Megváltó Ottó

Azt mondják, minden csoda három napig tart. Igaz, ez a mi esetünkben három év volt, noha pont előtte dőlt be minden. És hogy mi volt a csoda? Az, hogy idáig kibírta a Gun-Fu edzőterem? Vagy, hogy nem lett vége már sokkal hamarabb? Esetleg a csoda maga az alapítás volt... ki tudja. Mindenesetre a legrosszabbkor gyülekeztek a szemesi viharfelhők fölénk, és nem csak azért, mert állandó kiadásként megjelent nálam a pelenka, mint tétel (nem, nem magam részére, hanem a nyolc hónapos lurkóm, Barnabás Gergő számára).

Hiába a megszavazott nomád rendelet a lazább jelenléti kötelezettségről, mivel előszélként a tagok különböző önfenntartó ügyletei dőltek be rekord gyorsasággal és hirtelenséggel, így ők összezártak, és egyre gyakoribb vendégek lettek a szemesi klubházban. Olyannyira, hogy a teljes állandó tagság, aki Szociból, a titkárból, Svédből, az alelnökből, a roadrunnerekből, és belőlem állt, kiegészült az azóta taggá és Sgt. at Arms-szá előléptetett Boxerrel, egy másik kollégájával, Fecóval, és egy Dunaújvárosból érkezett Enforcerrel, Árpival. Fecónak Taszáron volt egy dohánybolt-lánca, ami mellé nyitott egy bioboltot is, mindenféle önkezűleg szedett és összegyűjtött gyógynövénnyel. Ő volt a környékbeli füvesember, amit aztán tönkretett az adóhatóság és az ÁNTSZ, majd válaszút elé állították: vagy kifizeti a több milliós bírságot, vagy leüli, vagy átadja a dohányboltok tulajdonjogát olyanoknak, akik „jobban értenek hozzá”. Mivel a klubnak nem volt annyi pénze, hogy kisegítse őt - és nyilván ez egy visszatérő adóként lett volna számon tartva -, és abszurd gondolatnak tűnt, hogy a tisztességes munkáért börtönbüntetést kapjon, így a kevésbé fájó megoldás mellett döntött, majd átköltözött Szemesre. Árpi története hasonlóan alakult, csak autókereskedéssel. Mivel a bolt útjában állt egy új stadion felhúzásának, és ő nem akarta azt eladni az államnak, így egy idő után megszaporodtak a betörések, rongálások, majd áron alul kényszerrel megvásárolták a kereskedés telephelyét. Az már csak hab volt a tortán, hogy a nevetséges összeg egyharmadát végül visszahúzták „állami beruházás kivitelezésének szándékos akadályoztatása” címén. Noha örültem, hogy egyre több állandó tagunk lett így a klubházban, sajnos vajmi kevés reménnyel tudtam szolgálni számukra. Nyaranta pornós biznisz, és az abból kerekített alkalmi kiszállások mellé még úgy-ahogy sikerült jó bevételt és munkát szerezni mindenhonnan, ám a szezon végétől szellemváros lett a déli part más településeivel együtt. A legtöbben ilyenkor ingázni jártak, alkalmi munkákból tengődve, mikor épp nem volt szüksége a lányoknak kíséretre egy masszázshoz vagy légyotthoz.

Majd jött a feketeleves. Alig néhány hónappal azután, hogy kibővült a tagság, hozzánk is érkezett egy vizsgálat és egy rendelet: a lőtér túl hangos, zavarja a lakókat. Bekopogtattunk minden szomszédhoz háromszáz méteres körzetben, senki egy rossz szót nem mondott (pedig civilben voltunk). Fellebbeztünk, majd jött a következő papír: a lövések hangja félelmet és megbotránkozást kelt a lakókban. Minden létező fórumon megkérdeztük erről a szemesi polgárokat, senki nem szólt ellene. Aztán bekeményítettek: a rendőrség lefoglalja a fegyvereket eredetvizsgálat céljából, mert elképzelhető, hogy bizonyos darabok előző tulajdonosai bűnözők voltak. Tekintve, hogy a legtöbbjük előzőleg állami kézben volt, ezzel nem is tévedtek nagyot. Majd a biztonság kedvéért az edzőterem is kapott egy razziát, ahol tiltott szerek és drogok után kutattak, végül pedig a környékbeli rendőröknek határozatban tiltották meg, hogy hozzánk járjanak gyakorolni. Az egyik utolsó vendégtől hallottam - aki nem mellesleg a saját gyakorlóterme elleni razziában vett részt sok más társával együtt -, ahogy diszkréten közölte, hogy ne lepődjünk meg, ha hamarosan sóval behintenek mindent. Sejtettük, hogy utolért minket is a narancsvidék gázos, éhes fenevadja, csak azt nem tudtuk, hogy vajon a klubra pályáznak, vagy csak szimplán mindent el akarnak venni, mert megtehetik. Túl sok választásunk nem maradt, az összes későbbi fellebbezésünket meg nem nevezett jogi hibákra hivatkozva elutasították. Így ürítették és sajátították ki hivatalos úton alapítása után alig három évvel a Gun-Fu Sportklubot. Az utolsó napon Svéd olyan dührohamot kapott, hogy a puszta öklével majdnem lebontotta az egyik falat, pedig sosem volt rá jellemző az agresszív viselkedés. Hogy kicsit kiszellőztesse a fejét és lenyugodjon, felküldtem őt az Anyaklubhoz, hogy tegyen ott egy nem hivatalos látogatást, és kicsit engedjen fel.

Rám hárult a fájdalmas feladat, hogy a telek kapujára láncot és lakatot tegyek. Előtte még végigjártam minden helyiséget - emlék gyanánt elraktam a lőtér homokjában heverő egyik üres töltényhüvelyt -, bezártam minden ablakot és ajtót. A kapu előtti parkolóban utolsó harcosként Ottó bácsi söprögetett, akit gondnoknak vettünk fel, miután a földjét négy évvel ezelőtt az újraelosztás jegyében ellen-privatizálták. Hetvenegy éves kora ellenére jó kondiban volt az öreg, néhányszor még láttuk is erősíteni egy kicsit az edzőteremben a nap végén. Mikor épp akadt időnk, előszeretettel sztorizott arról a néhány évről, amit önkéntes katonaként töltött Irakban, vagy a kertjéről, amit utána vett és oly nagy szeretettel gondozott.

- Ne erőltesse meg magát, Ottó! - intettem oda, miután rákattintottam a lakatot a kapu láncaira. - Holnaptól ez már a közteresek feladata lesz!

Erre az öreg elmosolyodott, de nem nézett fel a munkából.

- Ma viszont a miénk, ezért elvégzem a munkám. Legalább ma úgy nézzen ki a parkoló, mintha lenne gazdája! - válaszolt.

Odasétáltam hozzá, épp a Street Bobom körül tisztogatott. A motort nem sokkal az esküvő után vettem, a klubtól kapott ajándék összegéből. A nászútra már azzal mentünk Linával.

- Sajnálom, hogy nem tudjuk tovább alkalmazni, de látja; minket is megszorongatnak ezek a mocskok - mondtam. - De hálásak vagyunk a munkájáért és a társaságáért.

- Egyet se aggódj, fiam. Eddig is feltaláltam magam, ezután sem lesz gond. Ahogy a mai nap múlik el, úgy lesz vége a holnapnak is. Aztán csak jön valami jobb.

- Reméljük.

- Most egy kicsit pihennünk kell, ennyi az egész. Ti se nagyon szívjátok mellre a dolgot. Nem szabad engedni, hogy belerokkanjon az ember. Ha nincs munka, akkor hát az emberrel kell foglalkozni. Erősödni, fejlődni. Tényleg! Hogy van a kicsi Gergő?

Bár az első keresztneve a gyerekemnek Barnabás volt, a legtöbben Gergőnek hívták, miután „kicsi G” néven lett ismert klubkörökben. Nem bántam. Majd ha nagyobb lesz, és zavarni fogja, szól érte.

- Jól. Szerencsére nyugodt gyerek, nem az apjára ütött - vigyorogtam.

- Helyes. Érdemes néha a legkisebbektől tanulni, nem igaz? - formáltak mosolyt az öreg barázdái is.

- De, lehetséges - csatoltam fel a sisakom. - Jövő héten ugorjon be a klubházba, és ki tudjuk fizetni! Nem akarom, hogy még hónapokig várjon a pénzére, amíg nekünk azt ki nem utalják.

- Köszönöm! Addig pedig csak nyugodtan és lassan!

- Úgy lesz! - intettem, majd elhajtottam.

Utam az önkormányzathoz vezetett, hogy leadjam a lőtér és az edzőterem minden kulcsát és aláírjak. Nem volt könnyű megtenni.

Egy héttel később épp nagytakarítás volt a klubházban, mikor Ottó bácsi megjelent, hogy kifizessük. Nem esett nehezünkre összetenni a pénzt, hisz mind kedveltük az öreget. Megkínáltuk még kávéval, de ő udvariasan inkább valami erősebbet kért. Előkerítettem a legfrissebb beszerzésű köményest, amivel aztán koccintottunk. Igaz, számunkra keserű okból, afféle búcsúként, de ő meglehetősen vidám hangulatban volt függetlenül attól, hogy fél órával előtte kapta meg a szerény összegű végkielégítését.

Miután felhörpintettük az italt, meglehetősen hallgataggá vált az öreg - Szoci attól félt, hogy agyérgörcsöt kapott a piától. Én annak tudtam be, hogy most realizálódott számára a veszteség, és ettől érthető módon szomorú lett. Hogy kicsit tereljük a témát, Svéd felajánlotta neki, hogy körbevezetjük a klubban, hiszen eddig úgyis csak az előteret és a kertet látta, valahányszor nálunk járt. Bár ezen kívül sok más helyiség nemigen akadt, de az öregnek tetszett a dolog, és élénken figyelt, valahányszor egy trófea vagy emléktárgy került a szeme elé. Utoljára a Titokszobába sétáltak be, ahova én is csatlakoztam - attól nem féltünk, hogy bármi titkot megtudna, vagy kikotyogna. Az öreg elégedetten foglalt helyet az egyik székben, én pedig a saját helyemen.

- Elnézést, tudnánk kettesben beszélni? - kérdezte, miközben Svédre nézett, aki az ajtóban állt.

Jeleztem az alelnöknek, hogy nyugodtan hagyjon magunkra.

Ottó arcán kisimulni látszottak a ráncok, nyugalmat árasztó tekintettel nézett maga elé. Úgy nézett ki, mint egykoron Terence Hill.

- Nagyon szép ez az asztal - simította végig a tetejét. - Tölgy?

- Vörös fenyő - helyesbítettem. - Még friss a lakkozás rajta.

- Na, ennyit a növényismeretemről szemüveg nélkül! - nevetett fel. - Az élőket jobban ismerem, mint a holtakat. Előbbiekkel dolgoztam fél életemben.

Bólintottam egyet. Arra gondoltam, hozatok magamnak egy sört, ha sztorizni kezd.

- Egykoron nekem is volt ilyen társaságom, csibészkedtünk erre-arra - folytatta. - De ilyen szervezetbe, tényleges klubba sosem tömörültünk.

- Jobbnak véli azt?

- Gittegylet volt, semmi más! - legyintett. - Csak barátok voltunk és suhancok. Később már nem tartottunk össze.

- Nos... lehet, hamarosan már mi sem leszünk egyéb, csak egy gittegylet a környék emlékezetében - sóhajtottam.

- Mondd ki, mire gondolsz.

A komoly hanghordozására felkaptam a fejem. Egy szempillantás alatt eltűnt belőle a kedélyes, nosztalgiázó öregúr jelleme, és most kemény tekintettel nézett rám.

- Attól félek, ez a gépezet bedarál minket is. Már szinte tényleg mindegy, hogy haszonszerzésből, vagy mert csípi a szemüket, hogy mi egy független szervezet vagyunk. Elsöpörnek, mert megtehetik. És ez egyszerre pokolian dühít, és elszomorít.

Nem reagált rá semmit, csak elgondolkodva nézte az asztallapot. Majdnem egy egész percig ültünk így.

Végül megszólalt:

- Lenne kedved kocsikázni egyet?

- Nem gyalog jött?

- De igen. Na és? Attól még mehetek autóval, nemde?

- De már ivott, Ottó bácsi!

- Amiatt ne aggódj fiatal barátom! Nem én fogok vezetni.

A fiatal jelzőn elmosolyodtam. Elég kevesen neveztek már annak az ötvenen felül.

- Rendeljünk taxit?

- Már intézkedtem. Csak egyetlen dolgot kérnék még, ha lehetséges. Kaphatnék elvitelre abból a remek pálinkából?

- Hogyne, nagyon szívesen! - nevettem fel.

Kisétáltunk a Titokszobából, és szóltam a pult mögött strázsáló prospectnek, hogy egy tiszta üvegbe töltsön nekünk pálinkát. Addig az öreg elment mosdóba, én pedig csodálkozva meséltem a többieknek, hogy kocsikázni megyek vele. Boxer jót röhögött, hogy akkor innentől fogva pesztrálhatom az öreget, amíg csak él, ám Ottó bácsinak más tervei voltak.

Miután elbúcsúzott mindenkitől, a klubház elé beállt egy fekete Mercédesz, ami közelről sem tűnt taxinak. Gyanakodva néztem, mire az öreg megnyugtatott, hogy szálljak be, nem fogok belehalni. A biztonság kedvéért még egy fülvakarásnak álcázott jelzést adtam az bejáratnál állóknak, hogy majd kövessenek.

Az autó kényelmes, légkondicionált volt, eredeti bőr ülésekkel, amit nehezen néztem volna ki egy nyugdíjas anyagi helyzetéből. Mindketten hátra ültünk, a sofőr pedig csak kurtán üdvözölt minket, majd elindult. Hiába kérdeztem Ottót, hogy merre megyünk, mindig csak annyit felelt, hogy jó helyre. Felmerült bennem, hogy ez az ő korában lehet lottózó, sportkocsma, gyógyszertár, vagy thai masszázs. Legrosszabb esetben temető. Nem gondoltam volna, hogy félnivalóm lenne tőle, bár a helyzet abszurditása sok kérdést ébresztett bennem.

Balatonszentgyörgy elhagyása után Vörs községnél kezdtünk lassabb tempót diktálni, mígnem az egyik utcában, egy fehérre mázolt, igényes ház előtt megálltunk.

- Megjöttünk - közölte.

- És hova is? - kászálódtam ki.

- Az majd kiderül.

A kaput még épp meg tudtuk fogni, hogy ne záródjon be, ugyanis egy teljesen átlagos, ballonkabátos ember jött ki rajta. Kicsit furcsálltam ugyan az öltözetét, de láttam én már elég futóbolondot életem során. A gondosan karbantartott kerten keresztül egy rövid murvás út vezetett a házig, ahol Ottó felbicegett a három márványlépcsőn, majd újra becsöngetett. Szinte azonnal nyílt az ajtó, és egy fiatal nő tessékelt be minket. Az öreg bókkal köszöntette őt, aki válaszként csupán mosolyogva közölte, hogy az igazgató úr a nappaliban vár minket. A helyiség közvetlen az első ajtó volt jobbra egy kisebb belépő után. A szoba tele volt antik bútorokkal és drága tárgyakkal. A láthatóan régi, de annál értékesebb fotelben egy vén, ráncos fickó ült, teát szürcsölgetve. Kilencvennek saccoltam, vagy valakinek, aki percekre van a haláltól. Mélyen ülő szemei fürkészve néztek minket, mintha nem számított volna az érkezésünkre, vagy nem tudná, hogy kik vagyunk. Az esetemben ez még igaz is lehetett.

Miután óvatosan visszarakta a csészéjét az asztalra, kissé hátradőlt, hogy jobban szemügyre vegyen minket. Szépen vasalt világos öltönyében szinte elveszett a vékony, szottyadt alkatával.

- Igazgató úr! - lépett elő Ottó bácsi, hogy kezet fogjon vele.

- Várnai úr. Nagyon örülök, hogy eljött. Minden rendben? - olyan érdekes akcentussal beszélt, hogy nem tudtam eldönteni, vajon külföldi, vagy szabolcsi.

- Igen, kérem. Minden a legnagyobb rendben - húzta ki magát katonásan az egykori gondnokunk.

Rám látszólag ügyet sem vetett a vénember, mindvégig Ottót nézte, aki egy másodperc hallgatás után elővette a pálinkát, amit útravalónak szántunk.

- Ez mi? - kérdezte az Igazgató.

- Házi köményes. Egy kis ajándék a barátainktól.

A vénember ekkor intett a mögöttem álló nőnek, aki erre hozott három feles poharat. Ottó gondosan kiporciózta az italokat, de nem nyúlt hozzá. Egyedül az Igazgató emelte fel, előbb az öreg, majd felém tartva azt. Miután felhajtotta, cuppogott párat, majd elmosolyodott.

- Ez jó! - bólogatott. - Szóval ő lenne az az úr, akiről beszéltél? - kérdezte Ottót.

- Igen.

Ekkor az öreg felállt, és kezet nyújtott nekem.

- Az Igazgató vagyok.

- Nagyon örvendek - feleltem.

- Szeretné tudni, hogy kik szőkítettek olajat?

- Nem én.

- Helyes! - ült vissza mosolyogva. - Hosszú, nyugodt öregkor.

Tanácstalanul néztem Ottóra, aki csak egy cinkos vigyort villantott felém.

- Jó emberem maga, Várnai úr? - kérdezte az Igazgató Ottó bácsit. - Bízhatok ebben az emberben?

- Hogyne, kérem. Kezeskedem érte.

- Akkor ne hagyjuk őt többé a sötétben! Kérem, én hallottam a maguk gondjáról, Várnai úr tájékoztatott - szólt hozzám. - A dolog rendkívül egyszerű. Mivel ön, és a szervezte megsegítették őt, amikor lehetőségük volt rá, így viszonozni kívánom ezt.

- Hogyan? - kérdeztem.

- Az magán múlik. Van itt nálam egy lista - húzott elő egy papírlapot az asztallap alól - azokról a környékbeli cégekről és létesítményekről, amik jelenleg rossz kezekben vannak. Maga választ három tételt, én pedig garantálom, hogy mindaddig, amíg a klubja létezni fog a déli parton, ezek hamarosan a maguk tulajdonában lesznek.

Elém csúsztatta a lapot, amin különböző szállodák, panziók, éttermek és egyéb létesítmények nevei voltak felsorolva utcával, helyrajzi számmal, és koordinátákkal megjelölve, sűrűn szedve, mindkét oldalon.

- De ezeket is ugyanúgy elvehetik, mint bármi mást, ha kedvük támad, nem? - kérdeztem.

- Ezek... - legyintett az Igazgató. - Alig pár év, és felzabálják egymást, mert a kapzsiságuk elszabadult. Garantálom, hogy a következő évtizedben már nem lesznek porondon. Maguknak csak annyi a teendőjük, hogy addig kihúzzák, és miután elült a vihar, megkapják a megjelölt egységeket.

- És mindezt csak azért, mert mi alkalmaztuk Ot... Várnai urat?

- És mert megbízhatónak tűnnek, akik nem kapzsik. Kívánatosnak találom az alulról való építését a társadalomnak, lehetőleg minél kevesebb állami szereplővel. Ennek szellemében ajánlom a segítségem.

Átvettem a papírt, és tüzetesen elolvastam minden tételét. Csábítóbb volt az ajánlat, mintsem, hogy megérezzem a bűzét.

- Ne aggódjon, nem lesz az adósom - folytatta az Igazgató, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.

Három tétel... - tűnődtem. A fantáziám csakhamar elkezdett szárnyalni, hogy mennyi mindent megszerezhetnénk egy ilyen potya alkalommal. Noha óvva intett ez a rejtélyes Igazgató attól, hogy mohó legyek, így gyanítom, csak az ésszerű választást fogja elfogadni.

Néhány perc böngészés után meglett az eredmény. Elsősorban a Gun-Fu Sportklub telkét jelöltem meg, majd egy Szemes és Lelle közötti motorosok által kedvelt panziót. Harmadiknak egy magántelket néztem ki Zamárdi egy eldugott kis utcájában, amit szintén vendéglátásra lehetne használni. Ám mielőtt aláhúzással megjelöltem volna az igényem, belém hasított a gondolat: mi van, ha ez egy teszt? Ha épp a mohóságról papol ez itt nekem, talán nem kéne a teljes ajánlattal élni. Különben is, sokkal nagyobb megelégedéssel fog eltölteni az, ha önerőből tudunk majd fejlődni és terjeszkedni.

Letettem a tollat, majd visszacsúsztattam a papírt az Igazgatóhoz. Végigolvasta, majd megdöbbent arccal nézett fel rám.

- Egyet kihagyott. Ez csak kettő tétel - kopogtatta meg a papírt.

- Elég lesz. Nem akarnék visszaélni a bizalmával, és a jóságával, uram.

- Tetszik maga nekem! - mutatott rám remegő, ropi-ujjával. - Legyen, ahogy gondolja!

Egyezségünket koccintással szentesítettük. Ekkor kintről meghallottuk a motorok hangját.

- Kérem, szeretném, ha a mai beszélgetésünk köztünk maradna - mondta az Igazgató. - A választott javakról természetesen beszélhet a társainak, de örülnék, ha személyemet homály fedné.

- Az adott körülményekben nehéz lesz ezt kimagyaráznom.

Az öreg erre visszaült, és belenézett az üres poharába.

- Ha ez segítség, akkor majd szeretnék még inni ebből a remek pálinkából.

Pár másodpercig még néztem őt, majd bólintással jeleztem, hogy összeállt a fejemben a fedősztori. Ekkor nyitotta ki a szobaajtót a női segéd, mintegy siettetve távozásunkat. Ottó búcsúzóul meg lekezelt az Igazgatóval, amit én is megtettem utána.

- Nagyon köszönöm a segítségét, Igazgató úr! - biccentettem.

- Én szintúgy.

Miután távoztunk, a szoba ajtaja egyből becsukódott, és mikor kiértünk az utcára, Svéd és Szoci már türelmetlenül nyomogatták a csengőt.

- Hát ti? Hol voltatok? - kérdezte Szoci, karjait széttárva.

- Pálinkát hoztunk kóstolóba.

- Egy potenciális vevő? - kérdezte Svéd.

- Sőt, biztos. Már a mintát is otthagytuk.

- Mit fizet érte? - érdeklődött a titkárom.

Erre szélesen elmosolyodtam.

- Reményt.