Daráló - 2. rész

5.

Fiatal rendőrtiszt sietett fel a kapitányság lépcsőjén. Az épületben nem sokan ismerték, de mégsem állította meg senki, annak ellenére, hogy civil ruhát viselt. Talán határozott kiállása miatt hihették azt, hogy idetartozik. Mikor elérte a célját, megtorpant. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd határozottan kopogott a kapitány ajtaján, lenyomta a kilincset, mikor engedélyt kapott rá és belépett:
- Mikus Kornél zászlós jelentkezem. – vágta feszes vigyázzba magát.
Az alezredes fel sem nézett a papírjai mögül:
- Nem mára vártam zászlós. – hófehér fehér inge megfeszült edzett testén, mikor hátradőlt a székében.
- Gondoltam, ha már itt vagyok a városban, nem várok hétfőig és bejelentkezem.
A kapitányság vezetője alig láthatóan helyeslőn bólintott.
- Sok jót hallottam magáról Gonda ezredestől. Két soron kívüli előléptetés és a személyes ajánlása a nyomozói iskola elvégzésére határozottan pozitív ajánlólevél. Nem szívesen engedte el.
A zászlóst büszkeség öntötte el, mikor új parancsnoka dicsérő szavait hallgatta.
- Ettől függetlenül nálam még bizonyítania kell! – törte le új nyomozóját az alezredes. – Úgy gondoltam, hogy olyan feladattal bízom meg, amin a kollégák idő hiányában nem nagyon tudtak haladni. – nyújtott át néhány aktát az ifjú titánnak.
A zászlós gyorsan belelapozott mindbe, és értetlen szemmel parancsnokára nézett:
- Mindhárom eltűnéses eset.
- Három? – döbbent le az alezredes, majd kikeresett még egyet – Ez is az öné. – adta át, azzal visszatért az iratai közé.
Mikus a negyedikbe is belelapozott.

 6.

A napfénytől kellően elszigetelt szobában tartózkodott Gergő és Balu. Június végén már délelőtt is harminc fokig kúszott a hőmérő higanyszála, ezért a panelprolik igyekeztek minden ablakot időben elsötétíteni, hogy mire a napi robotból fáradt testüket hazavonszolják, legalább a lakásuk elviselhető legyen. A két fiatal épp a legújabb LSD tripjüket élték át vigyázó szülői szemek felügyelete nélkül. Gergő szülei évekkel korábban elváltak, az anyja meg heti öt napon át csak délelőtt járt be a rendőrkapitányságra dolgozni, így könnyű volt összeegyeztetni a szabad órákat némi törvényen kívüli kicsapongásra. Az asszony egyébként se kedvelte Balut, mert egy ócska drogosnak tartotta – ahogy a városban mindenki.

Gergő a szobája padlóján feküdt, míg cimborája az ágyán ült kezében egy akusztikus gitárral. Random hangokkal festette meg az alkalmi élményüket. Rocksztárnak képzelte magát, bár egyetlen dalt sem tudott eljátszani végig – józanul se. Másfél órával később, ahogy elmúlt a szintetikus drog hatása, Balu letette a hangszert az ágyra és felvetette, hogy fel kéne hajtani egy újabb adagot. A célzás inkább a barátja pénzére vonatkozott, mert ő maga nem rendelkezett a zsebében lapuló hetvenöt forintnál többel, viszont volt rá ötlete, hogyan szerezhetne. Amíg a haverja eltűnt a klozetban, addig a narkós sietve körülnézett az anya szobájában. Átlapozott néhány könyvet, feltúrta a ruhás szekrényt – közben megszagolt néhány bugyit -, bekukkantott a bárba, ahol megnyakalt egy konyakos üveget, majd a konyha következett. Egy teafüves edényben meglapult néhány ezer forint, amiből Balu ötöt beújított. Mikor megneszelte, hogy Gergő barátja lehúzza a klotyót, sietve a csaphoz lépett és egy pohárba vizet engedett magának. Az alibi működött.

A páros elindult a városba, hogy felhajtson egy újabb adag drogot. Útközben Gergő panaszkodott a gyenge minőségű LSD-re, ezért inkább valami ütősebbet akart. A keményebb cuccokat keményebb arcok terjesztették, így egy kétes hírű helyre kellett menniük. Így kötöttek ki a Goldenben. A krimóban csak a csapos, Krisz és egy szakállas fickó ült az egyik asztalnál. Utóbbit nem ismerték, de erre a helyre a jótétlelkek maximum egy öngyújtóért ugrottak be.

- Isztok valamit, srácok? – nyomta el a cigijét Krisz.

- Két kólát. – bökte oda zavartan Balu. – Paradicsom?

- A sarkon van a zöldséges.

- Mármint… Paradicsom nem járt benn?

- Még nem. – felelte félvállról a csapos. Kivett két kólát a hűtőből és a pultra rakta őket. – Ötszáz.

Balu a haverja felé fordult könyörgő kiskutya szemekkel, hogy az fizesse ki az italt. Gergő persze rögtön a zsebébe túrt, hogy előkotorja az ellenértéket. Miután elvették az italaikat még álltak egy darabig Kriszre meredve, mire az felcsattant:

- Mi a fasz van? Csókra vártok? Üljetek le.

- Öhm… nem tudod a számát? – hebegte Balu.

A csapos félrelökte a két csenevész narkóst, majd visszaült szakállas cimborájával szembe.

- Tudnám, ha akarnám. – bökte oda foghegyről.

- Felhívnád… hogy… 

- Anyag kell? – szólalt meg a szakállas. A két fiatal közelebb lépett:

- Tudsz szerezni? – hajolt bele Ká aurájába Balu.

- Ti is tudtok. – a két gyerek érdeklődve pislogott. A szakállas az ablakon túlra mutatott – Bementek ide az Ali babába, és megkeresitek az édességosztályt. Sárga tasak és rá van írva, hogy Neszkuvik.

Krisz harsány nevetésbe tört ki, de a két gyerek nem értékelte a poént.

- Nem vicces. – jegyezte meg sértődötten Gergő gyermeki hangján.

- Ti vagytok a viccesek. Két töketlen kis pöcs, akik a menő narkóst játszanak anyuci pénzén! 

- Mi közöd van hozzá, hogy mit csinálunk, ZZ Top? – csapta vissza Balu, de a választ már a falra felkenve kapta meg.

- Na, idehallgass te kis féreg. Húzd el a beled és többé be ne tedd ide a lábad, vagy az arcoddal törlöm fel az utcát! Világos? 

A srác félénken igent hebegett, mire Ká visszaengedte a földre.

- És most tünés! – kelt fel a helyéről Krisz.

- Faszszopók... – dünnyögte az orra alatt Balu, mikor kilépett a kocsmából, ám a következő pillanatban egy talp erőteljes nyomást gyakorolt a narkósra, amitől az előrezuhant. A becsapódást arccal tompította és még mielőtt felfoghatta volna mi történt Ká a hátára fordította és az arcát kezdte csépelni. Gergő moccanni se mert, mivel Krisz is felbukkant a bejáratnál, aki közel kétszer akkor volt, mint ő maga. Mielőtt a srác elveszthette volna az eszméletét a csapos elhúzta a haverját, aki a biztonság kedvéért még egy utolsót belerúgott a földön fekvő oldalába.

A két fiatal narkóst néhány órával később a Rüdiger tó partján látták horgászok, sétálók és sportolók. Gergő és Balu az egyik padon és/vagy akörül feküdtek öntudatlan állapotban sötétedésig. Az este folyamán – takarékossági okokból – a környéken a térvilágítás szünetelt, így a tavon egyedül pecázó, 68 éves Kürti Pista bácsi nem láthatta, ahogy a két eszméletlen fiatalt valaki betuszkolja egy terepjáróba. Bár az öreg az általa elfogyasztott négy liter vadásztól a botját se nagyon látta és a külvilágból se sokat érzékelt.

7.

Egy héttel Gergő és Balu eltűnése után kapta kézhez Mikus Kornél, a város új nyomozója felettesétől az ügy aktáját, illetve a már korábban említett esetekét. A forrónyomok érdekében a Tóhoz sietett, ahol a két fiatalt utoljára látták. Az utóbbi pár nap változékony időjárása miatt és a városgazdaság szorgos alkalmazottainak köszönhetően semmilyen új nyomra nem lelt. Az öreg horgászt is újra meghallgatta, de érdemleges információval ő sem tudott szolgálni – és nem csak azért, mert ezúttal is be volt nyomva.

Ezután első útja az éjszakai élet közismert és népszerű helyszíneire vezetett. Kornél ebben a városban nőtt fel és a legtöbb szórakozóhelyet megjárta tanulmányi ideje és a szabadnapjai alatt. A diszkókban nem járt sikerrel, valamint a kocsmákban sem látták el túl sok információval. A két srácot mindenhol látták valamikor, de azt senki nem erősítette meg, hogy az, az eltűnésük napján lett volna.

Az egésznapi zsákutcák után elcsigázottan kocsikázott a városban. Próbált rájönni, mi maradhatott ki az ellenőrzései sorából. Az Igmándi úton haladt, mikor észrevette a sarki zöldségest, ahonnan Bea tűnt el korábban és a néhány méterrel távolabbi Goldent, ami egy szintén közismert éjszakai szórakozóhelynek számított. Azonnal befordult az utcában és az Alibaba mögötti parkolóban állította le a kocsiját. Magához vette az aktáit, kiszállt és a kocsma felé vette az irányt. A többnyire csak rockerek által látogatott intézményben mindössze két embert talált: Kriszt, a pultost és egy ismerősnek tűnő, szakállas fickót, Ká-t.

Az amatőr írók tipikus hibája: azonos kezdőbetűvel elnevezett szereplők, ráadásul egyazon helyszínen. Gratulálok!

- Mi járatban errefelé? – fogadta hidegen Ká az ifjú nyomozót.

- Egy megoldatlan ügyön dolgozom.

- Csak nem Te lettél itt az új Horáció? – cukkolta a régi ismerős.

- Olyasmi… Nemrég helyeztek át.

- Oh. Gratulálok! 

- Nem kell a cinizmus.

- Nem, tényleg! Ez most őszinte volt. Mint amikor belehúztunk a rózsabokorba.

Krisz harsányan felnevetett:

- Ez most komoly?

- Most melyik részben kételkedsz? – fordult Ká az asztal túloldalán ülő csaposhoz - Abban hogy ez a cingár narkós valóban rendőr, vagy abban, hogy anno végighúztuk a rózsaágyáson?

Ettől persze Krisz csak jobban nevetett.

- Na jó… - ült le Ká mellé a nyomozó. – Ismerős nektek ezek közül valaki? – tette le az aktáit az asztalra Kornél. A másik két férfi felütötte a papírokat és nézegetni kezdték a kérdés tárgyát. A szakállas megráncolta a homlokát. Cigarettáért nyúlt, meggyújtotta azt, megdörzsölte a homlokát, majd a csapos felé fordult:

- Te! Ez a fapicsa nem a sarki zöldségesben dolgozott?

Krisz átvette a képet és lehajtotta a sörét miközben nézte:

- De. Mi lett vele?

- Eltűnt. – felelte kurtán a nyomozó.

- És a többiek?

- Ők is.

- Hm. – felelte Ká.

- Kérsz valamit? – tápászkodott fel Krisz az asztaltól, elnyomva a cigijét.

- Egy sört, kösz.

- Nem tőled kérdeztem, hanem a kopótól.

- És miért akasztották a nyakadba ezt a szart? – hagyta figyelmen kívül a csapos mondandóját a szakállas, és régi ismerőse felé fordult.

- Gondolom, a parancsnok fel akarja mérni, mire vagyok képes.

- Ha nem tévedek nagyot, eddig szarra se mentél.

- Van néhány infóm...

- Lófaszt! Vagy ötször mentél el az Igmándi úton az elmúlt egy órában. Semmid sincs.

Az ifjú nyomozó csendben tűrte a beszólást.

- Az eszedbe jutott már, hogy mikor volt az utolsó eltűnés a városban?

- Persze. – kezdett kutakodni az akták közt, de Ká rácsapott a kezére.

- Nem úgy! Az első eset előtti eltűnés mikorra datálható?

- Fogalmam sincs.

- Le merném fogadni, hogy évekkel korábbra.

- Mire akarsz kilyukadni? 

- Valami elkerülte a figyelmedet. Illetve nem csak a tiédet, hanem a kollégáidét is.

- És pedig?

- Az eltűnések között pontosan hét hónap eltérés van. Nézd! – azzal Ká sorra rendezi az aktákat és a dátumokat mutogatja a mellette ülő férfinak. – És így már nem is embereket kell keresned.

- Ezt hogy érted?

- Hanem sírhantot. És egy tettest.

- Vagy tetteseket. – tette hozzá Krisz, aki ekkor mászott elő a pult mögül két korsó sörrel.

- De ezt mégis hogyan? – értetlenkedett Mikus hadnagy.

- Skandináv krimik.

- Tessék?

- Mit gondoltál, mi csak itt ülünk, sörözünk, böfögünk és fingunk miközben stíröljük a betévedő luvnyák seggét?

- Néha igen. – köpte be Krisz.

- De nem mindig. Mindketten rajongunk a skandináv írókért és könyvet cserélünk. Időnként elolvashatnál egy-egy regényt. Tanulhatnál belőlük.

- Kösz a tippet. – kászálódott fel Kornél a padról. Hogy zavarában-e, vagy szégyenében, azt döntse el az olvasó.

- Ha bármi kell, tudod hol találsz minket. – lökte a rendőr után Ká.

- Hol máshol, mint itt. – sercintette vissza az ajtóból a távozó Mikus.

- Szép csörte volt, Horáció!

Emelte fel diadalittasan korsóit a két barát a kocsmában, miközben az ifjú nyomozó szélsebesen kihajtott a parkolóból.

8.

„Világ életemben szerettem az őszt. Sőt! Inkább rajongva imádom. Igen. Ez a megfelelőbb kifejezés. A gyülekező felhőivel, gyakran borús égboltjával, a hulló falevelekkel és a lassan rothadó illatával, a hűvös levegőjével, amitől megborzong az ember, ha kilép a fűtött lakásából. Oh, és a sejtelmes, nyirkos, ködös reggelek... Mindenével. Talán azért, mert én is ebben az évszakban születtem. Egész pontosan novemberben. Anyámék azt mondták, hogy egy szélsőséges napon. Esett eső, hó, és jég, sütött a nap, fújt a szél. Minden megtörtént, ami abban a hónapban előfordulhat. Pedig akkoriban még rendes évszakokat éltek meg az emberek, nem úgy, mint most. A tél, az tél volt! Kőkemény! Méteres hó, hetekig tartó fagyokkal és a szünetben szánkózó, hóval csatázó gyerekekkel. Emlékszem, már a buszra várva csatakosra dobáltuk egymást. A tavasz, az tavasz volt az elolvadó hóval, az ébredő természettel, frissen termett hagymával és retekkel, sárgálló aranyesővel és virágzó gyümölcsfákkal, szerelemre lobbanó fiatalokkal. Nyaranta az emberek nem döglöttek meg a hőségtől, még az augusztusi aratáskor sem. Az ősz pedig… Az ősz esőkkel és mások számára szomorú képekkel érkezett, de én csak vidám színek kavalkádját láttam.

Más ezt nem látta?

Minden megváltozott. Az emberek és a természet is. Vagy csak az emberek természetéhez igazodott az időjárás. Esetleg fordítva. Az biztos, hogy ez az élősködő felelős a Föld hanyatlásához. A saját sírját ássa, csak még nem mindenki vette ezt észre. Bár, amennyire megvezetik a világot, nem csoda, hogy vakon végzik a dolgukat. Napról napra. Bio-robotok születnek évek óta és egyre nagyobb önértékelési hiánnyal, hogy aztán önmagukat irtsák ki mosolyogva.

Szánalmas idióták.

Ahogy a padon ülő fiatal nemzedék! A jövő zálogai! Vajon ki fogja valaki váltani ezt a zálogot? Szerintem senki. Ennyi selejtre kinek lenne szüksége? Lógnak naphosszat, vihognak összevissza, szívják a szüleik pénzén vett cigarettát, köpködnek a földre és beszólogatnak mindenkinek, mert ők a nagy menők. Nekem is állandóan beszólogatnak. Zsidóznak, ha valakinek több szőrt látnak az arcán, mint amennyit ők a pöcsük körül. A szakáll viselet nem jár együtt a metszett fasszal. Nyomorult barmok. Ideje volt, hogy az egyiket legalább móresre tanítsák. Ebből majd tanulnak. Bár ez a nyomorult már semmit nem fog tanulni.” – gondolta magában a sorozatgyilkos és behelyezte legújabb áldozatát a faaprítóba.

Svéd meló - 1. rész

 Ütközések

Május első szerdáján, a kora délelőtti nap sugarai komótosan melegítették a város levegőjét. A reggeli melósok kirajzása véget ért, így csak néhány autó haladt el a Mártírok útján. Majom a metálfényű levelibéka zöld Road Kingjén heverészett, lábát a benzintankon nyugtatva és telefonon csevegett, mint valami kamasz. Pedig alig néhány héttel korábban töltötte be a 63. születésnapját. Senki nem nézte volna ki belőle ezt a kort, hiszen az elmúlt húsz évben nem sokat változott. Néhány ősz szőrszál éktelenkedett ugyan az arcán, de ettől még koránt sem tűnt idősnek. A szemeiből is ugyanaz a fiatalos csibészség fénylett vissza, mint gyerekként. Egyedül a hangja vált kicsit ércesebbé, amit viszont a „legújabb” szokásának köszönhet: néhai elnöke tiszteletére rászokott a szivarozásra és a whiskey-re. Ezúttal nem egy grupienak udvarolt, hanem a Németországban élő lányával és két unokájával csevegett ily kedélyesen. Azt tárgyalta le éppen, hogy néhány óra múlva – ami inkább fél nap motorozást jelent - találkozhatnak, ha minden a tervek szerint alakul. Ehhez persze pontosan el kell indulniuk, de a rajthoz még sok útitárs hiányzott, a kitűzött időpont pedig rohamosan közeledett.
Mikor Majom befejezte a telefonhívást, mellénye zsebéből előhúzott egy szál szivart, leharapta a végét – amit balra fordulva egy adag nyállal kiköpött -, majd akkurátusan meggyújtotta a dohányt. Tőle jobbra két Prospect motorokat mosott. Az egyik a Klub elnökéjé, Csongoré volt, a másik annak testőréé, Dan-é. Tőle balra, amin a kiköpött dohánylé csurgott le, Szikla Fat Boy-a állt. Majom ránézett a gépre és gonosz mosoly ült ki az arcára:
- Hé! Prospect! – kiáltotta el magát Fort City alelnöke. – Leszarta ezt a motort egy… csuli! – bökött a szivarjával balra.
- Mindjárt áttörlöm! – felelte az egyik.
- Most, Prospect! Mielőtt rászárad!
- Igenis! – pattant fel a jelölt, felkapta a vödröt és átsietett Szikla motorjához.
Majom hátratolta fején a Klubos baseballsapkát, megpödörte a bajuszát, nagyot sóhajtott, majd pöfékelni kezdett. Látványosan szenvedett az unalomtól, ami a várakozás és a jelöltek ugráltatása okozott számára. Legszívesebben már úton lett volna, de meg kellett várnia még a Szemes felől érkező nomád és letenyei tagokat. A túra többi tagja a DH-ban kávézott, ám az öreg motoros nem kívánta a társaságukat. Egyre többször fordult meg a fejében, hogy leadja a colort és kiköltözik a lányához, hogy kényelmes nagypapa legyen. Azóta érlelődött benne ez az érzés, hogy az utolsó alapítók is elhagyták földi porhüvelyüket.
Jellegzetes dübörgés ütötte meg Majom fülét. Arccal nyugat felé fordult és várta, hogy az egyre erősödő hang testet öltsön. A két Prospect is felegyenesedett és akár két szurikáta a zaj forrása felé tekingettek.
- Mi van, pöcsök? Mondta valaki, hogy abbahagyhatjátok a melót? – a két srác zavartan az alelnökre nézett. – Mehet a 48! – emelte le lábát a tankról Majom.
Hatalmas fékcsikorgással állt meg előtte a nomádok elnöke.
- Csak nem lemaradtunk a reggeli testnevelésóráról?
- Pont jókor érkeztetek hozzá! – lépett oda hozzá Majom. Mikor szivaros baljával Svéd hátát lapogatta, a hamu a nomád elnök motorjára hullott. Megfordult, majd a serényen fekvőtámaszokat nyomó, addig Szikla motorját tisztogató jelölt fölé tornyosult:
- Hé! Csuli! Svéd gépe koszos lett!
- Máris, csak előbb lenyomom a negyvennyolcat!
- Jól beszélsz!
Az érkező társaság jót kuncogott a jeleneten.

- Mi újság az óhazában? – lépett be széles vigyorral az arcán Svéd a DH-ba. Egy éve nem járt az anyaklub törzshelyén, de még csak más chapternél sem, ezért a helyiségben tartózkodók közül néhányan szemrehányó pillantásokat vetettek felé. A nomádok elnökét persze ez nem hatotta meg. Az egyetlen, akitől elfogadta volna a leszúrást, szélesre tárt karokkal sietett elé; Csongor mindig is kedvelte.
- Svéd! Rég láttalak, testvér! – lapogatta meg a nomád vezért. – Te! Mi ez a tartály? – paskolta meg az egyre növő hasat.
- A nyugodt élet.
Pár percig eltartott, amíg mindenki üdvözölt mindenkit, majd az elnökök a pultnál foglaltak helyet, a többiek velük szemben az asztaloknál. Mind a tíz (hét hazai és három határon túli) chapter delegált valakit, legalább egy tagot a túrára.
- A lengyel testvéreink majd Drezdában csatlakoznak hozzánk és együtt megyünk át Lipcsébe, hogy ott éjszakázzunk. Majom lánya foglalt a csapatnak egy egész szállodát.
Erre néhányan elégedetten bólogatni kezdtek.
- Valójában nem Lipcse, hanem Taucha és nem szálloda, hanem panzió, de legalább a teljes karaván fedél alatt lesz a járgányokkal együtt. – javította ki Fort City alelnöke Csongort.
- Két nappal később indulunk tovább, hogy Majom tudjon egy kicsit a családjával lenni. A többiek addig körbe motorozhatják a környéket, vagy ejtőzhetnek a panzióban.
- A lényeg, hogy senki ne keveredjen balhéba! – tette hozzá Dan.
- Így van. Pénteken délelőtt kilenckor indulunk tovább a Magdeburg-Wolfsburg-Uelzen útvonalon Hamburgig. Ez egy négy-öt órás út, úgyhogy egy kisebb pihenőt beiktatunk valahol. Hamburgban nem megyünk be a városba, hanem valahol a peremvidéken megállunk egyet kajálni és nyújtózni. Viszont 19 óráig meg kell érkeznünk Travemünde kikötőjébe, hogy felszálljunk a Malmöbe tartó kompra.
- A svéd brigáddal hol találkozunk? – érdeklődött Nicu, a szatmári csapat elnöke.
- A kikötőben fognak várni minket. – felelte a nomádok elnöke.
- Malmöben éjszakázunk? – érdeklődött East-Gate titkára.
- Nem, a hajón.
- Hogyhogy?
- Tizenegy órás a hajóút. Direkt egy ilyen éjszakai járatot választottunk, hogy pihenten érkezzünk Svédországba.
Sophiane D-Town alelnöke, Kefe emelte kezét kérdésre, miután leolvasott és megjegyzett egy értéket a mellette ülő, láthatóan frissen felavatott testvére telefonjáról:
- Szárazföldön csak 320 kil, amit négy és fél óra alatt letekerhetnénk. Max öt. Úgy alhatnánk Malmöben egy kényelmes szállodában, nem pedig egy ringatózó hajón.
- Ezt a lehetőséget is számba vettük a tervezésnél, de jobbnak láttuk, ha inkább a kompon éjszakázunk. – felelte színlelt higgadtsággal Svéd.
- Ráadásul ez nem egy balatoni lélekvesztő. Gyakorlatilag olyan lesz, mintha egy szállodában töltenénk el az időt. – támogatta meg szavaival Csongor a nomád elnök mondandóját.
- Ha meg a tengeribetegségtől félnél, arra is van megoldás. – kacsintott cinkos mosollyal az arcán Nicu, közben megveregette a mellkasát, utalva a mellénye belső zsebébe rejtett tudatmódosító szerekre.
A pécsi tag előredőlt Nicuhoz és félhangosan odasúgta, hogy ilyen megoldás nála is lapul, ám a megjegyzése épp a legnagyobb csend alatt hangzott el, így mindenki hallhatta. Kefe rögtön oldalba bokszolta a srácot, aki előbb végigpásztázott a rá szegeződő tekinteteken, majd amilyen kicsire csak tudta összehúzta magát. Tudta, hogy emiatt még komoly beszélgetésre számíthat ő és az alelnöke is. Svéd tekintetében vészjósló jövőt olvashatott ki, hiszen a nomád vezér a legnagyobb élharcosnak számított a klubon belüli drogterjesztés és használat elleni harcban.
A kínos csendet Csongor törte meg:
- Testvérek! Szedelőzködjünk! Lassan tíz. Az első etap, ha minden jól alakul csak egy órás lesz. Pozsony mellett tartunk egy ebédszünetet, aztán következik Brno, majd Prága. Ott ismét tartunk egy órás szünetet, hogy a Drezdai megállás valóban csak a lengyelek csatlakozására menjen el. Ők már ott fognak várni minket.

A társaság feltápászkodott, és ki-ki a motorjához ment. Egyesek – mint például Csongor és Dan - elbúcsúztak a szeretteiktől, majd a csapat elindult az autópálya felé. Huszonnyolc motor és két furgon egyetlen hosszú kígyóként siklott végig a kijelölt útvonalon, hogy nyolc órával később Drezdában találkozzanak a katowicei Nomads és a krakkói chapter tagjaival.
A magyar gyökerekkel rendelkező Pawel Krzyszczak vezette az utóbbi csapatot. Tizenéves korában már tudta mit akar, így belépett a lengyel hadseregbe, ahol előbb tűzszerész, majd a különleges erők tagjává vált. Harminc évesen a rosszabbodó körülmények, valamint a gyér bérezés miatt leszerelt és egykori bajtársaival megalakította a királyi fővárosban a klubját. Az egyik rendezvényükön futott össze Lukasz Demarczyk csapatával. Az évek során fény derült némi rokoni szálra és szorosra fűződött a két motoros társaság barátsága. Mikor megfogalmazódott bennük az egyesülés elmélete, akkor lépett a képbe Lafaty Bandi, és a Deadbeats MC. A magyar pálinka és néhány átmulatott éjszaka közös jövőképpé változott, így lett a két dél-lengyelországi klub tagja az egyre növekvő családnak.
A túrázó csoport Drezda Stetzsch városrészében találkozott egy benzinkútnál. Üdvözlések, széles mosoly, lábnyújtás és üzemanyag utánpótlás után a társaság együtt indult tovább a porcelánváros, Meissen irányába. Összesen negyvennyolcan.

Taucha egy tipikus kisváros, szász stílusjegyekkel. A panzió méretei ellenére teljesen beillik ebbe a környezetbe. Majom lánya családjával itt várta a motorosokat. A távozása óta eltelt idő nem fogott rajta, talán csak a szeme sarkában megbúvó apró ráncok mutatták, hogy közelebb járt a negyvenhez, mint a húszhoz. A testét borító tetoválásokat egy hófehér blúzzal takarta el – a munkahelyén, ezúttal azonban csak egy szakadt farmert és szürke pólót viselt, valamint a régi D.O.L. mellényét, amik csak kis részben takarták a varrásait. Mikor a félszáz motoros leparkolt, ő rögtön apjához sietett, nyomában a kisebbik sarjával. Örömkönnyek közepette hosszan ölelték egymást.
- Köszöntelek benneteket Taucha-ban! – kezdte csilingelő hangján üdvözlőbeszédét Majom lánya, amit a széles publikum ámulattal némán figyelt. – A panziót teljes egészében nektek foglaltam le. Egy kis fogadást szerveztek a tiszteletetekre. A tulajdonos beszél németül és angolul, a felesége azonban ért magyarul is, úgyhogy óvatosan megjegyzésekkel!
- Magyarok mindenhol vannak a világban. – vágta közbe Ladislav.
- Apu, Te nálunk fogsz lakni. – fordult Majomhoz a leányzó.
- De ugye csak a fogadás után? – érdeklődött Fort City alelnöke.
- Testvérek! – vette át a szót Csongor. – Mindenki vegye a cuccát, keresse meg a szobáját, aztán a kertben találkozunk! – mikor a tömeg mozgolódni kezdett a testőréhez fordult: - A két jelöltünk feküdjön le, hajnal kettőtől ők fognak őrködni, addig a lengyeleké a meló. Nappal pedig a maradék két prospect strázsáljon.
- Intézem.
Egy órával később önfeledt szórakozás zaja és félhangos rockzene vette át a csendes kisváros estéje felett a hatalmat. Négy különböző nyelv kavalkádja tovább fokozta a látszólagos zűrzavart és még a panzió tulajdonosa és személyzete is együtt mulatott a motorosokkal.

Másnap Majom arra ébredt, hogy a kisebbik unokája a mellkasán dobol. Reggeli kávézás családi körben, egy kis hintáztatás a ház hátsó kertjében. Igazi családi idill.
- Jó srácnak tűnik ez a Klaus. – bökte oda a hintában ülő lányának Majom. Egy maduro típusú szivart húzott elő fehér mellénye belső zsebéből, lecsípte a végét, majd meggyújtotta.
- Igen, az, és jó apa is.
- Nem okoz neki gondot, hogy az első G-től van?
- Sajátjaként neveli, de…
- De?
- De nem G-től van. – Majom szájából kieset a szivar.
- Hogy érted ezt?
- Hát tudod… Mielőtt eljöttem, nem csak… vele… voltam…
- Hanem?
- Muszáj ezt most megbeszélni, apa?
- Mikor kellene?
- Lehet sosem... – legyintett a lány. - Úgysem számít. – temette arcát a tenyerébe.
- Miért ne számítana?
- Mert… azért, mert én sem vagyok benne biztos, hogy kié…
- Hogy mi van? – Majom egyre idegesebb lett, ami az ő korában azért már inkább veszélyesnek számított, ráadásul nem volt jelen senki, akin esetleg a dühét levezesse.
- Az a helyzet, hogy azon a héten nem csak G-vel voltam együtt.
- Igen, ezt már mondtad. Kivel még?
- Hát… például Csongor…
- Jó, hát nagyjából egyidősek vagytok és Csongor jóképű. Még belefér.
- Aztán Ladislav és egy másik északi tag, akikkel hármasban csináltuk…
- Tessék?
- És ott volt még Dan is…
- Hogy micsoda? Az a buflák kokszmajom?
- És utoljára még Ká is.
- Azt a… kurva… életbe! Lafaty Bandi csak azért maradt ki a felsorolásból, mert házas volt?
- Végül is igen… - sütötte le szemeit a lány. - Ezért jöttem el akkor.
- Mégis ki vagy te? Egy kurvát neveltem? – fordított hátat a lányának Majom.
- Ne nevezz kurvának, apu! – pattant mögé. – Különben is, hogy ítélkezhetsz fölöttem, amikor még anno Szolnokon egy éjszaka alatt három különböző nőt kúrtál meg a biliárdasztalon, mindenki szeme láttára!
- Jó de…
- Három különböző rasszú nőt, apa! – az utolsó szót alaposan megnyomta.
- Oké, de…
- Vagy azon a szemesi Nomads partin, amikor Svéd felesége felküldte a golyóidat a torkodig egy jól irányzott rúgással? Mindenre rámozdultál, aki alatt vaginát szimatoltál!
- Kicsit túl sokat ittam, na.
- De engem is megkörnyékeztél! – süvöltötte le az apja fejét Majom lánya.
Fort City alelnökének szemei csiga módjára nyúltak meg. Bizonyos részleteket ugyan meséltek neki arról az estéről, de a legtöbben csak annyit tudtak, hogy jól alakult a buli és mindenki jól érezte magát.
- Hoztam néhány rossz döntést… - kezdte a mentegetőzést Majom. – És ezek kihatottak az életedre… Igazad van… Nem tehetek szemrehányást a hibáidért. Én csesztem el…
- Nem haragszom, apa. Csak máskor ne basztass miatta.
- Anya! Mi az a basztass? – hallatszott egy gyermeki hang Majom lánya mögül.
Kínos magyarázkodás következett, majd igyekeztek valami játékkal elvonni a gyerkőc figyelmét. Mikor Klaus visszaért Majom megkérte a lányát, hogy vigye el a panzióhoz, hogy a többiekkel ebédeljen. Megbeszélték, hogy vacsorára beugranak Lipcsébe egy elegáns étterembe, majd elváltak útjaik.

A délutáni megbeszélésen egyeztették a lengyel testvérekkel az útvonalat és a programot, valamint Svéd felhívta a stockholmi vezért, hogy tájékoztassa őt a fejleményekről. Ola Strömquist biztosította a nomád elnököt, hogy várni fogják a delegációt és mindent leszerveztek, semmire nem lesz gondja a túrázó csapatnak.
- Csongor, beszélhetnénk pár szót? – vonta félre Majom a Deadbeats MC fejét a gyűlés után.
- Persze, mondjad.
Fort City alelnöke egy ideig fürkészőn bámult a fiatal férfi szemébe, de mivel nem talált jellegzetes hasonlóságot az unokája és közte, nyugodtabb hangon szólalt meg:
- Este bemennék Lipcsébe a lányommal és a férjével vacsorázni, ha nem gond.
- Ne viccelj, testvér! Sőt! Még kíséretet is adok melléd.
- Semmi szükség rá!
- De sajnos van. Támadt némi bonyodalom, amíg nem voltál velünk.
- És pedig?
- Látod valahol Kefe barátunkat?
Majom körbefordult, hogy szemügyre vegye a társaságot.
- Hova lett?
- Este páran begurultak Lipcsébe, miután elmentél a lányoddal. Találtak egy night clubot. Az elbeszélések alapján Kefe összefutott néhány barátjával a bárban. Időről-időre különvonult a mieinktől, de Nicunak feltűnt, hogy egyre furcsább a viselkedése.
- Cuccozott?
- Nagy a valószínűsége… Hajnali hat felé a srácok keresni kezdték ezt a barmot, de csak az állítólagos haverjait találták meg. Mint kiderült rövid idő alatt néhány ezer eurós tartozást halmozott fel, ami miatt alaposan helyben hagyták és kidobták az utcára. A rendőrök találtak rá, akik aztán bevitték a kórházba, hogy összevarrják azt az idiótát.
- Mit lépünk? Leverjük azokat a barmokat? – bőszült fel Majom a hallottak alapján.
- Dan már szervezett egy csapatot, úgyhogy te nyugodtan mehetsz a lányoddal vacsorázni, viszont egy prospect veled megy. Biztos, ami biztos.
A biztosítás végül Ladislavból és egy jelöltből állt, akik mindaddig az étterem előtt várakoztak, amíg Majom a családjával odabent nyugodtan élte a családi életét. Kellemesen és zavartalanul telt az idő, miközben Dan háromfős csapata felkereste azt a night clubot, ahol Kefe kirúgott a hámból. Azonban Nicu nem ismerte fel azokat az arcokat, akikkel előző este a pécsi alelnök parolázott, ezért barangoltak még egy ideig a környéken, majd elgurultak az étteremhez, hogy leváltsák Ladislav-ékat. Alig parkoltak le, mikor Majom kilépett a bejáraton, hogy elszívjon egy szál szivart.
- Megvannak? – érdeklődött Fort City alelnöke.
- Áh… - legyintett Dan.
- Akkor mi lesz?
Ekkor fékezett le az úton két fekete BMW, elállva a motorok útját. Hegyomlás méretű kopaszok pattantak ki belőlük, és azonnal nekiestek a Deadbeats mellényt viselőknek. Pusztaöklű harc bontakozott ki a két tábor között. Dan sikerrel vitte földre az első ellenfelét, Nicu pedig a késével kaszabolta össze a ráugró kopaszt, azonban Ladislav, Majom és a jelölt földre került. Vér fröccsent a kirakatra, motorokra, Dan ellenfelének feje pedig bezúzta az első BMW anyósülés melletti ablakát. Öt motor fordult be a közeli sarkon Svéd vezetésével, majd nagy csikorgással fékeztek le a balhé közelében. A nomádok vezetője rögvest belevetette magát a harcba, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat és nem sokkal maradt le tőle a kísérete, köztük az egykori lengyel katona, Pawel. A késő esti bunyónak a rendőrautók szirénái vetettek véget. A kopaszok sietve járműveikbe pattantak és elhajtottak, magára hagyva a vérző motorosokat. A szirénák hangján átszűrődött egy keserves női sírás. Mindenki a hang irányába fordult. Ekkor vették észre, hogy Majom lánya, apja véres fejét az ölében tartva, üvöltve bőg. Fort City alelnökében ekkor már alig maradt élet, ám még így is több, mint az őt védeni hivatott jelöltben. Az egyik kopasz az ő fejét vasalt bakancsával pépesre rugdosta. Reggel, indulás előtt, mikor még a Csuli becenevet megkapta, senki nem gondolta volna, hogy az lesz élete utolsó ajándéka.

Hajnali hat körül a panzió étkezőjében gyűlt össze a kiránduló csapat, aminek egy része az éjszakai bunyó utáni időt a rendőrségen töltötte, a másik Majom mellett a kórházban, a halott jelölt pedig a hullaházban.
- Mit tegyünk, főnök? – szögezte a kérdést Csongornak Svéd.
A nemzetközi elnök a fél kezével a szakállát vakarta, szemei a szoba ablakain át a szabadba révedtek – aggódott Majom életéért. Csend telepedett a társaságra is, mégis szinte tapintani lehetett a feszültséget. Dan jobb kezével a bekötözött oldalát markolta, bal gipszelt kezét pedig az asztalon nyugtatta, ezért óvatosan bokán rúgta az elnökét. Csongor visszatért és zavartan felelt:
- Nem tudom, mit kellene tennünk. Ez nem a mi terepünk. Könnyen belefuthatunk még egy buktába, ami akár…
Svéd közbevágott:
- Apád már úton lenne, hogy visszavágjon ezeknek a… - rúgta őt is bokán Dan. Az éjszakai bugi még a lábában rejtőzött.
- Nem ismerünk itt senkit, akik nyomra vezethetnének, hogy biztonsággal bosszút állhassunk a veszteségeinkért. – jegyezte meg Csongor.
- De Kefe igen. – javította ki East-Gate titkára.
- Ő már nem fog infóval szolgálni. – szólalt meg a terem végéből Ladislav. Kísérő tekintetek figyelmében ballagott végig az asztal mellett, és egy colort tett Csongor elé. – Most találtam rá. Túladagolta magát.
- Bassza meg. – sutyorogták többen is egyszerre.
- Nekem van itt néhány régi ismerősöm. – bökte be Svéd, aki eddig Dan jelzése óta csendben morfondírozott, hogyan segíthetne a Klubján.
- Kicsodák?
- Egykori kempósok. Néhány bajnokságon találkoztam velük. Összehaverkodtunk. Mesélték, hogy elég széles körben vannak kapcsolataik. Talán van itt valahol egy dojo, ahol segíthetnek megtalálni.
- Hány éve volt ez, tesó? Húsz-harminc? – kötekedett Nicu.
- Nagyjából. Miért?
- Azóta kiléphettek ezekből a körökből. Mifelénk ennyi idő alatt cserélődik le egy bűnözői csoport teljes gárdája.
- Egy próbát megér. – erősített rá Dan.
- Legyen így! – egyezett bele Csongor. Odafordult Svédhez: – Válassz négy embert. Viszont color nélkül menjetek. Nem lenne jó, ha még valaki elhullana.
- Úgy lesz! – kelt fel az asztaltól a nomádok elnöke.

Svéd csapatába a szatmári vezető, Nicu, a lengyel robbantási szakértő, Pawel, Fort City végrehajtója, Szikla, valamint a szolnoki testőr, Blade csatlakozott. Kipróbált, harcedzett társaság indult vadászatra. Hamar megtalálták azt a dojo-t, ahol a nomád elnök egykori ismerősei edzettek és tanítottak. Éppen egy hét fős kezdő csoportot tanítottak az alaplépésekre. Mikor az ötfős motoros brigád a terembe lépett egy ötvenes éveiben járó mester sietett eléjük. Az alábbi beszélgetés angolul zajlott:
- Öreg barátom! Mi járatban errefelé? Csak nem edzeni hoztad a barátaidat? – fogadta tárt karokkal Svédet.
- Nem, sajnos most nem. Akadt némi problémánk bizonyos helyi erőkkel és nekik szeretnénk békejobbot ajánlani.
- Kikről lenne szó?
- Nem ismersz véletlenül olyan nagydarab, kopasz izomagyú gorillákat, akik kábítószer terjesztésével foglalkoznak és egy lakás árába kerülő sötét BMW-vel járnak?
- Tudom, kikre gondolsz, de azok nem éppen arról híresek, hogy bárkivel békét kötnének, akik rálépnek a sarkukra.
- Igyekszünk mindent megtenni, hogy elsimítsuk az ügyünket.
A mester nagyot sóhajtott.
- Egy eldugott, használaton kívüli gyárépületben tanyáznak a Rippachtalstasse-n, Kleinzschochertől délre, Windorftól északra. A nagy kéményről megismeritek.
- Köszönöm. – nyújtott kezet Svéd.
- Ugye nem lesz utóhangja?
- Nem kell aggódnod.
Az öt motoros a dojoból kilépve szétvált, és egy órával később egy megbeszélt helyen találkoztak újra. Mindenki átadott egy zacskót Pawelnek, aki beléjük pillantva helyeslőn bólogatott, majd elrejtette azokat a Street Glide-ja oldaldobozaiba. A társaság ezután ismét együtt indult meg a mester által megadott helyszínre, amit könnyen megtaláltak.
Az épület egy gondozatlan telken állt, fák és bokrok takarásában. A csarnok felső ablakai közül néhány betörve engedtek be fényt az épületbe. Kívülről elhagyatottnak tűnt, ám a kapura helyezett lánc és lakat teljesen új volt, valamint az odavezető földút is arról tanúskodott, hogy az utóbbi időben gyakrabban járnak oda.
- Nicu! A lakatokkal még mindig jó a viszonyod? – mutatott Svéd az előttük álló akadályra.
A szatmári elnök kabátja belső zsebébe nyúlt és egy barna brifkót vett onnan elő:
- Vannak dolgok, amik nem változnak. – mosolygott cinkosan a barátaira és a kapuhoz térdelt, hogy aztán ott kis szerszámaival babráljon. Alig néhány másodperc alatt a lakat kinyílt. Nicu lefejtette a láncot, a jobb karjára tekerte, belökte a kaput, majd visszaszállt a motorjára és a csapat behajtott a telekre. Az épület nyugati oldalán megtalálták az éjszaka megismert két BMW-t, aminek gazdái a motorok dübörgésére előbújtak.
- Mit kerestek ti itt? – kérdezte borzalmas némettel az egyik kopasz, aki vélhetőleg a bűnözőbrigád vezetője lehetett.
A motorosok leszálltak a gépeikről és a két társaság közt óvatos léptekkel lecsökkentették a távolságot. Svéd megadón széttárta a karjait:
- Csak beszélni jöttünk. – felelte magyarul.
- Áh, Mađari! – fordult a társaihoz a középen álló szerb maffiavezér. A másik hat gúnyosan felnevetett. – Mit akartok? – nézett szigorúan a nomádok elnökére.
- Az este történt egy nyugtalanító eset.
- Miféle eset?
- Az egyik testvérünk némi adósságot hajtott fel nálatok. Kicsivel később rommá vertétek az egyik testvérünket, egy másikat pedig megöltetek. Azt jöttünk elrendezni.
A szerb hirtelen előrelépett, fegyvert rántott, és fújtatva Svéd homlokára célzott vele. A motoros azonban higgadt maradt, és kisvártatva gonosz mosolyra húzódott a szája:
- Ezt most nagyon elbasztad.
A nomádok elnöke bal kézzel alulról megtámasztotta a szerb jobb csuklóját és felfelé tolta, közben ráfogott a Glock szánjára, hogy kifordítsa a fegyvert az ellenfél kezéből. Mivel a maffiózó mutatóujja a billentyűkosárban ült, Svéd a mozdulatsorban eltörte azt és elvette a stukkert. Amíg a korábban nagymenő fickó malacként visítva térdre rogyott a fájdalomtól, még egy arcon rúgást is bekapott, amitől homokzsákként dőlt el. A jelenet mindössze alig pár tized másodperc alatt zajlott le, amit a szerbek fel sem fogtak, ám Svéd még az érkezésük előtt figyelmeztette a társait, hogy ez megtörténhet, ezért a négy csavargó ezalatt pisztolyt húzott elő és lelőtték a velük szemben álló, leblokkolt dílereket.
Egy órával később tért magához a szerb vezér. Sajgott a feje és homályos volt a látása, de azt felfogta, hogy a főhadiszállásuk addig csak örömlövészetre használt csarnokában ül egy székhez kötözve. Mellette két BMW parkolt, benne mind a hat néhai bajtársa. Nicu kifordult humorát tükrözte, hogy mindegyiket fejjel a főnökük felé fordulva ültették a kocsikba, a szájukat pedig úgy peckelték ki, mintha mosolyognának. A főnök végignézett magán: egy szál alsógatyában rögzítették a rozoga székhez. A távolban felfedezte az öt motorost, akik elintézték a bandáját. Háttal álltak és beszélgettek. Szólni próbált nekik, de feje köré tekert kendő csak nyöszörgést engedélyezett számára:
- Hmpf! Hmmmmmpf! – próbálkozott a szerb.
- Magához tért. – intett felé Szikla.
Svéd, nyomában a társaival fölé tornyosult:
- Látod barátom. Kár volt fegyvert fognod rám. Bizonyára sejted mi vár rád, ám még van egy esélyed, hogy megvásárold a nyüves életed.
A szerb tágra nyílt szemekkel meredt Svédre. Nicu a betörőkészletéhez tartozó szikével hosszában felvágta a fickó combját, amitől az ordítani kezdett. A kendőnek köszönhetően azonban nem csapott nagy zajt.
- Nem teszem fel még egyszer az ajánlatot. Kell, vagy nem?
A szerb könnyes szemmel igent bólintott.
- Mennyit ér az életed? – fejtette le Szikla a kendőt az áldozat szájáról.
- Bár irodájában széf. Százezer euró különböző értékben. Tiéd!
- Az a baj, hogy az ott van, mi pedig itt. Mi a biztosíték rá, hogy nem zúznak le minket, ha odamegyünk érte?
- Telefon. Q bár. Hívd.
Nicu elővette a szerb kabátjából a telefonját, kikereste a számot, majd tárcsázott. A vonal túlsó végén egy hang németül beszélt. A szatmári elnök – a többiek meglepetésére - tisztán felelt, majd odatartotta a készüléket a megkötözöttnek. Amaz utasításokat adott a beosztottnak, hogy öt motoros megy majd a bárba, engedje be őket az irodába és hagyja őket elmenni. Nicu elvette az eszközt, csevegett még valamit, majd letette.
- Mi a széf kódja? – kérdezte a szatmári.
- 53 72 96 48.
- No, barátom. Mi most elhúzunk a pénzért, és ha nem hazudtál, akkor visszajövünk és szabadon távozhatsz. – mosolygott rá Svéd.
A maffiózó helyeselt, mire Szikla visszapeckelte a száját, és megpaskolta az arcát – ami inkább két atyai pofonnak is beillett. Az ötfős társaság kisétált az épületből, felült a motorokra, és elhajtottak. Ám még mielőtt túl messzire gurultak volna Pawel egy távirányító segítségével felrobbantotta a csarnokban álló két BMW-t. A szerb főnök semmit nem érzett, mert gyorsabban távozott az örök vadászmezőkre, mint ahogy Svéd a földre vitte.
A bárban megtalálták a széfet benne a pénzzel és meghagyták, hogy a nagygóré hamarosan visszatér. Ezután motorosaink ismét ellátogattak a dojoba, ahol a mesternek átadtak egy köteg pénzt, majd visszahajtottak Taucha-ba. Majom lánya is kapott egy nagyobb összeget, beültették a családjával együtt egy autóba és elküldték őket a Ruhr-vidékre, hogy ott kezdjenek új életet. Az apjára további két hétig három katowicei nomád vigyázott, akik aztán átkísérték őt a lányához, hogy ott visszavonultan éljen.

A túrát terv szerint tovább folytatta a Deadbeats MC. Sikeresen átkeltek Malmöbe, ahol találkoztak a teljes stockholmi csapattal és annak vezetőjével Ola Strömquist-tel.

A hegyesi fűtőház jelene

 Mint ahogy azt a 180. szolgálati anekdotában ígértem, íme néhány kép az egykor szebb napokat is látott hegyeshalmi fűtőházról. Az ember nem is gondolná, hogy egykoron ezen a telephelyen (is) több százan dolgoztak mozdonyvezetők, szerelők, fűtők, segédmunkások, és megannyi pozícióban. Ma már üresen állnak az épületek, használaton kívül vannak eszközök. Ezen az elhagyott helyen tettem egy kisebb sétát a fényképezőgépemmel.

FORDÍTÓ ELŐTT ÁLLJ!

A fordító. 

Évek óta bekampózva ugyanabba az állásába. A kezelőbódén nincsenek már ablakok, a festés megkopott, az alkatrészeket elvitték, hogy más, még üzemben lévő korongoknál használhassák fel.

Ki gondolná, hogy ez a szerkezet még üzemelhet?

A bódéban mindössze a kezelőszervek maradtak meg.

A korongon túl visszapillantottam.

Anno domini 1947

Diósgyőrben se készül már sín - se más.

A hatállásos épület bezárva.

Néhány évvel a felújítása után a kapukat túl sokszor már nem húzták fel, pedig - ha jól tudom - a 136-os Bobó felújítása is itt történt a kétezres évek elején.

Nincsenek szavak.

VIGYÁZZ!
A KORONGMEDENCE
1,1 MÉTER MÉLY

A gaz meg minimum olyan magas.

(A képek Canon EOS 7D-vel, és egy Sigma 10-20mm objektívvel készültek!)

Szolgálati anekdoták - 180. rész

 Először is egy perces néma hurrá, hogy eddig eljutottam. Az elmúlt két évben nem sok anekdota került ide, ellenben annál több a Mozdonyvezetők Lapjába, ami elsősorban a MOSZ elnökének köszönhető, másrészt minden kollégának, aki nem kezdte el az írásaim miatt panaszlevelek ezreivel bombázni a szerkesztőséget (amit szintén elnök úr kezel), sőt ellenkezőleg, nem egy alkalommal tetszést is nyilvánítottak. Néhány gratulációt személyesen gyűjtöttem be, ami kifejezetten jól esett. Persze féltő aggodalomból sem volt hiány, de ha probléma volna, akkor nagyjából a harmadik cikk után törölve lenne a rovatom. Valamint nem maradt el a feljebbvalói "érdeklődés" sem, aminek szintén már jó néhány hónapja és mindössze egyetlen következménye lett: ami hiányosságot felróttam, abban pozitív változás következett be.

Ezek szerint jó az irány.

A mostani írásom a régi hangban szól. D mollban. Felhívott ugyanis a "Kisvezénylő", hogy bevállalnék-e egy könnyed éjszakást pihenőnapi térítéssel. Rutinos munkavállalóként visszakérdeztem, hogy miről lenne szó? Ha nem muszáj, az ember fia nem szopatja le magát szárazon, a munkahelyén meg pláne nem. A válasz egy futópróbát takart a Keletitől Hegyeshalomig. Mozdonyvezetőként kaptam az alkalmon és rábólintottam a bizniszre - és nem a plusz pénz miatt! Az eredeti tervből végül csak a továbbítás maradt meg.

21:20-kor feljelentkeztem Győrben szolgálatra. Wellness Laci mindjárt le is "baltázott", hogy miért nem jelentkeztem be Komáromból, akkor hamarabb átérhettem volna Fradiba és akkor nem kéne szervezni az átjutásomat. (Mint kiderült a gépem még FC fűtőházban legelt). Főmozdonyosunk hamarjában szervezte a Céges autót, ami Kelenföldről átvitt Fradiba. A sofőr egy főállásban szekusként dolgozó fiatal srác volt, aki mellékállásban gépkocsivezetést vállalt. Kurva jól kereshet a főállásával, mi?

Mikor hajtottunk fel a Rákóczi hídra (leánykori nevén Lágymányosi) ismét megcsörrent a telefonom. A főmozdonyirányító érdeklődött, hogy megtaláltam-e a kocsit. Tájékoztattam az aktuális pozíciómról, majd közölte, hogy akkor a Gigant és a nyolcas Teknő ott van az istállóban, össze van rakva, csak menni kell. Na, a Taurusról Laci bácsi csak érintőlegesen tájékoztatott, hogy lehet hogy lesz egy ilyen holt teher is mögöttem. Sebaj.

Éjfél körül értünk az egykor nívós intézménynek számító fűtőházhoz. Megköszöntem a fuvart, belibbentem a felvigyázóhoz, jeleztem, hogy megérkeztem azokért a lovakért. Nyugtázta, mondta, hogy hátul megtalálom.

"Tudom én, kiskomám, csak konspirálok." - motyogta anno Bánhidi László, a ki nem tüntetett színművész A Pogány Madonna című filmben Matuska szerepében, és gondoltam erre ekkor én is. Elbaktattam hát a felállítási helyre, keresztül a műhelyen. Talán öt éve nem jártam ott. Azóta lekenték a padlót egy könnyen tisztítható, szürke színű takonnyal. És nagyjából ennyi változás történt ott.

A 156-os Gigant főmegszakítója épp akkor ment ki, amikor a csarnok déli végéhez értem. Mindjárt arra a nyomorult ETCS-re gondoltam, hogy az szarakodik. Aztán az futott át az agyamon, hogy mikor jártam utoljára Giganton? Nagyjából akkor, mint Szilin, vagy a Fradi fűtőházban. Öt éve? Majd jött a felismerés, hogy amióta van típusom Taurusra, nem húztam még hidegen. És azt mégis hogy a faszomba kell? A kezdeti kétségbeesés hamar elillant, amikor felgyúlt a fejemben a lámpa, hogy van szolgálatban egy rutinosabb kollégám is, akitől minden anomáliára választ kaphatok. Fel is hívtam hamar a Galambászt, és így az ő tippjei alapján jártam el.

"Ha nem tudsz valamit, inkább kérdezz, minthogy a saját hülyeséged, tudatlanságod miatt elhasalj!"

Átvizsgáltam a két jószágot, a bakter tanácsára legurultam őrhelyig (ez a telephely déli csücskén van), elsétáltam a forgalmi irodáig, ahol mindössze egyetlen munkavállaló látta el a szolgálatát - egykoron itt is hemzsegtek a dolgozók feladatukat végezve, vagy egy szusszanásnyi pihenőt engedve meg maguknak. Lepapíroztunk, visszasétáltam, jelentkeztem a bakternál, hogy indulnék akkor, átballagtam a csordával egy angolon, megdobta, majd végiggurultam a fűtőház mellett a 202-ig (ez a telephely keleti kijárata). Amikor utoljára itt hoztam be gépet még teljesített itt szolgálatot bakter... 

Bakker...

Taurus kiüzemel, fékpróba, VTK készítése, rádión jelent... mondom jelent... "Faszért nem üzemel ez a fos?" Nyomom. Semmi. Telefon elő, szám kikeres, hív. Foglalt. Faszom! Rádióhoz vissza, újra nyom. Hopp! Üzemel! Kézibeszélő felvesz, jelentkezik. "Mi a lónak a fasza? Miért nem válaszol? Biztos rossz csatornán vagyok." Váltás vonalira. Nem használható. Még szerencse, hogy milliókat költöttek arra, hogy minden Giganton lecseréljék a készülékeket GSM-R kompatibilisre, de a tehénszaros 160MHz-re alkalmatlan! Taps, taps, taps! Ismét elő a telefon, rendelkező hívása. Értekezés után indulás. Átbotorkáltam a Keletibe, második bejáraton bejelentkeztem. Itt a szolgálat közölte, hogy tíz perc múlva visznek vonatra. Mondok, akkor addig visszaeresztem a Tau csápját, nehogy több legyen a várakozás és kiüzemelje magát a jószág.

Jó meglátásnak bizonyult...

Hajnali fél kettő körül a tizenharmadik vágányra bejártam, legomboltam magamról a Teknőt, becsuktam a Gringót, majd a 28. vágányon át, a 303 mögött megcserélve, rátettem a huszonvalamennyire... Valami Railjetpótlóra. Kilöktem az agyát, majd visszasétáltam gróf Széchenyi Istvánhoz.

Indulási időre meglett a fékpróba, a papírok, az EVTK, de még a kísérő szekus is bejelentkezett nálam, hogy megérkezett és ő fogja kísérni a szerelvényt. Mondok neki, hogy Hegyesig zárkózzon be, ha valami gáz van, sikítok! A hivatalos indulási időt 03:55-re írták ki, mi nagyjából négy óra után mozdultunk meg. Nem kapkodtam, mert nem láttam értelmét, tudva, hogy a sógorék 9 előtt úgysem viszik ki. (Később kiderült fél tizenegyig se vitték el). 

Csapatok fel Budaörsről 'Torbágynak a helytelenen, majd Törökbálint után csörög a telefon: menetirány. Azt mondja nekem, mi a gond, miért nem megyek a 120-as vonattal? (Törökbálint megállóhelyen a helytelen vágányon épp munkálatokat végeznek. A peron mellett 40 Km/h-s sebességkorlátozás van bevezetve - igaz nappal, de nekem megmaradt, így meg is tartottam, majd abból gyorsítottam ki és értem el a százat, mikor csörgött). Mondok neki, hogy ez ennyit tud. Ki van koppintva a kerék, már izzadnak a diódák. Erre ő, hogy ezt mondhattam volna korábban is. Mondok neki, hát Fradi és Keleti között csak egy Teknő volt utánam kötve, viszonylag sík pályán és max nyolcvannal haladtam, ami aladt nem tapasztalhattam ki mit tud, most meg 336 tonna hegymenetben. Ahogy bír, úgy megyünk. Erre ő: hát jó. Majd érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Mondhatni egy zölddel haladtam Komáromig... A faszt! Füzitőig! Ott kellett először jobban lassítanom, majd Komárom Rendezőben egy nagyot. Őszintén szólva, mikor elhaladtam a bejárati egy sárga mellett arra számítottam, hogy majd felcsípi a vöröset, mint az elmúlt másfél-két évben minden alkalommal, de ezúttal nem. Ezek szerint hirtelen erre is lett pénz...

Még jó, hogy ezt is szóvá tettem itt-ott...

Ezután sima utunk volt Hegyeshalomig, száguldottunk is kilóhússzal. Hat óra körül a végállomáson bejártam a TEM 1-re, lőttem még egy képet (felejthető), majd eldöntöttem a szék támláját, lerúgtam a cipőmet, majd behunyt szemmel felelevenítettem az F2 Függelékei című utasítást pont és vessző pontossággal. Nagyjából háromnegyed kilenc körül jutottam a végére. Kicsivel később értekeztem a rendelkezővel az ő meghívására és az ígérete alapján háromnegyed tíz körül lejártam a szerelvényről, mert az osztrák küldte a saját gépét. 

A Gringómat ezután a "Fűtőházban" támasztottam le. Kaptam az alkalmon, valamint a menetrend adta lehetőségen, és az önköltséges vonatom indulása előtt még bejártam a valódi, egykor szebb napokat látott telephelyet. (Erről készült képeimet hamarosan egy külön bejegyzésben közzéteszem!) Szomorú látvány...

Ez lett a kedvencem.

A szolgálatomnak 11:13-kor lett a vége.

Szolgálati anekdoták - 179. rész

 Augusztustalan hónap 17-én ismét egy "brutális" vihar söpört végig az ország egyes részein. A nagy erősségű szél fákat csavart ki és mi is épphogy megúsztuk, hogy ne elénk dőljön a derék vastagságú akácos Csém határában, valamint a környéken 70mm körüli esőt mértek, ami ha 24 óra alatt hullik le nem számítana horror mennyiségnek, ám ezúttal mindössze pár órán belül érkezett. Nem meglepő módon a települések csatornahálózatai nem tudták a hirtelen érkezett csapadékot elvezetni. Komáromban például több helyen is tengelyig ért a víz az utakon. A nagy mennyiségű csapadék ezúttal Neszmély állomást is sikeresen hazavágta: a hegyoldalról törmelékkel együtt homokos földet mosott a Duna felé, ám az elvezető árkok évek óta tisztítatlanok, így a vasút alatt átvezető átereszek ezúttal sem tudták a hirtelen rázúduló terhet kellő hatékonysággal elvezetni. A végeredmény magáért beszél:

 

 Ki a felelős ezért? A vasút mindaddig, amíg az ő területéről van szó. A település minden más szakaszokon. Mivel komoly kárról van szó, a vasút joggal követelhetné a helyreállítás költségeit! Ám ahogy az lenni szokott és mivel a helyi önkormányzat is kormány-kompatibilis minden bizonnyal el lesz sikálva az ügy, az állami társaság pedig saját költségen fogja valamennyire rendbe hozni a vágányokat. Ahogy az évekkel korában ezúttal is évekig járunk majd 5 km/h-val, majd tízzel. Vagyis, ha az új, körvonalazódni látszó koncepciót nézzük, ami a közúti lobbinak kedvez, akkor nem biztos, hogy sokáig fog már járni a Szanatórium vasúton személyvonat.

 

Ez egy alsóbb szakasz, fél úton Süttő felé. A fővárosban milliókat költenek el a villamos sínek mentén gyepesítésre, nálunk ez automatikus. A gyomirtó menetek a mellékvonalakra nem jutottak el idén – különböző okokra hivatkozva. Az űrszelvények megtisztítására sem humán, sem anyagi erőforrásokat nem tudnak biztosítani, szintén a fenti kibúvók miatt.

Vegyél könyvet!

Immáron két hónapja, hogy megjelent a Noir York City könyvsorozat Deadbeats-trilógiájának harmadik, befejező kötete, a Downfall! Megrendelhető a szerzőktől!

A teljes trilógia már csak néhány példányban érhető el, ezért érdemes sietni a megrendelésével!

Snitch one - 6. rész

Patkányok és egyéb állatfajták.

Jelöltségem utolsó záró akkordja volt a Hartwolfs-ügy. Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy azután lettem tag a Csirkefogóknál, miután felszámoltuk a város nyugati részét uraló konkurenciát. 

Mint minden nagyobb városban, Hartford-ban is több bűnöző szervezet uralja az éjszakai életet. Szabott határokon belül ki-ki a saját területén él meg abból, amije van. A Connecticut folyótól keletre lévő oldalt Boston-ból ideszakadt néger hordák tartották uralmuk alatt, a 84-es autópályától északra fekvő területeket az olasz maffiózók. A sztrádától délre eső részen két brigád osztozott: a Zion street és a Fairfield avenue volt a határ. Ezektől az utcáktól keletre volt a Scamps területe, nyugatra pedig a Hartwolfs-é. Voltak persze más, kisebb gengek is, de ők lejattoltak a nagyobbaknak, plusz jelentettek, ha valaki bepróbálkozott egy foglalással, vagy behúzással. Egy fura szimbiózis alakult ki, ami mindenkinek megfelelt. Voltak ugyan kisebb szóváltások, meg erőfitogtatás, de ezeket senki nem vette igazán komolyan, ráadásul senki nem sérült meg.

Egészen 2006 júniusáig. Ekkor ölték meg ugyanis a Hartwolfs vezetőjét, bizonyos Kent Wylde-ot. Kent nyugdíjas korú öregembernek számított. Nem akart már területharcokat vívni, vagy másokat megsápolni, ám a fiatalabb generáció tagjai annál inkább. Többek között a fia, Preston és a sleppje, akik között olyan zsiványok voltak, mint az ikrek Dan és Don Boyd, a nők bálványának számító Lorenzo, az egykori zsaru, Reno, vagy az alacsony mészáros Slob, és a kölyök képű Chucky. A változás támogatója volt még Filthy Keith és Kirk, de ők még az öreg vezér védőszárnyai alatt cseperedtek igazi bűnözővé, így nekik teljesen mindegy volt, hogy mi az irány. 

Maga a Hartwolfs egy szedett-vedett brigád volt nemzetiségre vagy vallási hovatartozásra nézve, akárcsak a Scamps, csak a Farkasok alapvetően nem motoron jártak. Az öreg Kent bárkit befogadott, akinek nem hatottak ismeretlenül azok a szavak, hogy tisztelet és hűség. A kortársai, akikkel együtt megalapította ezt a szervezetet az évtizedek alatt vagy elhullottak a területért vívott utcai harcok során, vagy Kent maga állította félre őket. Aztán elérkezett az öreg halálának ideje is. Hogy valójában mi történt, az sosem derült ki. Egyes információk szerint az olaszokkal balhézott össze és ők lőtték le, miután a fiát próbálta menteni egy lenyúlás után. Mások azt állítják, hogy a saját fia ölette meg. A végeredmény szempontjából mindegy, hiszen Preston vette át a Hartwolfs irányítását. Az ifjú titán rögtön terjeszkedni szeretett volna, amit persze az olaszok és mi, az Unholy Scamps Society sem hagyhattunk annyiban. Eleinte csak pár üzletet akart megsápolni, ahonnan mások szedték a védelmi pénzt. Egy alkalommal a Farkasok összefutottak az olaszokkal beszedés közben. Előbb összeszólalkoztak, aztán jött a lökdösődés, majd a pusztakezes ökölharc. Végül Dan Boyd kést rántott és elvágta az egyik olasz torkát. Az eset után pár nappal Walter-t és engem támadtak be, mikor a pénzt szedtük be. 

Nagyjából három héttel Kent Wylde halála után egy olasz küldöttség jelent meg a klubháznál. Épp a tagok motorjait tisztítottam Cutner társaságában, aki alig egy hónapja volt Prospect a klubnál. Az a hodály Chevrolet Suburban alig egy lépésre fékezett le tőlem. A kis mexikói jelölt egyből felpattant Ddannedd Berry motorja mögött és idegesen feszengett. Három olajos képű olasz szállt ki az autóból. Két vékonyabb elöl és egy nagydarab hátul. Az utóbbi hozzám lépett:

- Jason McBath?

- Ki keresi? – egyenesedtem fel. A kezemről vegyszeres víz csöpögött le az aszfaltra.

- Vyto.

Ledobtam a vödörbe a szivacsot és besiettem a klubházba. Odabent ülést tartottak, úgyhogy kopognom kellett, mielőtt beléptem. Amíg nem lettem teljes jogú tag, az ilyen ülésekről semmilyen infót nem tudtam az ATF-nek szállítani, pedig pont az lett volna számukra a fontos, hogy a döntések után egyből tudják, hogy mi fog történni.

- Elnézést a zavarásért! Jason! Három digó érkezett. Az egyiket Vyto-nak hívják. – jelentettem le az ajtóból.

- Oké, küldd be! A másik kettőre meg vigyázzatok, hogy hülyeséget ne csináljanak!

Teljesen feleslegesen feszültünk egymással szemben, hiszen mindenki tudta, hogy ez csak diplomáciai találkozó. Ha nem így lett volna, akkor Vyto-t nem hívják be az épületbe. Közel fél órán át fixíroztuk egymást egy szó nélkül, amíg ők odabent tárgyaltak.

Nem sokkal azután, hogy a digók távoztak, Face kidugta a fejét az ajtón:

- Rock! Befelé! – egyedül ő nem szólított jelöltnek, bár a becenév becézése is elég szarul hangzik.

Ilyenkor viszont nem kérdezel vissza, hanem leteszed a kezedből az eszközt, a sört, a csajodat lehúzod a faszodról és csinálod, amit mondanak. Rövidesen ázott verébként álltam a teljes tagság előtt. Face a pult mögött, Snuddy, Mark, Ronnon és Doni West vele szemben ült a bárszékeken. Jason, Walter, Berry és Shawn a kanapén foglaltak helyet. 

- Esélyed nyílt bizonyítani. Bizonyítani, hogy ez a klub mindennél többet jelent számodra. 

Kezdte mondandóját az elnök. Nem szakítottam félbe – az egyik legnagyobb tiszteletlenség lett volna. Vázolt egy tervet, ami a Hartwolfs meggyengítéséről, illetve felszámolásáról szólt. Valószínűleg a digókkal ezt és a meló utáni területrendezést egyeztették.

Az éjszakai életben közismert személyek és bandák szeretnek puccos, nagy felhajtást keríteni bizonyos események megünneplésére. Ezeken a rendezvényeken rendre megjelennek a legmeghatározóbb és rendszerint kőrözött személyek. Az olaszok megtudták, hogy Preston Wylde, a Hartwolfs fiatal és törtető újdonsült vezére július másodikán tartja az esküvőjét. Az esemény megtartása is azt bizonyította, hogy apja meggyilkolása megrendelésre történt.

Az olaszok azt találták ki, hogy ezen a jeles ünnepen kell megfélemlíteni, vagy kiiktatni a farkasokat, hiszen biztos, hogy minden tagjuk és sleppjük jelen lesz. A legnagyobb ütést pedig ilyenkor érdemes bevinni, hiszen biztos találni fog, bárhová is ütnek. Az ököl szerepét pedig nem másra osztották ki, mint az Unholy Scamps Society-re.

Az esküvőt a St Lawrence O’Toole római katolikus templomban tartották, a lakodalmat pedig a Thomas J. Hayland memorial parkban. Több terv is elhangzott a csapást illetően:

- Az első ötlet az, hogy mikor kijönnek a templomból, eléjük hajtunk és kapnak egy mindent elsöprő sorozatot. – ezt Snuddy vezette fel.

- A második, hogy a lagzin támadjuk be őket. Ezt információink szerint a templomhoz közeli parkba tervezték. Közéjük hajtunk, kiugrálunk a kocsikból és lekaszáljuk őket. – ez Berry ötlete volt. 

Valószínűleg ezért ültek külön-külön, attól függően, hogy ki melyik ötletet támogatja. Egyik ötlet sem tetszett különösebben, pláne, hogy valószínűleg az egyik sorozatlövő szerepét rám akarnák osztani és mivel fizetett informátorként a törvény oldalán álltam, így nem keveredhettem gyilkosságba.

- Ha megengeditek, akkor feldobnék egy verziót.

A többség összeráncolt szemöldökkel szuggerált a megszólalásom után, egyedül Walter kuncogott magában. Az egész teste hullámzott tőle.

- Halljuk. – dőlt előre Jason. Ujjait maga előtt összefonta, fejét kissé jobbra biccentette.

- Egyesével kellene kiiktatni őket. 

- Fejtsd ki bővebben.

- Kipécézünk egy tagot. Lehetőleg egy olyat, aki mindenkiről sokat tud és könnyű megtörni. Kiverjük belőle a többiek címét, szokásait, a gyengepontjaikat. 

- A gyengepontjaikat?

- Barátnők, család, kiskutya, ilyesmi.

- Hm… tovább!

- Egyesével lekapcsoljuk a legerősebb tagokat, akik részt vesznek az irányításban. Fej nélkül a csirkék szanaszét fognak futkosni, nem? – Walter ismét kuncogni kezdett, de ezúttal már sokkal látványosabban, mert páran felé fordultak.

- Preston! – hangzott Doni West szájából.

- Meg a Boyd ikrek. – ezt Snuddy adta hozzá. 

- Ki legyen a megtörhető dió? – kérdezte Shawn.

- Az a fiatal csávó.

- Az a szeplős?

- Az! Az! 

- Mi a neve?

- Nem tök mindegy? Bezsákoljuk, megszorongatjuk, azt utána úgyis hazavágjuk.

- Ezt most hagyjuk későbbre. – unta meg a traccspartit Jason. – Prospect! A te feladatod lesz begyűjteni az első szemet a láncon! Face veled megy, hogy ne tévedj el. 

Mereven a helyemen maradtam, nem számítottam rá, hogy azonnal intézni akarják az ügyet, de mozdulnom kellett, mihelyst Face beleboxolt a vállamba:

- Gyerünk, Rock! Indulunk! 

Tíz perccel később már Elmwood-ban, a New Britain ave-n haladtunk nyugat felé. A szakadt Ford furgon annak a fémhulladék kereskedő cégnek a tulajdona volt, amit a Scamps üzemeltetett. Face vezetett, mert ő jobban ismerte már a várost és tudta, hogy hol kaphatjuk el a Chucky névre hallgató srácot. Azt már tudtuk az utcai madárkáktól, hogy a Cambridge street és a Newington road közötti CVS, templom felöli parkolójában egy kólás kamionjában fog valami üzlet lezajlani. Létszámról és erőviszonyokról nem esett szó, viszont ez elenyésző problémának számított ahhoz képest, hogy egyikünk sem látta még Chucky-t. Mikor kellene ennek kiderülni, ha nem akkor, ha már úton vagyunk?

- Van egy ötletem! – mondtam Face-nek miközben előkotortam a telefonomat.

- Mit csinálsz?

- Felhívok egy verebet. Csak tud valami személyleírást adni.

Face megvonta a szemöldökét, hogy felőle mehet és a tekintetét az útra vonta.

- Szevasz! Kéne egy infó egy bizonyos… Hogy hívják?

- Chucky.

- Vezetéknév kell.

- Harris… talán…

- Harris. – ismételtem a készülékbe.

- Na ne szórakozzatok. Minek ez neked? – kérdezte a vonal túlsó felén DeeDee hangja.

- Elcsevegnénk vele. Pár infóra lenne szükségünk tőle.

- Hol vagytok most?

- Sürgős.

- Ennyire közel? Nem adsz sok időt.

- Tudod, hogy meghálálom.

- Na persze…

Face kérdőn rám nézett. Fogalma sem volt, hogy kivel beszélek. Annyit tudott ő is és a klub is, hogy van egy informatikus haverom, aki bárhová be tud jutni.

- Charles Harris, alias Chucky. Magassága 5’4”, súlya hetven kiló. Bőre fehér. Haja vörös. Szeme kék. Jellegzetes vonása: vörhenyes arc, orra hosszúkás. – jött az infó a vonal túlvégéről.

- Kösz Dugó, meghálálom. – azzal bontottam a vonalat, még mielőtt megsértődne az új beceneve miatt. Továbbítottam a személyleírást Face-nek, mialatt befordultunk a parkolóba. 

A kólás kamion csendesnek hatott. A környéken mozgásnak nyomát se láttuk.

- Hol lehetnek?

- Lehet beugrottak a templomba gyónni.

- Mi lenne, ha megfújnánk a kamiont? – dobtam be az ötletet.

- Hülye vagy. Nem ez a feladat. Előbb meg kell tudnunk, hogy hol ez a Chucky. Aztán bezsákolni, kifaggatni. Világos?

Ebben a pillanatban kinyílt a kamion pótkocsijának hátulja és négy ember ugrált ki belőle, köztük a mi madarunk. Zöld színű, bő pulóvert viselt, (ami akár rám is jó lett volna), félre csapott baseball sapkával, bőszárú, világosbarna nadrággal és fehér sportcipővel. A többiek hozzá képest átlagosan festettek: kockás, vagy egyszínű ing, kék farmerrel és fekete cipővel. Végül leugrott még egy tag, aki szintén inget viselt, zöld színűt és rajta is félre csapott baseball sapka figyelt. 

- Az a kettő Hartwolf-os. A zöld felsőről ismerhetőek fel.

- És a sapka?

- Az csak az új hullámos kaszthoz tartozásuk jelképe. Az öreg idején alakult ki. 

- Hogyan legyen? Úgy volt, hogy egyedül lesz, nem?

- Megoldjuk. Megnézzük hová mennek. Kellő időben lekapcsoljuk a madarunkat.

Chucky egy bordó Cadillac Eldorado-ba szállt be és a társát hátrahagyva elhajtott. Face nem várt sokat és utána eredt. El kellett kapnunk a fickót.

Nyugatra tartottunk a New Britain ave-n egy bevásárló központig. Ez a hely abszolút tökéletesnek bizonyult, hogy a srácot lekapcsoljuk. A parkoló majdhogynem tele volt autókkal így nyújtva tökéletes fedezéket egy elrabláshoz. A furgonnal közvetlenül Chucky mellé vágódtunk be. Kipattantam az anyósülésről, előkaptam a P38-ast, feltéptem az Eldorado ajtaját és már húztam is ki a srácot az ülésből. Chucky a meglepetéstől csak a száját tudta eltátani, de hang nem jött ki rajta. Face elhúzta a furgonunk tolóajtaját, amin át bevetettem magam a kis emberke tehetetlen testével együtt. Mögöttem bezárult a jármű, majd rövidesen Face is a helyére került, viszont addigra egy általam indított a jobb kezemben tartott pisztoly markolatával kifejtett csapás miatt Chucky már kábultan hevert a padlón. 

- Azért ne öld meg idő előtt, jó? – szólt hátra Face. 

A megjegyzése nem volt alaptalan. Pár héttel korábban a klubház előtt pusztaöklű bunyót tartottunk. Előbb Snuddy akart móresre tanítani, de miután kétszer kidobtam a ringből, már nem próbálkozott harmadszor. Maga helyett küldte be Face-t. Azonos alkatú, csupa izom és szintén sportolói múlttal rendelkező ellenfelet kaptam. Egyetlen esély mutatkozott csupán: a meglepetés. Mikor ledobta magáról a pólóját nekirontottam, felökleltem, ledobtam a padlóra, aztán ahogy csak bírtam ütni kezdtem. Teljesen elöntötte az agyamat a vér. Egyik ütést vittem be a másik után. Aztán egyszer csak: BAMM! Elterültem. Mikor magamhoz tértem Face pofozgatott már a klubházban egy kanapén. Akkor mesélte el, hogy Ronon vágott tarkón, hogy ne öljem meg a testvérét.

Negyed órával Chucky begyűjtése után már a klubházban voltunk. A srácot egy székhez kötöztük - még lefittyedt a feje - és öten álltuk körbe: Jason, Walter, Shawn, Face és én. 

- Keltsd fel. – utasított az elnök, mire lekentem neki egy pofont. Nem hatott.

- Hozzunk valami hatásosabbat? – kérdezte Walter.

- Csak sót. 

Köztudott dolog, hogyha sót szórunk a friss sebbe, akkor az csípni fog. A fájdalom érzete jelet küld az agynak, hogy gáz van, így az eszméletlen magához tér. 

- Hallasz Chucky? – hajolt közelebb Jason.

- Igen. – nyöszörögte az áldozat vérző arccal.

- Tudod ki vagyok?

- Egy tudatlan faszfej.

Erre ismét lecsaptam.

- Ne már! Most tért magához, erre te megint kiütöd? – korholt le Shawn.

- Megsértette az elnököm.

Ez a megjegyzésem bár hízelgő volt és mosolyt csalt elő a címzettje arcára, mégsem tudott felhőtlenül örülni neki.

- Fogd vissza magad, fiam. – tolt a háttérbe a mentorom és kaptam tőle két atyai taslit.

Chucky-t ismét magához térítették és némi győzködés után minden kért információt átadott. Elárulta a főnökét, a Boyd ikreket, a Lorenzo nevű fickót és Reno-t, akivel a parkolóban láttuk. Kaptunk információkat a többiekről is, de ők kis halnak számítottak a Hartwolfs-ban, így velük mást tervezett Jason, de ezt már nem hallhattam. Azt a feladatot kaptam, hogy Cutner társaságában rabosítsuk Chucky-t valamelyikünk lakásán. Hevesen tiltakoztam, hogy nálam legyen elszállásolva az ügy lezárásáig, mert Emily, akit közben az ügynökség a barátnőmmé nevezett ki, nálam lakik és ő nem szereti a hívatlan vendégeket. Valójában a számomra bérelt lakásban volt a bizonyítékraktár és néhány ügynök alkalmi szálláshelye. Végül szerencsétlen Cutner lakására került a fickó. Összekötözve lelöktük egy ágyra, a redőnyt leeresztettük és rázártuk a szoba ajtaját. Mondtam a kis mexikóinak, hogy elmegyek valami kajáért, meg sörért és be kell ugranom a bárba is a bevételért, úgyhogy ha valaki keresne a klubból, akkor fedezzen. Amint beszálltam a Ford-ba már hívtam is DeeDee-t. Kértem, hogy jöjjön a bárba.

Jelentettem neki, hogy mi történt és mi várható. Nem volt kétséges, hogy a Chucky által megjelölt személyekre halál vár. Csak azt kellett kézzelfoghatóan bizonyítani, hogy az ítélet végrehajtója ez vagy az a Scamps tag lesz. Ehhez arra volt szükség, hogy jelen legyek, viszont ha azt a szerencsétlent őrzöm a kis mexikóival, akkor kimaradok az eseményekből. Ezt nem engedhettük meg.

- Erőszakosabban kell a közelükben maradnod. Tudatnod kell velük, hogy részt akarsz venni az ügyükben. 

- Ennek az lesz a vége, hogy velem nyíratnak ki valakit.

DeeDee nem felelt. Arcizmaival reagált úgy, hogy kétségem ne férjen hozzá, hogy részéről rendben van, ha egy bűnözőt likvidálok. A bekamerázott és –mikrofonozott iroda felvételein senki nem vette volna észre, hogy ő az áldását adja rá.

Összeszedtem a szükséges cuccokat, amiket Cutner-hez akartam vinni és közben felhívtam Walter-t, a mentoromat. Közöltem vele, hogy részt akarok venni a Hartwolfs likvidálásában. Az öreg nem ellenkezett. Még talán örült is neki, hogy nem neki kell. Megígérte, hogy beprotezsál az egyik akcióba maga helyett.

Másnap telefoncsörgésre ébredtem:

- Hol vagy fiam?

- Cutner-nél.

- Klubházba! Most!- Azzal bontotta a vonalat. Nem volt az a telefonálós típus.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, bevágtam magam a furgonba és elszáguldottam a bázisra. Éreztem, hogy végre eljött a pillanat, amikor bejuttathatom magam az Unholy Scamps Society kötelékébe.

Az autót bevittem az épület mögé és a hátsó ajtón keresztül léptem be. A helyiségben megfagyott a levegő. A teljes klub a pult körül lebzselt, Ronon-t és Face-t kivéve. Ők pár másodperccel később tépték fel mögöttem az ajtót.

- Befelé. – mordult rám Ronon. Legalábbis ezt értettem.

Face a biztonság kedvéért még lökött rajtam egyet, hogy megmozduljak. Körém gyűltek. Aprónak éreztem magam közöttük. Nem volt kérdéses, hogy egy újabb próbatételnek akarnak kitenni. 

- Vetkőzz! – dörrent rám Walter. 

Nem kérdeztem vissza, nekiálltam levenni a mellényt, amit kitéptek a kezemből. Lehúztam a pólóm, majd a kamuflázs gatyámat.

- Alsót is! – követelte Snuddy. 

Letoltam.

- Tiszta.

- Le!

Ez azt jelentette, hogy fekvőtámaszba. Valaki a hátamra taposott a bakancsával. Éreztem a talpa lenyomatát a bőrömön. A föld felé taszított. Engedtem a nyomásnak és leengedtem a mellkasom a hideg kövezetre. Számolni kezdtek. Belementem a játékba és nyomni kezdtem a fekvőket. Úgy huszonöt körül valami hideg kezdett csorogni rám. Az illatából éreztem, hogy sör. Fentről kárörvendő kacagás hallatszott. Az ötvenedik fekvőm után:

- Fel, vigyázz! – hangzott a katonás parancs.

Azonnal felpattantam és merev „Vigyázz!”-ba vágtam magam – már amennyire ötven fekvő után valaki mereven tud állni. A másodpercek lassan vánszorogtak, de nem mozdultam. Jason nagy terpeszben fürkészett alig pár centiről. Kezeit hátul kulcsolta össze. 

- Zsaru vagy? 

- Nem, uram! – ha a „kiképzés” szívatás zajlott, akkor katonásan kellett felelni.

- Miért akarsz nálunk tag lenni?

- Mert csak a legjobb klubban érdemes tagnak lenni, uram! 

- Mire lennél képes ezért a klubért?

- Mindent megteszek, ami a klubot és a testvéreimet szolgálja, uram!

Hátralépett. 

- Hazudsz. – lekezelő hangja lesújtóan hatott.

- Nem, uram!

- Akkor talán az én ítélőképességemet kérdőjelezed meg?

- Nem tenném, uram!

- Egy éve vagy a klub jelöltje. Szerinted megérdemled ezt? – és ekkor előhúzott a háta mögül egy felvarrót. Az Unholy Scamps Society hátfelvarrója nem a szokásos három darabból állt, hanem a bottom rocker felett (amin csak a SOCIETY felirat volt olvasható az állam megjelölése helyett) egy motoron száguldó ördög volt látható, ahogy egy zászlót tart. A lobogón olvasható az UNHOLY SCAMPS. 

A szívem nagyot dobbant. Nem tudtam eldönteni, hogy ez csak próbatétel, vagy már a taggá avatásom. Rossz válasz esetén kidobhatnak, amivel tönkretenném az elmúlt egy év munkáját és kidobnánk az ablakon mindazt a pénzt, amit az adófizetők azért dobtak össze, hogy az olyan erőszakos elemeket lecsukják, mint a Scamps tagjai. Vagyis nem volt más dolgom, mint jól, vagy elfogadhatóan felelni:

- Amíg a klub tiszteletre méltó tagjai úgy nem ítélik, hogy méltó vagyok a viselésére, nem érdemlem meg, de mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen!

- Mosakodj meg és öltözz fel. Este vadászni mentek! – azzal Jason eltette a felvarrót, a többiek pedig elfordultak és feloszlatták körülöttem a gyűrűt. Bekapcsolták a zenét és ki-ki sörhöz, vagy rövidhez, vagy a testvéréhez fordult beszélgetni. Walter a vállamra emelte nehéz, lapát méretű tenyerét:

- Jól feleltél, fiam. Szedd rendbe magad, aztán beszélünk.

A nyugati konkurencia felszámolása.

Este kilenckor Ronon és Face társaságában a South West negyedben, az Exeter street-en cirkáltunk. Preston Wylde a 163. szám alatt lakott. Azt figyeltük, hogy hányan és kik vannak vele a házban, illetve kik jönnek, vagy mennek. Az optimális időpontra vártunk, hogy lecsapjunk. Egy másik autóban cirkált Mark, Shawn és Snuddy. Hogy ne legyünk feltűnőek, egy-egy kanyar után leparkoltunk az utca két végében, ahonnan rá lehetett látni a házra.

Chucky elmondása alapján Preston ezen a helyen tartotta a legénybúcsúját néhány kétes erkölcsű lotyó, a barátai és a Hartwolfs tagjai társaságában. Igen, az utóbbi kettő nem ugyanaz. Később kiderült, hogy ez volt a bandájuk gyengepontja. Ráadásul a barátai sem számítottak túl lojálisnak.

Este fél tizenegykor épp az Exeter keleti végén drosztoltunk, mikor befordult az utcába egy ’85-ös Cadillac Eldorado. Nem célirányosan közlekedett, csak cirkált. Keresett valakit, vagy valamit. Face az anyósülésről a házat figyelte, Ronon pedig a raktérben békésen hortyogott. A tükörben figyeltem, ahogy lassan mellénk ér az autó. 

- Mi a helyzet? – szól át az Cadillacből Jason.

- Ittasodnak. Nálatok?

- Azt a Kirk nevű fickót még a háza előtt lekapcsoltuk. Kaptunk némi infót a létszámról. Walter és Berry vigyázzák a klubházban. 

Doni West idétlen harckocsizó sisakja bukkant fel az autó túloldalán, majd kikönyökölt a jármű tetejére:

- Pajtás! A többi pöcs merre van?

- Muszáj felharsognod az egész kibaszott környéket, te idióta? – korholta le az elnök.

- Ugyan már faszikám! Idáig hallom, hogy mindenki mélyen horkol!

- Az csak Ronon a raktérben. – jegyeztem meg.

- Keltsétek fel. Felveri az egész környéket. Akkora zajt csap, mintha egy tankkal mennétek a porcelánboltba. – zsörtölődött Jason. – Szóval a többiek merre vannak?

- Csekkolom. – a walkie-talkiet leemeltem a műszerfalról: - Shawn, merre vagytok?

- A kereszteződésnél. – jött a válasz.

- Add ide. – adta ki az utasítást Jason. Valamit mondott készülékbe, addig Face felkeltette Ronon-t. Majdnem pofán vágta érte, de mikor megtudta, hogy az elnöke ott várakozik mellettünk, akkor lehiggadt. Rendkívül nagy különbség volt a Scamps vezetőjének tisztelete és a Hartwolfs főnökéé között.

- Mi felváltjuk Shawn-ékat, őket átküldöm a szomszéd utcába, hogy hátulról jöjjenek. Így három irányból tudunk támadni. Ne feledjétek! Aki fegyvert ránt, az halott. 

- Jelzünk, ha megindulunk. – azzal visszacsúszott Doni a vezetőülésbe és elhajtottak.

Amíg tovább várakoztunk Ronon visszafeküdt és tovább hortyogott. Benne az adrenalin szint emelkedése vagy fordítottan hatott, vagy csak szimplán nem nagyon izgatta fel a tény, hogy néhány perc múlva néhány embertársát ki kell majd lőnie.

Nagyjából negyvennyolc horkanással később egy régebbi Chevi Suburban gurult ki a ház felhajtójáról az útra és felénk indult. 

- Húzódj le. – súgta Face. 

Lecsúsztunk az ülésben, hogy ne látszódjunk, bár két ekkora fickónak ez egyáltalán nem egyszerű mutatvány. Miután elhaladt, Face mobilja rezegni kezdett:

- Dehogy vettek észre, még időben lehúzódtunk… Szerintem csak elfogyott a piájuk. Visszajönnek még… Alszik.

- Azonnal keltsd fel azt a barmot! Idáig hallatszik, hogy horkol!

Face rám nézett és biccentett, hogy keltsem fel Ronon-t. 

- Hagyjál seggfej, vagy kibelezlek! – morogta a mormotánk.

- Jason akar veled beszélni. – hazudtam, csak hogy ne rajtam töltse ki a dühét. 

A tervem bevált, mert Ronon egyből felpattant és kitépte Face kezéből a készüléket.

- Ronon. - közölte a vonal túlsó végével az álomszuszék.

- Azonnal szállj ki és sétálj el a ház felé! Utána gyere ide hozzánk és mondd el, hogy mit láttál, világos?

Újabb morgással válaszolt, visszadobta Face ölébe a telefont, feltépte a furgon oldalát, dünnyögve kimászott, majd olyan erővel húzta vissza a tolóajtót, hogy talán még Walter-ék is hallották a klubházban. Nagyjából tíz-tizenöt percig tartott neki az oda-vissza út. Mikor közelebb ért intett, hogy Face menjen hátra, majd beült a megüresedett anyósülésre. 

- Megvárjuk, amíg visszajönnek. A házban nagy a zsivaj, de valószínűleg a hátsókertben megy a partizás. 

- Meg is jöttek. – jelentettem és automatikusan lehúzódtunk. 

Miután elhaladt a Suburban, Ronon letekerte az ablakot maga mellett. A jármű beállt a felhajtóra.

- Indulj! – adta az utasítást Face hátulról, fülén a telefonnal. – Azelőtt kapjuk el őket, hogy bemennének!

Felrántottuk a sísapkáinkat, gyújtást adtam és sietősen a ház elé hajtottam. Beparkoltam a Chevi mögé, mire a két fószer, Filthy Keith és az apró termetű Slob meglepetten hőzöngeni kezdtek:

- Hé! Ez nem parkoló, faszfej!

- Húzzatok innen a picsába!

A hangjuk rögtön elhalt, mikor mindhárman kipattantunk a kocsiból. Gyorsak és határozottak voltunk. Ronon lefejelte az apró Slob-ot, én pedig Filthy Keith-nek estem neki. Próbált kést rántani, de még előtte bevittem egy jobbost, amitől megtántorodott és a Chevi visszapillantóját letörve a földre zuhant. Fel akart tápászkodni, de abban a pillanatban fölé tornyosultam, megragadtam a pólóját és bevittem még két ütést. Még magánál volt, mikor Face őt is megbilincselte egy gyorskötözővel. A szájukat és a lábukat duct tape ragasztószalaggal ártalmatlanítottuk. Ronon-nal behajítottuk őket a raktérbe és rájuk zártuk az ajtót. Face felhívta Jason-t, hogy kész vagyunk és mehet a támadás. Azonnal mellénk hajtottak:

- Ti ketten a házba – mutatott Doni-ra és rám – mi pedig a kertben támadunk, ha Shawn-ék már odaértek. – az utolsó mondatot már a walkie-talkie-ba mondta.

- Készen vagyunk! – recsegte az eszköz Shawn hangján.

- Akkor nyomás!

Doni-val a bejárat felé vetettük magunkat. Egy kendővel takarta el az arcát. Rámutatott az ajtóra, hogy rúgjam be, de inkább higgadtan megfogtam a gombot és benyitottam. A szemtelen viselkedésemért a Road Captain lökött rajtam egyet, hogy haladjak. Az alsó szinten meglepő módon senkit nem találtunk. A konyhában minden vízszintes felületen az elkészült kaják várták, hogy elfogyasszák őket. Doni a nappaliból egy marék ékszerrel és széles vigyorral az arcán tért vissza. Miután meggyőződött róla, hogy láttam a zsákmányát, zsebre vágta a szajrét és a lépcső felé intett. Közben a kert felől lövöldözés hangját hallottuk. Biztosra vehettük, hogy visszalőttek a Hartwolfs tagjai, mert mi hangtompítót szereltünk fel.

- Ne bámészkodj pajtás, hanem haladj! – taszított egyet rajtam a lépcsőn felfelé Doni West.

Felvágtattunk a fokokon. A felső szinten három szobát találtunk. Az elsőből egy hosszúhajú fickó rohant ki alsógatyában és pisztollyal a kezében. Még mielőtt felfoghatta volna, mi történik egy golyó fúródott a fejébe. Lorenzo teste élettelenül zuhant a földre. Egy női sikoly hallatszott ki a szobából, ahonnan a néhai Hartwolfs tag kijött. Befordultam és egy meztelen nő remegett a takaró alatt.

- Kussolj, ribanc! – ordítottam rá, ahogy befelé nyomultam, de ő csak sikongatott. Le kellett ütnöm. 

Doni West ezalatt berontott még két másik szobába, a kertben pedig a lövöldözés zaját az üvöltözés vette át. A lépcsőnél futottam össze a Road Captain-nel.

- Mit találtál pajtás?

- Csak egy lotyó sipítozott, de már elhallgattattam.

- Szajré?

- Milyen szajré?

- Ékszer, pénz, ilyesmi.

- Nem hoztam el semmit.

- Amatőr. – azzal duzzogva sarkon fordult és visszament a szobába, ahol a lány feküdt vérző orral. Levágtattam a lépcsőn, kinéztem a bejárati ajtón, hogy az utcán minden rendben van-e, de semmi nem történt. Gondoltam, már biztos hozzá vannak szokva a lövöldözéshez a szomszédok. Dobogást hallottam a lépcső felől. Megperdültem tüzelésre készen, de szerencsére csak Doni West vágtázott lefelé széles vigyorral az arcán.

- Ezt kár lett volna otthagyni! – emelte fel a kezét, amiben egy köteg bankjegyet és néhány ékszert szorongatott. Ráfordult a hátsó kijáratra és közben zsebre vágta a szerzeményét.

Amikor kiléptünk az udvarra egy mészárlás helyszíne fogadott: a Hartwolfs tagjai közül a Boyd ikrek, Reno és még néhányan holtan feküdtek az ünneplő társaság további tagjainak hullái között. Preston térden állva könyörgött az életéért Jason előtt, karjából vér szivárgott. Az elnökömet persze nem hatotta meg, hiszen a kilencvenes évek elején részt vett a „Sivatagi vihar” hadműveletben, ahol sokkal keményebb szituációk kovácsolták jellemét, így a lelkére nem hatott, ha egy férfi megalázkodva, összevizelt nadrágban siránkozik és mindent felajánl, csak hogy megússza az elkerülhetetlent.

- Kevés! – mondta Jason szenvtelenül.

- BAMM! BAMM! BAMM! – felelte a Colt 1911-es. Preston teste döglött húsként dőlt el a járólapon. Fejéből a vére vörös patakként csordogált végig a kövezeten, s végül apránként csepegett bele a pár perccel korábban még élvezetek színhelyéül szolgáló medencébe.

- Shawn testét tegyétek a furgonba és vigyétek a klubházba. – fordult hozzám az elnök, majd bement a házba.

Face-szel megemeltük a néhai testőr élettelen testét és betettük a két foglyunk mellé. Mindkettő kába volt még – legalábbis úgy néztek ki. Beültünk a furgonba és visszahajtottunk a főhadiszállásra. Egész úton nem szóltunk egy szót sem. Cutner kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk a telepre.

Nem sokkal utánunk megérkezett két másik autó a hátramaradt tagokkal. Shawn testét addigra bevittük a klubházba és összehúzott asztalokból rögtönzött ravatalra helyeztük. A négy foglyunk, Kirk, Chucky, Filthy Keith és Slob arccal a fal felé térdepelve várták a sorsuk jobbra fordulását. Berry lekapcsolta a fehér spotlámpákat és reklámok fényeit, így csak a vörös fényfüzérek ontották magukból haragos színüket. 

A tagok kezükben egy-egy égetett szesszel teli üveggel, körülállták a ravatalt. Hosszú percig csendben meredtek az elhunytra. Shawn fejénél az elnök mondott beszédet:

- Egy igazi csirkefogótól veszünk most búcsút! Klubja iránti lojalitása és szeretete egy percre sem ingott meg. Minden jót, Shawn Hannigan! Még találkozunk!

Azzal egy kis alkoholt locsolt a homlokára, majd megnyakalta az üveget. A többiek követték a példáját. Fél óra múlva megjelent Lou, a városi temetkezési vállalkozó. Ivott egy felest az elhunyt tiszteletére, majd egy fémkoporsóban kitolta az épületből.

Beteljesedés.

Jason-tól a tor estélyén pár nap szabadságot kaptam. Nem úgy kell érteni, hogy egy, vagy két hétre elmehettem a Bahamákra, vagy Floridába süttetni a hasamat, hanem csak hagyták, hogy egy kicsit a bár ügyeivel foglalkozzam - vagy amivel akarok. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy jelentéseket gépeltem és szóbeli jelentést tettem ATF-es fejeseknek. DeeDee így próbált újabb összegeket, időt és türelmet kicsikarni belőlük. Ez épp július harmadikán történt, mikor a tárgyalás alatt megcsörrent a telefonja. Emily hívta, és pár szó után rögtön átadta nekem a készüléket:

- Szia, itt Em! Walter itt keres téged a bárban édes! Azt mondja telefonon nem tudott elérni.

- Basszus! Lemerültem. Add át neki a telefont légy szíves!

- Köszönöm kedvesem! Hozz nekem egy sört! Hé, Rocco! Merre vagy, fiam?

- Walter! Helló! DeeDee haverommal elugrottunk a Candlewood tóhoz horgászni.

Valójában az egyik Hartford-i irodában egy hatalmas ovális asztalnál ültünk. Néhányan kuncogni kezdtek.

- Horgászni? Te mióta horgászol?

- Én nem komálom annyira, de a nyugalom jót tesz.

- Idefigyelj fiam! Amilyen gyorsan csak tudod, szedd össze magad és gyere haza. Holnapra nagy bulit szervezünk! Itt kell lenned! Fedezem a segged estig, de nem tovább, világos?

- Persze! Máris indulok! – adtam az izgatottat. 

Walter nem köszönt el, csak bontotta a vonalat. Hozzászokott már, hogy gyorsan kell egy-egy beszélgetést lebonyolítani – ahogy én is, még Gino mellett. Az asztallapon visszacsúsztattam a készüléket DeeDee-nek és kényelmesen hátradőltem a székben. A lábamat keresztbe raktam, az ujjaimat összefontam magam előtt. A fejesek kérdőn néztek rám. Nem értették mi történt. 

- Holnap taggá avatnak. – közöltem nyugodt meggyőződéssel.

- Ezt Walter mondta? – kérdezte DeeDee.

- Nem, de rendeznek egy nagy bulit és a mentorom a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen ott kell lennem.

- Nézze. – szólalt meg a Tom Selleck külsejű góré - Nem akarom lombozni a lelkesedését, de ne ringassa magát illúziókba. Nekünk ez eddig kevés. Maga csak egy informátor. Ráadásul egykor körözött bűnöző volt. És bár az államok kormánya megbocsájtott, a vallomása a bíróságok előtt… hogy is mondjam… picsafüst. Világos? Kézzel fogható bizonyítékokra van szükségünk, hogy ezeket a fickókat egy életre rács mögé zárhassuk!

- Akkor járuljatok hozzá, hogy folytassuk az ügyet! Támogassátok a munkánkat! Azzal, hogy ide kell futkároznunk és bizonyítani nektek, hogy jól csináljuk sokkal több időt és energiát vesz el a feladatból, mint amikor terepen vagyunk! Ráadásul fokozott kockázati tényező! Ha ezek a vadállatok kiszagolják, hogy Rocco nekünk dolgozik, Walter a motorja után köti és végighúzza a Main street-en! El tudnátok számolni ezzel?

Mindig is tisztában voltam vele, hogy DeeDee egy talpraesett csávó, de hogy képes lenne nekiesni a főnökeinek, azt már azért nem gondoltam volna. Egy vézna aktakukac megköszörülte a torkát, hogy megtörje a hirtelen támadt kellemetlen csendet. Egy Heinrich Himmler külsejű fazon szólalt meg:

- Amennyiben látunk eredményeket és kézzelfogható bizonyítékokkal állnak elő, Dunham ügynök, hajlandóak vagyunk támogatni a folytatást. Egy hónapot kapnak, hogy felmutassanak valamit, különben bezárjuk a rollerszakkört.

DeeDee elindult kifelé, de nem tudtam megállni és kikeltem magamból:

- Egy éve melózom ezen a kibaszott ügyön, faszikám és totál kikészít ez a kettős élet! Olyan embereket adtam fel és juttattunk rács mögé, akik a legerőszakosabbak, vagy a legtöbb drogot terítők voltak nem csak a városban, vagy a megyében, de akár az egész kibaszott keleti parton! Az életemet kockáztatom minden áldott nap azzal, hogy bemegyek a farkasverembe és oroszlánok szájába dugom a fejem csak azért, hogy az olyan önelégült seggfejek, mint maga nyugodtan alhassanak a feleségük mellett és biztonságban tudják a családjukat!

- Mr. Coleman! A feladatával foglalkozzon! A többit bízza ránk! Világos? Végeztünk!

DeeDee úgy rángatott ki az irodából és az épületből. 

- Ez jó nagy hülyeség volt, Rocco. – korholt le öt perccel később egy büfében. 

- Kitört belőlem. Nehezen viselem, ha ilyen faszok okoskodnak, mikor fogalmuk sincs róla, hogy mások min mennek keresztül.

- Attól még nem kellett volna így nekiesni. Seggfejnek nevezni meg pláne.

Bocsánatkérőn néztem rá és beleharaptam a hamburgerembe. A szalonna zsírja elegyedett a mustárral és a ketchup-pal, hogy aztán gasztronómiai lávaként csorduljon ki a zsemléből végig a kezemen. DeeDee-t ismét telefonon keresték.

- Igen uram! … Nem uram! … Igen uram! … Megértettem uram! … Nem fog többé előfordulni uram! – csodáltam, hogy nem vágja magát vigyázzállásba.

- Érezd magad lebaszva. – tette le az asztallapra a készüléket, majd egy adag krumplit tömött a szájában. Fejét az utca felé fordította és a külvilágot fürkészte. Láttam az arcán, hogy mennyire ideges. – Ide figyelj, Rocco. Be kell bizonyítanunk ezeknek a barmoknak, hogy van még létjogosultsága ennek a projektnek. Kemény meló lesz és veszélyes is, de meg kell tennünk! Amíg szállítod nekem a bizonyítékokat és az infókat, addig kiállok melletted! 

Letettem a hamburgerem. Megnézte az óráját, majd így szólt:

- Ahogy elnézem, lassan hazaérsz a horgászásból.

- Tessék?

- Candlewood! Horgászat. Indulnod kéne.

Zsörtölődve feltápászkodtam a helyemről, felkaptam a kólámat, mire DeeDee megragadta a karom:

- Vigyázz magadra, Rocco!

- Igen apu! – gúnyolódtam még egyet búcsúzásként, majd kisétáltam a büféből.

Felültem a Street Glide-ra és a lakáshoz hajtottam, amit a nagylelkű ATF bérelt. Lezuhanyoztam, friss ruhát húztam és videojátékozás közben váltottam pár szót Carlos-szal. Beleegyezett, hogy másnap eljön velem a Scamps bulijára. 

Carlos egészen addig a napig csak egy szimpla mellékszereplője volt az ügynek. Járókelőt, kamionsofőrt, kézbesítőt, részeg kocsmai vendéget és hasonlókat alakított, pedig már ennél komolyabb szerepet is eljátszott már, mikor a Jay nevű ügynöknek segített Arizona-ban. Alig várta, hogy újra élesben dolgozhasson, de ehhez még engedélyt kellett kapnia DeeDee-től és a Florida-i főnökeitől, akiktől kölcsönkaptuk.

Amíg ő a szükséges köröket rótta én beugrottam a bárba. Emily még benn volt és serényen mérte ki a söröket. Egyenesen a pulthoz mentem, körül se néztem. 

- Mi újság van drága?

Egy kéz nehezedett a vállamra.

- Hol a mellényed Rocco? Reprezentálj!

- Berry! A szívbajt hozod rám, ember! 

- Válaszolj! Hol a mellényed?

- Oh… a motorom boxába tettem… még a tónál, hogy ne koszoljam össze.

- Ahhoz képest, hogy horgászni mentél egy órányira innen, elég tisztának tűnsz. Nem úgy nézel ki, mint aki most jött ki a mocsárból, inkább mint a zuhany alól.

- Miután Walter felhívott, kijöttünk a tóból. Felültem a motoromra és arra a hacukára nem akartam felvenni a mellényt. Egyenesen hazamentem, lezuhanyoztam és utána jöttem ide. Mégse mehetek a klubba koszosan és üres kézzel, nemde?

Láttam Berry arcán, hogy nehezére esik elhinni a szövegemet és a hazugságot keresi benne.

- Hm… gyors búcsú a babától és indulás!

Berohantam az irodába, a szekrényből kikaptam a kis trezort, amiből kiszedtem párszáz dollárt, amit zsebre vágtam, felmarkoltam két üveg Jack-et az egyik rekeszből és kisiettem a parkolóba, ahol egy Ford pick up-ban várt rám Ddannedd Berry.

Addigra már annyira tönkrementek a térdízületei, hogy többé nem ült motorra. Ha nem volt égetően fontos, akkor a klubban se nagyon jelent meg, vagy ha igen, akkor napokig nem ment haza. Az egykori rivális, a Hartwolfs felszámolása estélyén Face és Ronon mesélt róla történeteket. Állítólag a hatvanas-hetvenes években a keleti partvidék legnagyobb vagányának számított, de nyugaton se sok olyat találni a korosztályából, aki ne ismerné ezekben a körökben – bár a többségük már nem él. Berry egy olyan letűnt hőskor és szubkultúra maradványa, amiről a mai fiatalok álmodoznak, miközben kétkerekű vasparipáikon kergetik azt a bizonyos életérzést és szabadságot.

Amint kiléptem a parkolóba, egyenesen hozzá siettem. Az ablakon át az egyik üveget benyújtottam neki:

- Csak nem ezzel akarsz lekenyerezni, gyerek? – vigyorgott rám ritka fogsorával.

- Ugyan, ilyet nem tennék. A beszállítóm hagyta itt és gondoltam inkább egy tiszteletre méltó embernek adom ajándékba, mint azoknak a söpredékeknek pénzért, akik ebbe a bárba járnak. 

Mosolyogva elvette az üveget, megforgatta, mintha még nem látott volna ilyet és így szólt:

- Értékelem. – majd egy hanyag mozdulattal maga mellé ejtette és beindította a kocsiját.

Felültem a motoromra, és sietve utána hajtottam – ugyanis olyan tempóval húzott ki a parkolóból, mint a legendák szerint a hatvanas években a motorjával. És egész úton úgy is közlekedett! Ha tíz közlekedési szabálysértést nem követtünk el a klubházig, akkor egyet se és ebből az első a sebességhatárok átlépése volt.

A Scamps bázisa előtt meglepően sok jármű és ember ácsorgott. A rendezvényekhez használt padok, a ’62-es Cadillac Continental orr-részéből készített grill, a fényforrásként és melegedésül használt olajoshordók és sok más egyéb kellék is mind felállítva várta az érkező vendégeket. Berry a pickup-pel behajtott az udvarra én pedig a többi motor mellé parkoltam le. Ahogy körülnéztem felfedeztem az egykori Hartwolfs egyes tagjait, ahogy vidáman söröznek Snuddy-val, Mark-kal és a Syracuse-i illetőségű Bump-pal. A fickó egyébként Berry régi cimborája. Egykor együtt motoroztak és őrjítették meg a keleti part rendőreit és szédítették a nőket. Csak aztán a fogatlan Wales-i beállt Jason mellé, Bump pedig megsértődött, mert a cimborája feladta a szabad motorosok elvét. Alig néhány éve békültek meg, de persze a barátság már sosem lett a régi.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott jelentkeztem a Walter-nél.

- Örülök, hogy itt vagy, fiam. Mi ez? 

- Egy üveg Jack a mentoromnak. Remélem, nem sértelek meg vele.

- Semmi szükség rá, hogy ilyen ajándékokat adj bárkinek is, de azért köszönöm! – azzal kivette a kezemből az üveget, lecsavarta a kupakját és bőségesen megnyakalta.

- Jason-t merre találom?

- Itt kell lennie valahol. Eredj, keresd meg!

A klub elnöke nem tartózkodott a klubházban, pedig a pénzt neki akartam átadni. A jelöltek heti tagdíja a Scamps-nél akkoriban huszonöt dollárt jelentett. Nem számított előnynek, ha valaki többet dobott a közösbe, de kevesebbet nem lehetett. Azt hamar megjegyezték. Azzal is élcelődtek, ha nagyobb összeget adományozott valaki, de azt sosem volt szabad túl komolyan venni. Arra a legjobb válasz:

- Ha bevásárolhatnám magam ebbe a klubba, akkor inkább nem akarnék a tagja lenni.

Egy valamit magára adó klubban az a fontos, hogy az adott jelölt milyen személyiség és mit tesz a közösségükért, nem az, hogy mennyi pénze van. Ennél jobban már csak a szabályok határozzák meg, hogy ki lehet tagja egy ilyen zárt csoportnak.

Az a július harmadika egy szokványos Scamps bulinak indult és azt leszámítva, hogy mivé fajult, az is maradt. A csirkefogók együtt ittak a barátaikkal, üzletfeleikkel és az összes jelenlévő nőre rámozdultak – a többségüket meg is döntötte valaki. A klubháznál volt egy Annabell nevezetű, mellben dinamikus, tetovált csaj, állig érő, élénkvörös hajjal. Ő a meglehetősen bevállalós fajtából való. Őt többen is megcsináltuk – volt, hogy egyszerre.

Amikor a hangulat a tetőfokára hágott - nagyjából éjfél körül -, Jason a levegőbe lőtt párszor a fémesen csillogó 1911-esével. (Állítólag az őrmesterétől kapta, aki alatt szolgált a „Sivatagi vihar” alatt – de ez nem az a pisztoly volt, amivel kiiktatta Preston Wylde-ot). A tömeg elhallgatott és mindenki felé fordult.

- A négy farkaskölyök álljon elém!

- Találó név. – súgtam oda Cutner-nek. Nem nevetett. Sose láttam, hogy nevetett volna.

- Mi a neved? – állt szembe az első fickóval. 

- Kirk. – karján tetoválások, ujjain gyűrűt, arcán vékonyra nyírt körszakállt viselt. Magasra emelt állal figyelte az elnököm. 

Beképzelt faszfej – gondoltam magamban.

- Akarsz-e igazi csirkefogó lenni? – Jason is felszegte az állát.

- Megtiszteltetésnek venném!

- Akkor nyomj le húszat!

Kirk elkezdte nyomni a fekvőket, Mark számolta:

- 1. 2. 3. 4. 2. 3. 4. 5… 10. 11. 6. 7. 8… – az volt a célja, hogy amíg az elnök a másik három srácot is kikérdezi, addig Kirk pumpáljon. Valószínűleg nem véletlenül választotta őt először.

Mikor már mind a négyen jó ideje végezték a karhajlítást a Scamps egy-egy tagja előtt, Jason felkiáltott:

- Fel, vigyázz! – mind a négyen talpra ugrottak. – Rövid vágta! 

Ez azt jelentette, hogy az épület előtti betonplaccon a faltól a szemközti út széléig kellett sprintelniük addig, amíg nem mondanak mást. A „kiképzés” alatt használt vezényszavakat azelőtt megismertetik a leendő jelöltekkel, hogy átesnének az első tréningjükön.

- Állj! – ordította el magát a főnök. – Szomjasak vagytok?

Mind a négy fiatalember lógó nyelvvel lihegett. Még jó, hogy akartak inni. Ki ne akart volna? Ők is igent bólintottak. Persze nem tudták, hogy miután ittak, mi következik még:

- Hosszú vágta!

Ez a parancs arról szól, hogy a betonplacc hosszabbik egyenesén kellett ugyanazt végigcsinálniuk, mint a „rövid vágta” esetében. Csak hát sörrel teli hassal már nem annyira jó érzés. Ha túl sokat iszol, akkor tutira elhányod magad. Akár csak úgy, ahogy Chucky. A jelenlévő vendégek persze mind elröhögték rajta magukat.

- Állj! – kiáltotta el magát újra Jason. Nagy terpeszben Kirk elé állt: - Még mindig igazi csirkefogókká akartok válni? 

Kirk lihegve igent felelt. Az elnök a többiekre nézett és ők is így feleltek.

- Akkor öltözzetek fel, mert így csak sehonnai csavargónak néztek ki! – azzal átadott egy-egy farmer mellényt a négy egykori farkaskölyöknek. – Az Unholy Scamps Society történetében elsőként lesztek ti négyen Hangaround!

Ez azt jelentette, hogy a tényleges jelöltség előtti, próbaidőre sleppnek vették fel őket. Sem előtte, sem utána nem volt több olyan, aki ebben a státuszba került volna. Az alapítók eleve úgy gondolták, hogy akit maximum két év alatt nem ismernek meg, és nem bízhatnak meg benne teljesen, az nem érdemli meg, hogy az U.S.S. teljes jogú tagja legyen. Ezúttal azonban olyanokról volt szó, akik eddig egy másik geng tagjai voltak.

Erre a négy, egykori Hartwolfs tagra várt a feladat, hogy az egykori területükön bemutassák az érdekelteknek, hogy új sheriff érkezett a környékre. Mindenki „örömmel” fogadta a változást. Az ott termelődött pénzből Jason lejattolt az olaszoknak, mintha bérleti díjat fizetne és lefizette azokat a korrupt rendőröket, akik azokon az utcákon járőröztek. Továbbá az a négy hangaround szabadon folytathatta azokat az üzleteiket, amiket Preston alatt is végeztek. Ezzel a feltétellel vállalták az átigazolást. Jason viszont kikötötte számukra, hogy addig nem lépnek előrébb a ranglétrán, amíg nem lesz saját motorjuk és erre egy éves határidőt szabott meg. Kétség nem fér hozzá, hogy mi várt volna rájuk, hogyha nem teljesítik.

Másnap, 2006. július negyedike, keddre esett. Én ébredéskor egy alulöltözött lányra. A sikítása térített magához, de nem csak engem. Páran zúgolódni kezdtek, amiért ilyen tapintatlanul lettek felkeltve alkoholgőzös álmukból. A legtöbbekre eszméletlen másnaposság köszöntött, mivel alig fél, esetleg egy órája hunyhatták le szemeiket, vagy ájultak be. Nem akartam őket zavarni, úgyhogy sietve megigazítottam a hosszúszárú kamuflázs nadrágomat, felkaptam az ujjatlan, vörös színű, Scamps Supporter feliratú pólót, ami az este folyamán rajtam volt és elvettem az addig párnaként használt mellényemet és kiosontam az épület elé. Ott legnagyobb meglepetésemre szerteszét heverő és asztallapra bukó emberekbe botlottam. Csak a Syracuse-i Bump és Ddannedd Berry beszélgetett az általam ajándékozott Jack és egy csomag cigi mellett.

- Jó hogy jössz, gyerek!

- Jó reggelt! – pislogtam magam elé.

- Reggelt? Mindjárt tíz! 

- Akkor azért van ilyen világos.

- Elfogyott a cigink.

Bump felkapta az üveget, eltüntette a tartalmát és felém emelte:

- Most már ez is. – körfűrészre emlékeztető hangja bántóan élesen hatott. A több éve zajló, alkohollal leöblített narkotikumok és a napi két doboz cigaretta kúra megtette a hatását.

- Rendben. Kértek még valamit?

Berry szemtelen legyeket hessegető mozdulata és mélyről jövő böfögéssel jelezte, hogy a válasz tagadó. Nem volt más hátra, mint útra kelni. A Street Glide felhorkant - mint Doni West, mikor a klubházból kifelé jövet megbotlottam benne -, majd meglódultam a város felé. Az első utam ahhoz a lakáshoz vezetett, amin az ATF-fel osztoztam. Carlos a konyhában épp kávét főzött:

- Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel… Auh. Ember! Szarul nézel ki!

- Tényleg? Pedig pocsékul érzem magam. A fürdő szabad?

- Persze. Mire végzel lesz kávé!

Öt perccel később felfrissülten, átöltözve ültem le vele szemben:

- Szóval: DeeDee részéről oké, de Florida nem egyezett bele, hogy ma este veled menjek a katlanba. Szerintük ehhez a részhez semmi közöm és jobb lenne, ha csak arra koncentrálnék, amihez kölcsönadtak.

- Fasza…

- DeeDee még fut egy kört, hátha meg tudja győzni őket, de ettől függetlenül is veled megyek.

- Nem szeretném, hogy emiatt kockáztass.

- Ide figyelj, Rocco. Két éve nem volt részem semmi komolyabb akcióban. Akkor is azok a Floridai faszfejek hívtak vissza. És kurvára hiányzik, baszod! Szarok bele, hogy mit mondanak, érted! Ott akarok lenni!

- És ott is leszel. – szólalt meg az ajtóból DeeDee. – A felelősség az enyém. Ha bárki kérdezi, hogy mit kerestél ott, akkor mindketten azt fogjátok mondani, hogy én utasítottalak rá, hogy ott legyél! Világos? 

Némán bólintottunk. 

- Mi a dolgod?

- Berry és Bump egy üveg wiskey-re és egy csík cigire vár, úgyhogy be kéne ugranom a bárba értük. 

- Vidd el Emily-t is.

- Hol van? 

- A bizományiban. A jelentéseket gépeli.

- Oké, szólok neki, hogy öltözzön. 

- És még valami! Ha bárki kérdezi a klubnál, hogy ki ez a majom – mutatott Carlos-ra a válla felett -, akkor a sztoritok az, hogy ő lesz az új üzletvezető.

- Miért?

- Azért, mert ha téged bevesznek a mopedesek, akkor 0-24-ben ott leszel. Azt már rátok hagyom, hogy milyen sztorit találtok ki az ismeretségeteket illetően, csak annyit kérek, hogy előre beszéljetek meg minden részletet!

- Oké!

- És még egy! Vigyél valami kaját ezeknek börtöntöltelékeknek!

- Az ügynökség költségén?

- Mi máson…

Carlos ott maradt befejezni a papírmunkát, Emily-t pedig eldobtam a másodállásába. Felmarkoltam két üveg Jack-et, meg egy csík cigit és utána elugrottam egy kis mexikói kajáért egy közeli étterembe. Elsősorban a két öregnek szántam és magamnak, de felkészültem rá, hogy már mások is maguknál lesznek, úgyhogy egy akkora adagot vittem, ami tíz embernek is elég lenne. Persze nem úgy történt, ahogy terveztem, mert mire visszaértem már pezsgett a klubház környéke. 

- Hol jártál fiam? – lépett mellém a mentorom. 

- Hoztam ezt-azt. – paskoltam meg a Glide bal oldalbokszát.

- Mit?

- Egy kis wishkey-t és cigit Berry-nek és Bump-nak, meg egy kis mexikói kaját, hátha megéhezik valaki ébredés után. 

- Jól tetted fiam. – a tömeg felé fordulva elordította magát: - Slob! Keith! Hozzám! – hangja majdnem átszakította a dobhártyámat. – Vigyétek az asztalhoz, amit Rocco hozott!

- Nem szükséges… 

Walter a vállamra tette a kezét:

- De az. Délután háromkor felvonulunk a városban. Addig el kell menned erre a címre. – kezembe adott egy cetlit. – Adnak majd neked egy dobozt. Azt elhozod ide és vagy nekem, vagy Jason-nek adod oda. Senki másnak! 

- Meglesz Walter! Lehet egy kérdésem? – az öreg ekkor kivette az egyik üveg Jack-et Slob kezéből és ösztönösen megnyalta a száját.

- Persze fiam.

- A felvonulásra elhozhatnám Emily-t meg Carlos haveromat? 

- Ki az a Carlos?

- Jó haverom. Régóta ismerem. Átveszi az árubeszerzést a bárban, meg figyeli a bevételeket, amikor nekem nem lesz rá lehetőségem.

Az öreg egy pillanatig szúrósan méregetett. 

- Hozhatod. Bízom a szavadban fiam. De a spinének Carlos mögött kell utaznia. – fenyegetett meg ujjal a mentorom.

Elfogadtam a feltételeit és elindultam, hogy az adott címről elhozzam a dobozt. Sietve átrobogtam a városon. A cetlire egy North End-i helyszín volt írva a Barbour street-en, úgy negyed órára a klubháztól. A kis kék marketben átvettem az eladótól a kis csomagot, belehajítottam az egyik kiürített bokszomba, majd felhívtam Carlost:

- Izzítsd magad, haver! Délután háromkor felvonulás lesz. Walter beleegyezett, hogy már azon ott lehess. Valakit viszont be kellene állítani a bárban a pult mögé Emily helyére.

- Fasza! Majd az új lány, Page beugrik. Elmegyek érte és a bárnál találkozunk!

Tíz perccel később már ott is voltam. Vázoltam Emilynek a szituációt, amíg Carlos felbukkant az új lány társaságában. Tőle tudtam meg, hogy Page-et azért vették fel a bárba, hogy Emily szabadságát ki tudják adni és az elmaradt papírmunkájával is elkészüljön. Vagyis nem az én szórakoztatásomra…

Az új lány nem tartozott a szépségkirálynők soraiba, de az ATF-ébe se. Sosem tudta meg, hogy egy bűnügyi nyomozás szerves részévé vált. Annyit árultunk el neki, hogy a munkája nem veszélytelen és hogy az Unholy Scamps Society tagjait ingyen szolgálja ki. A lelkére kötöttük, hogy senkinek nem beszélhet arról, hogy kiknek dolgozik. Pár hónappal később félénken megkérdezte:

- Rocco, te valami bűnöző vagy?

Látszott rajta, hogy maga a tudat, hogy veszélyes fickók között dolgozhat élete legnagyobb élménye. Az a fajta lány volt, akit az iskolában csúfoltak a fogszabályzója miatt és kiközösítették, mert nem öltözködött menőn. Amikor meglátták a régi ismerősei Carlos-szal, egyből nagyot emelkedett reputációja.

Összeszedelőzködtünk és megindultunk kifelé a bárból, magára hagyva Page-et. Amint megláttam Carlos motorját meghőköltem:

- Mi a fasz ez, haver?

- A motorom. Mi bajod?

Carlos épített gépének első villája akkora volt, mint az én Street Glide-om fele, a feltűnően élénk narancssárga fényezése és a rengeteg króm úgy szikrázott a fényben, hogy az ember napszemüveg nélkül rá se tudott nézni. 

- Kitől foglalta le az ATF ezt a jószágot?

- Senkitől. Ez az enyém. – felelte némi sértettséggel. 

- Ne szopass. 

- Tényleg az enyém. Az Arizona-i ügy után vettem. Tegnap este ért fel vele a haverom.

- Tampa-ból idáig eljött vele?

- Miért?

- Nem tűnik túl kényelmesnek hosszútávra.

- Meglepődnél.

Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Éreztem a gesztusaiból, hogy sikerült vérig sértenem amiért leszóltam az évek óta dédelgetett álmát. Amikor beindította a Sárkányt – ő legalábbis így hívta -, minden járókelő felénk fordult. A 93 köbinch-es S&S Shovelhead blokk és a fojtás nélküli rövid, lefelé ívelt kipufogók bődületes nagy orgánumot kölcsönöztek a járgánynak. Egész úton nem is hallottam az alattam dübörgő motorom hangját, csak Carlos-ét. Persze, hogy a klubháznál is mindenki a mi belépőnket figyelte.

- Bemutatom Carlos haveromat. – léptem oda előbb Walter-hez. Nem nagyon foglalkoztatta a haverom kiléte, inkább a doboz kötötte le a figyelmét, amit el kellett neki hoznom. 

- Kibontottad? 

- Dehogy. Nem az enyém. – erre elmosolyodott, megpaskolta az arcomat és becsoszogott az épületbe. Úgy járt akár egy Jeti.

Bemutattam a klub tagjainak Carlos-t, akik aztán a nap végére úgy parádéztak vele, mintha ezeréves cimborájuk lenne. Ha akkor tudták volna, hogy egy mindenhájjal megkent és vérprofi ATF ügynökkel paroláznak, a helyszínen süllyednek el a szégyentől, hogy így meg lettek etetve. Annyira jól tudott kommunikálni és lyukat beszélni az emberek hasába, hogy nem csak, hogy felajánlották neki a jelöltséget, hanem több üzletet is kötöttek. Filthy Keith eladott neki pár gramm kokaint, Berry pedig lőfegyvert akart venni tőle. A fedősztorija szerint Carlos-nak nem csak azért kellett átvennie a bárt tőlem, hogy kisegítsen, hanem, hogy fegyvereket tudjon csempészni az italbeszállítós kamionon.

Délután fél három körül megjelent a Foster nevezetű korrupt zsaruval egy rendőrautó. Miután a fickó látványosan átvette a tiszteletdíját az elnöktől, beállt a menet élére. A járőrt követte a Road Captain, azaz Doni West. Jobbra tőle Jason. Mögötte jött az új Sgt. at Arms, Ronon. Tőle balra az alelnök, Walter. Utánuk Ddannedd Berry helye lett volna, de mivel már nem motorozott, így ő kimaradt a felvonulásból. A sorban következett Mark és Face, majd mi ketten Cutner-rel. A sorban helyet kapott még Kirk, aki valahonnan szerzett egy Dyna-t. Mellette zárta a sort Snuddy, az Enforcer. Csak utána jöhetett a support pólóban feszítő Bump és Carlos, valamint a többi ismerős, barát, vagy más klubok tagjai. A szokásossá vált július 4-i felvonuláshoz - ami a legfontosabb útvonalakon zajlott és közel harminc mérföldet jelentett -, útközben csatlakozott még pár helyi „vagány”, akik a sor végén túráztatták a versenygépeiket. 

A közel egy órás túra végeztével ismét a klubháznál kötöttünk ki. A slepp és a lányok Ddannedd Berry felügyelete mellett különböző ételeket készítettek, befejezték a színpad berendezését, amin egy Dirtbag nevű banda lépett fel. Háttérzajnak pont jók voltak.

Óriási buli kerekedett. Mindenki jól érezte magát, ahogy annak lennie kellett. Mikor besötétedett és a zenekar épp nem játszott Jason ismét a levegőbe lőtt a Colt 1911-esével, hogy felhívja magára a figyelmet. 

- Prospect! – kiáltotta el magát. Mivel Cutner-t alig egy perccel korábban elküldték még több sörért, így nem volt kérdés, hogy engem hív. Odaszaladtam hozzá és feszes vigyázzba vágtam magam:

- Igenis!

- Vetkőzz!

Levettem a mellényt, amit kitépett kezemből. Levettem a pólóm, amitől néhány lány sikongatni kezdett. Miután levettem a nadrágomat tapsolni kezdtek.

- Kezdheted nyomni a fekvőket.

Tettem, amit kért. Nem számolták. Kérdések hangoztak el, amikre felelnem kellett. Feleltem, közben nyomtam a fekvőket. Meztelenül. Aztán valaki jéghideg sört locsolt rám. Én meg nyomtam tovább a fekvőket és feleltem a kérdésekre.

- Fel! Vigyázz! – hangzott a következő parancs, mire ismét feszes vigyázz állásba vágtam magam. Bőrömről az aszfaltra csepegett a sör. Jason körüljárt, majd a jobb fülembe ordította:

- Scamps kör, Prospect!

Odaszaladtam a motoromhoz. Rohanás közben a fedetlen péniszem a combomat verdeste. Nyeregbe szálltam és a hátsó kerekem segítségével a klubház előtti betonra írtam az U.S.S. betűket. Mikor végeztem az elnököm elé hajtottam ő pedig egy patch-et tartott elém. Az Unholy Scamps Society logóját.

- Üdv köztünk, testvér!

Átnyújtotta a motoron száguldó zászlós ördögöt, majd megöleltük egymást. A klub tagjai és a vendégsereg örömujjongásba tört ki. Az üdvözlés sorrendjében Walter következett, majd az összes többi teljes jogú tag. Miután a hátfelvarró felkerült a mellényem hátára és az elején a Prospect jelet felváltotta a Scamps felirat – ami Emily ügyes kezeinek volt köszönhető – és ismét megjelentem a nyilvánosság előtt egy új korszak köszöntött rám. Egy veszélyekkel, zsarolással, erőszakkal, drogokkal és fegyverekkel teli időszak, amely egyaránt szólt barátságokról és gyűlöletről, születésről és halálról. Elvesztettem egy hozzám közelálló embert, aki apám helyett apám volt, belépett az életembe valaki, akitől egy biztos hátteret kaptam, hogy ne tévesszem el a helyes irányt.