Két szem közt

Elég komoly jellemhibám, hogy bizonyos dolgokat sokáig halogatok -egy a sok közül. Eltervezem, kitalálom, utánajárok, de nem indítom el a dolgot. Valamiért megtorpanok. Aztán telik-múlik az idő és nem történik semmi. Legfeljebb lemaradok dolgokról, vagy emberekről -ez alatt leginkább nőneműeket tessék érteni. Ennek persze előfordul az ellenkezője is, amikor túl hirtelen, esetleg komolyabb tervezés és utánajárás nélkül puff beleugrok ebbe-abba. Aztán később jön a számolgatás, vagy nemi beteg gondozó. Ez van.

Így átgondolva nem is igazán jellemhiba. Mások szemében esetleg az lehet, de valójában én ilyen vagyok. Ha egy zenei darabbal kéne ábrázolnom magam, akkor az minden bizonnyal egy rapszódia lenne. Nem mindenkinek jött, vagy jön be ez az irányzat. Azok nem is tartanak velem sokáig. És igazán senkit sem kell emiatt sajnálni -sem őket, sem engem. Erről szól az élet: emberek jönnek-mennek. Van aki belép, van aki ki. Ez van.

Amiről most valójában beszélni szeretnék, annak a gyökere nagyon régi időkre nyúlik vissza. Az ismerőseim egy része akkor még nem is élt. A kilencvenes évekig kalandozunk vissza, amikor is még csak harmadik osztályos tanuló voltam általános iskolában. Az almásfüzitőiben, igen. '95 nyarán, ha jól emlékszem, akkor vittek el a szüleim -tanári javaslatra (mert hunyorogtam órán a táblára)- szemészetre először, ide a komáromi SZTK-ba -a hentesüzem. Akkor sokkal lepusztultabb volt és az orvosok akkor sem kerestek sokkal jobban, mint most. A doki, aki engem vizsgált -Fejér, ha jól emlékszem rá- felírt egy szemüveget. Akkor ez volt a tendencia: a gyerek nem lát jól: szemüveget neki! Megkaptam. Ma már sírok a röhögéstől ,ahogy kinéztem benne, a lányok meg inkább csak elfordultak tőlem. Csak a kisebbség (akkoriban cigány) érdeklődött, de ők is inkább csak megverni akartak -amikor kedvük tartotta. 

Idővel változtak a keretek formái -meg a dioptriák is-, de a népszerűségem cseppet sem. Átlagos, kis polgári családban nőttem fel és kontaktlencséről nem is álmodhattam akkoriban, hiszen az még ma is elég költséges szemészeti eszköz. Tesi órákon mindig félvakon kellett csinálnom mindent, mert akkor a látásjavítóm persze nem lehetett rajtam. Később így jártam aztán kosarazni is és egész tűrhetően megtanultam dobni ilyen körülmények között. 2004-ben, mikor érettségi után a vasúthoz jelentkeztem már akkor sem kecsegtettek túl sok jóval -mondván nem biztos, hogy szemüvegesként felvesznek-, de szerencsémre nem volt már olyan szigorú a követelmény rendszer, mint előtte, ezért a második csoportba befértem. A munkakör viszont kizárja a kontaktlencse viselését, mert ha kiesik, akkor azt nem tudod steril körülmények között pótolni, illetve kivenni, stb, ezért a szemüveg viselése kötelező, ha gyengén látó az ipse. Idő közben persze bejött egy kormányrendelet, ami előírta a pótszemüveg tartását. Ezt én úgy oldottam meg, hogy a régi lencséimet tettem az új szemüvegem tokjába. Az előírás csak a pót eszköz meglétét írta elő, nem azt, hogy látni is tudj vele. (Volt olyan, akinek olvasó szemüveg -ilyen teszkós 300 forintos rejtőzött a tokjában)!

Ahogy telt az idő egyre inkább nem zavart a szemüveg. Megszoktam, hogy csak bizonyos emberhányad kerül a közelembe és milyen érdeklődési körrel. Amikor elkezdtem zenével foglalkozni -nagyjából 2006 táján- ismét előtérbe került az a bizonyos "de szar, hogy nekem van, a többieknek meg nincs" érzés. Amíg ők vígan headbanggeltek egy-egy koncerten -vagy közönségként, vagy fellépőként- addig nekem továbbra is arra kellett ügyelnem, hogy nehogy összetörjem az előfogatot. Éreztem, hogy ez így nem frankó, ezért új megoldás után kezdtem keresni. 

Elgondolkoztam a kontaktlencsén. Ha nem is állandó jellegűre, de koncerten (és/vagy csajozásnál) jobb esélyeket biztosítana, már ami a tájékozódást illeti. A műtéti kezelés akkoriban -mint az internet otthon- nem volt elérhető közelségben. A döntés végül halogatásba torkolt és csak a tervezés fázisáig jutott el. Közben pedig teltek az évek.

Közben nem is voltam annyira visszataszító, mint gondoltam és a színpadon, vagy a kosárpályán is egész jól elboldogultam, így egyre inkább nem foglalkoztam a kérdéssel, míg nem láttam egy hirdetést. Egy győri magánklinika mutatta be az országban egyedülálló technológiájú műtéti eljárását, ahol a páciens hamarabb szabadul a jó látásával, mint máshol. Egyik nap bemegy, felmérik, következő alkalommal megműtik, kísérővel hazamegy, másnap kontroll és mindenki happy! (Igen ám, csak arról nem szólt a fáma, hogy a műtétre nem mindenki alkalmas -ez máshol is így van)! A kezelés költségei sem voltak túl olcsóak, de igazából ez senkit nem érdekel, ha jól akar látni. Osztottam szoroztam és rájöttem, hogy kb fél év alatt összespórolhatom a műtéti költség felét. Úgy terveztem, hogy befizetem amennyit tudok, majd az egészségpénztártól visszaigénylem az összeget (akkor még nem állt szerződésben a cég a pénztárral), amit újra befizetek a klinikának a másik szem fedezetének. A műtét után persze ezt az összeget is visszaigényeltem volna. Fél évvel később azonban kiderült, hogy a klinika szerződést kötött az egészségpénztárammal! Mondok ez nagyon fasza, akkor már csak be kell sétálni és pikk-pakk meg van az egész. Aztán jött az éves orvosi. Mondok majd utána. Aztán jöttek a fellépések, a szabadságok meg fogytak. Gondoltam, majd a következő évben. Majd tavasszal. Majd nyáron. Majd ősszel... Az idő meg kurvára elszaladt. Közben a klinika átalakult, elköltözött és már nem áll szerződésben a pénztárral sem. 

Idén egykori párommal többször is szóba hoztuk a szemműtétet -hiszen mindketten érdekeltek vagyunk a kérdésben. Lehetőségként ott volt a győri klinika. A pénzmag azonban nem állt rendelkezésemre. Míg nem március elején kaptam egy reklám emailt -a citromail-en annak idején be lehetett állítani bizonyos érdeklődési köröket és azok alapján időről időre jönnek különböző promóciós üzenetek. Az Optik-Med hirdette, hogy az update-es ugribugri bukott rendőr (S. Norbert) is náluk lézeresztette a szemeit. Nem ezért, de rákerestem a klinikára. Ahogy böngésztem az oldalon, egyre jobban megtetszett, főleg, hogy az egészségpénztárammal is szerződésben állnak és csak le kell húznom a kártyámat és rendezve is van a cech. A dolgok úgy alakultak, hogy táppénzre kényszerültem -különböző okok miatt- és úgy döntöttem, ha már járó beteg vagyok, miért ne járulhatnék eme intézménybe is. Kértem időpontot vizsgálatra (épp olyan akciójuk volt, hogy ha online kérem, akkor elengedik az árát). Soron következő első munkanapon már hívtak is, hogy egyeztessenek néhány információt velem kapcsolatban és megbeszéljünk egy nekem is megfelelő időpontot. Nem sokkal később kaptam egy emlékeztető emailt, hogy pénteken várnak az intézetben 13:45-kor (külön leírást is kaptam, hogyan juthatok el oda)!

A klinika a Szent Margit korházzal szemben található. Elsőre nem mondanám meg, hogy ott egy ilyen nagy forgalmú intézmény rejtőzik. A főbejáraton -mint egy butikba lépnék be- túl csak egy kihelyezett számítógép fogad, ahol meg kell adni a születési dátumod. A rendszer azonnal üdvözöl és kéri, hogy fáradj fel a lépcsőn és ott találsz majd egy recepciós pultot, ahol majd foglalkoznak veled. A levegőben szemcsepp és nyugtató keveréke terjeng -legalábbis rám ilyen hatással volt az a kellemes illat, ami az egész épületet belengi. Fenn szemben a pult mögött három-négy kék ruhás hölgy serénykedik. Mindegyikük szemészeti szaktanácsadó, de a recepciós és adminisztrátori feladatokat is ellátják -valamint valamelyikükkel egyeztettem az időpontot is. Kérték foglaljak helyet, majd szólítanak. Ez rövid várakozás után meg is történt. Adatokat egyeztettünk, majd ismét némi várakozásra és türelemre kértek, majd szólítanak. Pár perccel később egy kék ruhás angyal szólított. Repültem is hozzá, majd bemutatkoztunk egymásnak. Készségesen invitált és terelt mindenfelé, szavaiból csupa kedvesség áradt. Közvetlenül beszélgettünk, így könnyedén oldottabbá, fesztelenebbé váltam és néha egy-egy kupicás poén is előkerült, amin aztán mindketten szolid kacajba törtünk. Nyilván ez a közvetlenség csak a feszültség oldásának része volt, nem pedig a szimpátiáé -bár kitudja. Már-már kissé feszélyezve éreztem magam, hogy egy ilyen fiatal hölgy (első pillanattól fogva úgy éreztem, hogy nagyjából öt évvel fiatalabb nálam) folyton magáz. (Ki nem állhatom, ha magáznak)! A sor computeres vizsgálat után megkért ez a tündér, hogy fáradjak ki a váróba és majd szólítanak. Közben páciensek, kék ruhás angyalok és orvosok járták könnyed táncukat. Senki nem sietett, mindenki halkan, nyugodtan beszélt. Semmi sürgető nem volt egyetlen előttem lezajlott jelenetben sem. Végül egy apró termetű doktornő szólított magához. Ismét bemutatkozás következett, majd megkért, hogy fáradjak utána a vizsgálóba. Következtek a szokásos szemészeti vizsgálatok. Ezek után jött az első pupillatágító szemcsepp mindkét szembe. 5 perc várakozás után a következő adag, majd újabb várakozás. Nem tudom pontosan ezután mennyi idő telt el, de a szembogaram ekkorra teljesen kitágult. Ezután jött értem a doktornő és újabb vizsgálatokat végzett el rajtam. A legkínzóbb az volt, amikor egy mikroszkópba kellett belenézni, ahonnan ezer megawattos lámpával világítottak vissza -legalábbis olyannak tűnt. Sajnos többször meg kellett szakítanom a vizsgálatot, mert nagyon zavart az erős fény (ilyenkor ez természetes reakció -nyugtatott a doktornő). A vizsgálatok végeztével javaslatot tett a kezelés fajtájára. Nekem a PRK technológiát javasolta, majd megkérdezte, hogy volna e valami kérdésem. Csak egy: mikor lehet megműteni a legkorábban?
Kinn a recepciónál végül ezt is megtudtam: rögtön másnap van egy szabad hely, ha szeretném, utána csak egy hónap múlva lenne. Niná, hogy szeretném! Azért jöttem! Így aztán a kék ruhás angyalom, aki először foglalkozott velem a nap folyamán beírt a műtétre, majd egyeztettük a következő három kontrollvizsgálat időpontját is. Ezek után kedvesen csengő hangján elmondott még pár információt majd elköszöntünk egymástól. Az épületből kilépve rögtön tapasztaltam a tág pupilla hátrányát: minden szikrázóan hat, szinte vakít! A hazaútra ugyan azokon a járatokon és feltúrt városon át vezetett, amin érkeztem, csak a látvány sokkal sugárzóbb volt. A 160 jelzésű buszon a Kolosy tér még mindig Vasmegyeien (Kolozsi thér) és a Margit híd is kicsit tájszólásosan Márgithnak hangzott. A pupilláim meg mint egy drogosé ki voltak tágulva:

Péterffy Bori énekelte egyszer: nézz mélyen a szemembe, add a melled a bal kezembe... vagy valami hasonlót.

A másnapi kirándulásra már kísérővel érkeztem, név szerint a mi Sapinkkal. Volt oly bátyám és elkísért. (Tudom kire számíthatok). A földszinten a kis droid ismét fogadott és kért, hogy fáradjak a kis recepciós pulthoz. Ott történt meg a fizetés, némi gyógyszer vételezése (Xanax, Algopirin, meg valami altató -utóbbira semmi szükségem, mert egészséges faszi vagyok: fekszem-alszom). Pár perccel később szólított egy doktornő vizsgálatra. Ugyanazt nézte meg, mint előző nap a kolléganője, de ez csak egy rutin eljárás a pontosság kedvéért. Majd jött némi várakozás, míg sorra kerülhettem. Egy idősebb, őszhajú asszisztensnő kért magához, majd bevezetett egy szűk szobába egy "légypapíron" -tudom, hogy nem az volt, de hasonlóan tapadt és a kintről behozott nyavalyák leválasztására alkalmazzák (ugyan olyan hangja volt mint a sörrel fellocsolt és már megszáradt koncertteremnek). Leültetett majd beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen jó érzékkel irányította a beszélgetést és terelt egy nyugodt lelkiállapot felé -egyébként az egész intézményben ilyen emberek dolgoznak! Kaptam a bakancsomra egy kék bugyit, meg a hajamra is, majd jött némi szemcsepp. Közben kijött egy páciens, de mi még mindig beszélgettünk a zenéről (ő Kowa rajongó), a művészekről, ilyesmikről. Végül szólt a műtős asszisztens hölgy, hogy mehetek.
Felfektettek egy ágyra, aminek a végén a fejrésznél egy gödör volt, ahová értelemszerűen nem a sarkamat kellett helyezni. Egy párnát tettek a térdem alá, majd a fejem fölé húzták a gépet. Gyakorlatilag innen felgyorsultak az események: jött a zöld pont, amit nézni kellett, de időnként a professzor ezzel-azzal belematatott a képbe. Semmit nem éreztem kivéve azt, amikor a proff kapargatni kezdte a szemgolyóimat. A kapargatás után jött a lézer, ami némi kellemetlen szaggal jár -égésről van szó. Tanácsolom: arra a pár másodpercre(!) mindenki tartsa vissza a lélegzetét. Jött az öblítés érzéstelenítő és fertőtlenítő löttyökkel, majd egy védő kontaktlencse. A professzor ekkor kérdezte meg, hogy mióta növesztem a szakállam? Amikor közöltem vele, hogy eredetileg öt éve nem borotválkoztam meg és hogy tavaly kb a köldökömig ért és miután megváltam a hosszútól egy 35 centis darabot tettem félre némi döbbent elismerést engedtek el a fölöttem állók. Miután a másik szememmel is végzett megkértek, hogy üljek át egy szemben lévő székre, ahol aztán készült rólam egy kép (még jó, hogy a Vesztegzáras pólóba mentem). Felállva kissé meghatódva megköszöntem a jelenlévőknek a műtétet, majd kisétáltam az idős asszisztenshez. Az első kérdése az volt, hogy jól vagyok e? Boldog voltam.
Pár percig még üldögéltünk a váróban a Sapival, majd saját lábon elindultunk haza. Útközben mesélte, hogy páran visszamentek azzal a panasszal, hogy kiesett vagy elmozdult valamelyik lencséjük. Ebben a pillanatban a jobb szememen az enyém is baszakodni kezdett, majd kiesett. Úgy döntöttem nem megyünk vissza, másnapig csak kibírom. Nem éppen a legjobb döntés volt: a buszon verejtékezni, majd szédülni kezdtem. Pont lett üres hely, ahová rögtön le is dűltem. Legyeztem magam a klinikától kapott mappával, amiben a leletek és tanácsok sorakoztak -lám, erre is jó. Néhány perc agonizálás után jobban lettem. A Batthyány térnél a Sapi vállára tettem a kezem, hogy vezessen, mert semmit nem láttam. Az érzéstelenítők hatása elmúlt és égő, csípő érzés lett úrrá mindkét szemgolyómon -kb olyan, mint amikor hagymát pucolsz. Amikor a metró bejáratánál jegyet akartunk lyukasztani az ellenőrök csak intettek, hogy menjünk nyugodtan -azt hitték, hogy vak vagyok (némiképp fedte a valóságot). Mi meg nem ellenkeztünk.
Vasárnap ismét a Sapi segítségére számíthattam. A kontrollvizsgálaton kaptam egy új lencsét a jobb szememre némi érzéstelenítő kíséretében, egy friss leletet és egy receptet szemcsepphez. Azt a napot és a hétfőt is pihenéssel töltöttem, no meg a Hofi lemezeim hallgatásával. Nézni, látni úgysem tudtam. A szemeimet folyton az a kellemetlen csípő érzés hatotta át. Jobbára algopirint és szemcseppet fogdoztam, meg a párnám sarkát. Viccen kívül: többet aludtam ezalatt a pár nap alatt, mint előtte egy hónapig.
A keddi kontrollon lekerültek a szemeimről a kontaktlencsék, mert a hámosodás rendben zajlik. Kísérő már nem kellett, a látásom egyre jobb. Jelenleg jobban látok, mint valaha szemüveg nélkül és folyamatosan javul. Pénteken vár rám a következő kontroll, addig pihenés és szemcsepp a kúra. 

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani az Optik-Med Sasszem Klinika minden munkatársának (akik velem foglalkoztak külön is) és a Sapinak, hogy segítettek visszakapni a látásom!

Reggeli rituálé

A járólap klaffogott a papucsom alatt. Azt mutatta merre menjek. A hűtő némán haladt el mellettem. Nem kívánkozott ki belőle se sör, se más. Leginkább a sör. A szemben álló tűzhely mindezt nem kommentálta. A saját problémáival volt elfoglalva. 

Egy ajtóban a zár mechanikája életre kelt az éjszakai lazsálás után. Az azt magába foglaló nyílászáró közeledésével jelezte, hogy a mögötte elhelyezkedő helyiség kész emberi testek befogadására. A szomszédos fürdőben a mosdó is felriadt a korai ébredés neszeire. Volt még egy kis ideje felkészülni, míg a lakásban élő egyed a reggeli rituáléinak részeként hozzá is elér. Víz csorgatással szolgált készségesen, amint a csapjait megforgatták.
A járólap ismét klaffogott. A száradt poharak tolakodni kezdtek. Tudták, hogy valamelyikük ismét barnává változtathatja vizet. Önkéntes alapon az egyikük kézbe ugrott, vállalva a megterhelő jövőt. A mikró kinyitotta az ajtaját, hogy befogadja a bögre és víz alkalmi egyesülését. Így vált aktív részesévé a reggeli rituálénak.

Rémtörténet a hátsó utcából

   A hátsó utca

   Hűvös márciusi este volt. Szokatlanul rideg, akár az acél. Az óra álmosan kajtatott az utolsó percekért, hogy egy újabb napon majd frissen róhassa megunhatatlan köreit a számlapon. Halk kattanások jelezték megfáradt lépteit. S mégis: most egészen dermesztően hatottak. A gyéren megvilágított utcán nem járt már senki, csak egy rókavörös kanmacska nyávogását lehetett hallani délután óta. Baljós nyávogás ez, mely az ember gerincén fájdalmasan fut végig és borzolja fel az idegszálait, s nem különben a szőrt a testén. Mintha érezné az a szerencsétlen állat, hogy közeledik valami. Valami félelmetes, rémisztő és halálos. Talán a végzet. Egy szomszédért, egy ismerősért, vagy idegenért, a sarki háznál élő kutyáért vagy Ő érte jön. A fák billegni kezdenek a feltámadó szél nyomásaitól. Néhány öregebbnek az ágai ártatlan recsegéssel zavarják meg a konok szél lüktető fújását. Mintha ez felbőszítené és egyre erősebb lökésekkel taszítja meg újra és újra a vén tűzre valókat, kik hősiesen ellenállnak az ifjúi lelkesedéstől duzzadó fuvallat ostromának.

   Az utcában egy alak jelenik meg. Magas, jó tartású férfi. Hosszú sötét bőrkabátot és puha kalapot visel. Cipője kissé kopottas már, a talpán cuppogó hangot ad a nedves utcaköve. Régi vágású fickó, de könnyed a járása. Nem olyan, mint a mai lúdtalpas fiataloké, flegma és szétcsúszott, hanem csak könnyed és a kezeit sem lóbálja, mint egy madárijesztő. A zsebéből elegáns mozdulattal cigarettát húz elő, a lámpa alatt megáll és gallérjával árnyékot adva rágyújt. A fellobbanó tűz halványan megvilágítja a férfi arcát. Rég nem gyújtott már rá. A vasútállomás óta, ami alig tíz percre van. A fővárosból érkezett egy régi, kedves ismerőséhez. A férje épp nincs itthon, hát kihasználják az alkalmat a találkozásra... Tovább indult, majd egy kapualjban tűnt el és reggelig elő sem került. A macskáról és baljós nyávogásáról tudomást sem vett. Ahogy a szél makacs lökdösődéséről sem, amire a fák ágai tiltakozó recsegéssel válaszoltak. Az est további mikéntje izgatta fel jobban. Már jó ideje csak erre az estére gondolt. Nagyjából azóta, hogy otthon hagyta megunt barátnőjét. Még a kalauznak is eldicsekedett a reményteli estéjéről, aki irigykedően és kissé lenézően ugyan, de együtt örült a puhakalapossal. Bár egyikük sem sejthette, de a szerencsétlenül járt lányt sem ejtették a fejére: Ő is csak az alkalmat várta, hogy a külön bejáratú szexpartnerét újra magára húzhassa... 1:1

   Miközben dúlt a l'amour a hátsó utca társasházában, kinn továbbra is a rettegés és a félelem uralkodott. A fák még mindig kalimpáltak szúrágta ágaikkal, a rozsdavörös macska továbbra is adta iszonyatos koncertjét és a flaszter burkolata egyre csatakosabb lett. Helyenként a rosszul kiépített csatornázásnak köszönhetően a víz nem tud elfolyni a rendeltetési helyére, ezért egyre kövérebb tócsákká hízik. Az esőnek senki nem örül, különösen az a kerékpáros nem, akinek a pocsolyákat kerülgetve kell hazamennie. Az asszony még ébren várja, de tudja, hogy az ura ma sem lesz józanabb. Hiába minden szó és perlekedés, semmi nem hat az öreg fejének, csak a pia. A nő sem azért feszegeti a kérdést, mert el akar érni valamit. Rég tudja, hogy falra hányt borsó minden szava. Csak megszokásból futja nap, mint nap a felesleges köröket. Ez a napi rutin. A papa berúg, a mama perlekedik és végül mégis egymás mellett alszanak el. Már 43 éve -annyi idő még börtönben is sok. De mire is mennének egymás nélkül? Kettejük járandósága épp arra elég, hogy kis egyszobás lakásukat és önmagukat fenntartsák. Már a reggeli kávét is a szokásos három helyett már csak egy cukorral isszák...

   A társasház egyik lakásában váratlan esemény veszi kezdetét. Nem rég költözött oda egy csonka család. Az anya részegen összefeküdt egy kocsmárossal, és a kósza bujálkodásból született a szellemileg visszamaradott ivadék. A férfinek már volt egy rendezett családja és nem akarta, hogy kiderüljön a hűtlensége, ezért titokban bérelt egy lakást a nőnek és a fattyának. Hátha ezzel befogja a száját. És az anya nem köp, amíg van fedél a feje felett. Egy ilyen gyerekkel nem könnyű, bár ezt még nem tudta, amikor befizetett rá. Az alig ötéves forma gyerek, mint máskor most is felsírt álmában. A szél üvöltése, a macska nyávogása, a fák rozzant ágainak recsegése ébreszthette fel, vagy csak egy rossz álom, amit nem ért majd meg soha. Az anyja viszont ahelyett, hogy megvigasztalná ordítozni kezd vele, hogy kussoljon el, mert megbassza a kurva anyját is, ha nem fejezi be -így kell öngólt rúgni! Ettől, vagy csak a puszta gondolattól, de a fattyú elhallgat, vagy elhal. Időnként a szomszédok sem értik, hogy melyik és mikor következik be. Féltik a szerencsétlen porontyot és féltik a saját életüket. Bármennyire is apró az a nő, kiszámíthatatlan. Veszélyes a gyermekére, a lakóközösségre, önmagára és a rókavörös macskára is, vagyis becsöpög a padlás még a legnagyobb nyári szárasságban is...

   Az óra eközben makacsul eloldalgott egy másik napra és ott kezdte el számolni a múló perceket. A szél tovarohant új vidéket és öregedő fákat keresni. Az eső maradt még egy kicsit, rendíthetetlenül, hogy eltakaríthassa a hűtlenséget, a perlekedést, az alkoholgőzt, a civódást és mind azt a mocskot, amit mi minden nap kihordunk az utcára, vagy egymás nyakába zúdítunk. Az esővel hígult mocsok egy részét elviszi a csatorna, elnyeli a föld, a másik része a cipőnkre ragadva bejut a lakásunkba, és ott új életre kelve kezd el élősködni. Túlnő cipőn, ruhán, s beférkőzik az agyunkba és így bomlasztja szét a magabiztos gazdát, a nyugalmat árasztó családot, a sziklaszilárdnak hitt szerelmet. Az enyémet, a szomszédét és a tiédet is...

A pincér

   A puhakalapos férfi cigarettáját is a lépcsőházban dobta el. Úgy gondolta, megteheti. Ki akarna belekötni egy ilyen magas, jó kiállású fiatalemberbe, pláne ezen a késői órán. Fürgén szedte a lábait a lépcsőn, nem úgy, mint az étteremben, ahova a szürke hétköznapok kötik. Emberünk egy felkapott fővárosi vendéglátóipari egység pincére. Kollégái irigylik a népszerűsége miatt, hiszen a nők (és nem csak a korban hozzá közelebb, de a jócskán idősebbek is) harcolnak az asztalaiért. Fiatal, sármos, a vendégekkel mindig gálánsan viselkedő, udvarias férfit gyakran környékezik meg ajánlatokkal a másik nem tagjai (is), amiket hősünk igyekszik is kihasználni. Ez az este is egy efféle megkeresésnek köszönhetően jöhetett létre. Párkapcsolatát ezen viselkedése különösebben nem töri meg, hiszen oldalbordája is meglehetősen csalfa teremtés...

   A finom hölgy barátnőjével érkezett egy könnyű ebédre. A manapság szokásos "kimerítő" plázatúrán éheztek meg. Betérve az első szabad asztalhoz telepedtek le, retiküljüket hanyagul a szabadon maradt székek valamelyikébe biggyesztették, majd az órák óta tartó ám semmiről sem szóló csevegésüket folytatták. A következő pillanatban lépett hozzájuk az étterem közkedvelt pincére. A két vidáman csacsogó madárka igyekezett a másik elöl eltitkolni érthetetlen módon gerjedt vonzalmát a képbe toppanó pingvin iránt, ezért kissé tartózkodóan adták le az első üdítő rendelésüket. Amit aztán persze a fogyókúra legfőbb tápláléka, a saláta követett, majd a gyomornedvek kielégítése után egy párosan eltöltött kétbetűs kitérő (ahogy azt csak a nők tudják) és a számla rendezése, amihez a finom hölgy a telefonszámát kacéran mellékelte. Barátnője résen volt és egyből lekorholta. Mégis hogy képzelheti ezt, hiszen férjezett. Közel tíz éve. Igen ám csak a tudatlan drága jó férj kamionján járja Európát. Sokszor hetekig távol van és meggyötörten hazatérve már nem vágyik annyira hitvese ölelő karjaiba. Még ha a legodaadóbb és leghűségesebb férj is a világon kedvese vágyait távolról nem enyhítheti a pénzzel, amit megkeres, a szép lakással, amit fenntart, s így talán érthető a hölgy kiéhezettségéből fakadó viselkedése. Ez van.

   Pincérünk ravasz és rutinos volt már e kérdésben. Nem kapkodta el a hívást és különben is akadt még kuncsaft az előző hétről. Amikor végre beszéltek, akkor is csak röviden, lényegre törően: mikor és hol? Az alkalomra pár héttel később került sor, amikor a férj épp Belgium felé robogott a kenyérkeresőjével. Hűvös márciusi este volt. Szokatlanul rideg, akár az acél. Az óra álmosan kajtatott az utolsó percekért, hogy egy újabb napon majd frissen róhassa megunhatatlan köreit a számlapon. Hősünk vonattal érkezett és leszállás után rögtön rágyújtott, mint ilyen alkalmakkor mindig. Rituálissá fejlődött nála ez a szokás. Hosszú sötét bőrkabátot és puha kalapot viselt. Cipője kissé kopottas már, a talpán cuppogó hangot ad a flaszter nedves kövezete. Fiatal kora ellenére régi vágású fickó, de könnyed a járása. Nem olyan, mint a mai lúdtalpas ifjaké, flegma és szétcsúszott, és a kezeit sem lóbálja, mint egy madárijesztő. A külső körülmények nem izgatják fel különösen, az egyetlen dolog ami zavarja, hogy a szél miatt nehezen gyújtja meg a cigarettáját. Gallérjával árnyékot vet a tűznek, ami hálából megvilágítja arca vonásait. Belép egy nyikorgó kapun. A hang terceli a fák nyikorgását. Csak a vörös macska nyávogása esik ki a skálából és teszi félelmetesebbé az éji koncertet. Felfelé menet elgondolkodik kissé, hogy jó címre érkezett e, de aztán a fordulóban egy ajtó nyílik, majd egy ismerős arc tekint le rá. Ő az. Ide jött. Egymás karjaiban fonódva lökik be maguk után az ajtót, amit hajnalig nem háborgat senki.

   Hősünk négy órakor ébred. Alkalmi partnere testén az utcáról beszűrődő fény táncol és fedi fel annak finom vonalait. Öltözni kezd. El kell érnie a vonatot, hogy előbb érjen haza, mint a párja. Sebtében magára kapkodja szétszórt ruháit, egy macska óvatos lépteivel a szoba ajtajához oson, visszatekint nem hagyott e hátra valamit, még egy gyors pillantás az ágyon, szextől aléltan heverő nőre, amit egy elégedett halvány mosoly követ és aztán irány a lépcsőház. Az ajtót óvatosan teszi be maga mögött, nehogy riadalmat okozzon a lakás, vagy a környező lakói között. Az utcára kilépve az éjszakát a kabátja zsebében átvészelő cigarettára gyújt. Füstje körbe lengi egész lényét. Ez is már rituálé szerű mozdulat nála. Tudja, nincs folytatás -mert nem is akarná-, de egy újabb trófeát könyvelhet el képzeletbeli gyűjteményében. Fejedelmit, hiszen ilyen kiéhezett és jó mozgású prédával már rég nem volt dolga, ennek ellenére nem kíván több időt egy nő mellett eltölteni. Úgy érzi, ezt mással még bármikor megteheti. Felhőtlen boldogságában megfeledkezik magáról és szórakozottan üget végig a hátsó utcán. Teljesen kikapcsol, nem gondol másra, csak a múlt éjjel szerzett örömökre.
A következő pillanatban egy széles jármű fényszórói tűnnek fel az utcában a puhakalapos férfi háta mögött. Kerékcsikorgás és motorzaj kergeti szét az este folyamán nyivákoló macskákat. Mikor közelebb ér a pincér megfordul a lármára, de túl későn eszmél fel ahhoz, hogy időben kitérhessen a rohanó végzet elöl. Túl mámoros a hangulata ahhoz, hogy a reflexei kellően reagálhassanak egy ilyen szituációban. Egy tiltakozásnak szánt elfojtott sikoly hagyja el a torkát, de a kíméletlen kerekek kegyetlenül átgázolnak a mellkasán, majd érzéketlenül tovább robognak. A földön heverő férfi még szuszog párat, az anyját szólítja -akit már évek óta nem is látott- majd szép csendben örökös álomra szenderül. Nem segít rajta sem a macskák baljós nyávogása, sem az éjszakai tündére, sem a többi szétvetett lábú alkalmi szexpartner, sem a gázoló. Senki. Az eső lassan csepegni kezd, majd egyre sűrűbben mosni kezdi az utcát, arról a vért és a tetemet, mely elhagyatottan hever a flaszteren.
Hamarosan a hátsó utca megtelik élettel: fellelik a holt testet, kiérkeznek a rendőrök, mentők, a nyomszakértők, egy unatkozó jeti német gyakorlóban és természetesen az elmaradhatatlan katasztrófa-turisták. Felbolydul a város...

A nyomozó

   Az álmából felzavart rendőrtiszt felfuvalkodottan pöffeszkedett a megkülönböztető jelzés nélkül száguldó autóban. Fiatal kora ellenére gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán. Felettesei -a nagybátyja és annak gyerekkori cimborája- látták benne a tehetséget, ezért szorgalmazták annyira a nyomozó iskola elvégzését és a lehető legtöbb soron kívüli előléptetésen az ő neve mellé is új rang került. Gyerekként mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd hajkurászhatja a veszélyes bűnözőket. Most inkább az ő bérencük. Rájött, hogy a tisztességtelenül megszerzett pénz egy magasabb életszínvonal, a kényelmes saját otthon a könnyűvérű nőkhöz -akiket nem éppen a lélek érdekli, inkább csak fényűzés- hamarabb eljuttatja. Gyerekként a fiúk is romantikus naivitásban élnek. Akkor még az ezzel járó kötelezettségeket nem ismerte fel, viszont már akkor sem szeretett korán kelni, ráadásul most egy újabb megoldatlan ügyet zúdítottak a nyakába. Tekintete szúrós, szürkés szemei mélyen ültek. A kihallgatásokon a gyanúsítottak összerezzennek, ha megpillantják. Az álmosság és a cigarettája füstje tette homályossá ezt az elrettentő szempárt, melyek a várost fürkészték unottan. Az éjszakai esőzésről lemaradt, de hosszú ballonkabátját nem hagyta otthon. Columbonak érezte magát benne. Cipőjét gondosan kifényesíttette, nadrágja élét pedig borotva élesre vasaltatta az anyjával, aki igyekezett eleget tenni egy szem fia minden kérésének... A rendőrségen sikereket ért el a magánélete viszont egy katasztrófa. Nem voltak igazán barátai. Akikkel iskolába járt vagy az ellenkező oldalon állnak, vagy egy banda leszámolás következtében a temetőben nyugszanak, vagy már elhagyták az országot. Barátnője se sok volt, mégsem büszkélkedhet egy hosszabb kapcsolattal sem. Alkalmi kapcsolatait pedig nem tartja számon. Azok se, akikkel megtörténik. A teljesítménye az őrsön sokkal magasabb, pedig évente talán egy esetet, ha megold. Ő nem tudná kidobni a nőit, túlságosan ragaszkodik hozzájuk, vagy legalábbis egy bizonyos testrészükhöz. Azok viszont néha azt se mondják neki kitrákotty! Inkább szó nélkül lelépnek és új életet kezdenek egy másik országban, mint sem tovább keljen elviselniük a nyomozót.

   Az autó csikorogva megállt. Sofőrje mindig is kérkedett azzal, hogy mennyire sportosan és jól vezet. Több üldözésben vett már részt, jó részt sikerrel. A hadnagy tudta ezt és ezért maga mellé osztatta -bár sokkal többre ennél nem tartotta- a sofőr pedig szeretett közel helyezkedni azokhoz, akinél várható volt, hogy leesik egy kis kolonc... Mindketten kiszálltak, majd a nyomozó a helyszínelést végző rendőrhöz lépett. Ehhez a reggelhez egyiküknek se volt túl sok kedve. Nem köszönt -nem volt szokása-, csak végighallgatta a jelentést, majd biccentett, hogy folytassák a munkát. Lenézett a lába előtt heverő emberi roncsra, egy enyhe undor rezzent meg a szája szélén, majd némán sarkon fordult. Egy újabb cigarettára gyújtott a lépcsőház felé menet és intett a sofőrjének, hogy kövesse. Az meg illedelmesen, jól nevelt pincsiként utána ügetett, sőt, előzékenyen a nehéz kaput is kitárta előtte. A nyikorgás még vészesebben hallatszott. Sorban verték fel a lakókat, parancsolóan kérdezve, nem láttak, vagy hallottak e valamit az éjszaka folyamán, vagy nem ismerik e fel azt a véres húscafatot az utcán, esetleg nem mond e valamit a neve. A második emeleten egy idősebb hölgy -talán a környéken a rangidős- gazdag információval tudott szolgálni. Rossz alvó volt, ezért majdnem az egész estét ébren töltötte. A fiatal rendőröket be is invitálta szerény kis lakásába, serényen kávét főzött és az asztalon pihenő tál mogyoróból is kínált, s közben mesélt. A főhadnagy pincsije pedig szorgosan jegyzetelt. (A néni -ahogy ebben a korosztályban elég gyakori- a történetét Ádámnál és Évánál kezdte. Hajthatatlanul elmesélte, hogy került össze férjével és mennyire másként ment az ő korában a párválasztás; hogyan nevelte a gyermekeit, mind az ötöt és hogy mennyivel jobb nevelést kaptak, mint a mai fiatalok; aztán büszkén elmesélte, hogy az unokái és dédunokái mekkorák -valójában a felét nem is látta, mert két fia elhagyta az országot és sosem jelentkeztek többé, a többiek pedig a papa halála óta csak ritkán járnak haza látogatóba. Ezután kitért az aktív életére, a TV-ben vetített sorozatok aktuális fejleményeire és a háztömbben futótűzként terjedő pletykákra és kisvártatva a múlt éjszaka fejleményeire). Az öregasszony hallani vélte, hogy egy idegen jár a házban és a harmadik emeletre, pont a fölötte lakóhoz jött. Onnan tudja a férfi kilétét, hogy "annak a cédának" a férje pár napja elment nyugatra kamionozni -a néni szerint az NSZK-ba- és most egész este vad duhajkodás hallatszott. A kérdésre, hogy "hogyan érti azt, hogy duhajkodás?", az öregasszony csak annyit felelt az értetlen főhadnagynak, hogy "basztak, na!" A kijelentés hallatán a két rendőr kikerekedett szemekkel egymásra nézett, majd néma egyetértéssel úgy döntött, hogy az autóban nevetik el magukat. Megkérték az idős hölgyet, hogy nézze meg a tetemet, ismerős e neki, de erre csak annyit felelt, hogy köszöni szépen, látott ő már elég krimit a tévében, de biztosra veszi, hogy az a pasas, kiterítve az utcán az éjszaka azt "a riherongyot" tömöckölte! A néni a távozóknak azt is megsúgta, hogy úgy négy óra után egy "böhöm nagy teherautó száguldozott az utcában" és hogy az "ilyeneket kéne lecsukni", mert "hogy képzelik ezt mégis? Felzavarják a lakókat és csak huligánkodnak!" Elköszöntek, s miután befordultak a lépcsőházba a nyomozó hűséges pincsijéhez fordult és megtudakolta mit jegyzetelt. Végigolvasva feltűnt, hogy a távozáskor elhangzottak hiányoznak. Halkan megdorgálta az íródeákját, leíratta vele a hiányzó részeket és újra elolvasta. Egy halvány mosoly húzódzkodott fel lassan a szája jobb sarkán, majd kérdőn a sofőrjére nézett. Amaz pedig nem értette, amit a vadászkopó. Szagot fogott, hála az idős hölgynek. Nem is húzta tovább az időt, elindult a következő szintre. Ölebe kisvártatva utána eredt, de még mindig nem értette, hogy mit is kellene...

   Nem csapott le azonnal az éjszakai tündérre. További alvó szomszédokat vertek ki az ágyukból, szemeikből pedig az álmot. Az egyik ajtó mögött egy köpcös férfit találtak. Több napos, egykor fehér színű trikóban és viseltes mackó alsóban fogadta a hívatlan vendégeket. Borostás, züllött arcán morcos másnaposság terült el, mint minden nap. Pár szál haját egyetlen simítással igazította helyére, ahol aztán annak zsírja tartotta fixen -ez az ő saját fejlesztésű Taft-ja. Az idős hölggyel ellentétben korántsem bánt udvariasan a nem várt látogatóival, még hellyel sem kínálta őket -nemhogy kávéval-, bár a nyomozót nem is kellett. Feltalálta magát és az egyik rozzant stokira helyezte a nemesebbik felét, míg a pincsije tesze-toszán megállt az ajtóban és úgy jegyzetelt. Apró tánclépések jelezték, hogy nem igazán találja a helyét. A házigazda egy sört húzott elő a hűtőből. Továbbra sem az udvariasság vezérelte és nem kínálni akarta alkalmi vendégeit, inkább hogy a másnaposságát leküzdhesse és ne vegyék észre mennyire ideges. (Nagyjából annyira volt tiszta a lelkiismerete, mint a trikója. Annak ellenére, hogy régóta a lopott cuccok eladásából tartotta fenn magát, meglehetősen amatőrnek számított az "iparban"). Igyekezett elrejteni a feszültségét és a hálószobájában tárolt holmikat. Amikor behúzta az ajtót, csak annyit motyogott, hogy "nehogy felébredjen az asszony." (Igazság szerint évekkel ezelőtt elvált tőle és elköltözött a két gyerekkel, de mindenkinek azt hazudta -bár már senki nem hitte el- hogy csak külön élnek és gyakran látogatja őket. Valójában a bíróságon látta őket utoljára. A váláshoz a családon belül zajló erőszak miatt jutottak el. A családfő, ez a "talpig férfi" és "gondos hím" rendszeresen ivott miután kirúgták a gyárból, ahol előtte évekig dolgozott. Az alkohol hozta ki belőle az agresszív barmot -mint a legtöbb megcsömörlött férfitársából. A feleségét és a fiát rendszeresen verte, a lányát pedig molesztálni kezdte, amint láthatóan egyre fejlettebbé vált... Az asszony az első adandó alkalommal -mikor az apa épp "megélhetés után nézett"- összecsomagolt és lelépett a két gyerekkel. Legközelebb a bíróságon találkoztak...) A hadnagy persze észre vette, hogy a lakásban a férfin kívül más nem lakhat, hiszen nyoma nem volt a női jelenlétnek. A mosogatóban és környékén a használt evőeszközök számolatlanul hevertek egymáson, az asztal, a padló ragadt a mocsoktól, az ablakok már-már tejüvegre emlékeztettek, a függönyöket pedig jobban megérné elégetni és újat venni, mint kimosni. Gyakorlatilag egy putriba csöppentek. A mérhetetlen mocsok láttán a nyomozó nem zavartatva magát cigire gyújtott, a hamut hanyagul a földre fricskázta és folytatta a kérdezősködést. Persze a pasas semmi érdemlegessel nem szolgálhatott, hiszen napok óta merevre issza magát és azt sem tudta milyen nap van... A fiatal főhadnagy az ajtón kilépve megtorpant egy pillanatra és az írnoka lelkére kötötte, hogy a figurára állítsanak egy embert és még térjenek vissza, ha az aktuális ügyet már lezárták.

   További három érdektelen lakás következett a forró nyom előtt, majd becsöngettek. A fiatal asszony hosszasan váratta a nyomozót és a segédjét. Akkor kászálódott ki épp az ágyból és gyorsan magára kapta sejtelmesen áttetsző, könnyű pongyoláját. A ruhadarab engedte láttatni testének formás vonalait. Macskaléptekkel osont az ajtóhoz, álmos szemét a kémlelőre helyezte, majd a túloldalon várakozók kilétét kérdezte. A mögöttük hagyott pár emelet tapasztalatai alapján a főhadnagy a jelvényét megemelve azonosította magát. Az asszony összerezzent. Arra gondolt, hogy a férjét baleset érhette és azért lehetnek e itt? De nem akarta magát ostoba módjára feleslegesen pánikba kergetni, nyelt egyet, kifújta az eddig visszatartott lélegzetét, majd az ajtó lassan kinyílt. A fiatalembert kellemes női parfüm illata kerítette hatalmába és egy röpke pillanatra megfeledkezett magáról, a mögötte álló sofőréről, a kötelességéről, a zsíros hajú tolvajról, a BTK 2.3 XII. fejezetéről, az utca kövén heverő holttestről... 

A csalfa asszony és a kamionos

   Bár fáradtan meredt a két rendőrtisztre, azért az éjszaka szerzett boldogság még ott kuporgott -a rémület mellett- kék szemében. Ezekkel a szemekkel már számtalan férfi szívét törte apró darabokra kis iskolás kora óta. Tudatában volt eme képességének és -ha kénye kedve úgy kívánta- merő szórakozásból vissza is élt vele. Ennél a szempárnál szebbet még a nyomozó sem látott. Elbűvölő azúrkék íriszét az idő és a gondok időnként szürkésre, a lopott boldogságok ellenben fényesen csillogóvá és mélykék kerettel szegélyezetté tették. A hétköznapi forgatagban a tompa, világos tekintetével is hódítani tudott, bár ilyenkor rendszerint nem foglalkozott a látószerveit érő bókokkal. Ilyenkor egy óvatos mosolyt kanyarított kívánatos szája két szélső szegletére, ha számára szimpatikus egyéntől kapta azt, de a ribancmódot kapcsolta be, ha nem ilyen volt, majd illedelmesen, de kellő tartózkodással megköszönte azt. Hangja szépen csengően szólt a finoman ívelt ajkai alól és még a legkőszívűbb férfit is térdre kényszerítették. A férje is egy ilyen alkalomkor szeretett bele és kitartásának köszönhetően végül az oltárnál a boldogító igennel elnyerte élete szerelmének finom kezeit. A mesébe illő történetük akkor kezdett rossz irányt venni, amikor a férj elvesztette első munkáját. Egy neves cég raktárának targoncásából vált vezetőjévé, majd mikor lebukott az évtizedes árueltűnések okozója a büszke férjet is magával rántotta. Jogosan, hisz a szajré ellenértékéből ő is rendesen részesedett. A cinkostárs mindössze pár ajtóval lakik tőle, de vele ellentétben nem csak a munkáját veszítette el azóta.

   Miután a férjet kitették állásából az asszonynak is dolgoznia kellett, mert az alkalmi melókból és a bónusz pénzek nélkül az életszínvonaluk rohamosan lecsökkent. A férjet feszülté tette ez a tény és egyre többet is ivott, egészen addig, míg arája kilátásba nem helyezte, hogy elhagyja. A csodálatos adottságokkal megáldott asszony egy bárban kezdett dolgozni, ahol megismerkedett férje leendő főnökével is, egy jól működő fuvarozó cég vezetőjével. Az első adandó alkalommal beajánlotta neki párját és mivel épp volt egy szabad kamion így rögtön felvette. Nem foglalkozott előéletével, nem kérdezte honnan jött. Egy jó sofőrre volt szüksége -később pedig annak feleségére. A titkos románc akkor kezdett kialakulni, mikor a férj épp spanyol hon útjait rótta, de visszaérkezésekor vége is szakadt, majd az egészet a hallgatás csendje burkolta be.

   Új munkahelyén a férfi igyekezett jó példát mutatni főnöke előtt. Mindig időben szállított és így több és több fuvart vállalhatott be. Csak a műszaki hiba akadályozhatta a haladásban. Húsz évvel korábban Sztahanovista érdeméremmel tüntették volna ki, ma egyszerűen csak bolondnak tartanák. Az asszony ennek annyira nem örült, hiszen így a hiányait máshol, másokkal kellett pótolnia. Egyetlen barátnője -párja egykori cinkostársának felesége- elköltözött a városból, rajta kívül meg csak a kocsma vendégkörét ismerte. Így hát egy férj mentes, magányos estén gondolt egy merészet és egy helyi szórakozóhelyre betévedve, fiatal csitriként, átrészegülten kitombolta magát. Másnap hatalmas fejfájással és két vadidegen férfival egy ismeretlen lakásban ébredt. A felismerés pánikba torkolt, majd sürgető meneküléssé. Mikor hazaért a zuhany alatt megígérte magának és a zuhanyrózsának, a csempéknek, a zuhanytálcának, de még a függönynek és a törülközőnek is, hogy többé ilyet nem tesz. Tartotta is magát úgy három hónapig, míg egy veszekedés és a férj távozása után mérgében -és talán bosszúból- ismét bele nem ugrott valakinek az ölébe egy röpke nászra. Miután a családfő hazatért külföldi útjáról tisztázták a helyzetet, de onnantól kezdve már semmi sem volt a régi. Ha épp együtt töltötték az időt, keveset szóltak egymáshoz és a régi kedvesség is egyre ritkábbá vált.

   Az asszony a következő férj mentes idejét az anyjánál töltötte. Ekkor találkozott gyerekkori barátnőjével. Elhatározták, hogy csavarognak, vásárolgatnak egy kicsit, hátha attól majd jobb kedvük lesz. Ekkor tértek be abba a bizonyos étterembe, ahol az a jóképű pincér is dolgozott. A barátnő megrökönyödésére a régi, jól bevált tekintetével rögtön elcsábította a fiatalembert -gondolta ő, de a pingvin is úgy érezte, hogy megint a sárma működött. Valójában mindketten csak a kalandot keresték és csak a hajlandóság apró szikráját észlelték. A fiatalasszony a számla rendezésekor meghagyta a telefonszámát, majd várt. Hetekig. Míg nem egyszer csak felhívta a jóképű pincér s megbeszélték azt az ominózus, baljósan rideg márciusi estét, amikor a fák nyikorgással válaszoltak a lökdösődő szélre, a macskák vészesen kórust nyávogtak és az utca kövezete cuppogott a nedvességtől a járókelők talpa alatt...

Menekülés

   A rend éber őreinek távozása után pár órával egy méregzöld színű taxi parkolt le a hátsó utcában, majd a sofőrje türelmetlenül a dudára tenyerelt. Ahhoz képest, hogy a jármű milyen leélt és majdhogynem igénytelen állapotban volt, gazdája eléggé fenn hordta az orrát. Több éves vezetői tapasztalata azt mondatta neki, hogy a fizikai Nobel-díj várományosa is lehetne. Valójában máshoz nem is értett. Miután elhagyta az elemi iskolát lézengett és a szülein élősködött és az akkori társadalom kirekesztett, legutolsó söpredékének számított, majd mikor eljött az ideje bevonult katonának. A jogosítványát is ott szerezte. Leszerelése után a hivatásos engedély birtokában egy TSZ elnökének sofőrjeként helyezkedett el, majd amint összespórolta a vállalati autó árát, a tulajdonába vette azt -a rendszerváltáskor sok állami járműhöz könnyen hozzá lehetett jutni. A szövetkezet berkein belül is feketén fuvarozott ismerősöket és azok ismerőseit. Ekkor döbbent rá, hogy "mekkora pénz van ebben". Na, az efféle téveszméi miatt nem kapta még meg a Nobelt...

   Egy elegáns ruhába bújt női alak tűnt fel a felső emelet gangján. Sietve bezárta lakása ajtaját és a kis kézi bőröndjét maga után cibálva a lépcsőház ismeretlenje felé vette az irányt. A lépcsők zűrzavarában a sebtében megtömött koffer időnként furcsa játékot űzve tulajdonosával gyenge kontroll mellett bukdácsolt lefelé. Olykor kemény szitkok érték a zabolátlan batyut, rajta levezetve az hölgyben rejlő feszültség egy részét. Az utolsó forduló előtt végül a túlzott stressz és felgyülemlett feszültség kifakadásának következtében a haszontalan vontatott tömeg magatehetetlenül zuhogott alá lépcsőfokokon, s végül a hátsó utcai kapunál állapodott meg. Az asszony sírva fakadt. Zokogott, zokogott, míg csak meg nem hallotta az emeleten kinyíló ajtó nyikorgását. Akkor erőt vett magán és hüppögve a motyója után eredt. A kapu nagyot vágódott utána, mikor kilépett a hátsó utca kövezetére. Rögtön a taxi felé vette az irányt, nem nézett se istent se embert. Az alatta lakó öregasszony érdeklődve figyelte az eseményeket -mint mindig, amikor épp nem a kedvenc sorozata ment. Mindig is megvetéssel nézett a számára túlságosan is erkölcstelen fiatal nőre, viszont túlságosan is érdekelték a környék és a ház lakóinak eseményei ahhoz, hogy erről az aprócska epizódról lemaradjon. Igazság szerint: azután, hogy a fiatal nyomozó és hűséges pincsije hajnalban nála jártak még inkább érdekessé vált a legapróbb légyzümmögés is. Sosem lehet tudni...

   Az finom hölgy csak a méregzöld taxit látta, de a végcélja lebegett a szeme előtt. Eltűnni a városból, a környékről, a hátsó utcából. El akarta panaszolni legbelsőbb gondolatait is és ki ennél megfelelőbb személy erre? Természetesen a legjobb barátnő. Van akinek ez a személy egy és ugyanaz az édesanyjával, de neki már csak a gyermekkori pajtásnője maradt. Alig várta, hogy újra bizalmába avassa, hogy ismét kifecsegjék ügyes-bajos dolgait és megoldásokat keressenek a problémákra még ha nem is a legmegfelelőbbek is azok. Lelki szemei előtt látta, hogyan fogadja majd a történteket és azt, hogy miként fog reagálni az elmondottakra, sőt még a körülményeket is a legapróbb részletekig. Tudta jól, hogy egy erkölcstelen lotyónak fogja tartani és egyúttal irigyévé válik, hiszen ő utána nem kapkodnak ennyire a fiatal férfiak -még ha a történetük romantikus tragédiába torkollik is. A képek csak úgy cikáztak előtte, elvonva figyelmét a teljes külvilágtól. Akkor tért csak magához mikor egy hideg kéz ért az autó kilincse felé meredő karjához. Egy pillanat alatt megfagyott körülötte a világ. Légzése felgyorsult, lelkiállapota ismét zaklatottá vált. Nem nézett fel egyből a kézhez tartozó alakra, előbb igyekezett megnyugodni. Csak akkor vonta tekintetét az ismeretlenre, mikor az enyhén maga felé fordította őt. Egy ballonkabátos fiatalember állt vele szemben. A nyomozó. Nem értette, honnan tudhatta meg, hogy őhozzá jön a taxi, de nem érdeklődött feleslegesen. A hadnagy viszont épp annyira meglepődött a furcsa találkozáson, mint a finom hölgy. Bár talán számított rá. Valójában azért érkezett, hogy azokat kérdezhesse ki, akikkel a korai órákban nem találkozhatott, viszont meglepte, hogy az ügyben első számú érdekelt sietősen távozni akar. Meg akarta tudni, hogy miért ez a hirtelen távozás. Az asszony azt hazudta, hogy a barátnőjével van találkozója és, hogy már napokkal ezelőtt megbeszélték, csak azt az aprócska mozzanatot felejtette el, hogy reggel még azt állította, hogy semmi dolga nem akadt arra a napra. A fiatal hadnagy éles elméjében ez azonban rögtön szöget ütött. Mivel oka nem volt tovább tartóztatni ezért csak annyit mondott útravalóul, hogy elérhető legyen és bármikor felkereshetik újabb információkért. A nő bólintott, majd gyorsan az autóba vágta kofferjét a finom ruhákba burkolt testével együtt és parancsolóan utasította a sofőrt, hogy csipkedje magát, mert már így is késésben van. A motor hirtelen felpörgött, hogy mozgásba hozza a járművet. A táj sietősen rohant el mellettük, maga mögött hagyva a nyomozót, a szomszédokat, a hátsó utcát, s mind azt, ami eddig a feszültségét keltette benne. Úgy gondolta ez a megfelelő megoldás...

A vég

   Szokatlanul nyirkos és kellemetlenül hűvös reggel volt. Az itt-ott, foltokban látható hevenyészett fű a harmattól nedvesen várta az ébredést, a kandeláberek az időt visszafele számolva monoton egyhangúsággal ontották fényüket az alattuk elterülő világra és szótlanul tűrték, ha egy arra kóborló kotorék a tövükben vizelt. Az utcán még csak néhány kávészagú koránkelő, robottá változott emberszerű lény botladozott, hogy időben beérjen a munkahelyére. Oda, amit már évek óta megkeserít a főnök sanyargató és kizsákmányoló utasításai; oda, ahonnan hazajőve mindig arra gondolnak, hogy de jó hogy vége a műszaknak; oda, amit évekkel, év tizedekkel ezelőtt mindenki önként választott; oda, ahonnan azt a kevéske fizetésüket kapják, aminek egy részét a bank viszi el, a másikat a család, vagy a "gondűző" alkohol. 

   Egy lassan bandukoló alak tűnt fel az utca végén. Nem sietett. Nem volt szokása. Mindig célirányosan közlekedett, de most inkább csak ténfergett a hajnali szürkületben. Nem teljesen volt ura a gondolatainak. Szinte elborult elmével, üres tekintettel meredt az őt körülvevő világra és annak eseményeire. Nézte, de fel nem fogta azt. Nem foglalkozott ő már semmivel. Komótosan belépett a lépcsőházba, megfontoltan hagyta maga mögött a lépcsőfokokat míg végül felért az emeletre. Régóta nem járt ebben a házban. Nesztelenül végig bandukolt a gangon, majd megállt egy ajtó előtt és a zsebében kezdett matatni. Eleinte higgadtan, de ahogy nem találta egyre zaklatottabbá vált. Zihálni kezdett az idegességtől, míg végül kopott farmerkabátjának belső rejtekében megtalálta az elveszettnek hitt kulcscsomót. Kiválogatta a megfelelőt és a zárba helyezte és elforgatta. Ajtó csakhamar kinyílt előtte. Belépett és az előtéri stokin helyezkedett el. Meggörnyedt háttal üldögélt és a padlóra szegezte tekintetét, mint aki gondolkodóba esett, de valójában most semmi sem járt a fejében. Az falióra vánszorgó kattogással jelezte a másodpercek múlását. A régi Lehel hűtő motorja berregni kezdett, majd leállt és újra csak az időmérő harsogott a nyomasztó némaságban. Fél órányi mozdulatlanság után végül a férfi feltápászkodott, a hűtőhöz lépett, ajtaját kitárta és egy doboz felfrissítő sört húzott elő. Mindig volt egy-két darab betárazva. Gondoskodó asszonykája rendszeresen vásárolt belőle pár darabot, bár a hosszú távollétek miatt ezek rendszeresen kocogóssá hűltek. A doboz halk pesszenéssel jelezte, hogy tartalma fogyasztásra készen áll, a sör pedig rendeltetésének megfelelően hangos kortyolások segítségével egy üres gyomor mélyére vándorolt. Miután a nedű lecsorgott a száraz torkon, a férfi járkálni kezdett a lakásban. Nem találta önmagát és a helyét. Sem a lakásban, sem a világban. Az asszonyt nem is kereste, nem is akarta. Tudta, hogy a méregzöld taxi meddig vitte és miért. Nem akart utána menni, mert feleslegesnek érezte, ahogyan önmagát is. Nem érdekelte már semmi. Sem az álmai, amiket a hosszú útjai során gondosan tervezgetett, dédelgetett, sem a munkája, amit annyira megbecsült, sem a felesége, akit mindennél jobban, rajongva imádott és a történtek ellenére még mindig szeret...

   Két nappal később a törtető nyomozó talált rá a felakasztott tetemre. Egy hevenyészett kötél végén lógott és fénytelen szemeivel a padlót fürkészte. Bár búcsúlevelet nem talált az idegenkezűséget azonnal kizárta. Sokat nem szenvedett, a jól megkötött csomó és az erős kötél tette a dolgát. A stoki oldalára döntve terült el az élettelen test alatt. Az asszonyt, akihez újabb információkért jött értesítették az esetről, aki a hír hallatán sírógörcsbe tört. Nem értette miért, hogy mi vezérelhette, hogy megtegye. A házassága, a kollégái, a túlzott stressz, vagy egy adósság, amit nem árult el? Vagy csak az igazságszolgáltatás elől menekült a halálba? Vagy olyat tehetett aminek a gondolatával nem tudott megbékélni? ... Az utca pár nappal később újra a régi, vontatott és szürke életét élte. A lámpák egykedvűen szórták fényüket, a kávészagú, robottá változott emberi roncsok pedig álmosan botorkáltak munkahelyeik felé...

Kifli és Kávé utolsó aktusa a földön

Kiutáltam magam az ágyból; rést engedtem a látásomnak. A pulóverem szülői gondoskodást remélt, így hát körém csavarodott és hagytam neki, hogy a két karomat is magába rejthesse. Bögre alja koppant a mikró üvegtálcáján, hogy tartalma már melegedne és késztetést érez arra nézve, hogy kavargatós kávéutánzattá váljon. Egy félbehagyott kifli előre jelezte, hogy csatlakozna majd a hajnali szeánszhoz, részt venne az élményben és hagyná magát szétcincálni. Egyetlen kitételt hagyott csupán: fogak általi halált kíván magának. Miután az egyesség megköttetett a bögrében meleg barnává változott a hideg víz, majd csatlakozott hozzánk. Hagytam nekik időt, míg megismerkednek egy kicsit. Mégis csak közösen kezdik el új életüket. Ezután kezdetét vette a mészárlás. A kávé szűrcsögéssel, míg a kifli morzsálódással jelezte, hogy ez az aktus számukra az utolsó ezen a földön, ebben a formában. Végül mindketten bevégezték.

Szolgálati anekdoták - 64. rész

Az éjszakás szolgálatokról és azok különbözőbb mellékhatásairól, ártalmairól már szóltam pár résszel korábban. Nagyban enyhíti a tüneteket, ha előtte nap felhív a vezénylőd és megkér, hogy díjazott átvezényléssel gyere már be korábban? Díjazottan oké a balhé, persze csak ha nem ütközik más szabadidős tevékenységemmel. (Ez mindig szempont nálam: nem vállalok be pluszt vagy módosítást, ha magánéleti elfoglaltságom van. Hozzám nem könnyű alkalmazkodni és megtisztelem azzal a környezetemet, hogy nem variálok az ő időbeosztásukon, ha részben hozzám is köze van!)

Valami extra hiper-szuper fontos megrendelés miatt kellett az eredeti 20:46 miatt 17:28-kor megjelennem a munkahelyemen. (Milyen érdekes: pár évvel ezelőtt még megborzongtam a szó hallatán. Hivatásomnak tekintettem és még most is az, de egyre inkább már csak munka. Főleg, ha Győrbe kell feljelentkeznem...). Egyből átfutott az agyamon, hogy még jobb is a korábbi kezdés, így hamarabb hazaérek és többet tudok majd pihenni szolgálat után, és frissebben, kipihentebben tudjak állni a párom elé. Akkor még nem sejtettem, hogy besokallok:

Történt ugyan is, hogy a feljelentkezés és a normaidők már eleve úgy voltak megkoreografálva, hogy önköltség kellett eljutnom Hegyeshalomba (shalom!). Annak rendje és módja szerint a diákokkal és egyéb bolygónk lakójának társaságában lefoglaltam ez első adandó állóhelyet magamnak. A jegyvizsgáló kollégák kérdezték, hogy ugyan miért nem ülök már le? Mondok: ülhetek még eleget... Baracskán. (Nem tudom miért, de ezen a poénon kevesen kapnak röhögőgörcsöt...) Szóval két kevésbé sem esztétikus lábamon vártam meg a hasonló jelzőkkel rendelkező célállomást. Első körültekintésre nem találtam a gépet. Némi tipródás és egyáltalán nem erőltetett keresgélés után ráleltem a Ganz MÁVAG egyik gyöngyszemére, mely a típus hatodik darabja és a V63 család tagja. 

Szegény pára ott éktelenkedett egy kővonat előtt -egy öt kilométer per óra sebességgel járható vágányon (Európa itt épül). Következett a megszállás.

Szokásomhoz híven -és ahogy azt anno mesterem belém verte- felszállás előtt megtartottam a kerékabroncs rátekintéses vizsgálatát -elmozdulást, rendellenességet nem tapasztaltam. A lezáratlan (ezt a szót remélem a Gestapósok nem olvasták el) vezetőállásra szökkentem (frissen, kipihenten csodákra vagyok képes -csak évek óta nem voltam ilyen állapotban...), majd beköltöztem. A jármű felélesztéséhez nem sok idő kellett, levegővel és akkufesszel is jól állt a gép. Majd következett a várakozás...

És még több várakozás...

Szerencsémre nálam volt Kurt Vonnegut: Macskabölcső című kötete, amit rögvest magamhoz vettem és ittam szavait. (Kár érte, így már nagyjából hatvan oldalról hiányoznak a szavak)... (Ugyan ezen elméleten tovább haladva: ha a saját írásaimat is először a mi Lacink olvasná el -aki élő szövet acél vázon-, aki szintén issza szavaimat, akkor sok embert kímélne meg a baromságaimtól, amiket itt összehordok -he he).

Három órával a szolgálatom kezdete után megérkezett az első munkavállaló, aki a menetrendet, írásbelit és az új baromságot, a lassúmenet-kimutatást kézbesítette. (Maga az "Állandó és ideiglenes lassúmenet kimutatás" nem újdonság, csak a vonatonkénti kézbesítése új, eddig havonta jelent meg és minden mozdonyvezetőnek volt -elméletileg). Egy órával később érkezett a vtk (vonatterhelési kimutatás) és a fuvarokmányok, majd fél órával később érkezett meg a féklakatos (az a fura fickó, aki egy rendellenesen hosszú nyelű kalapáccsal éles hangokat koppint ki a kerekekből). Az indulásra 23 óra előtt került sor. Így megy ez.

Ekkor már nem sok reményt fűztem a behunyt szemek állapotára. Az igazat megvallva később se lett jobb a helyzet. A masinám morogva, kattogva remegve vágott neki a Ferencvárosig tartó, közel három órás útnak. A zörejek és zajok ellenére vígan cibáltuk magunk után a közel kettőezer tonnás terhünket. Az előre meghirdetett három vágányzáron is viszonylag rövid idő alatt átevickéltünk, ellenben Kelenföld és Fradi között kissé nosztalgikus hangulatom támadt: felsorakoztunk. Na, nem a kivégzésünkhöz, hanem a bejutáshoz. Nyolc éve volt utoljára részem ilyenben, hogy egymást értük a vonatainkkal -a hídról pisálás most elmaradt. 

Franzstadtba végül hajnali kettő után evickéltem be. A leváltóm állítása szerint nekem arra a cuccra kellett volna átszállnom, amit ő hozott. Utána jártam a kérdésnek, mert H. Károly nevezetű, MOI beosztású egyén nem tájékoztatott előre -most se. Kiderült a kolléga értesülései pontosak. Azt viszont kurvára elfelejtette hozzá tenni, hogy bár hajnali három után mozdulok meg Fradiból rohadtul ne számítsak leváltóra se Komáromban, se Győrben -pedig állítólag egy munkavállaló a pihenőben dekkolt (szegénynek, de szar éjszakája lehetett...). Győrszenten aztán félrevittek alattam a 021-es Gringóval és vonatával együtt. Ez hajnali ötkor esett meg. Gondoltam, ha már csak fél órám van hátra rákérdezek a felvigyázónál, hogy mik a tervek? Zárjak, vagy ne zárjak? Ez volt a kérdés. Pár perccel később visszahívott és közölte, hogy H. Károly nevezetű, MOI beosztású egyén úgy tervezte, hogy a reggeli személy után még átbillentem a vonatot a hídon túlra Öttevényre. (A vezetési idő 10 óra -ami a gép üzemben tartását jelenti; hat óra szolgálat után 20 perc munkaközi szünet (továbbiakban mksz, ami tiszta, higiénikus környezetben adható ki és erre a mozdony vezetőállása nem jelölhető ki!), utána három óránként 25 perc jár: ezekből az előbbi letelt, utóbbiakat nem volt lehetőségem kivenni). Vagyok akkor fasz, hogy a vert helyzetekből is jól kihozzam magam: elkezdtem számolni a perceket, hogyan járok jobban. Végül arra a meglátásra jutottam, hogy gazdaságilag akkor járok a legjobban, ha követem a MOI ötletét, ugyanis ha átrántom a vonatot, akkor leghamarabb 6:30-kor végzek, ami ugyebár 13 óra és kettő perc szolgálatot jelent. Ha lezártam volna Győrszentivánban, akkor 6:13 a vége és akkor marad a Cég számára is kedvező 12:45 perces szolgálat. Ha beviszem Győrbe és leváltanak a peronon, beleesek abba az ördögi csapdába, hogy beérek a tervezett szolgálat vége előtt, akkor meg már nem matekozok a percekkel feleslegesen, hanem nyelek egyet és azzal együtt a pluszokat is. 

Igaz, hogy a végsőkig kimerültem és hazaérve úgy estem bele az ágyamba. Igaz, hogy ismét löktem egyet megint a dübörgő, száguldó magyar gazdaság szekerén (a lejtőn nem nehéz). És az is igaz, hogy a délutáni programomra kellően kótyagosan és fáradtan érkeztem. És az is igaz, hogy ebben a szövegben már nem lesz egy olyan mondat, ami "de" kezdetű...

Könyvek, ahogy én olvasom őket - 3. rész

Amikor a sorozatot elindítottam, azt ígértem, minden egyes könyvről írok pár sort, amit 2015 januárjától kivégeztem, de mivel elég kicsi lett az érdeklődés az efféle írásaim iránt, ezért úgy döntöttem ritkítok a megjelenéseken. Lehet ezen a bolygón élő ismerőseim nem szeretnek olvasni. Vagy csak engem nem annyira.

Bálint barátom ajánlására kezdtem el Kurt Vonnegut: Virágvasárnap (nem összetévesztendő a Vidám vasárnappal!). Nem egy hétköznapi író, nem az, amit megszoktam és/vagy megkedveltem. Ebben a kötetben több rövidebb írást véltem felfedezni. Egyetlen összefüggés van: az állandó önostorozás, hogy ő mennyire rossz író. Egy idő után tényleg az lesz ettől. Volt benne egy-két rész, ami lekötött, vitte a szemem. Faltam. De bizonyos részeket kihagytam. Unalmasnak találtam. Szóval nem is mondhatom el, hogy kiolvastam. Viszont ennek hatására kezdtem bele egy másik könyvébe, Az ötös számú vágóhídba. 

Nem egy tipikusan háborús könyv. Sven Hassel 13 kötete kifejezetten háborús. Vér és bél, kínok, harc, öldöklés és egy csepp humor. A jellemzések pedig már-már Jókai szintjén jelennek meg. Mintha egy moziban ülnénk. Kurt Vonnegutnál ezt senki ne várja. Sokkal egyszerűbb az egész. A cselekményre koncentrál. És az időben ugrásokra. Vagyis nem csak a háborúról szól. Nem egy tipikusan háborús könyv!

A hatvanas években, a híres hippi korszakban, amikor az USA uralma alá akarta hajtani Vietnam-ot ez a könyv óriási sikert aratott. Több nyelvre lefordították és a mai napig egy alapműnek számít. Kíváncsi lettem: mitől? Belekezdtem. Az első húsz oldal után zavarni kezdett a refrén: "Így megy ez." és a "Satöbbi." Aztán megszoktam. Ahogy az idők közti ugrálást is. Magával rántott, értelmet nyert minden. A könyv végén van magyarázat is bizonyos dolgokra, mint például az "Így megy ez"-ekre: 106szor jelenik meg a könyvben. Kurt Vonnegut a második világháborúban a 106. gyalogos hadosztály felderítője volt. Zseniális.

Eredetileg az író Drezda bombázásáról akarta megírni "A könyvet". Végül huszonnégy év folyamatos változtatás után született meg ez. Hogy mennyire remekmű? Ki-ki döntse el maga. Ajánlom e? Igen. Ezt igen. A Virágvasárnapot már nem annyira. Bár lehet, hogy annál csak én voltam annyira barom, hogy nem értettem meg. Nem tudom. Mindenesetre tegnap beszereztem a Macskabölcsőt. Aki nem tudná: az író azonos.

Gondolatok sztrádája

Lehetne akár az is, hogy a mindennapokban. Minden kibaszott nap. Akkor, ha nincs velem. Mardos, gyötör. Fáj. Az élet fájdalom. Része minden embernek. Csak kurvára nem emlékeztem, hogy milyen szar érzés. És nem tudom eldönteni, hogy a hagymától vagyok szarul, vagy attól a rengeteg gondolattól, ami a fejemben köröz és száguld. A száguldásuktól megőrülök. Szédülök és hányingerem van. Összeszorult a gyomrom is. A gondolataim meg egyre csak köröznek. Ő a középpontja a gondolataimnak. Minden percben -ha nincs kihez szólni. Hozzá nem tudok, mert Ő is épp a munkahelyén van. Én meg az enyémen. Ez is az élet része. Minden "hétköznapi" ember része. A hiány érzése is az. 

Azt mondják a jót könnyű megszokni. Aztán ragaszkodni hozzá -rám ez fokozottan igaz. Ő is ilyen. A lénye ilyen. Legalábbis rám ilyen hatással van. És ami/aki rám ilyen hatással van, azért tűzzel-vassal kapaszkodom. Csak nem mindig tudok fogást találni. Ez is az élet része. Egy időben a zenélés is ilyesféle hatást váltott ki belőlem. Gyűlöltem azt, aki miatt nem tehettem, vagy meggátolt benne, hogy megtegyem. Amikor zenélhettem, akkor az maga volt a mámor. Még ha nem is volt értelmes, amit csináltam, vagy nem mozdított előre a zenei fejlődésemben. Maga a hangok előcsalása, a tevékenység része kellett. Lekötött, mert érdekelt. Most a munkahelyemet utálom azért, mert nem lehetek Vele annyit. Többet szeretnék. 

Hisztis kölyöknek érzem magam, aki toporzékol a homokozóban, mert elvették a kedvenc játékát. Ami nélkül létezni nem tudok. Várat építettünk közösen erkélyeset, meg sztrádát hozzá, ami mellett zsiráfok nézik, ahogy kis autók száguldanak a várba. Most csak a gondolataim száguldanak a sztrádán, a várat pedig a toporzékolásom közepette óvatlanul széttapostam. De amint visszakapom a kedvenc játékomat újat építünk, nagyobbat, szebbet, jobbat! Addig marad a várakozás. És a gondolatok. A sztrádán őrjítően száguldozó gondolatok.

Úgy érzem ülök egy szobában és óbégatok magamnak. Hallom a hangom, visszhangzik, de nem hallja más. Vagy nem akarja. Vagy aki hallja, azt meg nem érdekli. Elfordul. Ez is az élet része. Az emberek közönyössé válnak. Ráunnak mindenre. Túl sok mindenük van és csak az újabb birtoklása vonzza őket. A bármit megvehetsz és ráunhatsz korban a földön embernek nevezett gyilkosok fajtársaikat is úgy dobják ki a kukába, mint a megunt vagy tönkrement tárgyaikat. Megválunk mindentől, ami már érdektelenné válik. Majd veszünk egy másikat. Könnyen felejtünk. Az újdonságok érdekelnek bennünket, nem az elhasznált tárgyak. A tárgyak, amiket mi magunk használunk el. Mi tesszük őket olyanná, ami miatt aztán megválunk tőlük. Ebből a szempontból egy kicsit maradi vagyok. Ki is lógok a sorból. Ezer éves telefonom van. A biciklim szintén az. A ruháim is. Addig hordok mindent, amíg végleg vállalhatatlanná nem lesz. Ragaszkodom hozzájuk. Az embernek nevezett gyilkolászó fajtársaimmal is így vagyok. Ragaszkodom azokhoz, akik hűek hozzám. Őszinték. Talán szeretnek is. Én viszont. És néha elhívom őket várat meg sztrádát építeni, amit aztán beteszünk egy vitrinbe, hogy nehogy megsérüljön -amikor ismét hisztiző kölyökké válok. Így épül fel a barátság. 

Ezzel a résszel igazából csak a saját gondolataimat igyekeztem elterelni arról a nagy forgalmú sztrádáról, aminek még mindig Ő a középpontja. Hiányzik. Ez is az élet része. A szerelemé is. Szép szó: szerelem. És sziszegős alliterációt alkot a "szép szó" párosával. Közben pedig végtelen szenvedés a felszín alatt. A szenvedés szó is alliterál a másik háromra. (Azért néha figyeltem -irodalom órán... is). A terelés pedig csak időleges. És nem alkot alliterációt a szerelemmel. Egyébként sem jó, ha utóbbiban terelés van. De most nem ott van. A sztrádán van a terelés. A száguldozó gondolataimat igyekszem elterelni. Hogy tudjak végre aludni -is. 

Hogy s mint, Kupica mester?

Kapom a kérdést mostanában. Meg azt is, hogy van e újabb? A válaszom sajnos tagadó. Sokszor írtam már, hogyan is zajlik ez a dolog. Meg azt is, hogy mikor mennyire van kedvem és időm is minderre. A párom meg "őrjöng", mert őrá is kevesebb időm marad a sok szarság miatt, ami körül vesz. Pedig a legszívesebben mostanában csak vele lennék. Ez van.

Február elején rosszul lettem a komáromi lakásomban. Nem is picsáztam sokat, azonnal beteget jelentettem. Megmondom őszintén kicsit megijedtem -amitől persze a vérnyomásom némiképp normalizálódott. Másnap a doki kimerültséget állapított meg nálam. Ami nem is meglepő. Több száz kilométereket utaztam nap nap után, szolgálatba, szolgálatban és szolgálatból, aztán próbák, vagy egy kis magánélet. Túlzsúfoltam az életem és a szervezetem összeomlott a nyomás hatására. Ez van. Persze lehet azt is mondani, hogy sajnáltatom magam. Lehet. Ugyanúgy rám tör néha, mint a kapuzárási pónik, csak nem mondom ki. Minden esetre nem véletlen, hogy egyre több kolléga panaszkodik kimerültségre és fáradtságra.

A múlt héten (március 9-től 12-éig bezárólag) a Vesztegzár négy tagja beballagott a Moby Dick/Bloody Roots frontember Smici soproni stúdiójába, hogy felvegye második lemezének húros részeit. Hétfőn reggel beszálltunk a zenekar koncertekre is kölcsönzött kisbuszába és nekivágtunk a hosszú útnak. Közben forgott a kamera ezerrel -lesz egy fain kis filmünk a lemezhez. Épp azt ecsetelgettem a Sapinak odaúton -amikor épp nem Kurt Vonnegut: Ötösszámú vágóhíd című könyvét olvasgattam-, hogy előtte szombaton és vasárnap ezer valahány kilométert utaztam le, abból nagyjából 900-at vezettem. Sipos tervez, Kupica végez. Ez van.

A felvételekkel jól haladtunk. Első nap Sapink felprüntyögte a basszust, második és harmadik nap főszereplője a Faby lett. Ez némi indoklást igényel:

- Az előző lemezen a két gitáros a maga sávjait játszotta fel, kivéve két dalt, amit csak a Faby, plusz a szólók alatti részeket. Akkor már kaptunk egy olyan tippet, hogy jobb ha csak az egyikünk játszaná fel a ritmust (mint ahogy a Slayerben Kerry King). Ez több szempontból is előnyös:

- Egy biztosabb kezű, tisztábban játszó, rutinosabb stúdiózó tutira húzza fel a sávokat, nem kell velük annyit vacakolni az utólagos munkáknál, hogy egyformán szólaljon meg.

Ezek után előzetesen megbeszéltük a Faby fiúval, hogy ő játssza fel az azonos részeket, ahol pedig eltér a két gitár játéka egymástól, a díszítéseket meg majd én belekotrom. Ez viszont egy váratlan eseményhez vezetett:

- Az első nap végére a Faby totál lefáradt. Másnap már gitározni se volt kedve (mint ahogy a Slayerben Kerry Kingnek).

Végül aztán a szerdai napon már többet fogtam a gitárt, de így is 23 óra körül végeztünk. Másnap reggel nem olvastam annyit a könyvből, mint előző napokban. Ez van.

Csütörtökön nyomtam fel a szólókat, meg tettünk fel a lemezre némi akusztikus betéteket. Nálunk ez is belefér. Egyikből sincs sok, de a végeredményben senki sem fog csalódni! (Egy kis érdekesség: amikor a tiszta gitárokat vettük fel -nem az akusztikust-, valami zörejek állandóan elcseszték a felvételt. Először kikapcsoltuk a telefonokat, majd mindet kivittük a teremből, de a zaj megmaradt. Végül csatorna váltással tudtuk megoldani a kérdést, de alighanem egy zajzárra be kell ruháznunk.) 

Még megkajáltunk, jókedvűen elbeszélgettünk Smicivel, becuccoltunk -ne a kábszerre tessék gondolni-, majd elindultunk haza. Nem vágytam másra, csak hazaérni, megfürdeni, és befeküdni az ágyamba -a tökéletességhez csak a párom hiányzott. Ez van.

Szombaton Szombathely volt a célállomás, méghozzá a Végállomás. Smici meghívására a Moby Dick előtt és a Noctis nevű ajkai zenekar társaságában volt lehetőségünk nyomulni egyet. (Akik kedvelik a prog-power heavymetált, azoknak feltétlenül ajánlom a csapatot, nagyon patent). Engem némi rosszullét kerülgetett az úton. A párom persze aggódott, nehogy bajom legyen (mint ahogy a Slayerben Kerry King). Komolyan mondom a hely nagyon tuti! Ilyen szórakozó helyek kellenének az országba. Van normális backstage, nagy színpad (amit frankón be tudtunk rohangálni a Sapival), hang- és fénytechnika, elszeparálva söntés (fain megoldásnak találtam a boxok ülőhelyeit, amik kiszuperált Ikarusok üléseiből készültek). A közönség is elég szép számban jelent meg és aki ott volt jól érezte magát -rólunk nem is beszélve! Moby Dick előtt játszani? A hazai thrash legendák előtt? Megtiszteltetés volt! Szívesen megtennénk máskor is. Ez van.

A buli után nekem most is mehetnékem volt. Így szokott lenni. Nem mindig, de akkor meg általában a többiek húznának haza. Már többször elgondolkodtam rajta, hogy bizonyos szempontból jobb lenne ilyenkor motorral mennem. Így akkor léphetnék le, amikor én akarok és nem lennék a társaimhoz kötve. Viszont így elmaradna az együtt utazás "romantikája". Szóval marad az együtt buszozás és a várakozás. Ez van.

(Érdekesség: hazafelé Szombathelyet alig hagytuk el, és már aludtam, de valamilyen láthatatlan kéz megsimogatta az arcomat és megébredtem: épp Rába menti falu mellett haladtunk el. Felnéztem és az első gondolatom egy esetlen mosoly mögött a páromig repült tudva, hogy tőlem alig pár kilométerre Ő is ott alussza álmát).

A koncert utáni vasárnap pihenéssel telt, de olyan kurva gyorsan, hogy szinte észre se vettem. Mondjuk javarészt nem voltam magamnál. Így készültem fel a hétfőre (mint ahogy a Slayerben Kerry King).

Hajnali hatkor szolgálatba jelentkeztem, majd nem sokkal később érkezett is az első fuvar. Elkocogtam gyorsan (80-nal) a GySEV által birtokolt tehénszaros Rajkára egy könnyű kis vonattal. Visszafelé a mozdonyirányító gépmenetet rendelt. Azt súgta nekem, hogy a győri fűtőházig megyek majd, mert "lazaság van", nincs vonat. Kezdtem örülni. Azt terveztem, hogy elbohóckodok ott majd még pár órát (be is kellett húzatni az MTZ-t, amivel a vizsgálatra szokták beráncigálni a gépeket a szín alá), aztán felajánlom magam állásidőre úgy 13 órától és meglepem a páromat. Csakhogy 11 óra után az irányító mégis megtalálta a három nappal azelőtt lezárt tehervonatot Casibaszentjánoson. Ki is zavart rá egy ótvar dombóvári Szilivel. A tervek szerint Hegyes felé lépett volna ki -eredetileg Sopron volt az útvonal, de közben a Cargo megváltoztatta a véleményét. VPE- és vonatszámra vártunk. Egy órát. Aztán mikor meglett rájártunk a vonatra, fékpróbáztunk. Közben egy Cargos női hang kitalálta, hogy marad az eredeti terv és mégis a tehénszaros Sopron felé lép majd ki az a fos. Újabb várakozás az új VPE- és vonatszámra. Az éppen utolsó szolgálatát töltő szolgálattevő (Laci bácsi) meg egyfolytában zsörtölődött, káromkodott és nosztalgiázott, anekdotázgatott. Az utolsó szolgálata volt: szart mindenre nagy ívben. Igaza is volt. (Anno egykori tanfolyamtársam Lacikával megbeszéltük, hogy az utolsó szolgálatunkban benyomjuk a győri fűtőház egyik kapuját egy mozdonnyal. Erre ő már lehet nem emlékszik.) Közel négy óra várakozás és pár A4-es papír felhasználása után megmozdultam Győr és a leváltóm felé. Ez van.