Telefóbia

   Amikor meg akarsz ismerni egy másik embert, akkor igyekszel minél mélyebbre ásni a magánszférájában, fel akarod kutatni a belső kis világát. Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy vannak e félelmei az adott illetőnek. Mindenkinek van. Az egyik a pókoktól fél, a másik a magasságtól, a harmadik a sötéttől, a negyedik mind a háromtól egyszerre és így tovább. Ismerek (ismerünk) olyanokat is, akik a kitárulkozástól félnek. Bármily meglepő és bármikor mást mondok, és ha kérdezed, azt felelem majd, hogy nincs, de mivel nem vagyok tökéletes (bármennyire is annak, és szerénynek tűnök, hehe...) így itt nyugodtan elmondhatom, hogy van. Ez a fóbia nem más, mint a telefon. Rettegek tőle. 

   Ami azt illeti eléggé maradi és zárkózott családban nőttem fel és a modern eszközök elég későn kerültek be a látókörünkbe. Amikor az emberek többségének már színes tévéje volt, mi akkor még a fekete-fehér Videotonon bámultuk a Dallast; amikor a többség már többfunkciós Hajdú mosógépet használt, akkor anyám még mindig a két zajgenerátorral dolgozott: az egyikkel kimosta a ruhát, a másikkal kicentrifugáltatta (mindig szerettem nézni, ahogy alul folyt ki belőle a mosólé, mint a gyümölcsfacsaróból). Videónk, számítógépünk, vagy HiFi-nk sosem volt, úgyhogy egy filmet, vagy tévéműsort akkor nézhettünk meg újra, ha megismételték. Ennek ellenére nem nagyon éreztem hiányát, mert inkább a rádiót hallgattam, leginkább csütörtökön délután kettőtől ötig, mert akkor volt a "Kabaré csütörtök", vagy szombat-vasárnap ebéd közben, amikor meg a "Jó ebédhez szól a nóta" című, magyar nótákat sugárzó műsor ment. Jah és persze utána a hírek, majd a vízállásjelentés és utána a "Daráló", rádiós ifjúsági sorozat. Aztán persze az első vezetékes telefon is csak a kilencvenes évek végén költözött be a lakásba, akkor, mikor már elkezdték gyártani az első maroktelefonokat.

   Mobilom ehhez képest elég korán, 2002 karácsonyán lett. A szüleim úgy gondolták, hogy jobb ha van a gyereknél, amennyit elcsatangol és kimaradozik. A nővérem meg teljesen féltékeny volt rám, mert ő nem kapott. Aztán amilyen gyorsan jött, úgy hamar le is csengett a dolog, mert nem sokat telefonálgattam vele. Akkor még nem ismertem fel ezt a félelmemet, de bizonyára már bennem volt. Azóta csak egyre rosszabb. Ha egy mód és lehetőség van rá, akkor közös megegyezéssel -de leginkább az akaratomnak megfelelően- keresek a telefonomnak egy nyugodt helyet, ott bepólyálom aztán ott szépen csendben elvilloghat, ha akar. Különben is nem kell akárkinek felvennem és ezzel a szolgáltató is egyetért, különben nem vezették volna be a hívóazonosítót. Az ismeretlen hívókat meg eddig se kultiváltam. Igazán nem is a bejövőkkel, hanem a kimenőkkel van a probléma és nem anyagi indíttatásból, még mielőtt túl fukarnak tartana! Egyszerűen irtózom tőle. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de számomra ez elég komoly probléma. Percekig vacillálok, kitalálom, hogy mit akarok mondani, húzom az időt, csak hogy ne keljen azt a fránya hívást elindítani. Szabályosan rettegek tőle. Egy nagyon egyszerű példa erre és nyilván megerősítést is kapok: ha pizza rendelésről van szó, akkor az csak abban az esetben fordul elő, ha van itt nálam valaki, aki szintén megkívánta és hajlandó venni a fáradtságot és kezdeményezni a rendelést... És még egy. Sokszor megesik, hogy amikor elmegyek itthonról -vásárolni, vagy próbára, esetleg egy étterembe kajálni-, nem viszem magammal a készüléket. Valahogy szabaddá tesz a tudat, hogy nincs nálam sem értekező berendezés, sem óra. Most lehet arra gondolsz, hogy "akkor meg hívhatod vissza, aki keresett". Biztos lehetsz benne, hogy még nem sok embert hívtam vissza.

   Ez -talán- az egyetlen olyan fóbiám, ami igazából említésre méltó. Nem tudom, hogyan lehetne segíteni rajta, de jelenleg ez a helyzet. ostobaságnak tűnhet, vagy bolondériának, ugyanakkor a pókoktól való félelem is az.