Lecsúszottak

Amikor Bálinttal elindultunk Veszprémbe, nem sejtettük, hogy egy ad hoc fotóriport aktív részeseivé fogunk válni. Mi csak egy-két sört szerettünk volna legurítani a vonat indulása előtt. Ehelyett betekintést nyerhettünk a helyi hajléktalan közösség mindennapi életébe.

A 66 éves "Sampion", a háttérben sorstársa, "Szütyő" a veszprémi állomás tőszomszédságában található Pléh büfében

Amíg világ, a világ mindig lesznek nincstelenek, kitaszítottak, hajléktalanok. Az emberi hulladékok, akik nem képesek az alapvető társadalmi elvárásoknak megfelelni. Egy részük valamikor szerves részei voltak, de valamiért kisiklott az életük. Az asszony hagyta el őket, vagy elveszítették a munkájukat. Sokszor a túlzott alkoholfogyasztás az oka, de előfordul, hogy az csak utána következik. Aztán többé nem tudtak talpra állni. Vannak, akik a hosszú börtönévek után már nem kapnak lehetőséget.

Sampion az utóbbiak közé tartozik. Elmondása szerint összesen negyven évet húzott le különböző fegyintézetekben. Persze, ahogy hallgattuk az elbeszélését egyre többször ütközött ellentmondásokba. A sittes múlt nem kétséges: a szókincse egyértelműen tükrözi, hogy valamikor megjárta valamelyik BV intézményt. A "Kádár-korban" elkövetett robbantási kísérlet már egy kicsit meredekebben hangzik. Ha valóban megtörtént volna, szerintem nem találkozunk vele, mert akkor államellenes cselekményért kivégzik.

Szütyőről nem tudtunk meg sokat. Amit mond, azt se nagyon érteni. Beszédkészségét az ital és fogainak hiánya nem a legjobb módon befolyásolják. Testtartása, mozgása jól tükrözi, hogy nagyjából hol helyezkedik el a sorstársai között is. Durván hangzik, de egy erőszakosabb világban őt az elsők között falnák fel fajtája erősebb tagjai.

A hajléktalanok közt - ahogy a sittesek között is - mindenki áldozat. Sorsuk tőlük függetlenül, igazságtalanul pecsételődött meg és várják, hogy jobbra forduljon. Hogy az a bizonyos sült galamb a szájukba repüljön. A munkára egyikük sem alkalmas, mert valamilyen betegségben szenvednek. Rendszerint krónikus munkakerülésben. Egykor KMK-nak, vagyis közveszélyes munkakerülőnek hívták őket. (A közhiedelemmel ellentétben a kifejezés nem a szocializmusban alakult ki: József Attilát is letartóztatták ezen a címen.)

Ahogy az idő telik, lassan gyűlik a többi hajléktalan. Olybá tűnik, hogy a Pléh büfé egyfajta gyűjtője ennek a társaságnak. Nyilván a pár száz méterre található Hajléktalan szálló is sokat számít, hogy ide verődnek a város nincstelenjei, például egy láthatóan kisebbségi, seftelős tag. Sampion, ahogy mindenki mást őt is folyamatosan ugratja eleinte vicces, később már inkább ismétlődő, fárasztó beszólásaival.

Rövidesen feltűnt egy láthatóan börtönviselt ipse. A haja a legrövidebbre nyírva (mint a sitten), szemei beszűkültek, tekintete agressziót tükröz. Karján jellegzetes sufni tetkók. Nem sokat beszél, ellenben folyamatosan figyel. A nevét nem tudtuk meg.

Kell-e sajnálni ezeket az embereket? Vagy hibáztatni a társadalmat, amiért ők ide jutottak? Nem hiszem. Az esély mindenki előtt ott van. A rossz alapokra házat sem lehet építeni. Lehet védeni őket, hogy rossz körülmények közül érkeztek. Ellenben felmerül a kérdés, hogy miért nem tettek azért, hogy ne lecsússzanak? Tesznek azért, hogy jobb életük legyen? Nem. Ingyen ellátást kapnak, fedél van a fejük felett és enni is kapnak. Akárcsak az életfogytosok a börtönben. 

Én úgy gondolom - ez az a buddhista szarság, ahogy egy ismerősöm hívta -, hogy az élet, amit éppen élünk, az pont a lelkünk fejlődését szolgálja. A szenvedés, amiben ezeknek az "embereknek" most részük van, az az előző életük miatti vezeklés része. A következő életük egészen másról fog szólni.