Világom kincsei - 2. rész (Egy gitár újjá születése)

   A sztori 2010 nyarán kezdődött, amikor is az én drága Kuc barátommal gitárt cseréltünk. Neki volt egy Vintage V100-asa, nekem meg egy LTD KH202-esem. Aki ért hozzá az már ennyiből is látja, hogy a Kukuc járt jobban. A szándékom az volt, hogy a hulladék alkatrészeket kidobálom és új, minőségibb anyagokra cserélem. A test és a nyak full mahagóni, az egyik legjobb hangszerfa a világon, ezzel nem is volt bajom, inkább csak az elektronikával. A hangszedők és a hangolókulcsok zavartak a leginkább. Előbbivel az a gond, hogy csak szimpla tekercses így a keményebb zenére nem igazán alkalmas, utóbbiak meg annyira silány minőségűek, hogy azt a nevesebb szaksajtó és hangszerboltos is kritikán alulinak értékeli. Nem tetszett továbbá a heveder felfogatási pontja sem, továbbá nem állt szándékomban újabb és újabb bőrdarabokat vásárolgatni ezért egy híressé vált módszert alkalmaztam: a testbe egy fémkarikát csavaroztam, majd ehhez egy láncot lehet bilincselni heveder gyanánt. Olcsó, tartós és nem utolsó sorban nem egy széria darab, ahogy az átalakítás után maga a hangszer sem az.
   Az új pick-upok kiválasztása hosszas utánajárást előzött meg. Keresgéltem a hálón, hogy az elképzelésemnek megfelelően melyik az árban és minőségben a legmegfelelőbb darab és végül így jutottam el az EMG H4 és H4A-ig. Ezek az egyik leggyakrabban használt hangszedők passzív változatai. Belepakolhattam volna jóval drágább motyót is, de azért ez még mindig csak egy 70 ezer forintos Vintage és nem egy Gibson LP. A hangszedők helyének bemarását egy cimborámra bíztam, aki ideje hiányában sajnos elég sokára készült el vele, de azért egész jó munkát végzett. A bekötését egy pesti illetőségű hangszerész mester végezte el - ő is sokáig pepecselt mire összehozta a dolgokat.
   Az új hangolókulcsok kiválasztása sem volt egyszerű. Tudtam mi az elképzelésem, csak mivel ebben az országban nem könnyű hozzájutni bizonyos dolgokhoz, ezért folyamatos kompromisszumokra kellett rábólintanom. A kiválasztottam eredetileg Gotoh márkájú, kiváló minőségű, koponya formájú lett volna, de az általam körüljárt boltok egyikében sem lehetett kapni. Így kerestem egy hagyományosabb, aranyozott külsejűt. Minő meglepetés, ez sem kapható. Ellenben ajánlottak egy olcsóbb és hasonló kivitelt, de sajnos ez meg nem volt aranyozott. Mindegy, mondok, egye kutya, jó lesz az nekem, leszarom. Otthon aztán egy méretes fúrószárral a régi kulcsok perselyeit nem kímélve megfúrtam az új helyét. Így kerültek a króm Kluson hangolókulcsok a fejbe.
   Ezek után egy kényelmi átalakítás következett. A nyak és a test találkozását a gyártó elég szögletesre kivitelezte, ami a magasabb hangtartományban történő játékot meglehetősen kényelmetlenné teszi, ezért egy reszelővel és csiszolópapírral kézreállóra kerekítettem azt. (Ez idő alatt a Yojinknak a gitárja új mintázatot kapott. Eredetileg az enyém is oda került volna és számos ötletem akadt, hogy mi is legyen rajta -az utolsó elképzelésem szerint egy háromfejű kutya a húrlábakat használva jön fel a pokolból és menekülő lelkeket kap el két fejével, a harmadikkal pedig a grafikát bámulókra vicsorog... csupa báj- de aztán türelmetlenségemnek köszönhetően a problémát megoldottam egyedül). Kitaláltam, hogy legyen koptatott és valami sötét, de ne fekete. A koptatásokat egy fúróba befogott drótcsiszolóval és finom csiszolópapírral értem el. Előtte természetesen egy kis kutató munkát végeztem, hogy a nagy gyártók milyen formájúra és hova készítik ezeket. A megfelelő mennyiségű és méretű foltok elkészültét három réteg lakk követte. Kellő száradás után következett a festés. Először felvittem egy zöldet, aminek láttán a szívinfarktus környékezett, hiszen messze nem olyan volt, amilyennek azt képzeltem. Ráadásul ez egy alattomos szín, mert lecsiszolni aztán nem lehetett. Gondoltam, majd a fekete eltakarja. Vagy nem! Az az undorító rikító zöld még mindig látszott, bár már nem annyira. A következő réteget már keverve hordtam fel és így alakult ki a végleges olajzöld szín. A festék megszáradását egy óvatos csiszolás majd 5 réteg lakk követte (csiszol-fúj-csiszol-fúj). A végeredmény magáért beszél: