Bizonyára pislog a blog követője, hogy kimaradt néhány rész, mert a Kupica nem tud számolni. Valójában nagyon is tud, csak épp a hiányzó anekdoták a Mozdonyvezetők lapja hasábjain láttak napvilágot. Feltörtem, mint az a bizonyos talajvíz. Ezt a lehetőséget druszámnak, Barsi Balázsnak, a MOSZ új elnökének köszönhetem, aki látta írásaimban azt a bizonyos szórakoztató potenciált. Így kéthavonta néhány ezres példányszámban jut el szakmai kezekbe mindaz az elvetemült szövegezés, ami eddig csak párszázas ajánlat volt.
Nehéz most írni. Egy lelkes olvasóm, állandó kritikusom és nem utolsó sorban kollégám távozott el közülünk. Az általa hátrahagyott űr pótolhatatlan veszteség. Nem találkoztam pályafutásom során hozzá hasonló karakterrel. Emlékét örökké őrizni fogjuk.
Nem vagyok jártas az etikettben, meg egyébként is leszarom, de kénytelen vagyok megemlíteni (ismét), hogy fogyunk. Nagyon fogyunk. És ahogy hallom, egyre többen tervezik az elvándorlást. Teljesen mindegy melyik szakágról beszélünk, mert nem csak a mozdonyvezetők fuldokolnak, hanem a szolgálattevőktől a jegy- és kocsivizsgálókon át, a tolatásvezetőktől a pályásokig, vagy a biztosítóberendezés szakembereitől a felsővezetékesekig mindenki! Egy orvosi vizsgálat során háziorvosom asszisztense kérdezte tőlem, hogy miért fordul elő rendszeresen késés. Készséggel vázoltam neki az állapotokat, létszámot, a körülményeket és hozzátettem, hogy örüljenek az utasok, hogy még naponta egyáltalán közlekednek vonatok. (Előfordult már nem egyszer, hogy vonatokat kellett lemondani, mert nem volt rá mozdonyvezető vezényelve). Erre azt a feleletet kaptam, hogy "akkor a helyzet annyira siralmas lehet, mint az egészségügyben. Hallgatólagos megértéssel néztünk egymásra, amit egy ajánlat szakított meg:
- Nem akarsz még egy hetet otthon pihenni?
Visszajöttem utazni, mert a táppénzből nem lehet jövőt építeni.
Azon olvasóim, akik kategorizálva, kinyomtatva őrzik írásaimat, és fejből idézik sorait bizonyára emlékeznek még, hogy három évvel ezelőtt hogyan fejeztem be minden Szolgálati anekdotát. Az akkori vezérigazgató asszonyhoz címeztem az utolsó soraimat, mint egyfajta fohászt. Most ugyanezt teszem utóda felé is és a re-Start Zrt. igazgatója, Cs. András felé is:
"még egy kicsivel több pénzt, ha lehetne"
A csillagok alatt az olyanok száját, mint én kétféle módon fogták be: munkatáborral, vagy előléptetéssel. Egyikre sem vágyom, ráadásul ezen a szinten még korrumpálni se lehet. Mindössze magasabb bért és jobb körülményeket kívánok a munkatársaimnak és magamnak. Akkor talán nem megyünk el!
Az elmenetelt már a legifjabb, az "első teles" droidjaink is emlegetik. Beszélgettem nem olyan régen az egyikükkel, és panaszkodott, hogy ő bizony nem erre számított. Bár a neve mellett a győri telephely monogramja olvasható, mégis a fehérvári vezénylő adja ki a munkáját, de felhívja a hatvani, a szolnoki és a ferencvárosi is, ha épp nincs emberük. Aztán jelentkezhet az összes fővárosi állomástól az elővárosig mindenhol. Ez mondjuk egy Pesttől pár tíz kilométerre lakónak még talán annyira nem gond, de ha valaki mondjuk Mosonmagyaróváron, vagy teszem azt Écs-en lakik (amik azért jóval közelebb vannak Győrhöz, mint a fent nevezett településekhez), azoknak szolgálatonként kétszer 3 órát kell utazniuk sokszor, hogy letudják a tíz-tizenkét órát. Ezek fényében nem csodálkozom, hogy ők meg besokallnak és most már azt mondják, hogy "Nem".
Valószínűleg így juthatott nekem is egy Délis feljelentkezés. Nem annak indult ugyan, mert amikor a vezénylőm felhívott, és kérdezte bevállalnék-e egy szolgálatot, akkor még ő is úgy sejtette, hogy tatabányai jelentkezésről lenne szó, mivel a 8:22 egykor ott is volt. Másnap, mikor a munkaközi szünetemet töltöttem az EC144 előtt, felhívott és kérdezte, hogy töröljük-e, mert kiderült, hogy az Délis feljelentkezés. Mondtam neki, hogy hagyja a picsába, most már megcsinálom, nem csinálok segget a számból, meg azért az a kis utazási költségtérítés nekem is jól jön - főleg amilyen év elé nézek. Ennek fényébe másnap reggel felültem arra a vonatra, amit előző nap magam vezettem. Egyetlen gondom akadt mindössze, hogy a vezetőálláscserék és a mozgás úgy általában nehezemre esett. A szervezetem, jobban mondva a deréktól lefelé a bal oldalam erre a plusz munkanapra nem volt felkészülve, ezért teljesen megmerevedett, és nem nagyon akart mozogni, csak élesen szúró fájdalommal tiltakozni. Gondoltam, majd a nap végén úgyis elbánok vele. Nem vitás, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, foglalkozás körében elkövetett sörfogyasztást követtem el. Erre célra két fájdalomcsillapító, fél literes kiszerelésű Drehert patront alkalmaztam.
A nap jelenete az utolsó vonatnál zajlott le. A hatodik vágányra történő bejáráskor az állomás közutálatnak örvendő rendelkezője keresett rádión. Az egységek számáról érdeklődött. Szépen, tagoltan közöltem vele, hogy melyeket hozom. Erre ő közölte:
- A hátsó kettőt el kellene onnan takarítani, a bakon lévő meg a 4958.
Nem nyugtáztam a közleményt. Úgy gondoltam, hogy csak hangosan gondolkodhat. Nem hangzott el a "légyszíves", vagy a "megkérnélek rá" és mivel a munkaidőm úgyis letelt, így aztán egyetlen dolgot tettem meg: bevittem az egységek kulcsait az ügyeletre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése