Az új bevetés
2005. június – 2011. augusztus
Hartford, CT
Ismerkedés az új célponttal.
Amikor az állam jó szándéka jeleként megóvja a segged a börtöntől és a bosszútól, miután feladod az alvilági barátaidat, biztos lehetsz benne, hogy a legócskább helyre deportálnak és lehetőleg az ország másik felére. Engem Cunnecticut állam északnyugati csücskébe, a Litchfield megyei Torrington-ba száműztek. Az álmos kisváros még álmosabb lakói közül csak azok vettek észre, akik ahhoz az osztályozóhoz jártak kavicsért, murváért, vagy homokért, ahol gépkezelőként dolgoztam. Egy közepes méretű Caterpillar 972-es homlokrakodóban nyeltem a port napi nyolc órában. Akárhonnan néztem, végtelen unalom várt a hátralévő életemre.
A lakásom nem állt másból, mint egy hálóból, egy főzőfülkéből és egy fürdőből. Se tévé, se rádió, mert azokat az első hónapban egy kiborulásom alkalmával összezúztam. Mindössze néhány könyv sorakozott a polcon, de egyiket se olvastam el újra. Szimpla, spártai volt körülöttem minden. Még az autóm is egy szürke, ezeréves Ford pickup volt, vaníliás illatosítóval a tükrön.
Egy nap megcsörrent a telefonom. A kijelző DeeDee nevét mutatta. Nagyjából két-három havonta felhívott a „Fontana-ügy” lezárása óta, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. A szövetségi tanúvédelmi program miatt kizárólag ő ismerte a számomat, meg valami Loren a programvezetőség vészhelyzeti, vagy kimenekítési ügyosztályán. Fogalmam sincs. Sosem találkoztam vele.
DeeDee egy új ajánlattal akart előrukkolni, ezért találkozót kért a Main Street és az Albert Street sarkán lévő kávézóba. Délután fél ötre adtam neki időpontot. Miután leadtam a műszakot, beültem a pickup-ba, hazarobogtam vele, hogy felfrissítsem magam és lemossam a port egy kiadós zuhannyal, majd a kávézóhoz hajtottam.
- Le vagy eresztve! – kaptam köszönés helyett.
- Te se lettél szebb.
Leültem vele szembe. Az asztalunkhoz egy rendkívül ronda felszolgáló lány érkezett. Unott képpel felvette a rendelést, majd sietve eltűnt.
- Mi lenne az ajánlatod? Remélem el kell költöznöm erről a lepratelepről.
- Ugyan már, Rocco. Csendes kisváros ez, senki nem háborgat, vagy keres.
- De merő unalom.
Elhallgattunk. A pincércsaj kihozta a kávémat, amit hanyag mozdulattal helyezett el a koszos abroszon és visszalépdelt a helyére.
- Ahhoz a pörgéshez képest, amit azelőtt éltél, valóban szerényebb lehet, de bájosnak tűnik. – nézett körbe, de egy óvatlan fintor megjelent az arcán.
- Költözz ide és egy hét alatt megváltozik a véleményed. – kortyoltam egyet a tűzforró kávémba. Az íze ugyanolyan unalmas volt, mint a város. DeeDee egy aktát vett elő a táskájából és elém perdítette.
- Erről lenne szó. Hartford-ban egy erőszakos motoros banda fészkelte be magát pár éve. Azóta toboroznak, terjeszkednek, és ami miatt a mi látóterünkbe kerültek…
- Erőszakosak és bűnöznek?
- Pontosan. Védelmi pénz, zsarolás, uzsora, lopás, illegális kereskedelem fegyverekkel, kábítószerrel, stb.
- Ahogy hallom mindent tudtok, már csak le kéne tartóztatnotok őket.
- Ez itt a bibi. Ugyanis egyértelmű, kézzelfogható bizonyítékunk nincs a tagokra, csak néhány lakossági bejelentés, amit meg a hajunkra kenhetünk a bíróságon.
- Hogy jövök a képbe?
- Be kell jutnod közéjük. – határozottságából arra következtettem, hogy konkrét tervekkel érkezett, csak rá kell bólintanom a balhéra.
- Azt mégis hogyan képzeltétek?
- Taggá kell válnod.
- Tessék?
- Taggá kell válnod. Ismered a motoros bandákat?
- Californiában volt néhány, akikkel kapcsolatban álltam annakidején, de még nem érintett meg a bandázás szele.
- Értem. Akkor összehozlak egy ügynök haverommal. Jay pár évet töltött beépítettként a motorosok világában. A legnagyobb klub megbuktatásán dolgozott. Most tanácsadóként kikéri az ügynökség a véleményét, ha hasonló eseten dolgoznak a kollégák. Ad majd néhány tanácsot, hogy mire figyelj oda, mit lehet és mit nem, blablabla.
- Ha ennyire ért hozzá, akkor miért nem ő csinálja?
- Akiket megpróbált bebuktatni vérdíjat tűztek ki a fejére és mivel Hartford-ban van kihelyezett egységük… - széttárta a kezeit, nyitva hagyva a mondandóját.
- Ha észrevennék, kinyírnák.
- Pontosan. Úgyhogy ha rábólintasz a melóra, akkor eljön hozzád, tart egy kis felkészítést, amin már a teljes csapat is részt vesz.
- Miféle csapat?
- Az akcióban résztvevő ügynökök. Nagyjából tízen, tizenöten.
- Mennyi lenne a pénz? Mert ezt a mesés melót nem adnám fel holmi gubáért.
- Ne röhögtess. Csak azt ne mond, hogy olyan vastagon fizetnek a homokozóban.
- Nem vetted be?
Mivel hiányzott már az az adrenalin löket, ami egy ilyen melóval jár, ráadásul a pénz se volt rossz, így aláírtam a szerződést, ami fizetett informátori státuszba sorolt. Megbeszéltük a szükséges teendőket, majd elbúcsúztunk egymástól. Másnap megkönnyebbülten mentem be a munkahelyemre és mondtam fel a főnökömnél.
A következő héten eljött a Jay nevű ügynök. A helyi rendőrség egyetlen, eligazításokra használt termét vették igénybe erre az eseményre – persze a kapitány nem örült a nagy felhajtásnak és feszélyezve érezte magát. DeeDee bemutatott mindenkinek, aki ezen az ügyön közvetlenül dolgozni fog, köztük egy Emily nevű, kezdőnek számító ATF ügynöknek is. Az ügynökségnél viszonylag kevés nő dolgozik, pláne terepen. A csaj alig múlt huszonöt, de az egyik legrátermettebbnek tartották a keleti parton. Nem volt egy tenyészkanca, de ebben a szakmában nem ez az elsődleges elvárás.
Tanulva a régi hibákból az ATF agytrösztjei új tervet eszeltek ki. Az ötlet a beépítésemre az lett, hogy kiveszünk egy bárt a nevemre az Unholy Scamps Society MC érdekeltségébe számító területen és várunk, amíg meg nem jelennek a védelmi pénzért. A megfelelő helyet a Franklin Ave. 99-ben találták meg. Az üzletet az egyik okostojás ötlete alapján Alpine Cafe-nak keresztelték el. Személy szerint borzalmasnak találtam, de ez az ügynököket kurvára nem érdekelte.
Az első hét azzal telt, hogy kialakítottuk a bárt. Kifestettünk kívül és belül, hozattak biliárdasztalt, került néhány boksz, de volt darts és egy nyerőautomata is. A bárpult mögött létrehoztunk egy irodát, ahol az egyik szekrényben rejtették el a hang- és videórögzítő berendezés tárhelyeit, amit – ha nem történt semmi - hetente egyszer jött kiolvasni valami számítógépes faszi. A helyiséget bejárattól a WC kagylóig mindenhol bekamerázták és bemikrofonozták. Gyakorlatilag egy hajszál nem eshetett volna le anélkül, hogy minimum három kamera és mikrofon azt nem rögzíti. Hasonlóan jártak el a Ford pickuppal és az ATF-től kapott motorral is.
Miután végeztünk a felújításokkal nem volt más dolgom, mint nap nap után eljátszani az újdonsült bártulajdonost és nagyritkán kiszolgálni a betévedő vendégeket, ha Emily-nek épp jelentést kellett gépelnie, vagy a felettesei akarták személyesen kifaggatni, valamint meg kellett tanulnom motorozni. Erre a célra egy lefoglalt 2003-as Harley Davidson Street Glide állt a rendelkezésemre. Ez a típus nem éppen egy kezdőknek való fajta: bár rendkívül nehéz, ettől függetlenül robbanékony és hamar megugrik a segged alatt. Jay annyit tanácsolt, hogy óvatosan és körültekintően kezeljem a gépet, mert nagyot zakózhatok.
A harmadik hétre mindennel elkészültünk, kinyitottunk, így jött a második fázis, hogy kerüljek valahogy közelebb a Klubhoz.
- És ezt mégis hogy képzelték a góréid? – szögeztem a kérdést a DeeDee-nek, aki a hírt hozta. Az Alpine Cafe egyik bokszában ültünk le. Sík ideg voltam, mert a délelőtti motorozáskor nagyjából ötször fulladtam le a legnagyobb forgalom közepén, a sok barom autós meg persze egyből ledudált.
- Keresd fel azokat a helyeket, amikbe ők járnak. Kocsmák, éttermek, esetleg a kupi, ha nagyon kanos lennél. Mutasd magad, ismerkedj meg velük… valahogy.
- Valahogy. Remek…
Végül nem került rá sor, mert a következő napon megjelent nálam három Scamps tag: egy magas, hosszú hajú, hippinek tűnő fazon, aki Snuddy névre hallgató ausztrál volt; egy tagbaszakadt öreg, aki lomha mozgása ellenére meglehetősen tekintélyparancsolónak tűnt és a klub alapítói közé tartozott, és Walternek hívták; és egy fogatlan, ezerévesnek tűnő walesi akcentusú, azaz Ddannedd Berry. A felkészítésem során elém tárt akták alapján ismertem fel őket. Mindegyikről tudtam honnan származik, mit követett el, mivel gyanúsítható, stb.
Nem szóltak semmit, csak helyet foglaltak az egyik bokszban. Emily készségesen odabillegett hozzájuk és kérte a rendelést.
- Hol a főnököd cicám? – érdeklődött gorombán Snuddy, de Walter leintette.
- Az irodában.
- Küldje ide, kedves. – vitathatatlan, Walter talpig úriember tudott lenni a nőkkel, ha nem egy egyszerű szajháról volt szó. Snuddy viszont nem tudta megállni, hogy rá ne sózzon a távozó lány fenekére.
Emily bekopogott az irodába és engedélyt kért a bejövetelre. Bezárta maga mögött az ajtót és látszott rajta, hogy tiszta ideg. Szét tudott volna robbanni a dühtől, hiszen ilyen atrocitás még nem érte. Elvégre még nem túl rég szolgált az ügynökségnél, és bár még nem volt terepen, az első találkozását jól reagálta le.
- Jó napot uraim, miben segíthetek? – léptem a három csirkefogó asztalához.
Walter végigmért, Berry a megmaradt fogait piszkálta, Snuddy pedig velük szemben egy cigarettát szívott. Némi meglepetés ült ki az arcukra. Valószínűleg nem egy ilyen alakot vártak. Végül egy ezeréves hang atyaian szólt hozzám:
- Tudod kik vagyunk? – ez Walter szövege.
- Ha nem tévedek a helyi kemények. – próbáltam lazának maradni. Snuddy egy füstfelleg mögül vigyorogni kezdett.
- Tökösnek képzeled magad? – ezt a kérdést még párszor feltette később.
- Nem eléggé ahhoz, hogy színpadra álljak, de nincs mit szégyellnem.
- Na jó. Ide figyelj vicces fiú. A mi területünkön nyitottál üzletet az engedélyünk nélkül. Hogy ne égjen le ez a kóceráj, vagy ne verje szét valami huligán csürhe a berendezést, az alkalmazottakat, vagy a vendégeket, az ellen mi védelmet nyújtunk neked.
- Ha nem tévedek, ellenetek kapom a védelmet és nem ingyen.
- Természetesen. Háromezerért. – az akkoriban elég nagy pénznek számított.
- Havonta?
Nem felelt, csak bólintott, majd beleszívott a cigijébe.
- Még csak most nyitottam. Nem termel még ennyit a hely. – tettem az ostobát.
Snuddy Walter-re mosolygott, aki rövid hallgatás után rám emelte a tekintetét:
- Az első hónapban legyen ezer dollár. Aztán havonta emelünk egy újabb ezressel.
Úgy tettem, mint aki hezitál, de valójában már elhatároztam, hogy ott és akkor fogom megkörnyékezni őket. Csak a felvezetést kellett rögtönöznöm:
- És mi lenne… - forgattam a fejem egyikről a másikra, fürkészve a reakcióikat – Mi lenne, ha csatlakoznék hozzátok? Mint üzlettárs.
Mindhárman röhögni kezdtek. Nem erre számítottam. A felkészítésem során a Jay nevű ügynök tartott kiselőadást arról, hogy mennyire fontos ezeknél a fasziknál az első benyomás. Ha azt elcseszem, akkor baszhatom az egészet.
- Ez nem így működik fiam. – Walter nevetett a legkevesebbet, ezért szólalt meg előbb. Intett, hogy üljek le Snuddy mellé, aki erre levette a lábát a műbőr kárpitról és változtatott a testtartásán, de továbbra is fenyegetően meredt rám. Akkoriban már százhúsz kilót nyomtam, így kihasználva a testi fölényemet úgy zuhantam le, hogy az ausztrált meglökjem a vállammal. Értette a célzást, ezért megköszörülte a torkát, hogy vegyek vissza.
- Nálunk a felvételi rendszer nem úgy zajlik, hogy csak odadobod valamelyik tagnak, hogy csatlakozni akarsz. Előbb meg kell ismerned a társaságot, a világunkat, az életünket. Aztán ha mindenki elfogad, akkor talán lehet köztünk helyed. Világos?
- Abszolút. – helyeseltem, mint aki először hallja mindezt.
- Meg kell, hogy ismerjünk, érted? – Berry nem tűnt atomfizikusnak, de ezt az egy mondatot mégis olyan hangsúllyal ejtette ki, mint aki egy másodfokú két ismeretlenes egyenletet vezet le. Néma bólogatásomat Walter szakította meg:
- Kezdetnek elmesélhetnéd, hogyan kerültél ide egyáltalán?
És ekkor adtam elő az ATF által betanított mesét – először.
A mese.
- Kaliforniai Fresno-ban nőttem fel. Sokat sportoltam, de a baseball nem az én pályám volt, így hát az MLB sose fedezett fel. A középiskola után nem tudtam mit kezdjek magammal, ezért lehúztam L.A.-be. Ott egy darabig felnőtt filmeket forgattam, amíg meg nem ismerkedtem az ezredfordulón egy Gino nevű digó maffiással.
- Várj csak! – fordult felém az őrült tekintetű Fogatlan – Azt mondod pornóztál?
Tudtam, hogy ezt a kört le kell velük futnom. Ha most a legjobban adom el magam, akkor hamarosan eljuthatok a belsőbb köreikbe.
- Igen. Csupa nagy mellű, formás seggű döggel. – a csali bedobva, már csak várni kellett, hogy a halak szépen körüldongják és ráharapjanak.
- Oh hó! Azt imádom! – cuppogott nagyokat Berry és kéjesen megnyalta az ajkait. Szemei kidülledtek és igyekezett úgy helyezkedni, hogy minél jobban hallhassa a mesémet. Bekapta a horgot, már csak ki kellett fognom.
- Volt olyan, amikor hetente két-három filmet is leforgattam, persze különböző nőkkel.
- Imádom ezt a palit! – fordult Berry Snuddy felé, közben ujjával felém bökdösött. Walter szemeit majdnem kibökte, úgy hadonászott.
- Fogd vissza magad! – szólt rá kimérten az öreg, amire a kis izgága fickó lecsillapodott. Ebből is jól láthattam, hogy az egykori Kelet-német menekültnek mekkora tisztelete van a klubon belül.
- Mi történt a digónál? – kérdezte Snuddy. Ekkor tűnt fel az akcentusa.
- Pár évig együtt nyomultunk, aztán egy spicli felnyomott minket. Két évet ültem, és most itt vagyok.
- Hol hűsöltél? – kérdezte gyanakvón Walter.
Kit öltél meg, kit vertél át, hol ültél, stb. Ezeknek ez a menő, ez a mániájuk! – mondta egyszer az a bizonyos Jay ügynök még a felkészítésem alatt. És hát igaza volt.
- Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna.
- Hol ültél, fiam? – ingerültebbé vált a hangja az öregnek, de még így se emelte fel.
- Lompoc.
- Lompoc? – kacarászott Berry.
- L.A.-től alig…
- Tudom, hol van, gyerek! Nem kell magyarázni.
Kínos csend törte meg a beszélgetésünket, aminek Walter vetett véget.
- Idefigyelj, fiam. Még tárgyalunk, de most hozz nekünk három sört, de gyorsan.
- Máris! – azzal szaladtam volna a pulthoz, de Snuddy utánam kiáltott:
- Hé, kopasz! Nem mondtuk milyet kérünk!
- Sajnálom, fiúk! Csak üveges Budweiser-em van. Még nem érkezett meg a friss hordó, hogy csapolhassak.
- Jó lesz az üveges. – legyintett Walter, majd kissé rádőlt az asztal lapjára, a társai pedig közelebb hajoltak hozzá.
Első estém a Csirkefogókkal.
Még akkor meghívtak egy másnap tartandó bulijukra. Walter a lelkemre kötötte, hogy semmi ne legyen nálam, és hogy csak magamat vigyem, vagy ha Emily bevállalós, akkor még őt. Minden másról ők gondoskodnak.
Alig távoztak, pár perccel később megjelent DeeDee. Visszanézte a felvételeket, leíratta a történteket, majd mindent magához vett és távozott. Az ajtóból még annyit szólt vissza, hogy a következő nap délelőttjén, a főhadiszálláson találkozunk!
Be akartak drótozni, de közöltem, hogy arról szó se lehet!
- Ezek át fognak kutatni! Még kurvára nem bíznak bennem! Ha már a közelükbe férkőztem, akkor lehet róla szó, de addig nem!
Végül Emily-t el kellett vinnem, hogy ő is szimatolhasson egy kicsit és esetleg általa közelebb kerüljek a Csirkefogókhoz. Az estére vonatkozó feladatunk az volt, hogy ismerkedjünk meg a tagokkal, akivel csak lehet, és ha felkínálnak drogot, vagy bármit, akkor megvehetjük, de nem fogyaszthatjuk el.
A Scamps főhadiszállásához érve, még az utcán egy útlezárásba futottunk. A klub emeltette, hogy akárki ne jusson el egykönnyen hozzájuk. Egy prospect, vagyis jelölt státuszú fickó adta az őrséget. Megálltam előtte, leállítottam a motort, mire ő közelebb lépett, amitől még magasabbnak tűnt – így is volt vagy 190 centi magas és vagy százhúsz kiló. Mondjuk én meg a motoron ültem.
- Hova, hova? – kérdezte agresszíven. A bőrmellényen kívül csak farmernadrág volt rajta és valami hegyes orrú csizma. Persze mindegyik fekete.
- Walter hívott meg. – az alelnök neve biztos belépőnek bizonyult.
- Szálljatok le!
- Minek?
- Meg kell motoznom mindenkit, aki idejön.
Nem ellenkeztem, inkább hagytam magam. Mikor mindkettőnkkel végzett beengedett. Ahogy közelebb gurultunk Emily a fülembe súgta:
- Jó képű csávó!
Nem lepődtem meg, hogy így elalélt tőle, hiszen ő volt Bobby „Face” Rain. Emily nagy szerencséjére ezt csak én hallottam, különben rövid időn belül kivették volna az ügyből.
A klubház előtt már zajlott a szokásos péntek esti buli. Rengeteg motoros, hangos zene, kaja és pia dögivel, és persze nem utolsó sorban lengén öltözött, mindenre kapható lányok. Leparkoltam a legtávolabbi helyen, aztán gyalog kerestük meg a bárunkban már megismert tagokat. Nem sokat kellett bolyongani, hogy beleakadjunk Berry-be:
- Áh, itt van a mi új barátunk! – ordította át a zenét. Kezében egy üveg sört emelt fel köszönése jeleként. – Látom, csak van annyi vér a pucádban, hogy ide merj jönni!
- Miért ne? Jó arcnak tűntetek. – viccesen laza próbáltam lenni.
- Hallod ezt Ronnon? Jó arcnak tűnünk! – fordult oda egy hozzám hasonló felépítésű fickóhoz a walesi. A fickó csak annyiban különbözött tőlem, hogy félhosszú hajszerkezetet viselt és az arcvonásai alapján hawaii származású lehetett.
- Ki ez a buzi? – valami ilyesmit mormogott. Beszédnek nem nevezném, inkább csak valami ősemberi morgásnak.
- Rocco. – nyújtottam kezet az ősembernek, de persze nem fogatta, csak lefitymálón meghúzta a szája szélét, majd elfordult. Hátán az Unholy Scamps Society lógója frissen, gúnyosan nézett vissza rám. Mint ahogy azt később megtudtam, ő akkor még csak fél éve számított tagnak – és persze kínosan ügyelt a megjelenésére.
Akkor este megismertem további nyolc tagot, kivéve az elnököt, valamint egy Mark nevű fickót és Dirty Al-t. Utóbbit sosem láttam élve, hiszen a távolmaradó hármas valami balhéba keveredett East-Hartford-ban és Al súlyos sebet kapott. A napfelkeltét már nem élte meg.
Egészen addig a pontig úgy gondoltam, hogy kicsit túlzás ez a nagy felhajtás ekörül a klub körül, hiszen nincs benne a tíz legveszélyesebb amerikai motoros banda listájában se, pedig a tetteik és ügyeik alapján simán hozzák a szintet. Később mindezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg.
Jelölté válás.
Nagyjából egy hónapig tartott, míg minden tagot közelebbről megismerhettem. A többségük beutazta egész Connecticut-ot és a környező államokat, csak azért, hogy pénzt keressen a klubnak. Bejárhattam a klubházukba, a szórakozóhelyeikre, együtt motorozhattam velük – igaz csak a sor legvégén, kellő távolságból. Összehaverkodtam Face-szel is, aki akkor már lassan egy éve viselte a „Prospect” jelet és közel állt hozzá, hogy teljes jogú taggá avassák fel.
2005. augusztus 13-a estéjén felhívott Walter, hogy azonnal menjek a klubházukhoz. Semmi mást nem mondott a telefonba, ráadásul azonnal le is rakta. Emily rögtön riasztotta DeeDee-t, aki jelezte, hogy szemmel tartanak majd, amennyire lehet. Mondanom se kell, hogy ez cseppet sem nyugtatott meg.
Felültem a Street Glide-ra és szélsebesen odahajtottam. Időnként feltűnt a tükrömben egy vaj és barna csíkos Ford. Nem lehettem benne biztos, hogy az ATF emberei, vagy a Csirkefogók egyes tagjai követnek-e, minden esetre elég gyakran felbukkant.
Letámasztottam a gépem az épület előtt, ahol már számtalan más vas ácsorgott szép sorban. Mindössze Face várakozott a bejárat előtt karba font kezekkel. Sokkal barátságosabban fogadott, mint az első találkozásunkkor – már nem akart megölni a puszta tekintetével.
- Várnod kell. – dörmögte határozottan.
- Walter azt mondta azonnal jöjjek.
- Azt mondtam várnod kell!
Az épület előtti betonplaccon néhány sörpad volt felállítva, amiket általában valami rendezvény alkalmából szoktak előszedni, így jobb híján ráültem az egyikre, a hátamat pedig az asztalnak vetettem. Nagyjából öt percenként az órámat nézegettem, de az idő csak vánszorgott. Tisztában voltam vele, hogyha be akarok kerülni közéjük, akkor minden egyes próbatételt szó nélkül és türelemmel kell végigcsinálnom.
Körülbelül másfél órán keresztül várattak, mire kinyílt az ajtó és Snuddy jött ki rajta. Csapzott haja sörtől bűzlött, a szája pedig attól az ócska cigitől, ami állandóan a szájában lógott. Észrevett és Face-t arrébb lökve hozzám jött:
- Mit keresel itt? – ausztrál akcentusa még mindig sértette a fülem.
- Walter hívott ide. – feleltem a lehető legnagyobb tisztelettel.
- Nincs itt.
- Nekem azt mond… - a mondatot egy pofon zárta le.
- Ne feleselj! – aztán anélkül, hogy bármi mást mondott volna sarkon fordult és visszament a klubházba. Az ajtót jó erősen bevágta maga mögött, csak úgy zengett a környék.
Eltelt újabb húsz-harminc perc és ismét kinyílt az ajtó. Ezúttal Doni West jött ki rajta, a Road Captain. Kopott bőrkabátján koszos colort viselt, egykor fekete farmernadrágja már szürkére fakult és barna bakancsa is elég viseltesnek tűnt, ahogy az állandóan a fején éktelenkedő, második világháborúból maradt harckocsizó sisak. Felült a motorjára – ami még a hatvanas éveket idézte – és elém gurult vele olyan közel, amennyire csak lehetett.
- Mi faszér’ jötté’?
Ezúttal minden alkalommal, mikor szóra nyitottam a számat húzott egy kövér gázt és a recsegősre hangolt kipufogója elnyomta a válaszaimat.
- He? Nem hallom? Mit mondasz? Beszélj hangosabban faszikám! – és ehhez hasonló kérdésekkel bombázott vissza. Egy idő után már viccesnek találtam, de nem akartam provokálni azzal, hogy elröhögöm magam, inkább egyre hangosabban üvöltöttem. A torkom a végén már majd kiszakadt a helyéről. Miután ez az eszelős megunta a játszadozást, sebességbe rakta a gépét és egy kövér gázzal elhajtott. A játék további része az volt, hogy mikor egy órával később visszajött visszaállt elém és ismét kérdezgetni kezdett:
- MI A FAAASZ! Te még itt? Kire vársz? He? Minek vagy még itten?
Párszor még megtúráztatta a gépet és mikor újra megunta leparkolt a helyére. Megpaskolta Face dülledő mellkasát, aki kinyitotta előtte az ajtót, majd felém fordulva intett, hogy menjek utána. Felkászálódtam a helyemről és beléptem a szentélybe.
Odabenn félhomály uralkodott. Mindössze a bárpult pereme alatt végigfutó vörös fényfüzér és a bár megvilágítása üzemelt, de így is egész jól kivehető volt, hogy a klubházban minden tag jelen van. A bárral szemben egy kisebb színpad volt egy rúddal, ahol lenge öltözetű lányok táncolták magukat pucérra alkalmanként. Most a Csirkefogók elnöke, Jason McBath sziluettje ült egy magas háttámlájú fotelban a színpadon, mint egy király – csak a jogar, meg a korona hiányzott. Doni West elé vezetett, nagyjából két lépésre tőle állított meg. A következő pillanatban egy egyszerű fa szék koppant mögöttem és egy kéz lenyomott rá. Amikor a seggem az ülőfelületre ért a színpad fölötti spotlámpák vörös fénybe borították az elnököt. Egészen ördögien nézett ki – a jelenet pedig nagyon teátrálisra sikerült. A balján az alelnök, Walter támasztotta a go-go rudat, a jobbján pedig Shawn, az új Sgt. at Arms, aki a néhai Dirty Al-t követte a poszton.
- Hogy hívnak? – kérdezte fagyosan Jason.
- Rocco. – feleltem.
- Mi a teljes neved?
- Roland C. Coleman.
- Honnan jöttél?
- Fresno, California.
- Mivel foglalkoztál eddig?
- Egy maffiavezérnek dolgoztam, de előtte egy darabig pornóztam is.
Erre kaján, elfojtott nevetés hallatszott körülöttem.
- Rendőr vagy? – folytatódott a faggatás.
- Nem!
- Milyen rendőrkapcsolataid vannak?
- Nincs kapcsolatom rendőrökkel!
Ilyen és hasonló kérdésekkel bombázott az elnök vagy fél órán keresztül. Tudni akarta mettől meddig dolgoztam Gino-val, meddig ültem a Lompoc-ban, kiket ismertem meg ott és hogyan szabadultam ki. Biztosra vehettem, hogy lenyomozták a múltamat, hiszen Berry volt akkoriban a klub informatikusa. Bármilyen infót meg tudott szerezni, bárhová be tudott törni, ha egy gép került a keze ügyébe.
Egykor a Szilíciumvölgyben dolgozott programozóként. A nagy cégek kapkodtak utána, még azután is, hogy kiderült: drogfüggő. A főnökei szemet hunytak a ballépésén, amíg megbízhatóan és precízen dolgozott. Sajnos a crack függősége eluralkodott rajta és teljesen lecsúszott, mígnem már sehova sem kellett. Utolsó ép gondolta volt bevonulni egy elvonóra, amire az utolsó centjeit is elköltötte. Mikor onnan kijött megfogadta, hogy keletre megy szerencsét próbálni, hogy elszakadhasson bűnös múltjától. A puszta véletlen műve, hogy összetalálkozott Walter-rel.
- Miért akarsz közénk tartozni? – kérdezte Jason a trónról.
- A legjobb klub tagjának lenni a legnagyobb megtiszteltetés lenne számomra. - erre a kérdésre is felkészítettek. Seggnyalásnak hat, de ebben az esetben erre van szükség. Az egójukat masszírozza.
A faggatásnak itt még koránt sem volt vége:
- Aki ebben a klubban nem azt teszi, amit mondanak neki, az csak egyetlen módon kerülhet ki: koporsóban. Ezt figyelembe véve mit tennél, ha egy tag sört kér?
- Viszek neki egy sört.
- Mit teszel, ha egy tag cigit kér tőled?
- Adok neki cigit.
- Mit teszel, ha egy tag azt mondja: üss meg valakit?
- Akkor kiütöm.
- És ha azt mondja: ölj meg valakit?
- Akkor megölöm.
- Mit teszel, ha egy tag megfogja a nőd seggét?
Ez egy roppant kínos kérdés. A tagok női tabunak számítanak, ám egy jelölt még nem tag.
- Akkor megkérem, hogy ne tegye.
- Ejha!
- Te sem néznéd jó szemmel, így én se.
Erre felkelt a fotelból és fölém magasodott. A többiek pedig jobban összezártak. Akkor és ott úgy éreztem, hogy kicsinál a pimasz megjegyzésemért és egy zsákban végzem.
- Ha megfogom a csajod seggét, akkor már nem a csajod. Világos? – hajolt bele az arcomba.
Erre mindenki ismét kuncogni kezdett. Mikor biccentettem Jason visszahúzódott.
- Walter a mentorod, de ha csak egyszer is megbotlasz, halott vagy! – a következő pillanatban a fejünk feletti szpotlámpából éles fény hasította át a füsttel telt levegőt, amitől egy pillanatra elvakultam. Mikor már tisztábban láttam, az elnök épp egy bottom rockert tartott elém. – Üdv a klubban, haver! – húzódott széles vigyorra Jason szája. Ekkor láttam először mosolyogni.
Felkeltem a helyemről az ujjongó tagok gyűrűjében és mindenki üdvözölt. Valaki felkapcsolta a villanyt – ami még így se úsztatta fényárba a helyiséget – és megszólalt a zene. Utoljára az egykori kelet-német szökevény, Walter lépett hozzám:
- Ne hozz rám szégyent, fiam! – hangja egyszerre volt fenyegető és atyai.
Ettől kezdve közel egy éven át számítottam jelöltnek egy olyan erőszakos, agresszív klubban, amelynek a nevétől a környéken élők megrázkódtak, vagy ha meglátták a tagjait igyekeztek minél hamarabb eltűnni a képből, nehogy belefussanak valamelyik kialakuló balhéjukba, ne adj isten, szenvedő részeseivé váljanak.
Feladatokról nagy vonalakban.
A napjaim arról szóltak, hogy reggel hatkor kinyitottam az ATF kamubárját, aztán nyolcra Walter-hez mentem, majd vagy őt kísérgettem egész nap, vagy egyenesen a klubházba mentünk. Ott vagy az előző nap maradványait és a motorokat takarítottuk Face-szel, vagy az épület előtt őriztük a semmit. A Scamps háza táján három-négy naponta akadt egy-egy buli. Pénteken és szombaton pedig mindig. Ilyenkor csapoltuk a sört, hoztuk és vittük mindazt, amit a tagok óhajtottak. Éjfél körül hazakísértem a mentoromat, aztán mentem a bázisra megírni a napi jelentést. Másnap minden kezdődött elölről.
A jelölt időszakom alatt alig fordult elő, hogy szívattak volna. Nyomtam néhány fekvőt, körbefutottam párszor az épület előtti teret szólóban, motort tolva, vagy egy tálca sörrel a kezemben, de megaláztatásra nem került sor.
A becsületes rendőrök a bűnözőktől jobban csak a korrupt zsarukat utálták. Mivel nem nagyon tudtak eddig a Scamps tagjaira ráhúzni semmi komolyabb balhét, vagy ha meg is gyanúsították őket valamivel, akkor hamar elsikálták az ügyeiket, ezért úgy vélték, valamelyik helyi rendőr támogatását élvezik. Az egyik fő feladatom ennek a kiderítése volt.
A legtöbb esetben egy klub jelöltjeit nem avatják be mindenbe első pillanattól kezdve. A szabályokat lassan csepegtetik számukra, a későbbi, teljes tagsággal járó feladatokat pedig már csak akkor ismertetik meg velük, mielőtt felavatnák őket. Ugyanez vonatkozik azoknak a külsős személyeknek a megismerésére is, akikkel a klub kooperál.
Walter mindezt nem egészen így gondolta. Minden alkalommal, mikor ketten mentünk valamerre és szóba elegyedtünk, vagy mesélt a régi életéről, vagy a klub szabályairól, kapcsolati rendszeréről és működéséről. Szó esett a zsarolásokról, a magas kamatú kölcsönökről, lehúzásokról, védelmi pénzekről, de sosem beszélt kábítószer kereskedelméről, vagy gyilkosságokról. Ezzel szemben az ATF szentül hitte, hogy ezek is beletartoznak a klub profiljába.
Október közepén „szabadulás partit” tartottunk a klubháznál. Loony Paulie, a legflúgosabb tag ünnepléséhez gyűlt össze az éjszakai élet apraja nagyja. Ezek a bulik inkább szólnak diplomáciáról, mint a meghirdetett eseményről, de a kívülállók számára ez mindig fedve van. Ha egy mód van rá, akkor a tárgyaló felek különvonulnak egy csendesebb területre, ahol senki nem fülelheti azt, amiről szó esik.
Ezen a partin, úgy éjfél körül megjelent két járőrautó. Épp hordót cseréltem a kint felállított sörcsapnál. Tőlem nagyjából tíz méterre begurult a tömeg közepébe az egyik. Az emberek persze zúgolódtak, de senki nem rúgott rá a járgányra, pedig elsőre ezt várná mindenki. Jason közelebb sétált, az anyósülésnél pedig lehúzódott az ablak. Az elnököm odahajolt, de nem láttam mi történik, aztán egy perc multán felegyenesedett, Loony Paulie-nak kinyitotta az ajtót, aki erre kiszállt – a társaság éljenzésbe kezdett -, majd miután az ajtó visszazárult a két járőr szép csendben távozott. Nagyjából egy évvel később tudtam meg, hogy ki volt az anyósülésen. Már egy ideje gyanították, hogy két térfélre játszik, de bizonyítani nagyon sokáig nem sikerült.
Téli tragédiák.
Így köszöntött ránk 2005 decembere. Az ügynökség kezdte sürgetni az ügy bonyolítását, agresszívebb fellépést és komolyabb eredményeket várt. Egyre nagyobb nyomást helyezett DeeDee fejére, ő pedig az egészet tolta tovább rám és Emily-re. A fejesek eldöntötték, hogy beépítenek egy férfi ügynököt is, mert nem olyan ütemben haladunk, ahogy azt szeretnék, végül elvetették ennek a lehetőségét, hiszen ismét forduló pont következett be.
Decemberben Hartford átváltozott egy nagy hólabdává. Az utak járhatatlanok voltak és mindent ez a nedves fehér szar borított be. A klub tagjai ettől függetlenül járták a napi rutinjukat, így autóval ugyan, de minden reggel elhajtottam Walter-ért és elvittem a Scamps bázisára.
Telente az öreg alkoholistává vált. Totál kikészítette a tudat, hogy nem motorozhat, így már reggel hatkor elkezdett vedelni és mire érte mentem, már csak pingvines totyogásra volt képes. Ebben az évben azonban túltolta az öreg: egy fagyos decemberi reggelen rá kellett rúgnom a lakása ajtaját. A konyhája padlóján feküdt fennakadt szemekkel. Azonnal mentőt hívtam hozzá. A kórházban nem mondták el mi baja, de nem akarták hazaengedni. Felhívtam a klubházat, hogy tájékoztassam a tagságot a történtekről. Berry fél órával később megjelent Snuddy társaságában. A 648-as kórterem ajtaja előtt strázsáltam, ahogy azt már a telefonban a lelkemre kötötte.
- Hogy van az öreg? – fröcsögte felém közeledve a fogatlan.
- A dokik nem mondanak semmit. – feleltem, de nem is figyelve rám beviharzott a szobába.
- Hozz valami üdítőt. – bökte oda Snuddy, majd ő is eltűnt az ajtó mögött.
Teljesítettem az utasítást és mikor visszaértem Walter-t már felöltöztették.
- Mit csináltok?
- Hazavisszük! – támogatta fel Snuddy az öreget.
Letettem az asztalra az üdítőket és sietve én is a hóna alá kaptam, majd kikísértük az épületből. Amíg jobban nem lett a mentorom, én ápoltam. A klubból csak Jason és Doni West látogatta meg azalatt az egy hét alatt. Mikor már elég erősnek érezte magát közölte, hogy be akar menni a klubházba, hogy – ahogy ő fogalmazott – a szerető testvérei körében lehessen…
Az odavezető úton a mentorom bizalmas beszélgetésbe kezdett:
- Ma felavatjuk Face-t. – mikor rájött, hogy elszólta magát fenyegetőre vette: - Ha bárkitől visszahallom, hogy eljárt a szád, én öllek meg! – este DeeDee ettől a felvételtől majdnem magához nyúlt örömében, de sajnos a feljebbvalóit már nem nyűgözte le annyira.
Végül sem az elszólásra, sem Face felavatására nem adódott lehetőség, ugyanis mikor beértünk megtudtuk, hogy az egyik véreskezű hóhér, Crackpot az időjárás ellenére motoron indult el otthonról, megcsúszott és egy kamion halálra gázolta. A következő másfél hét gyászban telt. Komorrá és mogorvává vált mindenki.
Face végül karácsony másnapján lett teljes jogú tag. Egy szimpla klubos rendezvénynek indult, ünnepléssel, lányokkal, italozással, végül eljött a „szívatás”. Miután végeztek az összes feladat kiosztásával, a hosszú hajú marcona kolosszus a téli hóesésben meztelenül nekiállt a garázsból kihozott (egyébként lopott) motorral az USS rövidítés felírásának. Jason ekkor előhozott egy dobozt és mikor Face befejezte a „rajzolást” és visszatért a többiekhez, átnyújtotta azt. Az újdonsült tag kettétépte a dobozt és egy teljes colort vett ki belőle. Felöltötte, a többiek üdvözölték, majd merő vagányságból csapatott még pár kört az épület előtt a lopott motorral.
Úgy tudtam meg, hogy a motor nem valamelyik tag tulajdona, hogy amikor Walter az Újév előtt utasított rá, hogy szereljem szét, megjegyeztem a sorozatszámokat. Este mikor a jegyzeteimet írtam, ezeket is leírtam. Két nappal később Emily hozta az információt, hogy a gépet a New Haven-i kórház melletti parkolóházából lopták el egy hónappal korábban. Az ügynökség örült, hiszen kezdett eredményt látni és végre került a kezükbe valami kapaszkodó.
Ez volt az első olyan eset, mikor lopott cuccokkal kellett foglalkoznom, de nem az utolsó.
Loony Paulie is elesik.
Eljött 2006. Teltek a napok a szokásos rutinnal. Reggel nyitás, aztán nyolcra Walter-ért mentem, napközben őt furikáztam. Nem sok dolgunk volt, mindössze a klub által védett éttermekből, üzletekből kellett a védelmi pénzt beszedni, aztán a kupiban a lányok által keresett lóvét. Ez a Frog Hollow és a Berry Square közötti területet jelentette, amit a Main és a Zion utcák határoltak. A Zion-tól nyugatra már egy másik banda uralkodott – még fél évig. A Scamps legnagyobb bevételét a South Meadows területén lévő repülőtér és a környezetében található ipar által nyújtott védelmi pénz és a vashulladék telepük jelentette. A városból mindenki idehordta a keletkezett fém feleslegét. Bár voltak külön alkalmazottak a telep üzemeltetésére, néha a jelölteknek is be kellett ugrani kisegíteni, ha mondjuk hoztak, vagy vittek vasúton kocsikat.
Egy szép márciusi napon épp a motorokat mostam, Walter pedig a klubházban tequila-zott Ddannedd Berry-vel, amikor megérkezett Loony Paulie, meg egy ezeréves Syracuse-i remete, akit mindenki csak Bump néven ismert. A két faszi rám se hederítve leült az egyik padra - amit az esti partihoz készítettünk ki két órával korábban Face-szel - és egy crack pipát vettek elő. Minden szívbaj nélkül eltoltak egy rögöt, váltottak még pár szót, aztán bementek az épületbe.
A klub szabályzata nem tiltotta a drogok használatát, vagy a kereskedelmét, de Jason rossz szemmel nézte, ha a klubházban, vagy annak környékén szintetikus cuccokat tolnak a tagok. Ha a nyílt utcán esetleg color nélkül csinálták, nem érdekelte.
Épp befejeztem Berry motorját, mikor kinyílt mögöttem az ajtó és Flúgos kiszólt rajta:
- Prospect! Befelé! – és azzal el is tűnt.
Leraktam a vödröt, a rongyokat és sietve feltéptem az ajtót. Paulie alig egy méterre állt tőle. Meghőköltem. Felemelte a fejét és láttam a szemein, hogy mennyire be van szakadva. Izzadt, a szemei pedig vörösesen izzottak.
- Miben segíthetek?
- Elmész erre a címre. Lesz ott egy bordó színű ’76-os Buik LeSabre. Az anyósülésre beülsz, átadod ezt a borítékot. Mondd, hogy én küldtelek! Amit adnak, azt vedd át, és hozd ide! Nem nyithatod fel, nem nézheted meg. Elhozod és odaadod nekem. Világos?
- Világos! – feleltem, azzal sarkon fordultam, felkaptam a motoromra és elhajtottam.
Folyamatosan figyeltem a forgalmat és az első alkalmas utcában, ahol nem volt forgalom megálltam és felhívtam DeeDee-t. Elmondtam neki, hogy hova küldött, hogy mit kell tennem, és hogy valószínűleg kábítószert kell vennem nagyobb tételben.
- Amint megvan, hozd be a bárba. Az irodában foglak várni. – azzal letette. Esélyt sem adott rá, hogy ellenkezzek és elmondjam, nem találom jó ötletnek. A cím East-Hart-ba szólt, a Sandra drive-ra. Sietnem kellett, ha a Franklin-es kitérőt be akartam iktatni, hiszen nagyjából 15 percre volt a megadott cím.
A Sandra drive és környéke tipikus kertvárosi negyed. Mindenütt szépen nyírt pázsit, apró házakkal. A gyér forgalom miatt nincsenek járdák se, csak egy-egy behajtó. Ahogy azt Loony Paulie jósolta, az autó már ott volt. Az út szélén várakozott egy fa alatt. Leparkoltam mögötte a Street Glide-dal és az autóhoz léptem. Csak egy fekete férfi kopasz fejét láttam odabenn, így hát nem babráltam tovább a pisztolytáskába tűzött P88-ast. (A fegyvert Walter-tól kaptam a fél éves jelöltségemre – állítólag Shawn-nak, az első prospect-jének is adott egyet, de én csak a Glock 17-est láttam nála).
Beültem az anyósülésre az instrukcióknak megfelelően:
- Loony Paulie küldött. – előhúztam a mellényem alól a borítékot és átadtam a négernek. Amaz felnyitotta, megszámolta a pénzt, majd elrakta.
- A kesztyűtartóban. – dörmögte mély hangon. Követtem az utasítást, kivettem egy bontatlan karton Marlboro-t és szó nélkül kiszálltam. Vártam, hogy elinduljon, de nem tette. Bizonyára másik vevőt is várt, vagy leadta a drótot Paulie-nak, hogy ott jártam. A csomagot betettem az oldalbokszba és elhajtottam. Alig kilenc perccel később már az ATF bárban voltam. DeeDee már az irodában várt egy hordozható röntgengéppel és egy azt kezelő szakértővel. Egészen addig ilyet csak filmeken láttam és nehezen tudtam elképzelni, hogy a holmi egyáltalán létezhet.
- Valószínűleg kábítószer. A tasakok alakja, a bennük lévő anyag formája alapján erre következtetek. – nyomta az információt gépies hangon a szaki.
- Mennyit adtál érte? – kérdezte DeeDee.
- Fogalmam sincs. Nem számoltam meg, de elég vastag borítékot adtam át.
- A rendszámot legalább megjegyezted?
Felírtam egy jegyzettömbre az adatot, felkaptam a pakkot és kiviharoztam a bárból. Épp visszazártam a bokszot, amikor meghallottam Loony hangját a hátam mögül:
- Mit keresel itt, Prospect?
Megperdültem és gyilkos szemeivel méregetett. Tőle nem messze állt Bump.
- Mint tudod ez az én bárom. – Paulie egyre közelebb lépdelt.
- Miért vitted be a csomagomat? Kicserélted, mi? – lökött rajtam egyet, amitől megtántorodtam és majdnem átestem a motoromon. Vézna termete ellenére hihetetlenül erős és robbanékony izomzattal rendelkezett.
- Nem akartam, hogy benyúlják, amíg benn vagyok. Már előfordult, hogy lenyúlták a fleknimet. – vágtam ki magam.
Hosszúnak tűnő másodpercekig szúrósan méregetett, hátha hazugságon talál. Végül szó nélkül kérlelőn felemelte a kezét, mire elővettem a pakkot és átadtam neki.
- Most menj. Walter már keres. Nekem még dolgom van. – felültem a gépemre és beindítottam, Loony pedig túlüvöltötte a dohogó járművet: - Emily bent van?
- Persze. Ő viszi a boltot. Igyatok valamit! – hazug módon mosolyogtam vissza rá. Biccentett, hogy mehetek, ők pedig betértek a bárba.
Este aztán Emily és DeeDee elmesélték, hogy Paulie és Bump ezerkétszáz dolláros számlát csináltak. Tudtukon kívül órákig elbiliárdoztak néhány ATF ügynökkel. Nem sokkal a távozásom után érkezett még két másik ügynök, Carlos és Pete, akiket DeeDee azután riasztott, amikor meglátták a kinti jelenetet. Féltek, hogy lebukom. Carlos és Pete már veteránnak számított az ügynökségnél és hamar felmérték a helyzetet. Amikor észlelték, hogy sértetlenül elhajtok ők is a bárba vették magukat. Eljátszották a messziről jött kamionost. Eleinte csak sört ittak, majd ahogy oldódott a két motoros hangulata megkörnyékezték őket és vettek tőlük némi anyagot. A kamerák és a mikrofonok természetesen mindent rögzítettek. Két nappal később Albany határában Loony Paulie-t egy közúti ellenőrzés alkalmával kapcsolták le, úton Syracuse felé. Egészen véletlenül nála találták azt a Marlboro-s dobozt, amiben az általam vett kábítószer rejlett. Bump-ot elengedték, de Paulie-nál akkora mennyiség rejtőzött, amivel alaphangon öt évre lecsukhatták volna. Azonban nehezítő körülményként felsorakoztatták mellé a kereskedés vádját, és mivel többszörösen büntetett előéletű volt, így visszaesőként elvesztette a lehetőségét az enyhébb ítéletre, valamint a feltételes szabadlábra helyezését is megszegte. Végül tizenkét év letöltendőt kapott a New York állami börtönben, amiből mindössze három hónap lett, mert nem sikerült a beilleszkedés: az első adandó alkalommal bekóstolták, amit aztán megkísérelt megtorolni, de az balul sült el. Végül egy ebédlős balhé során súlyos sebet kapott, amibe negyvennyolc órával később belehalt.
Ha tagadod Istent, elbuktatunk.
Drue The Jew valójában nem volt zsidó. A felmenői között több generációra visszamenőleg sem találna senki, a fickó mégis ezt a becenevet kapta. Az oka egyszerű: úgy üzletelt, mint senki más, és szintén tagadta Jézus-t.
Drue Morris a Connecticut-i Monroe-ban született – pont abban az utcában, ahol az az ördögűző/szellemvadász házaspár, Ed és Lorraine Warren lakott. Személyesen ismerte is őket, több alkalommal láthatta az okkultizmus múzeumát és benne azt az elhíresült rongybabát. Warren-ék hithű katolikusok voltak, ahogy a Morris család, csak Drue-nál valami kicsit félresiklott.
Alig múlt tíz, amikor egy vasárnapi ebéd előtti imát szakított félbe. Az apja, Fred Morris már ettől kiakadt, hát még attól, amit az ifjú Drue a szemébe vágott:
- Apa! Ez a Jézus sztori totál kamu. – az asztal körül mindenki felkapta a fejét. Megfagyott a levegő. A fiú két húga nem értett semmit, az anyja kikerekedett szemekkel nézett gyermekére, Fred-é pedig lángokat szórt:
- Mit mondasz?
- Sok a ferdítés benne, tudod? – az apját a gutaütés kerülgette, de a felesége, Ellen lecsendesítette:
- Hagyd, Fred, hadd mondja el! Biztos valami csacskaság.
Ellen áldott, jámbor, tisztaszívű teremtésként élte az életét – biztos a mennybe került.
- Ez Istenkáromlás! – sziszegte sárga fogai közt a családfő.
- Folytasd, Drue. – bíztatta az anya.
- Azt mondja a Biblia, hogy József és Mária, a szűzen teherbe esett nő elhagyta Jeruzsálemet, hogy világra hozza gyermekét, ugye?
- Igen. – Fred nem tudta mire akar kilyukadni a gyermeke.
- De tegyük fel, hogy egy félrefordítás miatt lett szűz a hajadonból, hiszen a két szó írásmódja nagyon hasonlít egymásra, akkor már stimmel a menekülés, nem? Hiszen akkoriban szégyennek számított, ha valaki házasságon kívül esik teherbe. – meg kell vallani ennyire fiatalon elég felvilágosult gondolkodással állt elő. Fred fortyogott a dühtől és fel akarta pofozni a fiát, de Ellen-re való tekintettel nem tette. Az apa megdörzsölte a száját és lenyelte a mérgét:
- Kizárt dolog, hogy félrefordítás lenne, fiam. – Fred valódi vér-katolikus volt.
- Jó. – felelte erre Drue, az apa pedig megnyugodott, hogy fia észhez tért. Azonban a kamasz újra szóra nyitotta a száját: - Megmondanád, hogy akkor miért jelent meg három vadidegen faszi ajándékokkal, röviddel a születés után? Lehet, hogy velük is hempergett az a szűz Mária, nem csak az áccsal?
A következő pillanatban az ifjú, Jézus tagadó, a Morris család legújabb szégyene akkora nyaklevest kapott az apjától, hogy Drue kettéfejelte a porcelántányért maga előtt.
Ha tizenöt évvel később a hithű katolikus Fred Morris látta volna két lányát, amint a Scamps klubházában riszálják a seggüket és szopják a kemény motorosok farkát, akkor biztos kitér a hitéből. Persze ezt már nem érhette meg.
Drue The Jew volt az első jelölt az Unholy Scamps Society-nél, miután a klub letelepedett Hartford-ban. Ő maga ajánlotta fel a húgait lotyónak.
- Jól pörögnek a rúdon! Akármelyikre is gondoltok! – így adta el őket.
Miután tag lett folyamatosan pénzt termelt a klubnak. Ha megsápoltak egy kamiont, vagy lehúztak valakit, akkor huszonnégy órán belül eladta az árut. Végül ez lett a veszte is.
2006 áprilisának végén kapott egy infót egy felnyomott elektronikai üzletről. Az egyik Scamps csicskás súgta a tippet, hogy kezdő lúzerek megfújtak nagyjából 48 ezer dollárnyi cuccot, amire Drue rögtön ráharapott. Leegyeztették a helyet és az időt, majd utasította a mentorálltját, Lee-t, hogy szedelőzködjön, mert „táncba” mennek. Este már Foster, a sáros zsaru hozta a hírt, hogy lekapcsolták őket.
- Mi a szart csinálsz, ember? Nem azért kapod a jattot, hogy tőlünk senki ne jusson a rácsok mögé? – ordított vele Jason.
- Nem tehettem semmit! Az ATF gyűjtötte be őket! – mentegetőzött Foster.
Valóban így történt. Az infót Drue csicskájának az egyik ügynök, Carlos adta le, miután az alkut kötött az irodával. Az elektronikai cuccok valóban lopottak voltak, de azokat egy hónappal korábban foglalták le Bridgeport-ban. Erre az akcióra csak kölcsönvették őket a bizonyítékraktárból.
A kihallgatások során Lee két perc alatt megtört. Minden esetről részletesen beszámolt, amit közösen végeztek, vagy amiről a mentora valaha mesélt. Több évre visszamenőleg göngyölíthettek fel lezáratlan eseteket. Ehhez persze tőlem kapták a tippet, hogy a srác mennyire instabil jellem és szeret sokat fecsegni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése