A történet még tavasszal kezdődött, amikor a Hammer World magazin meghirdette tehetségmatatóját, melyet a pécsi Rockmaratonon kívánt megrendezni. Körülbelül 150 zenekar jelentkezett, de csak 30 kapott lehetőséget a megmérettetésre, köztük mi is. Sajnos a névsor eléggé későn, a rendezvényhez közeli időpontban lett nyilvános és a fellépés napját is csak két héttel előtte tudtuk meg, így szabadságot/pihenőt intézni nem lett volna egyszerű (lévén, hogy nyár van és ilyenkor mily meglepő, az emberek többsége nyaralni megy és nem nagyon tudnak behozni mást a helyemre). Szerencsére a szervezők meg tudták oldani a problémánkat, így kerültünk péntekre.
Éjszakás
szolgálatból reggel hatkor végeztem. Lefürdőztem, reggeliztem, fordítóra jártam
(közben megérkezett a Sapi és elmesélte, hogy a Faby előtte nap biciklistül
került közeli kapcsolatba néhány fűcsomóval a próbateremből hazafelé), majd
nagyjából fél nyolc felé indultunk az állomásra (mert a Fabyra kellett várni,
aki igazi rockzenészhez méltóan, másnaposan érkezett –talán ő sem tudta honnan)
a Hökiért (aki az elmúlt héten lázzal, torokfájással és némi arcüreggyulladással
kűzdködött, de sikeresen kikúrálta magát) és Susuért (aki gyakorlatilag az
esemény megörökítőjévé vált, hiszen alig láttuk úgy, hogy ne lett volna a szeme
előtt a fényképezőgépe). Az idő eléggé borúsan kezdődött, és ahogy haladtunk a
helyzet koránt sem javult. Bár az egész nem érdekelt minket: fedett helyen
voltunk és tele sörrel. Ki se hajtottunk még a városból a finom nedűt
tartalmazó edények elfojtott szisszenéssel jelezték rövid, ám de annál
tartalmasabb utolsó táncuk kezdetét. Személy szerint egy másfél literes Kozelt
kezelgettem, amit jó cimborámtól, Sándi "SP" Andrástól kaptam két
nappal azelőtt, amikor kiszúrt Nyergesen.
Egy
zenekar számára nagyon fontos az utazásra használt jármű. Ebben nem csak
utaznak, hanem esznek, isznak, basznak és alszanak is. Ha egy hosszabb útra
készülünk jobb a tágasabb, mert kényelmesebben elférünk, de az egy-két órás
túrákra megfelel egy hasonló típus, mint amivel gyakrabban utazunk. Most egy
fehér Fordot béreltünk, ami a nap végére... na de majd azt a nap végén! Az út
során a "hátsó sor" végig fokozódó jó hangulatban múlatta az időt.
Ekkor tudtuk meg Hökitől, hogy "juhar", a "Big PEP" mennyire metál szó,
valamint azt hogy az autó ablakán lévő "SVS" valójában a Vesztegzár
titkos rövidítése és az efölé helyezett kék delfin csak a Faby miatt van. Első
megállónk az M6-oson volt. Kicsit kinyújtóztattuk tagjainkat, könnyítettünk
húgyhólyagjainkon, majd galoppoztunk tovább. A következő megállót én, illetve a
húgyhólyagom kényszerítette ki, alig pár percre a fesztivál területétől. Azok a
göröngyös utak tehetnek mindenről!
A célhoz
közeledve találkoztunk a "bejárati punkok" egyes egyedeivel, akik
minden jelentős rendezvényen ott vannak, de pénz hijján csak a bejáratnál
tarhálnak, vagy a kannásbortól kábultan fekszenek a saját, vagy más hányásában
be- és/vagy lehugyozva. Amikor ráfordultunk a bejárathoz vezető útra a saját
szemünkkel tapasztalhattuk, hogy a megosztott képeken látható dagonya élőben
sokkal brutálisabb: láthattunk bokáig süppedő távozókat, elhagyott bakancsokat,
alvázig süllyedt magukra hagyott járműveket (utóbbival nyilván csak oda
parkoltak, de annyira jó hatásvadász fogás egy ilyet leírni/kimondani, hogy nem
hagyhattam ki –ha már az általad oly kedvelt tévécsatornák is használják, akkor
én miért ne?). A bejáratnál megkaptuk a passokat és karszalagokat, majd a fehér
Fordunk szépen lassan kezdett a fesztiválhoz illő színbe átöltözni -megindultunk
a Hammer sátrához. Ahhoz, hogy odáig eljussunk előbb fel kellett kaptatni egy
emelkedőn, ami közel sem volt jobb állapotban, mint a többi út, de ott némi
csúszkálás árán felkapaszkodtunk, majd jött egy bal kanyar - lefelé, meredeken,
a szétázott agyagos iszapon. Az buszunk úgy pakolta a farát, mint első fesztiválozó
diszkós ribanc a Balaton Soundon.
Kiszállás
után felmértük a helyszínt, hogy hol fogunk játszani. Ez minden alkalommal
ugyanúgy zajlik: Monesz megy előre (mert Ő a főnök), mi pedig hűséges
pingvinként totyogunk utána. Minden mozdulatunk lassú, megfontoltan lépkedünk
és közben erősen páztázunk, figyelünk, mobil lokátor állomásként forgatjuk a
fejünket. (Bálintnak ilyenkor az volt a szokása, hogy leszólt mindent).
Különösen megtetszett nekünk a sátorban elhelyezett használt autógumiból
készült fotel kollekció. A Nógrádmackóalsóról érkezett zenekar (nem emlékszem
pontosan honnan érkeztek, de az biztos, hogy "nógrád" volt a falu
nevében) ekkor már pakolt, hangolt a színpadon (később velük is
összepacsiztunk). Ezután apránként behurcoltuk a motyónkat a színpad környéki
szabad területekre és beújítottunk néhány újabb korsó sört.
Némi
csúszás után (a zsűrire kellett várni) kezdetét vette az esemény. Közben a
Target zenekar is lecsúszott mellénk a VW-jükkel. A nógrádi öreg rókák heavy
metalban utaztak, amit ugyanolyan magas szinten hoztak, mint ahogy felvidéki
cimboráink, a Paranoid is szokta. A 40 perces blokkjuk után sietve váltottuk
őket a küzdőtéren. Igyekeztünk minél hamarabb belekezdeni, hogy faragjunk
valamelyest a csúszásból (hogy aztán sikerült e, azt nem tudom). Fentről úgy
éreztük, hogy feszesen játszunk, talán a legjobb produkciónk volt a Komnapok
óta és az új játékszereinket is jól kihasználtuk Sapival. Így, póráz nélkül
gyakorlatilag végigtiportuk a színpadot, ahol csak lehetett. Nagyon élveztük és
ahogy érzékeltük, az a pár magához tért fesztiválozó is egész jól vette a lapot
(13 óra körül járt az idő, így nem volt meglepő az alacsony nézőszám), egy srác
-aki már talán akkor üzemi nyomás alatt volt- minden számunkat végig énekelte!
Gyakorlatilag ő volt az első három sor. A blokkunk végén váltottam vele néhány
szót és meglepett, hogy mennyire szeretik a zenénket olyan helyeken is, ahol
még nem jártunk és csak a youtuberól ismernek minket. Állítólag zsűrinek is
bejött, már amikor felnéztek a Laptopból -a "vakságom" miatt a
színpadon is csak annyit látok okuláré nélkül, hogy jön szembe egy Sapi forma,
vagy a dobszerelés mögött a Monesz hajszíne lobog a szélben, vagy hogy a
színpad túlsó felén az a kócos oszlop valójában a Faby, szóval ami a színpad
peremén túl van, az számomra csak különböző foltok összessége.
A
blokkunk után bepakoltunk a Fordba, hogy kiállhassunk a mocsárból. Nagyjából
tíz percig maszíroztunk, tapicskoltunk a dzsuvában, gádványban, hogy aztán
5-6-13 centivel lejjebb ássuk a közel háromtonnás bérbuszunkat. Mirát
elzavartuk segítségért, amit délután hat óra magasságába ígértek. Gondoltuk,
oké, ez a sorsunk. Ha már nem mehetünk, akkor igyunk. Közben színpadra lépett a
Target is. Elég ügyesen nyomatták a srácok. Amikor ők is indulni szerettek
volna, akkor hívták segítségül az autó körül lézengő társaságunkat –nem tudom,
akkor hol eszetlenkedtem, de lehet, hogy valamelyik alsó zsiszre hangolt
zenekart értelmeztem. Akkor értem oda, mikor a Target VW-je már kaptatott fel a
dombon. A srácok meg, mint egy konda, úgy néztek ki mind. Felbátorodva az előző
sikeren felmerült a kérdés, miért ne tolnánk ki akkor a miénket is.
Nekifeszültünk, ki-ki egy kis tenyérnyi helyen támasztva a furgon farát
igyekeztünk egy megfelelőbb fellövési helyre taszigálni a buszunkat. Sapink
ekkor esett el először, ami abban a dagonyában nem is meglepő. A fesztivál
néhány résztvevője érdeklődve kísérte az eseményeket és jókat derültek mikor
szitkozódtunk, vagy épp a kerekekről nagy ívben és vehemenciával felverődő sár
beterített minket. Mire a jármű feljutott az emelkedőn nem akadt köztünk olyan,
aki ne lett volna sáros… vagyis csak egy valakit: a Susu. Ő valahol valamely
ismerőssel beszélgetett. Amikor újra találkoztunk felajánlottam neki, hogy merő
együttérzésből vagy önként megmártózik a dagonyában, vagy majd mi teszünk rá
némi díszítő sort, ahogy a Sapi a Fabyra, de végül nem került rá sor. Ellenben
egy jóízű sörözésre igen! Nem számított, hogy ki honnan jött és kit milyen anya
szült: együtt ittunk és nevettünk.
Miután
ezzel is megvoltunk és frissen szerzett romániai barátaink elköszöntek lassan
mi is útra keltünk. Persze nem volt ez olyan egyszerű kivitelezés. A brigád
egyik része itt, a másik amott helyezkedett el, ráadásul ismeretlen területen.
Mire ismét összeszedtük magunkat még fél óra telt el. Plusz poén, hogy miközben
haladtunk kifelé az érkezők tömegén keresztül, sorban ismerősökbe botlott a
Höki (lassan kezd olyan érzésem lenni, hogy olyan mint a Fábián Milán:
mindenhol ismerik), így a kijutás még hosszabbra sikeredett. Amíg Höki az
ismerőseivel smúzolt, addig én a fesztiválozni érkező menyecskéket stíröltem
erőteljesen. Mit ne mondjak… korán jöttünk el… vagy ők jöttek későn! Előbb
kellett volna…
A
bulibusz Mira vezetésével indult vissza. Még a nagy út előtt megálltunk a
Pécs-plázában(?), ahol Susuval egy-egy szelett pizzára, a többiek egy-egy sörre
tettek szert. Faby talán csak szarni ment… Még ki sem értünk Pécsről, amikor
mély álomba zuhantam. A többiek továbbra is, fáradhatatlanul mulattak, ahogy
illik. Kétszer ébredtem meg, amikor valami benzinkútnál álltunk meg (ismét
előkerült a BIG PEP), majd mikor az Felvidéki utcában. Kitántorogtam a
kocsiból, elbúcsúztam a többiektől, majd bevettem az irányt, ami hazáig vezet. Egyetlen
dolog futott végig az agyamon azon az alig pár száz méteren, amíg az „Álmos
utcán” bandukoltam: „Ez ismét egy kibaszott jó buli volt!”
Egy megyei lap pár sorban megemlékezett a megmozdulásunkról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése