt testét az egyik sátrunkba pihenni vitte -meglepő módon most nem egy nő társaságában. Fent említett HC brigád blokkja és pár sörrel később választottam én is egy sátrat magamnak, de a legkitartóbb Höki és Monesz -elmondásuk alapján- hajnali ötig elvoltak.

Meglepne, ha lenne valaki, aki nem veszi észre a sört Hökinél...

Id. Imi és Sapi másnap.

Másnap talán kilenc körül szedtük össze maradékainkat. Monesz apósa -egyben sofőrünk, roadunk és mindenesünk-, idősebb Imi és Faby kávéval indított, én a hosszú kávé mellé egy hideg Stella-t is pattintottam. Némi ejtőzés és pár sörrel később Pál Feca kínált otthonról hozott vodkával. Nem mondhattam -és nem is akartam- nemet. Viszont a negyedik söröm felbontása után nem biztos, hogy teljesen jó ötlet volt a stégről a tóba ugrálni... Egyszer élünk és úgyis meg akartunk mártózni a vízben, hát akkor meg miért ne csináljuk egyszerre? A csobbanásaink felverték a tábor többi lakóját é kisebb csoportokban csatlakoztak a mókához.

Megszárítkoztunk, majd összeszedtük sátrainkat és befejeztük a bepakolást...

Fabyt felmálháztuk, hogy ne lógjon meg a pakolás elől és segítsen a kocsihoz vinni a motyót...

... és majdnem el is ért a kocsiig.
(Érdemes megfigyel

ni eme ritka pillanatot: rövidnadrágban van a fiú! Mintája miatt alkalmilag elneveztük Spongya Bobnak...)

Nagyon nehezünkre esett elindulni ebből az idillből. Maradtunk volna még... pár hetet! Hazafelé természetesen a budaörsi Mekinél megálltunk -merő hagyománytiszteletből. Furcsán is nézett ki így nappal. Általában hajnalban járunk erre és olyankor gyalog McDrive-olunk...

Summa-summarum: jöttünk, láttunk, vesztegzár alá vontunk és még maradtunk volna! Köszönjük a lehetőséget, a technikusok és szervezők munkáját, a kiszolgálást és természetesen a közönségnek a lelkes fogadtatást! Reméljük még találkozunk és eljöhetünk még ide! 

Imádtuk!!

Mr. Adams elrablásának hiteles története

Mr. Adams sok mindennel nem volt tisztában. Sokáig. Például nem sejtette, hogy egy nap kiválasztott lesz. Vagy azt sem, hogy kik a Hüppék. Pedig léteznek. Most már ő is tudja.

Egy teljesen átlagos napon a teljesen átlagos város lakója, a teljesen átlagos Mr. Adams a megszokott ébresztőórájának csörgésére ébredt. Berögződött mozdulatai követték egymást, mint ahogy az lenni szokott minden teljesen átlagos napon. Felült a baldachinos ágyban, amit leendő ex-felesége választott ki, majd petyhüdt lábait nagyapós mamuszába csúsztatta. Fejét folyamatosan a föld felé lógatta. Pedig ha már akkor felnézett volna az égre talán láthatta volna, mi vár rá. De a feje felett elhelyezkedő tető miatt semmiképp nem tehette meg. Különben is reggel volt még és Mr. Adams félálomban. Mint minden teljesen átlagos napon.

Mr. Adams kicsoszogott az illemhelyre, elvégezte a dolgát, majd vándorolt tovább a konyhába, hogy elkészítse a mindennapi kávéját. Aki ivott belőle, azon nem segített. Teljesen átlagos kávét készített. Az illata viszont előcsalta termetes leendő ex-feleségét is az ágyból. Békésen turbékoltak a teljesen átlagos kávé mellett, míg nem Mr. Adams felöltözött és elindult szolgálatba. Az utcára lépve szemét bántotta a felkelő nap sugara. Aznap különösen erős fénnyel ébresztette a teljesen átlagos város lakóit. Ahogy Mr. Adams sem tudta és a város többi lakója sem, mindez a Hüppék műve volt. Azt sem tudta senki, hogy mindez miért történik.

A Hüppék a Messier 104 galaxis egyik nem teljesen átlagos bolygóról származnak. A planéta emberek által is lakható lenne, de mérete alig pár négyzetkilométer, amit egy Mr. Adams típusú teljesen átlagos humanoid pár óra alatt könnyedén bejárhatna. Ha egy férfi és egy nő szexelne a bolygó egyik felén, Mr. Adams bizonyos részleteket láthatna a másik oldalról. Kivéve, ha misszionárius pózban történik az aktus. Ellenben a Hüppék sosem látják így a bolygó túlsó felén szexelő humanoidokat, mivel ők maguk jóval kisebbek, mint egy teljesen átlagos humanoid: mindössze húsz centisek. Némi hasonlóság azért akad a Hüppék és az emberek között: két kezük van, de minden kézen csak három hosszúkás ujj található, két lábuk is van, de minden láb csak békatalp szerű talpban végződik. Testük gúla szerű és egyetlen szemük a gúla felső részén helyezkedik el. Párzószerveik a fejük tetején találhatóak: a nőstényeknek két, míg a hímeknek egy nyúlványuk van. Életvitelük szintén hasonlít az emberekéhez, környezetük hasonló. Több éves kutatás után találtak rá a teljesen átlagos Mr. Adamsre, akit majd a genetikai kísérleteikhez akarnak felhasználni. Keverni akarják a Hüppék és a teljesen átlagos, ámde jóval magasabb Mr. Adams DNS-ét, hogy evolúciós ugrást érhessenek el. Ehhez persze előbb el kellett, hogy rabolják.
Mr. Adams egy teljesen átlagos lakótelepen élt. Egy teljesen átlagos nagyváros betondzsungelének egyik betonkaptárában. Az egyik ilyen kaptár előtti parkolóban állt Mr. Adams teljesen átlagon aluli autója. Sokat költött rá, mert megszállottan szerette azt a márkát, ezért mindig panaszkodott, hogy kevés a fizetése. Valójában a fizetéséből teljesen mértékig ki tudott volna jönni, ha nem ezzel a márkájú autóval jár, de hát ezt Mr. Adams nem fogta fel. Túlságosan is együgyű volt, de hát nem az eszéért alkalmazták a munkahelyén és akarták elrabolni a Hüppék.

A teljesen átlagos Mr. Adams tett néhány lépést a vakító fényben a hőn szeretett autója felé, majd megtorpant. Egy unatkozó jeti szerű lény német gyakorlóban majdnem fellökte őt. Mr. Adams felvonta szemöldökét és magában háborgott egy kicsit. Faragatlanságnak tartotta ezt a gesztust. Utána nézett, s majdnem utána is köpött, de szeme sarkából megpillantotta a szomszédját. Egy teljesen átlagos öregasszony volt. Amolyan biomechanikus térfigyelő kamera. A kioktatások elkerülése végett a teljesen átlagos Mr. Adams visszanyelte a nyálát majd tovább haladt ócska járműve felé.

Hanyatló állapotú autójának ajtaját felnyitva a teljesen átlagos Mr. Adams szembesült a tegnap óta beszorult szagok állott keverékével. A szagok győztek és fricskát nyomtak az orra, mely Mr. Adams arcán helyezkedett el. A kellemetlen érzések ellenére agya utasítást adott az alatta elhelyezkedő testének, hogy ülepét a jármű vezetőülésére helyezze, kezének parancsot az ajtó becsukására és a slusszkulcs elforgatására. Ellenben az autó nem kapta meg az agy parancsát és dacosan csendben duzzogott. A teljesen átlagos Mr. Adams agya újfent parancsolt a kéznek a kulcs elfordítására, de a jármű motorja továbbra sem akart beindulni. Ettől az elme megsértődött a pátyolgatott kocsira és újra parancsokat kezdett osztogatni: a kéznek előbb a kormány ütlegelését adta feladatul, majd az ajtó ismételt kinyitását, a lábaknak pedig megparancsolta, hogy vigyék ki a termetes testet a durcás autó belsejéből. A test az agy parancsára a gépjármű elejéhez igyekezett, majd a kezek segítségének köszönhetően a szemek fürkészni kezdték a motorház alatt elhelyezkedő, durcás gépészeti berendezéseket. Mivel Mr. Adams teljesen átlagos volt, így nem értett a hőn szeretett autójához annyira, hogy tudja épp mi a baja. Először az olajszintet ellenőrizte, majd az akkumulátorok feszültségét. Az agya megkapta és kiértékelte a kapott információkat és azt a következtetést vonta le, hogy előbbiekkel semmi gond. Mivel a működési mechanizmust az agy nem ismerte nem tudott újabb ötleteket adni a teljesen átlagos Mr. Adams kezének és szemének, hogy hol keresse tovább a hibát, ezért a szájat káromkodások mormolására utasította és dühösen lecsapatta a két felsőtesti végtaggal a motorháztetőt, amely hangos csattanással jelezte a betondzsungel többi lakójának, hogy a teljesen átlagos Mr. Adams befejezte a probléma felkutatását. A hiba azonban továbbra is az autó géptermében rejtőzött: egy, a Hüppék által manipulált nyest elrágta az önindítóhoz vezető kábeleket. Mivel sem a nyest, sem az autó, sem pedig a Hüppék nem voltak hajlandóak segíteni a teljesen átlagos Mr. Adamsnek, így a termetes humanoid agya gyaloglásra késztette a flaszterrel kapcsolatban álló végtagokat. 

A legközelebbi buszmegálló nem volt messze, mégis a kényelmes autózáshoz szokott és teljesen átlagos Mr. Adams teljesen kifulladt az út alatt. Lihegve szállt fel az első járatra, ami előtte megállt és amiről úgy tudta: elviszi a munkahelyéig. 

A teljesen átlagos Mr. Adams napirendje felborult a rakoncátlankodó autó miatt, így az agya folyton zavart állapotban leledzett így pár másodperccel később fogta fel csak a szemek információját, melyek a célállomást jelezték. Leszállásra már nem volt esélye, így kénytelen-kelletlen sétálhatott vissza -másfél kilométert. Természetesen a teljesen átlagos Mr. Adams elkésett a munkahelyéről -életében először. Alig tíz éve állt a Cég alkalmazásában, de ez volt az első alkalom, hogy ilyen szörnyűség megesett vele. Váltótársa már a kapuban várta -mivel amellett volt az őrbódé, ahol a teljesen átlagos Mr. Adams is szolgált. 

Sűrű bocsánatkérések és alázatos meghunyászkodás közepette vette át helyét a bódéban öreg és megfáradt kollégájától. Az agya persze továbbra sem hagyta, hogy nyugodt maradjon, így az alatta elhelyezkedő testnek és végtagoknak megparancsolta, hogy bírják rá a kávéfőzőt egy adag élénkítő elkészítésére. Mindezek ellenére a teljesen átlagos Mr. Adams két órával később már a hivatali székben bóbiskolt. Végre visszatért a megszokott napi rutinhoz.

A nappalt lassan az éjjel váltotta fel és a teljesen átlagos Mr. Adams mellett a szolgálat órái szép lassan elvánszorogtak. Este felé már tizenöt órával öregebbnek is érezte magát, mint reggel. Éjfél után nem sokkal a teljesen átlagos Mr. Adams agya újra lemerült és pihenést rendelt el a nagy testnek.
Az eseményeket szemmel tartó Hüppék csak erre vártak. Galaxisokat átszelni képes szuper járgányukkal a bódé fölé parkoltak, majd vonónyaláb segítségével mozgásra bírták az alvó testet, amely fittyet hányva a gravitációra szépen lassan kilebegett az őrhelyből. Mikor akadálymentes területre ért és semmi nem zavarhatta meg a sérülésmentes utazást függőlegesen emelkedni kezdett, majd eltűnt a felette egyensúlyozó járműben. Odabenn aztán a Hüppék gondosan egy vízszintes alkalmatosságra helyezték a teljesen átlagos Mr. Adams testét, majd elindultak a saját bolygójukra, amely a Messier 104 galaxis egyik nem teljesen átlagos planétája. Ott egy laboratóriumba vitték, ahol egy másik humanoid is volt már. A másik ember egy teljesen érthetetlen nyelven és hangosan beszélt. Sokat, de keveset mondott. Erre a hangos óbégatásra ébredt meg a teljesen átlagos Mr. Adams. Agya egyből felfogta, hogy valami nem stimmel és ez nem az az őrbódé, ahol a testet pihenésre utasította. Nyugtalanná vált, de a Hüppék hamar észlelték a veszélyt, ezért kellemes nyugtató hatású készítménnyel lecsillapították újdonsült páciensüket. A teljesen átlagos Mr. Adams ekkor odafordult a mellette fekvő másik humanoidhoz és anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy nem beszélnek közös nyelvet, megszólította:
- Ön kicsoda?
- Pataky Attila vagyok.
Tőle tudom a teljesen átlagos Mr. Adams elrablásának hiteles történetét.

Szolgálati anekdoták - 78. rész

A féltő gondoskodással kellett szembesülnöm feljelentkezéskor: egy szép fehér papírra kifénymásoltak egy etnikai... akarom mondani etikai kódexre hivatkozó írást, mely a Cég jó hírnevének védelméről szól. Röviden: bár szólás szabadság van, mégsem lehet szabadon szólni akármiről. Amin a legjobban megrökönyödtem, hogy nincs konkrétan leírva -pedig elég sokszor említik ezen az A4-es oldalon-, hogy a Cég jó hírnevét mi csorbítja? Illetve az sincs, hogy mi a mérték és ki fogja eldönteni, hogy mikor jár ejnye-bejnye és mikor a picsán rúgás? Ami elsőre eszembe jutott, hogy hova lehet még tovább csorbítani ennek a Cégnek a jó hírnevét? (Eleve mókás a "jó" jelző...) Úgyhogy most kicsit feszegetem a határokat...

Az éjszakára a Bakonyba lettem száműzve. Más meg Hegyesben alszik, vagy Komáromban, vagy Tatabányán, vagy a Déliben. De rossz lehetett nekik. Nos fentiek fényében álmatlan éjszaka várt rám. Pláne, hogy az utolsó személy várt a Kálmán Imrére, így csak háromnegyed egykor vehettem át a szerelvényem. Leállítottam a gépet -nem a takarékosság miatt, hanem hogy ne érkezzen 15 percenként automatikus figyelmeztetés, hogy érdeklődjek a forgalomnál, vagy állítsam le a motort-, gondosan bezártam a járművet, majd a mellék hátsó végében őrködni kezdtem. (Nem veszik ki az időnket és laktanya sincs, úgyhogy kénytelenek vagyunk a járműveinket őrizni indulásig). Mivel a hátam még mindig eléggé fáj, ezért vízszintes helyzetbe helyeztem magam. Hanyatt fekve és mivel az állomáson a fények kihunytak tökéletes kilátásom nyílt a csillagos égboltra. Megszámlálhatatlan világító pontok közt néha átsurrant egy-egy repülőgépet jelző villódzó fény. Romantikus életkép. 

Elgondolkodtam: az élet csodálatos.

Tényleg?

Lófaszt...

Sört!

Amikor nem tudok aludni...

... ugyanúgy, mint más csak forgolódom. Próbálom megtalálni, hogy miért nem nyom el az álom. Akkor is előfordul, amikor már napok óta nem aludtam. Van amikor szó szerint. Benyakalhatok fél tálca sört, de hatástalan. A meleg miatt könnyebben megüt, de nem ki. Aztán kijárkálok a gangra cigizni, egyik DVD lemezt cserélem a másik után, de nem nézem. Maximum csak bámulom. A legváratlanabb pillanatban aztán kimegyek cigizni. Vagy egy újabb sörért. A folyamat aztán megismétlődik újra és újra. 

Egyszer csak gondolok egyet és felülök a choppára és kőrözök a városban. Órákig. Átszellőztetem a fejem. Legalábbis ebben reménykedem. Nincs forgalom, nincsenek emberek, nekem meg nincs fékem. A fülembe üvölt a zene és amikor elkapom a ritmust még keményebben taposom a pedált. Élvezem a lüktetést, a város fényeit, a kötetlenséget és a féktelen száguldást, ahogy a hűs menetszél végigsimít a karomon és az arcomon. Megfeledkezem a szarjaimról, a vitáimról, a munkámról, nem foglalkozom érzelmekkel, amik megőrjítenek egy ideje... csak az út, a choppa, az éjszaka és én.

Letekerek néhány kilométert. Mikor azt gondolom, hogy végre elég és kitisztultak a gondolataim hazafelé veszem az irányt.

Hazafelé... kicsit hamiskásan hangzik attól, aki valójában nem a saját lakásában lakik... Még hogy mindenki a saját sorsának kovácsa... A világ egyik legnagyobb hazugsága ez a mondat. A sorsunkat a külső tényezők kurvára befolyásolják. Nem mindenről mi döntünk. Talán a legkevesebb beleszólásunk pont a saját életünkbe van. Körülvesznek minket családtagok, barátok, a házi kedvencek (előző kettőből is bevonhatóak ebbe a kategóriába páran), szerelmek és haragosok, a kollégák, az ismeretlenek, vagy akár a természet. Gondoljunk csak bele: másként öltözünk fel, ha kint ragyogó napsütés van, vagy ha esik az eső. Mondjuk rám ez sem annyira jellemző. Már totál megszoktam az esőben ácsorgást -valakinek köszönhetően. De arra is volt már eset, hogy télen a tökig hóban ujjatlan trikóban, rövidnadrágban és papucsban vittem el a kutyát sétálni. Nem néztek hülyének...

Azt mondják túl romantikus a lelkem. Ezért pörög annyit az agyam a szarságokon. Például zokon veszem, ha nem keresi valaki a társaságomat és nem ad rá különösebb okot, hogy miért nem. Vegyük alapul a legutóbbi szakításomat: egyértelmű tények elé voltam állítva, így érthető, hogy miért nem keresi a társaságom. Tiszta. Ellenben amikor nem ismerem az indokot, az frusztráló. Én sem keresem mindenkinek a társaságát, de általában lefoglal valaki. Mentálisan, vagy fizikálisan, vagy szexuálisan. Vagy mindhárom egyben. 

És még mindig csak tekerek. Körbe-körbe a városban. Alig várom, hogy végre motorral tegyem ugyanezt. Csak akkor nem a városban körözgetnék, hanem az országban. Vagy a tehénszaros Európában. Otthontalanul. Féktelenül...

Régi álmom válna valóra. Felülni egy motorra és csak menni, menni és menni. Falni a kilométereket. Végül is most is ezt csinálom, csak már kurvára nem élvezem. Ha újra huszonéves lehetnék ezzel a gondolkodásmóddal, ami most van, kicsit másként élnék. Nem futottam volna egy kört a vasútmodellezéssel és valószínűleg a zenéléssel is más értelemben lenne kapcsolatom. Viszont az ismerőseim többsége se lenne. Némelyikért nem lenne kár...

Más arcokkal innék, más barátnőim lettek volna és valószínűleg a családom még ennél is kevesebbet látna. A kérdés inkább az: tényleg vissza akarnék e menni az időben és újra élni az elmúlt tíz évemet, úgy alakítva azt, hogy az egy egészen más jelenbe vezessen? Valójában számot kell vetnem önmagammal: miért érzem úgy, hogy a most -hogy primitíven nyilvánuljak meg- szar? Vagy tényleg az e? A híres-hírhedt "Gang, sör partikon" a megismert emberszeletek alapján van jó néhány olyan megismert, akiknek az élete sokkal penetránsabbul indult, mint az enyém. Vagy épp sokkal szarabb, mint az enyém volt annyi idősen, mint amikor ők beavattak a titkaikba. Furcsa dolog ez. Ami az egyiknek szenvedés, az a másiknak még csak picsafüst. 

Elfordulok a híd felé, de nem megyek fel. Pedig akár onnan is jöhetnék most. Nem rajtam múlt, hogy ne. Legalábbis így gondolom. A másik fél sosem mondta eddig, miért kerül el egy ideje. Kérdeztem. Kerülte a válaszadást. Nem feltétlenül őszinte. Szembesítettem vele. Lehet, hogy ezért kerül... Vannak, akik ezért nem bírják a búrám. Görbetükröt mutatok. És persze ettől mindenki öltözködik. Még az is, akinek nem kéne. Ez már az ő bajuk... Ez mondjuk érdekes kérdés. Mármint az öltözködés. Nem mindig a megfelelő ruhadarabot vesszük fel az alkalmas időben. Gyakrabban kéne kinézni az ablakon és az alapján magunkra ölteni az adott napra megfelelő öltözéket. Aki meg akar sértődni, az úgyis megfog, mert akkora barom... Vagy csak tele van a feje -és ismét egy alpári megfogalmazás, de hát ezt felénk így szokás mondani- gecivel. Furcsa, de a faszik sokkal agresszívabbak, érzékenyebbek, hirtelenebbek, ha már egy ideje nem dugtak. Túlteng bennünk a tesztoszteron. Gondolom a nőknél is megvan ez. Miért is különböznének? A nőt úgyis a férfiból vágta ki egy öreg homless, mert unta a kígyót meg az almát a paradicsomban. Ezért mondják, hogy a nő a férfi oldalbordája. Kivéve, amikor felborul az egyensúly és egy dominánsabb nő talál magának egy papucs faszit -jah, van aki ezért nem tudott elviselni, mert nem hódoltam be. 

Aztán eljön az éjfél, meg az egy óra. Aztán a hajnali kettő. Megjártam Molajt. Anélkül, hogy szóltam volna a lakásomban élő szüleimnek, hogy "helló, itt vagyok"! Bár nem hiszem, hogy repesnének az örömtől, ha ilyen időtájt beállítanék. Úgyhogy inkább visszatérek a bázisomra. Az albérletbe, amit már hatodik éve lakom. Emlékszem egy nagy szerelem közepén költöztem ide. Akkor még hittem az örök szerelemben, a család szentségtelen szentségében és, hogy harminc éves koromra lesz egy-két gyerekem meg lányom egy tisztes feleséggel. Azóta elértem a kort, a többit nem... az egész csak utópia. 

Haza érek. (Egy újabb utópia). A gépet letámasztom. A hűtőből sört veszek elő, lezuhanyzom. Elektromos készülékek kapcsolnak be és ki a kezemtől, hol itt, hol ott. Végül az ágyban kötök ki -vagy a földön, ha fáj a hátam. Kapcsolok egy sorozatot, vagy több filmet egy lejátszóba. Pár órával később arra ébredek, hogy még mindig azok a filmek, vagy sorozat megy, mint amit elindítottam. Csak az óra állása változott. Semmi más...

Szolgálati anekdoták - 77.rész

Úgy döntöttem, hogy kicsit rendhagyóvá teszek minden újabb szolgálatit. Csak, hogy ne legyen olyan sablonos és/vagy unalmas. Vagy inkább azért, hogy én ne váljak azzá. Vagy hiúságból. Az avokádó tudja...

Arra gondoltam, hogy ezt a fejezetet egyetlen mondat köré építem fel. Fel fog tűnni, hogy melyikről esett szó az előzőben, mert nem ilyen szimpla, mint ezek. Vagy ez. Kurt Vonneguttól tanultam el -milyen érdekes, hogy a nagyok haláluk után is tanítanak-, hogy a mondanivalónak mindig legyen egy kiteljesedése, amit az olvasó már az elejétől fogva izgalommal telve vár és pont ezért végig is olvassa azt, amit. Hogy ez nekem eddig mennyire jött össze? Fogalmam sincs. A visszajelzések alapján annyira viszont működik a dolog, hogy olvasóim a következő írásomat várják, szinte követelik. Ezek szerint összességében még nem értem el a csúcsra.

Irkálhatok nyugodtan.

Az utóbbi időben kicsit hanyagoltam a törzsolvasóimat. Na, tőlük elnézést is kérek. Az alkalmi olvasóim meg úgyse veszik észre a különbséget. Őszintén szólva kellett némi pihenés, némi szellemi felfrissülés. Magamba szívtam némi információt, kultúrát, kemikáliát és szerves anyagot, intéztem a magánügyeimet és most pedig ügyesen kirúgatom magam. Vagy még előrébb léptetnek. Megmondom úgy ahogy van: átállnék a sötét oldalra! Vagyis lennék felvigyázó. Osztottam, szoroztam, ettem, ittam, szaporodtam és rá kellett jönnöm, hogy már ebből az unalmassá váló, teljesen megszokás ízű szolgálatba járásból kezd elegem lenni. Azt is elmagyarázom miért: nincs már kihívás benne. Innentől kezdve nem érdekel. Ami meg nem érdekel, azt leszarom. Ha nem foglalkozom vele, azt mások is észreveszik (majd idővel). 

Most este itt volt például ez az IC 911. Nem akarok ujjal mutogatni egyes fűtőházakra -mert tudjuk-, hogy van ahol még ez presztizs kérdés és az IC-s, meg Gyors-fordás nem beszél a teheressel, meg a személyvonatossal, meg egy asztalhoz sem ül le vele. A bunkók. A tehénszaros győri fűtőháznál -ahol nevelkedtem és lassan négy éve ideiglenesen állomásozom- nincs kifejezetten IC fordás, meg hasonlók. Egyszerűen bunkó az összes. Nem, ez nem igaz. Van itt néhány kevésbé szimpatikus munkavállaló -akiket nem nevezünk nevén- és furcsa a modoruk, meg maguknak valóak, de nem mind ilyen. Alapjáraton mindenkivel lehet pár szót váltani és még az se számít melyik tyúkólból érkeztél ide. Lehetsz nyúl, vagy sáska, vagy akár valamelyik keleti országrész cirádás fűtőházának munkavállalója itt ez mind nem számít. Ugyan azt a -egyre savanyúbb- kenyeret esszük, mint Te. Szóval itt volt este ez az IC 911, amit levittem a Keletibe. Azon kívül, hogy negyed órás késéssel adta át a Géprongáló és, hogy egyáltalán nem hatott meg a dolog, mi több még majdnem unatkoztam is, semmi extra jelenséget nem tudnék felhozni érvként, hogy márpedig engem csak ide írjanak a jövőben a vezénylők. 

Keletibe való érkezés után papír szerint -miután előkészítem a 23614-et, de most sem kellett, mert jött a kolléga és bakon váltott- alkalmas vonattal vissza. Kaptam tippeket, hogy ne hívjam fel a mozdonyost, csak támadjam meg a kilencedik mellett található várakozót és lapítsak, mint szar a fűben és reggel a számomra megfelelő járattal térjek haza, de úgy voltam vele, hogy az avokádó, azért jöttem el otthonról, hogy csináljak valamit. Különben is halálra unom a fejem és feleslegesnek érzem magam, ha nincs tennivalóm. A legszívesebben olyankor golyót röpítenék a fejembe. Persze mondhatjátok, hogy ez azért van, mert még fiatal vagyok. Vagyok az avokádót! Az életem felét már leéltem. A mentalitásom mit sem változott. Nem találom a helyem, ha nincs dolgom. Itthon lefoglalom magam se perc alatt, de bizonyos helyeken totál elveszett vagyok. Ha nincs nálam se könyv, se bazsevátor, akkor az kezemmel szoktam babrálni, hogy ne unatkozzam. Megőrülök a semmittevéstől. 

Úgyhogy felhívtam a mozdonyost. Mondtam neki, hogy állok szolgálatára ő pedig kapásból elvette a jegyzeteit és Kelenföldre invitált a 016-os Gigantra. Még beszéltünk, mikor már úton voltam az aluljáróba. Nem tudom ki, mikor járt utoljára a nagyjából fél éve átadott 2-es 4-es metró aluljárójában, de amit ott tapasztaltam teljesen elszomorított. Aki arra gondol, hogy tele volt menekülttel, az jó nyomon jár. Közel száz, nem ebbe az országba való embertelen körülmények közt létező lények körös-körül egy "Tranzit zone" elnevezésű területen. Alig három éves gyermekektől az idősebb korosztályig a földön fekve, ülve, beszélgetve, egymásba roskadva, őrizetlenül. Páran közülük labdajátékkal próbálták ütni az időt. Grundfociztak. A látvánnyal csak addig törődtem, amíg meg nem találtam a négyes metró lejáratát. 

22 óra múlt, mikor a gödörbe értem, ahol az elektromos kukacok laknak. Egyik példányuk épp embereket fogyasztott. Nyitott, oldalsó testnyílásain át csalogatta magába újabb áldozatait. Engem is rabul ejtett. Mikor egyik pirosas bélnyúlványára keveredtem, még alig pár embertársam osztozott sorsomban, de idővel többen lettünk. Majd oldalsó nyílásai bezárultak. Csapdába estünk. Eztán sipítozó hangot hallatva meglódult velünk, hogy más helyen is lakmározzon. Akik nem ízlettek neki annyira, a következő alkalommal frissebbekre cserélte. Kikent-kifent partiéhes tizen-huszonéves fiúk-lányok társadalmi-, testi-, egészségi-, mentális problémáikkal és teljes testi valójukkal töltötték meg a szeretve gyűlölt kukac minden négyzetcentiméterét tekintet nélkül a többiekre és én köztük magamba fojtottam társadalmi-, testi-, egészségi- és mentális problémáimat. Kelenföldön aztán a legízletesebb emberfalatokat is kiköpte magából ez a tekergő szörnyeteg. 

A 016-os Giganttal aztán megjártam Gubacsot, a szétbombázott ferencvárosi személy pályaudvart, majd a szokásos papírozás, fékpróba, kávé rituálék után a pőrékből álló szerelvénnyel Győrszentivánig kujtorogtam a kerülőútirányon közlekedő vonattal. 

Éljen soká a kapcsolási pótlék!