13.
A következő napok azzal teltek, hogy megismertem az új munkatársaimat. Eleinte néhányan húzódoztak a személyem miatt, végül mindenki számára világossá vált, hogy új sheriff érkezett a városba. A napjaim hétről hétre rendszerint arról szóltak, hogy reggel felvettem az egyik nagyterjesztőt (az ötből) a lakásán és meglátogattuk a vevőkkel foglalkozó kisebb dílereket. Ők a terjesztőtől megkapták az új csomagot én pedig megszámoltam, majd eltettem a pénzt és az egyéb kacatokat, amiket a drogosok az anyagért cserébe adtak. A terjesztőt hazavittem, majd elmentem egy raktárba, ahol felvettem a beszállítók által otthagyott terméket a pénzért cserébe. A kacatokat rendszerint egy zálogházban értékesítettem, de néha egy-egy drágább órát, vagy más ékszert megtartottam. Az új áruval aztán megjelentem a terjesztőnél, aki a felügyeletem mellett ütötte fel az anyagot. Mikor azzal kész lett, indultunk az esti körútra. Különböző bárokba és zenés szórakozóhelyekre, amik Gino területén találhatóak és ahol mindenki jól akarta magát érezni. Ezzel a módszerrel rengeteg embert ismerhettem meg.
Minden terjesztő mellett egy hétig strázsáltam, hogy mindenki számára világos legyen, új szelek fújnak. Az egy hét letelte után betettem a helyemre egy ismerős ütőembert, akiben megbíztam. Ezeket a srácokat az edzőteremben ismertem meg. Egytől egyig keménykötésű fickók, egykori sportolók, megszállott testépítők, utcai harcosok, stb. Amikor elmondtam nekik, hogy kivel dolgozom együtt és mit szeretnék, rögtön igent mondtak a felkérésemre. Miután mind az öt terjesztő mellé betettem a saját emberem csak annyi dolgom maradt, hogy tőlük beszedjem a pénzt. Gino-val hetente számoltunk el és a legnagyobb megelégedésére alig két hónap alatt akkora presztízst építettem ki, hogy megadta az engedélyt a saját csapatom kiépítésére. Ez viszont csak formálisan történt, hiszen a háta mögött már alkalmaztam egy új terjesztőt, Green-t.
A srác – akit a barátai csak L.A. Green-nek neveztek - Kalifornia legnagyobb motoros bandájának, a Vagos MC-nek volt a tagja. Rajta keresztül nyertem némi betekintést a törvényen kívüli motorosok világába. Green nem egy szimpla felvásárlónak számított, hanem olyannak, aki komoly piaccal rendelkezett. Gino fél királyságán nem kerestem annyit, mint a Harley-s bajkeverőkön.
A kétezres év rengeteg újdonságot hozott magával és ez persze az alvilági életre is rányomta a bélyegét. Megváltozott az utca, az általános törvények felborultak, a régi iskola híveit a feltörekvő fiatalok rövid idő alatt kipöckölték – majd elbuktak. Csak az maradt talpon, akinek volt pénze és elég ütőképes csapatot tartott fenn. Amíg húsz-harminc évvel korábban a heroin és kokain könnyen hozzáférhető, divatos drognak számított, addig az ezredfordulótól már inkább az újabb szintetikus cuccok lettek kelendőek. A változásokkal lépést kellett tartani. Ehhez pedig új terjesztőkre, dílerekre volt szükség.
Az áru beszerzése nem okozott gondot, hiszen a frissen kialakult kapcsolataim hamar előhozták a helyi gyártókat, akiknek mindegy volt kinek adják el a szarjukat, csak vigyék. Néhányan persze ezt nem nézték jó szemmel és megfenyítették őket, hogy nekünk ne adjon el többé árut, különben rágyújtják a laborját, eltörik a kezeit és hasonló retorziók. Persze ez csak üres puffogtatásnak számított, hiszen ki az a hülye, aki likvidálja az aranytojást tojó tyúkját? Azt viszont hamar beláttam, hogyha saját területre akarok szert tenni és hűséges drogfőzőkre, akkor az efféle fenyegetőző riválisokat ki kell iktatnom. Így hát az addig verbuvált emberekből csapatot szerveztem és nekimentünk az ellenfeleknek. Amíg bizonyos bandák csak fenyegették egymást, vagy pózoltak egy-egy likvidált riválisuk hullája mellett, addig mi letaroltuk a teljes galerit. A hulláikat utána a tengerbe dobtuk Marciano mellé. A szemétnek jobb, ha egy helyen van.
A gyors terjeszkedésünknek természetesen hamar híre ment és alig három hónappal az engedély megadása után Gino soron kívüli raportra hívott.
- Hallom beindult az üzlet. – fogadott fagyos hangvételben. Nem a dolgozószobában várt, hanem az előtérben. A bordó selyemtől csillogott a baljós árnyalatú köntöse, ami még gonoszabb külsőt kölcsönzött neki, de a fekete mamusz nevetségessé tette.
- Jól mennek a dolgok. – átnyújtottam neki egy borítékot, amiben természetesen a kialkudott összegnél több lapult. Olyan közönnyel vette át és nyújtotta Mario-nak, mintha a talmudot adtam volna ajándékba egy arabnak.
- Kövess. – intett és megindult a kert irányába. Szivarjába bele-bele szívott. A kifújt füst körüljárta a koponyáját és az orromba csapódott.
Helyet foglaltunk egy asztalnál, amit egy gondosan karbantartott park vett körül. Rövidesen egy fehér zakós ipse jelent meg ezüst tálcával, rajta reggelivel és újsággal – természetesen az ő hóna alatt is ott figyelt egy Beretta. Amikor a főnök csak intett neki, hogy elmehet és nem kérdezte kérek-e valamit, tudtam, hogy bajban vagyok és haragszik rám valamiért.
- Mesélj! Hogy alakulnak a dolgok? – egy vajazó késsel törte fel a főtt tojást.
- Jól. A régi piac szilárd és sikerült bővülni.
- Ha jól emlékszem ez utóbbira még nem adtam engedélyt. – hangjában fenyegetést éreztem, mégis mindketten jól tudtuk, hogy emiatt sosem fog haragudni.
- Igen, de szükséges lépés volt. – feleltem félszegen. A színjátékra szükség volt, hogy Gino továbbra is felsőbbrendűnek érezze magát.
- És pedig?
- Egyes utcai bandák nehezményezték, hogy a gyártóikat felkeresve elhalásztuk a termékeiket és terjeszteni kezdtük.
- Úgy hallottam bemerészkedtél bizonyos területeke, amik nem hozzám tartoznak.
- Ez fordítva kezdődött. Mások törtek ránk, így meg kellett védenünk magunkat, az érdekeltségeinket. Betámadtak, mi pedig haleledelt készítettünk belőlük. A megüresedett területre bevonultam a saját embereimmel.
- Mekkora területet szereztél magadnak?
- Semekkorát. Minden az Ön érdekeltségei alá tartozik! Az új területre saját embereket tettem ugyan, de minden pénz hozzám kerül, amiből természetesen finanszírozom a jogdíjakat.
Szavakkal nem kommentálta a beszámolót, csak rutinos mozdulatokkal, sebészt megszégyenítő precizitással vágta körbe, majd emelte le a tojás héját, aztán megkent egy pirítóst vajjal és közben alig láthatóan helyeslőn bólogatott.
- Volna még valami? – kérdezte anélkül, hogy a válasz érdekelné.
- Igazából lenne.
Fennakadtak a szemei, aztán hátradőlt a székében. Nem ezt a választ várta.
- Hallgatlak.
- Lenne egy szórakozóhely, amit egyfajta bázisként szeretnék… birtokba venni.
- Mi a probléma?
- A tulajdonjog.
- Ha elmondod, melyik helyről van szó, talán tudok segíteni.
- Az „Aranysakál”-ról. – a vajazó kés kiesett a kezéből a döbbenettől.
Ez a szórakozóhely nagyjából Fontana területének azon peremén állt, amelytől keletre tanyáztak azok a rivális bandák három utca hosszon, akiket alig pár héttel korábban likvidáltunk és elég komoly bevételi forrásnak számított. A főnök birodalmának egyik ékkövének tartotta – annak ellenére, hogy egy eléggé leélt putrinak nézett ki.
- Mondd: tisztelsz te engem egy kicsit is?
- Minden tiszteletem az öné! Apámként tekintek önre!
- Akkor mégis miért kérsz tőlem ilyet, hogy átadjam azt a helyet?
- Először csak bérelném, és ha meglenne a kellő tőkém hozzá, akkor kivásárolnám.
- Amíg hozzám tartozik, több pénzt termel.
Valójában ez nem volt igaz, hiszen egy annyira lepukkant intézményről volt szó, aminek a fenntartása többe került, mintha eladná, ráadásul az állandó razziák miatt egyetlen díler se mert már ott teríteni. Ennek akartam elejét venni a beköltözésemmel.
- Úgy gondoltam, hogy nagyjából három évig bérelném. Felújítanám és egy szinte megújult profillal nyitnám meg és üzemeltetném.
Kortyolt egyet a frissen facsart narancsléjéből, majd ismét hátradőlt a székében:
- Vagy nagyon jól érvelsz, vagy túlságosan kedvellek ahhoz, hogy ne egyezzek bele ebbe. Mario majd megírja a szerződést és eljuttatom hozzád. A jövő héten birtokba veheted az épületet.
Hamiskás mosolyt erőltetett az arcára, s intett, hogy távozhatok. Megköszöntem a jóindulatát és elbúcsúztam, de mikor hátat fordítottam, utánam szólt:
- Még valami, Rocco! Ne bánjam meg, világos?
Ugyanaz a féltő gondoskodás és bújtatott fenyegetés, mint három hónappal ezelőtt. Viszont már koránt sem aggasztott annyira, mint korábban. Tudtam kik tartoznak hozzá, mely rendőröket fizette meg.
Alig pár nappal az egyezségünk létrejötte után megkezdődött a felújítás. Óriási pénzek mennek el egy ilyen beruházásnál, főleg egy ekkora épület esetében, de nekem a kapcsolataim révén minimálisra redukálódtak a költségeim a kéz alól beszerzett alapanyagoknak és Mexikóból bevándorolt munkásoknak köszönhetően. A végeredmény fantasztikusra sikeredett és egy rendkívül exkluzív éjszakai bárt sikerült megnyitni november első hétvégéjén.
A középen elhelyezkedő főbejárattól balra és jobbra egy-egy félkör alakú bárpult állt hatalmas italválasztékkal. Ezek mellett vezetett fel mindkét oldalon egy lépcső a karzatra, ahol a különleges vendégek szórakozhattak privát boxokban. A központi helyen egy nagyobb páholy lett kialakítva Gino és vendégei számára. A terem túlsó végén, ezzel szemben volt az irodám, aminek ablaka alatt egy hatalmas színpad várta a táncosokat, akik Bill stúdiójából érkeztek. Ezeket a lányokat persze el is lehetett vinni egy körre, ami újabb plusz bevételeket jelentett a számomra.
Az ilyen helyek természetesen nagy pénzzel rendelkező vendégeket vonz, akik szeretik a figyelmet és a kényeztetést. A köreikben viszont nem jelenhettek meg akármilyen utcai dílerek, így egy speciális csapatot alakítottam ki erre a célra. Azok a felszolgálók, akik terjesztették az anyagot külön jelvényt viseltek a ruhájukon. Idővel a törzsvendégek abba a zsebbe helyezték a pénzt, amelyik áruból kértek. A módszer rendkívül diszkréten zajlott és csak az igazán szemfülesek vehették észre, hogy valójában mi is folyik ott.
Mondhatni pazarul alakultak a dolgaim. A pénz elképzelhetetlen mennyiségben érkezett és nagykanállal éltem az életet. Hetente közel félmillió dollárt kerestem, amiből a költségek és a Gino-nak fizetett jogdíjak után is maradt 200 ezer dollár a zsebemben. Az év végére kilenc terjesztő dolgozott a Fontana területen, fejenként három-négy dílerrel. Ehhez jöttek hozzá az Aranysakálban dolgozó közvetlen elosztók öten, plusz a táncos lányok privát óradíjai. A hátszelemnek köszönhetően pedig érinthetetlennek éreztem magam – de ezúttal is tévedtem.
Egy nap felhívott L.A. Green. Kimagaslóan nagy pénzzel járó üzlettel kecsegtetett. Elhívtam az Aranysakálba, hogy személyesen beszéljük meg a részleteket. Nem meglepő módon nem egyedül érkezett. Ketten kísérték el: az egyik testvére és egy jelölt. Utóbbi kellő távolságból figyelte a megbeszélést, a másik pedig, akit Sausage-nak hívtak, minden részletre kíváncsi volt. Az üzletmenetet Green vezette fel:
- Egy hírhedt bandát kellene ellátnod.
- Nem probléma. Mekkora mennyiségről is beszélünk?
- Naponta vennének át néhány kilót.
- Megoldható, de ahhoz kell egy állandó összekötő, aki leszállítja nekik az árut. Erre jelenleg nem tudok egy állandó embert biztosítani. Még akár kedvezményt is adok, ha megoldják.
- Továbbítom a kérést.
- Mennyi közvetítői díjat kérsz?
- 30%-ot minden kanyar után. – vágta be Sausage. Mohósága sértette a fülemet, de türtőztettem magam.
- Annyiról szó sem lehet.
- Akkor mi lenne az elképzelésed? – Green társának lekezelővé vált a hanghordozása.
- Két lehetőséget tudok kínálni. Havonta egy adagot ingyen, vagy némi kedvezményt.
A két motoros egymásra nézett, majd Green adott feleletet:
- A havi egy ingyen pakk megfelel.
- Hol és mikor lenne a találkozó az új ügyfelemmel?
- Compton-ban, a Lincoln parkban.
- Tessék? – hőköltem vissza. Az a város két véreskezű bandáról volt híres: a Crips-ről és a Bloods-ról.
- Compton-ban, a…
- Hallottam… Kivel akarsz összehozni?
- Big Samy Dogg-gal, a Lincoln Park Bloods főnökével.
- Bloods… remek…
- Mi a gond?
- Az a hely egy kígyóverem, vérszomjas kannibálokkal! Már csak azért is kinyírhatnak, mert fehér vagyok, mint az az anyag, amit el akarok nekik adni!
- Nyugi. Nem lesz gond. Mivel velünk jössz, nem bánthatnak. Mi biztosítunk.
- Nem. Erről szó sem lehet.
- De ez egy bazi nagy biznisz, Rocco. Mindenki jól jár.
- Már ha túlélem a találkozót.
- Megbeszélem Big Sam-mel, hogy hozol magaddal néhány embert és mi is ott leszünk négyen. Így jó?
- Rendben. – feleltem, bár közel sem voltam nyugodt.
- Az időponttal kapcsolatban még kereslek.
Kezet ráztunk, majd távoztak. Felhívtam pár ismerőst, köztük Muqee-t, hogy segítsenek ki ennél az üzletnél. Mindenkinek jó pénzt ígértem, ha megvédik a fehér seggem. A nagy találkozóra három nappal később került sor. Két autóval indultunk el, összesen heten. Az ígérttől eltérően csak három Vagos tag jött, de komoly vasakkal, akár csak a saját kíséretem. A mi autónkat én vezettem, mert nem tudtam volna nyugton ülni egy ilyen esemény előtt, Muqee az anyósülésen és a két ütőemberem hátul egy-egy automatát szorongatott.
Comptonba érve rossz érzés fogott el. Akaratlanul az ajtó rekeszébe rejtett pisztolyért kezdtem matatni. A Lincoln Parkhoz érve megláttam a célunkat. Egy kisebb társaság várakozott egy fa tövében. Körültekintve észrevettem, hogy több ponton is ki voltak helyezve őrszemek, akik egytől egyig a nadrágjuk korcát szorongatták – hogy ne essen le a stukker a bokájukhoz.
A két autóval szorosan egymás mellé parkoltunk le. Mielőtt kiszálltam volna a pisztolyt betűztem hátra, a nadrágomba. Az embereim és a motorosok gyűrűjében közelebb mentem a fa alatt várakozókhoz.
- Sam! Ő itt Rocco. – mutatott be L.A. Green.
- Yo. – felelte a nagy fekete óriás, és némiképp megbillegett üdvözlésképp. Ezután furcsa fekete szlengben és dialektusban hadarni kezdett. Elsőre fel sem fogtam, hogy mit mondott, de szerencsére a hátam mögött megbújó Muqee fordított. Csak egy szimpla üdvözlésről volt szó és némi ígéretről a sértetlenségünket illetően.
- Mit keres egy fekete testvér egy ilyen gizda fehér nigger mellett? – kérdezte Big Samy Dogg a mögöttem ácsorgó Muqee-tól. Legalábbis én ezt értettem.
- A nevem Muqaddas Haslem és ő a barátom.
- Haslem? Csak nem Udonise és Deuce testvére?
- Ya men...
És innentől nem értettem egyetlen szót se, ami kettejük között elhangzott, de a széles vigyorból és a rituális kézfogóból rájöttem, hogy a barátom nagy tiszteletnek örvend ezen a környéken. Big Samy Dogg bemutatta az egyik emberét, akire az áru átvételét és szállítását kívánta bízni. Mihelyst megalkudtunk, felbolydult a környék, mintha csak erre vártak volna. A hatalmas zűrzavarból csak annyit vettem ki, hogy mindenki lő valamerre. Mire felocsúdtam, Muqee berántott a két kocsi közé, és a hátam mögül tüzelt a sötét éjszakába. Jobban mondva: a földön fekve a homlokom közelebb volt a seggéhez. Előkaptam a hátulra tűzött Glock-ot és vártam a kellő pillanatra, hogy kivegyem a részem a csetepatéból. Azon a helyen, ahol korábban még egyezkedtünk három hulla feküdt, köztük a két emberem és az egyik Vagos tag, talán Sausage. Eleget tett a jelmondatuknak: live Vago, die Vago. Hirtelen valaki kilökte mellettem a motorosok autójának ajtaját és kiszólt az autóból, hogy szálljak be. Tétováztam, de Muqee felrántott a földről és belökött az autóba. Mielőtt rám csukhatta volna az ajtót fennakadtak a szemei, majd térdre rogyott és némi hatásszünettel később arccal előre dőlt el. Az autó vezetője gázt adott és menekülőre fogta. Nem jutottunk túl messzire, mert két sarokkal arrébb, amikor át akartunk vágtatni egy kereszteződésen, oldalról belénk rohant egy autó…
Amikor magamhoz tértem épp egy benga nagy nő pelenkázott. Nem láttam tisztán, de nőnek tűnt és veszettül erős lehetett, mert egyedül mozgatta a százhúsz kilós, tehetetlen testemet. Valaki más a lepedőt cserélte ki alattam.
Lehet, hogy beszartam?
- Vizet! – kértem az engem ellátó ápolónőt, de mintha meg se hallotta volna. – Adjatok vizet, a kurva életbe! – semmi reakció.
Az izmos nő csak visszaejtett vízszintes helyzetbe, betakart és ott hagyott a másik ápolónővel együtt. Csak a gépek pityegését hallottam.
Talán nem hallanak? Megnémultam? Mi történt egyáltalán?
Aztán csend. Ismét elájultam.
Amikor ismét magamhoz tértem, épp a szomszéd ágyon fekvő öreg ágya végén strázsált fél tucat fehérköpenyes és Benga nővér. Ő jegyzetelte azt, amit a doki diktált. Miután végzett a szomszédommal, fölém tornyosult. Lehetett vagy százkilencven magas, arca borostás, ruhája rendezetlen, hanyag.
Milyen igénytelen egy doki ez? Ha ilyen a külsejével, milyen lehet a munkájával?
Egy lámpát vett elő a zakója zsebéből, felfeszítette a szemhéjamat, és kiégette a retinámat. Hideg kék szemei értelmet sugároztak. Valamit mondott, de nem hallottam. Zavart, hogy nem értem. Szívesebben mozizom hanggal.
- Vizet! – kértem ezúttal az orvostól, hátha ő megkönyörül rajtam, de semmi.
Ezek szerint nem tudok beszélni. Remek.
A doki mondott valamit a többi fehérköpenyesnek, Benga nővér meg bőszen jegyzetelt. A felvonult egészségügyi munkások aztán a következő, majd a következő ágyakhoz mentek vizitelni. Amíg másokkal voltak elfoglalva, gondoltam végzek egy rendszerellenőrzést. Mivel gondolkodni tudtam, így az agyamnak nagy baja nem lehetett. A kezemet éreztem, jó jel. A lábamat szintén. Megmozgattam az ujjaimat minden végtagomon. Úgy véltem mozogtak, de lehet ez is csak káprázat, mint az, hogy beszélek? Elfordítottam a fejem, hogy lássam a vizitelő konklávét, de ismét beájultam.
Valami zajra tértem magamhoz. Kinyitottam a szemem, és bár még mindig nem volt tökéletes mégis tisztán ki tudtam venni, hogy a jobb oldali szomszéd úgy táncolt az ágyában, hogy vele szteppelt az ágy is. Az én szemszögemből elég mókásnak tűnt, de a nővéreknek nem tetszett, ezért gyorsan beadtak neki valamit, amitől megnyugodott. Nem sokkal később megjelent az igénytelen doki, és utasította az apródjait. Pár perccel később az ággyal táncolót kitolták a kórteremből.
A borostás orvos felém fordult és rám mosolygott. Mondott valamit, de továbbra sem értettem. A beszéddel nem próbálkoztam, főleg, hogy kiszáradt a torkom. A mondandója közben rám mutatott, majd az apródok serényen tevékenykedni kezdtek.
Így teltek a napjaim, mígnem feltűnt egy ismeretlen fickó. Kinyitottam a szemem és ott ült az ágyam mellett. A virágokkal telepakolt éjjeliszekrényt és az üdvözlőkártyák feliratait fürkészte. Aztán egy kis noteszbe jegyzetelt.
Bassza meg, ez egy zsaru! – futott át az agyamon.
- Áh, magához tért! – mosolygott rám hamisan.
- Ki maga? – suttogtam rekedten.
- Ne haragudjon, hogy csak így beültem magához. – hangja olaszos akcentust sejtetett, de ettől még biztosra vettem, hogy valami nyomozó és nem újságíró. – A nevem Peter Greco hadnagy, Compton városi rendőrségtől.
Szóval tényleg olasz. És zsaru.
- Mit akar? – fordítottam el a fejem.
- A balesetével kapcsolatban kerestem fel. Szeretnék tisztázni néhány tényt.
- Előbb adjon egy kis vizet.
Adott.
- Szóval? Mire emlékszik?
- Semmire.
- A balesettel kapcsolatban?
- Semmire nem emlékszem.
- Miért járt Comptonban?
- Nem emlékszem.
- Értem… hát így elég nehéz lesz kideríteni a baleset körülményeit… Azért köszönöm, hogy meghallgatott. Jobbulást, Mr. Coleman. – veregette meg a vállamat, majd felkelt a helyéről.
Mielőtt kilépett volna a kórteremből még egy pillanatra visszafordult:
- Majd elfelejtettem! Honnan ismeri azt a férfit, aki az autót vezette?
- Milyen férfit?
Elővette a noteszát és felolvasott belőle egy nevet:
- Charles Danza. Maga lehet úgy ismeri, hogy L.A. Green.
- A bárom egyik vendége és jó barát.
- Értem. Köszönöm. Sokat segített. Minden jót!
Azzal kivonult a szobából én pedig újra elájultam.
Néhány héttel később az igénytelen doki gyógyulttá nyilvánított, de még mielőtt megléphettem volna két zsaru jelent meg az ágyamnál és egy új kiegészítőt adtak rám. Hátrabilincselt kézzel zsuppoltak be egy autóba és vittek egy addig számomra ismeretlen helyre.
14.
A letartóztatásom után a kerületi kapitányság fogdájának egyik cellájába vittek. Nem álltak neki azonnal kérdezősködni, csak pár órával később. Egyetlen mondatot voltam hajlandó mondani:
- Kérem, hívják ide az ügyvédemet.
Ezt még Gino tanította meg a kezdetek kezdetén. Adott egy telefonszámot is erre az esetre, hogyha bajba kerülnék, azon keresztül tudok ügyvédet szerezni. Persze a zsandárok nem hagyták, hogy én beszéljek, de a vonal túlsó végén se a jogi képviselőmet érték el, hanem egy olyan fickót, akinek az volt a feladata, hogy ilyen esetekben a megfelelő lépéseket megtegye.
A hívás után néhány órával megjelent egy elegáns öltönybe bújt, aktatáskát cipelő férfi. A láthatóan digószármazású fickó kizavarta a kihallgatást végző nyomozót, majd mikor magunk maradtunk, így kezdte a mondandóját:
- A főnök nem segíthet. Azt üzeni: egyedül másztál ebbe bele, egyedül mássz is ki belőle!
- Ez nem lehet. Ennyi idő és pénz után magamra hagy?
- Emlékezz Rocco. Figyelmeztetett rá, hogy ez egy veszélyes üzlet és nem fogja megvédeni a segged, ha elcseszed! Viseld a következményeket!
- És a jogi képviselet?
- Azzal nem lesz gond. És ha börtönbe kerülsz, ott is megvéd, de az Ő nevét nem mocskolhatod be! - nagyobb pátosszal és áhítattal beszélt a főnökéről, mint egy pap a misén a sajátjáról!
Nem volt kérdés, hogy magamra maradtam. Attól, hogy kaptam egy védőt még nem jelentette azt, hogy megmenekülök a börtöntől. Távol álljon tőlem, hogy szentnek állítsam be magam, hiszen amit elkövettem, az bűncselekmény, de ettől függetlenül nem akartam sittre kerülni.
Másfél napja ültem előzetesben, mikor a zárkámba került egy kis mexikói, valami José. A lehető legjelentéktelenebb fickó, akit valaha is láttam. Alacsony, olajos képű, enyhén kopaszodó hajszerkezettel és jellegzetes bajusszal. A ruhája hétköznapi és olcsó – a nadrágom egyik szára kétszer annyiba került, mint az ő összes ruhadarabja együttvéve. Először azt gondoltam közveszélyes munkakerülésért csukhatták le, vagy illegális határátlépésért - bár akkor nem rakták volna mellém. Aztán kiderült, hogy megölte a feleségét.
José elmesélte, hogy az asszony kurválkodott, amíg a ház ura gályázott. Nem kell zsákhordásra gondolni vagy bármilyen más nehéz fizikai melóra. A munkája mindössze annyi volt, hogy Long Beach-en, a kikötőben egy hajóról átvegyen pár kartondobozt és egy előre megadott címre vigye őket. A fizetségét egy harmadik helyen kapta meg egy bárban. Igen, jól sejted: José nekem dolgozott. Elvileg fogalma sem volt róla, hogy kivel zárták össze és persze nekem eszem ágában nem jutott, hogy eláruljam neki. Azt könnyen el tudtam képzelni, hogy direkt rakták mellém, hogy esetleg kikotyogjak valamit, amit aztán felhasználhatnak a perem alatt. Annyit mondtam neki, hogy adócsalás miatt zártak be – ami nem is állt túl messze a valóságtól, hiszen egy ideje már nem fizettem adót.
Ez a kis mexikói viszont meglepően sokat tudott az ügyemmel kapcsolatban. Elmesélte, hogy az a bár tulajdonos dobta fel a hálózatot, akivel másfél hónappal korábban léptem kapcsolatba. Mindközül éppen ő!
Történt ugyanis, hogy bemutattak egy Stan nevű srácnak, akit az egyik terjesztőm ajánlott be. Elég lazán viselkedett, utcai szlengben beszélt és új lehetőségekről, meg egy nyitott terepről adott elő valami mesét. Eleinte nem érdekelt, de mikor kiderült, hogy egy szórakozóhelyről van szó, felfigyeltem rá. Ez a Canvas nevű bár volt, ami Alhambra-ban, a W Main Street keleti végén állt. A tulaj állítólag el akarta adni a helyet, mert sok adósságot halmozott fel. Kaptam a lehetőségen és megüzentem a fickónak, hogy érdekelne a dolog.
Alhambra messze kiesik Fontana érdekeltségeitől, sőt még az én legközelebbi utcám is mérföldekre volt onnan, de a kínálkozott lehetőség nagyon csábított. Bíztam benne, hogy közelebb vihetne az elszakadáshoz és jó ötlet lehet egy távolabbi ponton új bázist kialakítani. Eszembe nem jutott, hogy ez csapda.
A következő napon találkoztam a tulajjal, egy kiöregedett mexikóival. A neve ismerősen csengett, de nem tudtam teljesen behatárolni, hogy honnan. Senior Reyes körbevezetett, mindent megmutatott, majd leültetett egy asztalhoz:
- Szóval erről lenne szó. – fejezte be a mondókáját rekedtes hangján.
- Mennyi az ár?
- Kettőhatvan. – felelte rezzenéstelen arccal.
Korántsem volt akkora épület, mint az „Aranysakál”, és annyira felszerelt sem, de az elhelyezkedése miatt sokkal többet ért és nagyobb potenciált láttam benne, mint ahogy akkor épp kinézett.
- Ha lemegy kettőharmincra, akkor állom az ügyvédi és egyéb költséget.
Az öreg nem sokat vacillált, csak megpödörte bajuszát, majd belecsapott a tenyerembe. Már itt gyanúsnak kellett volna lennie, de nem törődtem semmivel, csak hogy hozzájutottam az első saját szórakozóhelyemhez. A felújítás vezetésére Stan maga jelentkezett és amilyen vak voltam megígértem neki, hogyha kész, akkor vezetheti a helyet.
- Sok pénzt csinálok neked! Bízd csak ide!
Elhittem. Egy hónap alatt rendbe tették a bárt. Pazar első partit szervezett a megbízott üzletvezetőm. A bulira természetesen meghívtam Gino-t is, és még néhány ismert alvilági figurát, akik az ismeretségi körömbe tartoztak. Ha akkor este berácsozzák az épületet, bezárva minket és őröket állítottak volna köré, mint egy börtön esetében, az első ember jó esetben húsz évvel később lép ki az ajtaján, az utolsó pedig kétszáz.
Innentől minden második nap egy táska anyaggal mentem a Canvas-ba, amit Stan személyesen vett át és adott 40-50 ezer dollárt, attól függően, hogy a bár bevételei hogyan alakultak. Azt persze nem tudhattam, hogy minden egyes mozdulatot és beszélgetést rögzítettek és hogy az általam átadott áru csak a bizonyítékraktárba megy, nem pedig az utcára, a drogfogyasztókhoz. Dalolva termeltem magam ellen a vádat. Megbíztam az újdonsült barátomban és gyakorlatilag minden kérdésére a lehető legőszintébben válaszoltam a legkisebb gyanakvás nélkül.
Alig két nappal később José-t eltávolították a cellámból. Bizonyára rájöttek, hogy nem jutnak vele semmire és nem jár el a szám. Így hát új módszerhez folyamodtak: betettek mellém egy nálam is magasabb és erősebb fickót, Alexej-t. Látásból már ismertem az éjszakai életből – itt szinte mindenki ismer mindenkit, akit érdemes.
Szása a Los Angeles-i orosz alvilág egyik ütőembere volt. Az arcán éktelenkedő hegek, a mélyen ülő hideg szemei és a lefelé görbülő szája annyira mogorva ábrázatot kölcsönöztek számára, hogy az átlagember nem szívesen futott vele össze fényes nappal se az utcán. Több alkalommal is találkoztam vele Gino partijain, éttermekben vagy olyan rendezvényeken, ahová a főnökét kísérte el. Ezúttal azért futhattam vele össze, mert egy üzleti találkozó lövöldözésbe fajult, ahol heten meghaltak. Szása volt az egyetlen, aki pár karcolással megúszta a balhét. Az őt kihallgató nyomozó azt ígérte neki, hogy nem utasítják ki az országból, ha kiszed belőlem néhány infót az ügyemmel kapcsolatban. Persze ez sem jött nekik össze. Szása nem akart vamzerkedni.
Pár nappal később őt is elvitték és valami perverz kíváncsiság lett úrrá rajtam. Vártam, hogy mi lesz az új eszköz, amit bevetnek ellenem, hogy megtörjenek és vallani kezdjek. Végül magam se számítottam arra, ami történt. Ma már én se értem igazán, hogy mi vitt rá. Talán a túlélési ösztön, vagy csak hogy nem akartam börtönben megrohadni. Vagy talán a csalódás, amit Gino okozott, amikor nem állt ki mellettem?
15.
Eljött a nap, mikor ott állt előttem ez a Kevin Costner utánzat csípőre tett kézzel. A filmekkel ellentétben a kihallgatásokra egyik zsaru se vihet be magával pisztolyt, mert történt már néhány baleset, így az ügynök pisztolytáskái üresen meredtek vissza rám. Előttem a rideg asztal, rajta az aktám tele adatokkal, jegyzőkönyvekkel, fényképekkel. A kezeim bilincsben hozzáláncolva a bútorhoz. A fejem felett egyetlen neonlámpa szórta fényét, mert a szobának nem voltak ablakai. A szomszédban valaki lehúzta a vécét. Én pedig az életemmel készültem ugyanerre.
- Hol az ügyvédem?
- Azt üzeni, hogy nem tudja vállalni, így majd az ügyészség kirendel maga mellé valakit. – nem hittem neki. Ki hitt volna? A törvénynek két ellentétes oldalán álltunk.
- Azért szeretném felhívni és megbeszélni ezt vele.
- Tudja fejből a számát?
Igent bólintottam. Dunham ügynök sóhajtott egy nagyot, mint akinek a töke tele van már az ilyen ügyekkel, majd elővette a saját készülékét.
- Írja be, de ne húzza túl sokáig az időt.
Beütöttem a számot, megnyomtam a hívásindítást és… a szám nem volt elérhető. Akkor és ott tudatosult bennem a felismerés, hogy Gino magamra hagyott. Nem számított, hogy mennyi pénzt termeltem az idők során, mennyivel bővítettem a területeit és futtattam fel az ottani üzleteit.
- Nézze, egy esélyt adok magának. Sok van a rovásán és most tisztára moshatja magát.
Teljes elkeseredésemben csak annyit mondtam:
- Mit kell tennem?
Négy teljes órán át vázolta mit és hogyan vigyek véghez a szabadulásom után. Elmondta, hogy papíron a baleset miatt egy rehabilitációs intézetben töltöttem az időt, a külvilág számára tiszta maradok.
- És az ügyvéd, aki bent járt nálam pár napja? Ő elmondhatta Gino-nak, hogy sitten vagyok.
- Amiatt nem kell aggódnia. A mi emberünk volt. Csak elhitettük magával, hogy az Fontana embere.
- Remek…
A beosztottaim közül, akiket letartóztattak, azokat persze bent tartják, mert náluk komoly mennyiségű drogot találtak és valószínűleg a főnöknél is bemószerolnának. Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó és egy ismerős alak lépett be rajta:
- Stan?
- Hivatalosan Brandon Stanley ügynök.
- A picsába… - a fejemet leejtettem és hitetlenül csóváltam.
- Nyugi, Rocco. Ezt az átverést bárki beszopta volna.
- De mégis… hogy lehetsz te… alig vagy húsz.
Mosolyogva ránézett Dunham ügynökre.
- Látod Doug, igazam volt. A gyermeki arc. Jössz egy húszassal!
- A fene egyen meg! – bosszúsan a farzsebéből egy barna bőrpénztárcát húzott elő Dunham, és két rongyos tízest vett ki belőle. Nekem ennyi bevételem volt nagyjából percenként, ez a szerencsétlen meg a konyhapénzt adta oda a társának egy ostoba fogadás miatt.
- Szóval Stan fog igazolni?
- Ő látogatott a kórházban és szerezte neked a magánklinikát, stb.
- Azért az még érdekelne, hogy mindenki benne volt?
- Kendra és a slepped nem, Fredet kivéve. – felelte Stan.
Fredet még abban az edzőteremben ismertem meg, ahová Muqee-val lejártunk ütögetni és erősíteni. Egyszer még két menetet bunyóztam is vele és könnyedén lenyomtam. Az első ember volt, akit magam helyett alkalmaztam kísérőnek az elosztó mellé, vagyis akkor már a kezdetektől tudtak mindenről.
- És most csak így visszaengednek? Mi van, ha elmondom a főnöknek, hogy mi történt?
- Ez nem fog megtörténni, ugyanis Stan mindig veled lesz. Bemutatod a főnöknek, mint egy kiváló szakembert, megbízható üzlettársat és barátot. Ha nem így teszel, akkor kattan a csuklódon a bilincs és onnantól a beígért életfogytiglani, már nem csak ígéret lesz.
Ezzel kiengedtek. Vagyis másnap.
Első utam a góréhoz vezetett, természetesen Stan társaságában. Eltelt bő egy hónap a balesetem óta és az utolsó két hetet amúgy is a yardon töltöttem, mindentől elzártan. Meg kellett magyaráznom Gino-nak, hogy miért történt mindez.
- Hallottam mi történt, fiam! Látom már jobban vagy. – fogadott kedélyesen. Mario, a lakáj már kevésbé volt ennyire szívélyes, főleg Stan-nel.
- Igen, igen. Szerencsére Stan barátom bejuttatott egy kiváló rehabilitációs központba, ahol a nagy sztárok, meg a dublőreik is gyógyulgatnak. Engedje meg, hogy bemutassam ezt a jótevőt!
- Áh, igen! Ő vezette azt a lebujt, amin rajtaütöttek a kékkabátosok nem sokkal a baleseted után?
- Jöttek a nullára. Csak pár embert zsuppoltak be, akik voltak akkora marhák, hogy maguknál tartották a cuccot! – vágta rá a kíséretem, majd kezet nyújtott a főnök felé. - Stan! – mutatkozott be a D.E.A. ügynök rezzenéstelen arccal.
Gino hosszan méregette, de végül kezet rázott vele:
- Felettébb örülök. Gyorsan üljön le ide szépen, Mr. Stanley, amíg váltok pár szót az én Rocco barátommal, helyes? – mutatott egy hosszú zsámolyra az előszobában a főnök, engem pedig vállon ragadt és az irodájába vezetett.
- Idehallgass Rocco. – foglalt helyet az íróasztala mögött. – Tudok mindenről, ami történt.
Nyeltem egy nagyot, mert egyből arra gondoltam, hogy tisztában van vele, hogy az imént hazudtam neki a rehabról. De ha így lett volna, akkor Mario már az ajtóban főbe lő mindkettőnket, így elhessegettem ezt a gondolatot.
- Mondtam neked, hogy nem terjeszkedhetsz csak úgy, meggondolatlanul, mert a zsaruk rád szállnak. És ha téged megtalálnak, fiam, akkor engem is baszogatni fognak! Folytassam?
- Igen, Gino, tudom. – szegtem le a fejem, mint egy bűnbánó kiskölyök.
- Akkor most mi lesz?
- Stan elmondta, hogy a bár működési engedélyét mindössze egy hónapra függesztették fel, ami már lejárt. Újranyitunk, és új emberekkel folytatjuk a munkát.
- És ez a te Stan barátod nem mondott semmit?
- Nem! Megbízható ember! – hárítottam el a vádat.
- Hagyom, hogy tovább működj. De ezentúl minden lépésedről tudni akarok! Világos?
- Természetesen! Nem akarok bajt hozni az ön fejére!
- Nem is ajánlom!
Mikor kiléptem az irodából Mario ott strázsált Stan felett. Előbbi kezeit keresztbe tartotta, készen arra, hogy egy óvatlan mozdulatra előrántsa a hóna alatt pihenő pisztolyokat. Az ügynök ennek a karakternek a teljes ellentéte volt: hanyagul, kissé szétcsúszva pihent. Mint kiderült végig pofázott a lakájhoz, de az egy árva szót nem szólt.
A következő napok azzal teltek, hogy újra felélesztettük a piacot és tudattuk mindenkivel, hogy a szünet csak ideiglenesen állt fenn, minden megy tovább a régi kerékvágásban. Akiknek kellett megismerték Stan-t, mint a jobb kezemet. Mindenki elfogadta az új felállást és lassan Gino is megbékélt a fickóval. Minden héten, amikor vittem a jattot a főnöknek, velem tartott, hogy az ottani emberei is megszokják. Onnan tudtuk, hogy megbíznak benne, hogy már nem motozták át minden alkalommal. Ekkor indult a projekt második része: a lehallgatás. Egy apró hangrögzítő eszközt kaptunk az ügynökségtől, hogy a házban zajló beszélgetésekről legyen némi anyag, de hónapokig nem sikerült semmi használhatót leadni. Doug és társai kissé, de legfőképp a főnökei nyomást gyakoroltak ránk és utasítottak, hogy legyünk kicsit erőszakosabbak és harcoljunk ki újabb megbízásokat Gino-tól. Lehet szó drogról, védelemről, vagy akár fegyverkereskedelemről.
- Mi lenne, ha engedélyt kérnénk a terjeszkedésre? – ötletelt Stan. Egy vadonatúj fekete BMW-ben ültünk, úton a góréhoz a heti bevétellel. Természetesen én vezettem.
- Abba nem fog belemenni. Viszont a területvédelemhez szükséges fegyverek beszerzéséhez adhat engedélyt.
- Talán kapcsolatai is vannak hozzá?
- Az nektek még jobb lenne, nem igaz?
Stan nem felelt, csak mosolygott.
Behajtottunk a rezidencia vaskapuján. Már meg sem kellett állnunk. Az épület körül lebzselő őrök se jöttek oda hozzánk, de fél szemükkel azért figyelték az érkezésünket. Minden rendben zajlott és már az ügynöknek sem kellett az előtérben várakoznia Mario társaságában. Gino hellyel kínált bennünket és megkérdezte, hogy kérünk-e inni valamit. Nemet feleltünk és nem csak azért, mert nem szolgálna ki bennünket, hanem mert tisztában voltunk vele, hogy ez csak költői kérdés.
- Lenne egy kis probléma, főnök. – szólalt meg Stan váratlanul, miután elsoroltam az addig elért eredményeinket. Amint megszólalt már tudtam, hogy a kocsiban felvetett ötletet akarja megszellőztetni, de azt gondoltam volna, hogy talán vár még egy hetet, hogy átbeszéljük a dolgot.
- Ki vele. – fogadta némi sértettséggel a hangjában Gino.
- Az a hír járja, hogy néhány mexikói köcsög be akar törni az ön területére.
- Micsoda? Kik azok? – kezdett vörösödni a főnök feje.
- Csak néhány feltörekvőről van szó, a Sureños csipet-csapatáról. A Canvastól délre lévő utcákat már ők uralják.
- Ezt nem engedhetitek! Világos? - könyökölt fel az asztalra. A homlokán egy ér lüktetett.
- Ehhez fegyverekre lenne szükségünk. – tettem hozzá sietve.
- Megoldjuk, fiam! Összehozlak benneteket egy megbízható emberrel! Bármi kell, megszerzi nektek!
Ennek a hangfelvételnek kifejezetten örültek a D.E.A. fejesei. Három nappal később megkaptuk a nagyker számát. Az üzlet lebonyolításához kaptunk némi támogatást is, persze nem Gino-tól, hanem az A.T.F.-től. Az ügy innentől már sínen volt.
Megbeszéltünk egy időpontot a nepperrel és megkaptuk a címet: Long Beach és San Pedro közötti Terminal Island-on, egy áruraktárban kellett találkoznunk a fickóval. A látszat kedvéért vittünk magunkkal pár ütőembert, hogy ne higgyenek bennünket nyeretlen kétévesnek. Vittünk magunkkal egy furgont is, amibe a fegyvereket szántuk. A járgányt természetesen az egyik ügynökség adta kölcsön. Pontban hajnali kettőkor futottunk be a kijelölt címre. Egy nagydarab mexikói várt bennünket, aki kitárta előttünk a fegyverbazár ajtaját. Behajtottunk, a kapu pedig bezárult mögöttünk. Mindez persze nem jelentett akadályt az ügynökség és a S.W.A.T. embereinek. Amikor az üzlet megköttetett, úgy jöttek át a nyílászárókon, mintha azok nem is lettek volna. Mindenkit letepertek a földre, aki ellenállt, azt pedig gondolkozás nélkül likvidálták. Ugyanebben az időben ütöttek rajta Gino Fontana minden ingatlanán és emberén. Kivétel nélkül vadászták le azokat is, akik nekem dolgoztak, még Kendrát is, az akkori barátnőmet. Ő később drogterjesztés vádjával került bíróság elé.
Gino Fontana-ra kivégzés várt a RICO vádak alapján, ahogy további három emberére is, akiknél bizonyosodott a többszörös emberölés vádja. A legkisebb büntetést azok a rúdtáncosok kapták, akiket „étlap” alapján el lehetett vinni egy menetre az Aranysakálban.
Mire lezajlottak a tárgyalások engem az ország legeldugottabb és legunalmasabb államába, Cunnecticutba menekítettek, azon belül is a Litchfield megyei Torrington-ba. Új személyazonosságot kaptam és néhány ezer dollárt az újrakezdéshez. Ekkor még nem tudtam, csak reméltem, hogy nem ebben a pöcegödörben fogom életem hátralevő részét letölteni.
