Nem egészen erre a posztra készültem tegnap óta, de ahogy az lenni szokott az élet közbe szólt. Nem bánom. Az is biztos, hogy egy hónappal ezelőtt nem született volna ilyen. Úgy gondolom nem vettem volna észre ezt a bizonyos apróságot, ha benne vagyok a mindennapi körforgásban.
Amíg az ember a mókuskerékben tapos napról napra, akkor vagy megfeledkezik arról, hogy figyeljen mindenre, vagy el is veszíti minden emberi mivoltát. Bárki bármit mond, időről időre ki kell szállni ebből az őrült hajtásból és önmagunkra figyelni, hogy rendbe szedjük magunkat mentálisan és fizikálisan egyaránt.
Tegnap felhívott a háziorvosom, hogy másnap 8:15-re jelenjek meg főorvosi felülvizsgálatra. Hogy ráérek, vagy nem érek rá... Mondtam persze, ott leszek. Számoltam vele, hogy lesz némi csúszás, de szerencsémre a főbérlőmet csak 11-re vártam. Ettől függetlenül nyugtalanul aludtam. Megriadtam párszor és hát az álmaimba is beleköltözött ez a bizonyos vizit. Más volt a helyszín (még nem jártam abban az épületben, de mégis az az érzésem támadt, hogy nem először vagyok ott) és az orvosok is, de mégis feszültnek éreztem magam. Aztán megszólalt az ébresztő 6:30-kor, amire kapásból rányomtam a szundit. Nem, nem egy plüss figurát a Hófehérke című meséből és persze azt is tudom, hogy aki ezt olvassa nem is a törpére gondolt. És most pedig azt mondod magadban, hogy és tényleg.
Felkeltem, csináltam egy kávét, megnéztem a friss híreket, letettem egy csomagot a nagy fehér kagylóba, felöltöztem és elindultam. Biciklivel. Ne nézz olyan hülyén, mint a múlt héten az emberek a Tesco-ban, mikor rövidnadrágban és pulóverben vásároltam! Kicsit hűvös volt ugyan, mert nem tekerek lassan, de azért elviselhető. Letekertem a Hősök teréig, leparkoltam és lám: tele a váró. Na jó, abból a teléből hárman a fogászatra vártak és abból az egyik az asszisztens volt. Megnéztem a zsebórámat és négy perccel korábban érkeztem. Megszámoltam az előttem várakozókat. Egy óra plusz. Nyugodt maradtam.
Eltelt húsz perc, majd megjelent a főorvosi vizitet vezető doki. Közben jöttek és mentek páciensek, akik csak táppénzes papírért jöttek, vagy felíratni gyógyszert, meg Marika néni - a dokim asszisztense legalábbis így hívta -, akinek valami infúziót kellett bekötni, vagy ilyesmi. Aztán a háziorvosom kidugta a fejét, körülnézett és behívott. A sok táppénzcsaló meg ott dünnyögött, hogy ez a szőrös faszi "később jött és mégis előbb ment be" - ahogy az ilyenkor lenni szokott.
A felülvizsgálatot végző doktor úr végignézte a leleteimet, megkérdezte, hogy érzem magam, blablabla és másfél perccel később már akasztottam is le a kabátomat a fogasról. Búcsúzásként még felmutattam a váróban ücsörgő nyomorultaknak a nemzetközi egyezményest - a középső ujjamat. Nem. Édesanyám tisztelettudó emberré nevelt.
Felültem a biciklimre és meglódultam hazafelé. Azon gondolkoztam, hogy kellene otthonra szemeteszsák és hát útba esik a Lidl - ön most egy termékmegjelenítést olvasott. A szemközti kútnál építőipari munkások egy csoportja szemmel követte, ahogy elhaladtam. Kissé tartottam tőle, hogy amíg az üzletben kóválygok megpattintják a choppa-t a kis mocskok, de szerencsére nem így történt.
Betértem hát az üzletbe. Ahogy számítottam rá lézengtek páran. Egy csinos szőke kislány egy headset-tel a fején polcokat rámolt, céltalan vásárlók bóklásztak a sorok között. Én meg nem találtam szemeteszsákot, amiért bementem. Ugyanaz a bolyongó idióta voltam, mint az üzletben minden más civil - csak én jobban kitűntem a bőrkabátra húzott mellényemmel, az oldalamon csörömpölő lánchoz csapódó kulcsokkal, a bakancsba tűzött fekete farmerommal és a ~40 centis szakállammal. Amikor nem találtam, amit kerestem felkapkodtam pár holmit, amire szintén szükségem volt - már egy ideje. Aztán csak megtaláltam a hullazsákokat, úgyhogy a hónom alá szúrtam egy hatvan literest. Közben bemondták, hogy a négyes kassza is megnyitott. Megtámadtam - a csinos szőkét ültették be.
Az üzlet előtt bepakoltam a Hökitől kapott térképtáskámba a tojást és a kukazsákot, a többit a mellényem belső zsebébe rejtettem - ahova a két oldalra négy doboz sört is lehet rejteni! Eloldottam a cangám, felültem rá, feltettem a védő szemüveget és meglódultam. És ekkor ért el az a bizonyos pozitív érzelmi löket. Nem lehet ezt megmagyarázni, csak azt éreztem, hogy most jó. Élveztem a pillanatot - talán mosolyogtam is.
Akárki akármit mond, akkor is ez volt a nap híre!
Köszi Jövő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése