Egy haláleset margójára

Már egy ideje tervezem, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Tartoztam vele magamnak, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elkezdjem. Leütöttem az első szavakat, majd kitöröltem és bezártam az ablakot. Megígértem magamnak, hogy "majd holnap megírom"! Aztán ez a kijelentés állandósult. Most hogy fény dereng a történet végén újra klaviatúrát ragadtam és belekezdtem, hogy elmondjam, ami egy ideje bennem van.

A legtöbb embert érzékenyen érinti a halál. Akkor is ha egy családtagjával történik. Akkor is, ha egy régi ismerőssel történik. Egyeseket akkor is, ha a tévében látják. Az orvosok, rendőrök, tűzoltók és katonák bármikor szembesülhetnek vele. Náluk munkahelyi elvárás, hogy az ilyen szituációkat könnyen fel tudják dolgozni. Nálunk, mozdonyvezetőknél nagyjából olyan gyakran fordul elő, mint a közúton, de gyakrabban, mint egy átlag magyar honvédnél. 

Van olyan kolléga aki elmegy nyugdíjba anélkül, hogy bárki életét keresztülvágná. Van olyan is, aki már a gyakornoki ideje alatt átesik a tűzkeresztségen. Egyesek könnyedén veszik (az eset után leszállnak és fotókat készítenek saját használatra), mások nehezebben. Megtörtént már nem egyszer, hogy a kolléga az első esemény után leszállt a gépről és nem ült fel többé. Nem vagyunk egyformák, így nem is ugyanúgy dolgozzuk fel a történteket.

Nekem tizenhárom év szolgálat után "sikerült elveszítenem a szüzességem". Tavaly november elején történt. Valószínűleg a Cégen belül nem újdonság ez a hír (sőt, az lepne meg, ha igen), de a környezetemben kevés embernek mondtam el. Egyrészt mert nem akartam azt az ostoba kérdést hallgatni állandóan, hogy "és hogy vagy?", valamint a sajnálkozásra se volt szükségem.

Világ életemben egyedül oldottam meg a problémáimat. Ráadásul nehezen nyílok meg, ezért volt meredek ötlet egy pszichológust, majd egy pszichiátert bevonni a mentális karbantartásomra. A szimpla verbális kommunikáció is nehezen megy, nem hogy egy vadidegen előtt beszéljek magamról. Végül kéthetente jártam le a MÁV kórház szakrendelőjébe terápiákra.

Egyesek szerint táppénz csalás elmenni két-három-öt hónapra. Nekem segített. Bár szerintem inkább az idő volt, ami gyógyított és nem a szorongásgátló, amit szednem kellett. Ezalatt az idő alatt hasznosan töltöttem az időmet: nyugodt körülmények között felvettük a Vesztegzár harmadik, Kárhozat című lemezének sávjait. Jó volt, hogy a legtöbb felvételnél ott lehettem a stúdiókban. Vagy például rengeteget olvastam! Többek közt kiolvastam azt a könyvet, amit a gázolás napján vettem - Jurányi Zsolt: Az alvilág zsoldjában. Mivel nagyon enyhe telünk van, így sokszor tudtam chopper biciklimmel cirkálni a városban. (Ezzel kapcsolatban született egy bejegyzés). De eljártam kutyát sétáltatni Bálinttal, amik szintén jó feltöltődést jelentettek. Rengeteg filmet néztem meg, amiket eddig nem, vagy már régen láttam és eddig idő hiányában elmaradt. Néztem nácikról és drogbárókról szóló dokumentumfilmeket is - bár ez mindig is az érdeklődési köröm része volt.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik az első perctől kezdve segítettek és támogattak ezalatt az idő alatt! Többek között Csallos Tamás kollégának, aki aznap végig ott volt mellettem, támogatott, szóval tartott és tanácsokkal látott el. Hálás vagyok érte! Köszönet Herczeg Bálint barátomnak, aki miután hazaértem és megtudta mi történt, gondolkodás nélkül átjött és átbeszélgettük az éjszakát! Sokat segített! Nem felejtem el! Óriási hála Mariannak is, akivel szintén hosszú perceket beszélgettünk át nem egyszer - és nem először! Köszönet illeti továbbá mindazon kollégákat, közeli ismerősöket, a családot, amiért nem tettek fel felesleges kérdéseket, nem akartak beszélni a történtekről és támogatásukról biztosítottak. Továbbá köszönet az engem kezelő orvosoknak és a türelemért a vezénylőnknek, Robinak!

Még nem tudom milyen lesz visszamenni és újra szolgálatba állni, de állok elébe. Egy kisebb várakozás tölt el, ami némi hiánnyal is vegyül. Majd meglátjuk.

Vándorló karavánok

- Ezt jól összehoztad! - ezekkel a szavakkal fogadtam a magához térő Nomádok elnökét, G-t.

Az egykori alapító társ a szemesi klubház titokszobájának egyik kanapéján feküdt. Azért került ide egy ilyen bútordarab, mert az asztalhoz mindössze nyolcan tudtak ülni. G pedig azért került erre a bútordarabra, mert Majom - a testőröm és G egykori barátnőjének apja - egy jól irányzott ütéssel átküldte a bár egyik feléből a másikba. Nem hiszem, hogy az utána bevitt további tíz fejre mért csapásból bármelyiket is érezte volna, hiszen a helyi elnök feje élettelenül nyaklott egyik oldalról a másikra. Meglepő módon a jelenlévők közül senki nem merte leállítani az apró termetű és indokolatlanul szőrös cséphadarót. Mikor kissé lassabban vitte be az ütéseit akkor ragadta meg a karját Picúr. Majom komótosan lekászálódott az áldozatáról, elengedte a nyakát és hagyta a földre hullani, majd a pulthoz lépett és sört követelt.

Picúr játszi könnyedséggel felemelte G alélt testét a földről, mintha csak egy plüssjáték lenne és a titokszobába vitte. Az egyik ügyfél nélküli leányzóval hozattam sós vizet, rongyot és egy kis jeget, majd bezártam a szoba ajtaját. Az egykori jó barát arcát előbb megtisztítottam a sebeiből szivárgó vértől, amit a Majom kezén sorakozó gyűrűk okoztak, majd egy kis jeget helyeztem a rongyba és azzal hűtöttem a felszakadt szemöldökét. A só megtette a hatását és kellemetlen csípő hatás információja eljutott az alélt nomád elnök agyáig és észhez térítette őt.

- Hogy érzed magad?

- Mint akin átment egy busz. - lassan ülőhelyzetbe húzta magát - Mi történt?

- Átment rajtad egy busz.

Aha, persze. - G arckifejezéséből ezt olvastam le.

- Arra emlékszem, hogy megjöttetek, de mi történt utána?

- Berohant az épületbe egy busz és pont téged trafált telibe. A srácok most söprik össze a törmeléket.

- Akkor hagyjuk... - legyintett sután és megpróbált felkelni a kanapéról, de visszahúztam.

- Azért még maradj egy kicsit.

- Miért, a busz még az épületben van?

- Egy darabig biztos, hogy ott lesz és bár szerintem kiegyenlítettnek érzi a számlát, azért kell még pár liter sör, mire kellően lenyugszik.

Felkeltem a párnázott, karfás székből, G magára hagyva a szoba egyetlen szekrényéhez léptem. Ezeréves koloniál bútordarabnak nézett ki, ha messziről szemlélte az ember, de valójában egy több funkciós kredenccel volt dolgom. A felső üveges részben tárolta kulcsra zárva a Nomads elnöke a legféltettebb és legdrágább whiskyjeit. Kinyitottam, kivettem belőle egy húsz éve őrizgetett palackot és két poharat. Feltörtem a zárjegyet, töltöttem fél-fél decit és visszasétáltam velük G-hez. Az egyiket átnyújtottam neki, a magaméba két jégkockát ejtettem.

- Majom? - kérdésében némi haragosság is vegyült, de nem a személyt illetően, hanem inkább a megdézsmált, féltve őrzött nedű miatt. Nem zavartatva magam élvezettel kortyoltam bele.

- Majom.

- Vagyis örülhetek neki, hogy ennyivel megúsztam.

- Így is fogalmazhatunk.

- Te nem akarsz bosszút állni rajtam?

- Verjelek meg? Majom zúzdája után úgyse éreznéd meg. Vonjam vissza a támogatást a chapter-edtől? Csak magam alatt és a klub alatt vágnám a fát. Inkább kéjesen megiszom ezt az ezeréves nedűt és ócskának nevezem.

- Ezt még tőled kaptam a harmincadik születésnapomra. 

- Hm... és tényleg.

Ez a beszélgetés innen nem volt folytatható - akár csak az, amikor vonattal mentél gyerekkorodban valahova és az egyik szülőd felhívta a figyelmedet a mező közepén ácsorgó őzre. Whisky kortyolásával törtük meg a némaságot.

A hosszan érlelt párlat intenzív ízei meghozták a kedvem egy szivar elszívására, így mellényem belsőzsebéből előhúztam egy szálat, komótosan meggyújtottam és pöfékelni kezdtem. A kifújt füstfelleg lassan oszlott szét az illatosítóval felfrissített szoba levegőjében. G arcáról ismét szemrehányást olvastam le, de nem zavartattam magam miatta, és még a bakancsos lábamat is felpakoltam a kanapé azon részére, ahol pár perce még a nomádok elnöke feküdt.

- Meddig maradtok? - a kérdést inkább a bakancsomnak szánta, hiszen rájuk nézett, nem rám. Az elnyűtt surranóimat így szinkronizáltam:

- Csak amíg eláll az eső. Aztán megyünk tovább Letenyére. Pofán verünk ott is néhány arcot, aztán Baja érintésével átugrunk Szolnokra, onnan pedig Szatmárba.

- Szép kis túra.

- Csatlakozhattok.

- Nem volna rossz, de elég sok teendőnk van és...

- Ezt nem javaslatnak szántam G! Itt hagysz két-három embert, akik vigyáznak a házra és a többiekkel csatlakoztok a menethez! - hangszínemre reszelő tónust varázsolt a féltve őrizgetett whisky és a szivar elegye.

- Akkor maradnak a Prospectek, meg Ladislav.

- Nem. Pont, hogy a jelöltekre van szükség ezen a túrán. Turul gondolom átadta az üzenetemet. - G igent biccentett a fejével. - A Road Runner-ek maradhatnak. Vigyék az üzletüket.

- Az egyik Prospect beteget jelentett még tegnap, így ő nem tud jönni.

- Beteg? Meglátogatta már valaki?

- Úgy tudom, hogy senki.

- Akkor majd mi megtesszük. Tudod hol lakik?

- Fejből nem, de a könyvbe fel lett vezetve.

A "Könyv" egy olyan nyilvántartási jegyzék, amelyben az összes tag és a klubbal együttműködő személy adata fel van vezetve, nemre és korra tekintet nélkül. Erre azért van szükség, hogyha valaki eltűnik, akkor tudjuk hol kereshessük. Szándékosan tartjuk hagyományos módon ezt az információhalmazt. Ha mindent számítógépen tárolnánk, akkor azt bárki könnyedén megszerezhetné, ezt viszont csak az, akinek van jogosultsága a széf kinyitásához. A nomádok széfje természetesen abba a kredencbe volt beépítve, amiben G féltve őrzött párlatai is lapultak.

- Melyik az? - dobtam az asztalra G elé a könyvet. Fellapozta és az egyik személyre bökött. A fényképe alapján nem tűnt bűnözőnek, pedig néhány hónapokra bevarrták egy-egy betörésért és orgazdaságért.

Elővettem a telefonom, felhívtam a szomszéd helyiségben iszogató testőrömet és bediktáltam neki az információkat.

- Ha nem lázas, vagy fertőző beteg, akkor hozzátok be.  És ha lehet, akkor élve! - azzal bontottam a vonalat.

- Majom?

- Majom. - megfogtam a könyvet és fellapoztam. Végignéztem az új arcokat.

Picúr kopogott be az ajtón:

- Megnézhetem a palit?

A megfelelő oldalra lapoztam, ráböktem a fickóra, az óriás pedig alaposan szemügyre vette. Hümmögött egyet, majd szó nélkül kisétált. Visszatettem a könyvet a széfbe, ledöntöttem a whiskymet és a kijárat felé indultam. 

- Gyere, igyunk valami töményet is a nagy ijedségre. Legalább nem fog annyira sajogni a fejed.

- Csak másnap. - kászálódott fel a kanapéról G.

- Ugyan már! Sokkal jobban bírod, mint a húszas éveidben! - nevettem el magam, a nomádok elnökének szája sarka pedig kissé felfelé görbült.

G elég sokáig puhány ivónak számított, de aztán ahogy telt múlt az idő és egyre több klubos buliban vett részt, edzetté vált. Nem annyira, mint a német gyakorlóban flangáló unatkozó jeti, de elég jól felszívta magát az ügyben.

Fél órával később kinyílt a klubház ajtaja és előbb Cinege lépett be rajta, majd Majom, mögötte a Prospect és őt lökdösve Picúr.

- Épp egy kis ribanccal hempergett a kis szerencsétlen. - nyújtott át egy mellényt Majom. Később azt is megtudtuk, hogy azt is a földről szedték fel.

- Úgy hallottam beteg vagy. Miért hazudtál nekünk? - léptem a riadt képű jelölt elé, aki régebben a keszthelyi brigád tagja volt. Fiatal kora ellenére hamar kivívta társai tiszteletét, de miután nálunk csak újoncnak számított, így mindent újra kellett volna kezdenie.

- Válaszolj! - bokszolta oldalba Majom a srácot, aki az ütéstől kissé meggörnyedt.

- Nem szeretném megismételni a kérdést. - sziszegtem élesen a fickó felé.

- Én nem hazudtam. 

Erre Majom az egykori jelöltön fejezte be azt a cséplő-hadjáratot, amit G-n nem tudott. A verésbe Picúr és Turul is beszállt, valamint az egyik tetoválónk, Bobby. Mikor a srác már a földön feküdt Ladislav gyomron rúgta, Cinege pedig teljes testsúlyával ránehezedett a jobb kezére. Tisztán hallottuk a reccsenést, amikor eltört a százhúsz kiló alatt a csont. Amikor már alig pihegett Lafaty Bandi és Dan felemelték és kidobták az utcára.

Az elkövetkezendő egy hétben, amíg eljutottunk Szatmárnémetibe további négy egykori keszthelyi tagtól váltunk meg hasonló módon. Nem volt nehéz okot találni, hogy valakitől megszabaduljunk. Ha nem tudta tartani a tempót vonuláskor, vagy veszélyeztette a társait, akkor az első megállónál kitettük a szűrét. Ha valaki flegmán viselkedett, akkor repült. Ha valaki engedély nélkül ivott, akkor addig itattuk, amíg ki nem hányta a beleit és rosszul nem lett. Végül meztelenül egy utcai lámpához kötöztük és magára hagytuk. Egy héttel később Nicu röhögve hívott és mesélte el, hogy a srácot kiutasították az országból. Amikor a városi rendőrök megjelentek a szatmári klubháznál, a klub tagjai mind letagadták, hogy ismernék a srácot.

Öt oldallal lett kevesebb a "Könyv".

Az élet apró örömei

Nem egészen erre a posztra készültem tegnap óta, de ahogy az lenni szokott az élet közbe szólt. Nem bánom. Az is biztos, hogy egy hónappal ezelőtt nem született volna ilyen. Úgy gondolom nem vettem volna észre ezt a bizonyos apróságot, ha benne vagyok a mindennapi körforgásban.

Amíg az ember a mókuskerékben tapos napról napra, akkor vagy megfeledkezik arról, hogy figyeljen mindenre, vagy el is veszíti minden emberi mivoltát. Bárki bármit mond, időről időre ki kell szállni ebből az őrült hajtásból és önmagunkra figyelni, hogy rendbe szedjük magunkat mentálisan és fizikálisan egyaránt.

Tegnap felhívott a háziorvosom, hogy másnap 8:15-re jelenjek meg főorvosi felülvizsgálatra. Hogy ráérek, vagy nem érek rá... Mondtam persze, ott leszek. Számoltam vele, hogy lesz némi csúszás, de szerencsémre a főbérlőmet csak 11-re vártam. Ettől függetlenül nyugtalanul aludtam. Megriadtam párszor és hát az álmaimba is beleköltözött ez a bizonyos vizit. Más volt a helyszín (még nem jártam abban az épületben, de mégis az az érzésem támadt, hogy nem először vagyok ott) és az orvosok is, de mégis feszültnek éreztem magam. Aztán megszólalt az ébresztő 6:30-kor, amire kapásból rányomtam a szundit. Nem, nem egy plüss figurát a Hófehérke című meséből és persze azt is tudom, hogy aki ezt olvassa nem is a törpére gondolt. És most pedig azt mondod magadban, hogy és tényleg. 

Felkeltem, csináltam egy kávét, megnéztem a friss híreket, letettem egy csomagot a nagy fehér kagylóba, felöltöztem és elindultam. Biciklivel. Ne nézz olyan hülyén, mint a múlt héten az emberek a Tesco-ban, mikor rövidnadrágban és pulóverben vásároltam! Kicsit hűvös volt ugyan, mert nem tekerek lassan, de azért elviselhető. Letekertem a Hősök teréig, leparkoltam és lám: tele a váró. Na jó, abból a teléből hárman a fogászatra vártak és abból az egyik az asszisztens volt. Megnéztem a zsebórámat és négy perccel korábban érkeztem. Megszámoltam az előttem várakozókat. Egy óra plusz. Nyugodt maradtam.

Eltelt húsz perc, majd megjelent a főorvosi vizitet vezető doki. Közben jöttek és mentek páciensek, akik csak táppénzes papírért jöttek, vagy felíratni gyógyszert, meg Marika néni - a dokim asszisztense legalábbis így hívta -, akinek valami infúziót kellett bekötni, vagy ilyesmi. Aztán a háziorvosom kidugta a fejét, körülnézett és behívott. A sok táppénzcsaló meg ott dünnyögött, hogy ez a szőrös faszi "később jött és mégis előbb ment be" - ahogy az ilyenkor lenni szokott.

A felülvizsgálatot végző doktor úr végignézte a leleteimet, megkérdezte, hogy érzem magam, blablabla és másfél perccel később már akasztottam is le a kabátomat a fogasról. Búcsúzásként még felmutattam a váróban ücsörgő nyomorultaknak a nemzetközi egyezményest - a középső ujjamat. Nem. Édesanyám tisztelettudó emberré nevelt. 

Felültem a biciklimre és meglódultam hazafelé. Azon gondolkoztam, hogy kellene otthonra szemeteszsák és hát útba esik a Lidl - ön most egy termékmegjelenítést olvasott. A szemközti kútnál építőipari munkások egy csoportja szemmel követte, ahogy elhaladtam. Kissé tartottam tőle, hogy amíg az üzletben kóválygok megpattintják a choppa-t a kis mocskok, de szerencsére nem így történt. 

Betértem hát az üzletbe. Ahogy számítottam rá lézengtek páran. Egy csinos szőke kislány egy headset-tel a fején polcokat rámolt, céltalan vásárlók bóklásztak a sorok között. Én meg nem találtam szemeteszsákot, amiért bementem. Ugyanaz a bolyongó idióta voltam, mint az üzletben minden más civil - csak én jobban kitűntem a bőrkabátra húzott mellényemmel, az oldalamon csörömpölő lánchoz csapódó kulcsokkal, a bakancsba tűzött fekete farmerommal és a ~40 centis szakállammal. Amikor nem találtam, amit kerestem felkapkodtam pár holmit, amire szintén szükségem volt - már egy ideje. Aztán csak megtaláltam a hullazsákokat, úgyhogy a hónom alá szúrtam egy hatvan literest. Közben bemondták, hogy a négyes kassza is megnyitott. Megtámadtam - a csinos szőkét ültették be. 

Az üzlet előtt bepakoltam a Hökitől kapott térképtáskámba a tojást és a kukazsákot, a többit a mellényem belső zsebébe rejtettem - ahova a két oldalra négy doboz sört is lehet rejteni! Eloldottam a cangám, felültem rá, feltettem a védő szemüveget és meglódultam. És ekkor ért el az a bizonyos pozitív érzelmi löket. Nem lehet ezt megmagyarázni, csak azt éreztem, hogy most jó. Élveztem a pillanatot - talán mosolyogtam is. 

Akárki akármit mond, akkor is ez volt a nap híre!

Köszi Jövő!

Boldoguljék

Illene összegezni a 2017-et. Elszámolni, ha úgy tetszik. Mostanában úgyis elég divatos elszámoltatni. Nem vitatom: illene! Vagy inkább ideje lenne. De most nem mennék bele politikai eszmefuttatásokba.

Jelen esetben személyemet illető elszámolásról van szó. Lássuk mi is történt velem 2017-ben! Többek között a nyár folyamán megjelent a Noir York City: Old wounds című könyv, aminek társszerzője voltam. Juhos Gábor íróval hosszas munka és viták után mondtuk rá az áment. Ha az irodalomtanáraim ezt tudnák biztos halálba röhögnék magukat, hogy az a tanuló, aki náluk a kettes szintet kegyelemmel érhette el most könyvet és blogot ír több száz ember örömére. Bizonyára azon is hitetlenkedve néznének, hogy már négy lemezes zeneszerzőnek számítok. Kicsit túlteljesítettem mindazt, amit tőlem valaha elvártak, nem?

Egy évvel ezelőtt megfogadtam, hogy fizikálisan rendbe hozom magam. Nem azt a szintet értem el, amit akkor elképzeltem, de nem panaszkodhatom. Ugyanakkor nem tartozom elszámolással senki felé és szemrehányást sem teszek, szóval akkor ez a része is rendben van.

Határozottan emlékszem, hogy el akartam készíttetni életem első tetoválását 2017-ben. Nem jött össze. Viszont határozott elképzelésem, a motívum se volt meg hozzá. Viszont mára egész jól körvonalazódtak, így nem kizárt, hogy ebben az esztendőben eljutok egy tetováló szalonig. 

A fészbúk szerint ötven új ismerősöm lett. Ennek nagyjából a 20%-a igaz. A többiek mind régiek, csak új felhasználók. Bár van köztük néhány, aki visszatérő. Így azért könnyű a statisztikát növelni. Az is igaz, hogy amíg ötven új ismerősöm lett a fészen, addig kikukáztam közel százat. Inaktív, nem kívánatos és érdektelen ismerősöket küldtem a bitóra gondolkodás nélkül. Valószínűleg ugyanez az arány a valóságban "megsértett" és "közelebb került" státuszúakat illetően. Persze továbbra sem érdekel, hogy ki bántódik meg attól, hogy az igazsággal szembesítem.

Az sem hat meg, ha valaki nem képes elfogadni a tényt, hogy nem úgy táncolok, ahogy azt ő szeretné. Nem hódolok be, vagy leszek a lekötelezettje senkinek egy szívességtől, vagy kedvességtől. Értékelem, viszont adom, amint módomban áll, de ettől még ne várja senki, hogy beálljak a sorba.
Önmagam leszek. 
Továbbra se fog érdekelni, hogy ki mit gondol, vagy miként sértődik meg. Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit teszek, vagy mondok csak azért, mert valaki hazugságokra épített lelki virágoskertjében sáros bakanccsal trappolok. Tedd túl magad rajta.
A jövőben is leállok bárkivel társalogni, aki nem kretén, vagy a faszságról, a semmiről akar hosszan beszélgetni, vagy kioktatni. A számomra energiavámpír típusú egyedeket továbbra is kerülni fogom. Ez jelenleg elég sok emberre igaz. Szívesebben merülök el egy könyv hasábjaiban, vagy egy lemez hallgatásában az emberektől távol, mint hogy egy percet is eltöltsek valami idiótával. Ezt értsd úgy, hogyha azt látod, hogy olvasok, vagy zenét hallgatok, akkor menj tovább nyugodtan, mert nincs szükségem társaságra.
Valójában az újévi fogadalmaimat még a tavalyi év során megfogalmaztam. Kitűztem célokat magam elé, amiket meg kell valósítanom. Aztán persze a külső tényezőkkel nem számoltam, de az akadályok azért gördülnek elénk, hogy aztán azokat feltörve, megmászva, vagy megkerülve fejlődjünk, tapasztaljunk és éljünk. Megyek előre és teszem, amit az ösztöneim súgnak. Aki velem jön jól jár, aki nem az kimarad. 
Ami a 2018-as évemet illetően nyilvános: napvilágot lát a Vesztegzár harmadik lemeze. Ezután Juhos Gábor íróval megjelentetjük a Noir York City sorozat "Downfall" című kötetét! Majd szeretném elkészíteni egy ehhez szorosan kapcsolódó, első önálló könyvemet, ami jelenleg a "Snitch one" címre hallgat.
Minden más tervembe csak a benső kört avattam be, így ezt most itt nem tárom elő. Lesz meglepetés...

Ezúton kívánok sikerekben gazdag boldog új évet minden kedves és egyéb ismerősömnek, rokonaiknak és rokonaimnak, és nem utolsó sorban annak az alig tíz barátomnak, akikre minden időben számíthatok! Remélem az ellenlábasaim éve is sikeres és boldog lesz. Kívánom nekik mindazt, amit ők nekem, sőt! Bízom benne, hogy mindent megkapnak, amit szeretnének!

Az írásaim többségében saját képet használok. Ez nem az.
A saját motoromról még nem készítettem. Még nincs.