Vendégek

Utáltam várakozni egész életemben. Nem azért, mert nem lennék türelmes ember, hanem utáltam a gondolatát annak, hogy valamire, amit nagyon óhajtok már, még várni kell. Hagyni kell az időt futni előre, ami ilyenkor viszont csak lusta vánszorgásnak tűnik inkább, semmint eszeveszett rohanásnak. Bár rohanni is ugyanannyira utáltam, mint várakozni.

Nem tudtam megülni a fenekemen, ezért jobbnak láttam azzal múlatni az időt, hogy leszerveztem mindenkinek a feladatokat, magam pedig nyeregbe pattantam és élmény motoroztam egy kicsit. Eleinte a környező települések irányába gurultam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy gondoltam, meglepem szülővárosom klubházát és tiszteletemet teszem az alapító chapternél. Tulajdonképpen, a várakozás tárgya is ehhez köthető, hiszen szerettem volna már mielőbb újabb pompájában látni a klubházat és felavatni (az olvasó éljen tisztánlátással). Ráadásul, azt sem akartam megvárni, amíg K értem küldet. Nem mintha az ilyesmi gyakori lenne nálunk, mindazonáltal az elmúlt időszak eléggé megviselt mindenkit, ami a társas kapcsolatainkra is lecsapódott. Ezt akartam oldani némiképp a bejelentetlen látogatásommal. Meg persze, a bennem újra és újra felgyülemlő feszültséget is.

Kissé elszámoltam magam az érkezés idejét illetően, mivel késő délutánra értem a város határába, ahol már akkor feltűnt a szokatlan mértékű rendőri jelenlét. Különösebben nem riadtam meg tőle, legtöbbször sikerült betartanom a sebességhatárt annyira, hogy megússzam a csekkeket. A körforgalomból kihajtva már mosoly húzódott az arcomon - a régi emlékek és ismerős helyszínek mindig kellemes nosztalgiával melengették meg a szívem.

Mielőtt a parkolóba kanyarodtam volna már látni lehetett, hogy lázas munka folyik odabenn - és sör. Határozottan jobban nézett ki a hely, mint ahogy utoljára láttam, de az is biztos volt, hogy messze még a teljesség; a klub elnöke maximalista lévén az utolsó porszem eltávolítása után fogja csak befejezetté nyilvánítani a felújítást.

Motorom hangjára két fickó lépett ki az épületből, egyikük sem volt ismerős. Gyanakodva méregettek, de nem léptek közelebb. Gondoltam, bemutatkozom nekik, de amint a következő személy kilépett az ajtón, nem volt rá szükség: „Majom lánya” - ahogy mindenki ismeri, barátnőm, jegyesem, gyermekem anyja, stb (már magam sem tudom pontosan) riszálta ki magát, ám mikor meglátott, olyan komorrá vált az arca, mintha a jobb időkben megcsaláson kapott volna. 
- Csak te hiányoztál. - morogta halkan az orra alatt.
Sután intettem neki, de mire szóra nyithattam volna a szám - csókról már szó sem lehetett - , visszasietett a ház belsejébe. Azt gondoltam, árulkodni megy az apjának, aki majd a szokásos jelenetet rendezi le: kilazítja az egyik fogam, felsegít a földről, majd iszunk egy sört. Az igazat megvallva, az első két lépést szívesen kihagytam volna.

Mázlim volt. Majom helyett egy gorilla jelent meg a bejáratnál, ő viszont K volt, akitől jobb esélyekkel remélhettem csak sört, mint atyai pofont. Hunyorogva nézett rám, mint aki épp most ébredt fel vagy szopatás közben szakították félbe.

- Tudom, cigányokat nem engedtek be - kezdtem, utalva a régi idők ajtónyitós üdvözlésére.

- Hát többet már biztos nem - vigyorodott el. - Szervusz Testvérem! - öregapósan közelebb totyogott hozzám és meglapogattuk egymás vállát. - Mi járatban?

- Az alattvalóimat a szélrózsa minden irányába szétküldtem ténykedni és gondoltam, ne unatkozzak, kiruccanok és megnézem, hol tartanak a munkálatok. Meg ha kell, szívesen segítek benne.

- Rendes tőled, de az a helyzet, hogy tényleg vannak már bent cigányok, akik ráadásul serényen dolgoznak! - röhögött fel harsányan, majd én is.

- Az igen! - bólintottam hitetlenkedve. - Változnak az idők.

- Változnak bizony... Na, gyere be, nehogy beleolvadj az aszfaltba.

Odabenn kellemes hűvös volt és félhomály. Bár a heves kalapálások hangja elnyomta a zenét, mégis megérintett az ismerős hely miliője. Főleg, hogy Bandi, Majom és Dan már ismerős arcok voltak, így miután mindenkit üdvözöltem - szerencsére elmaradt a pofon - , K ráüvöltött az egyik srácra, aki elsőként lépett ki a klubházból az érkezésemre, hogy azonnal töltsön nekem egy korsó jéghideg sört. Ekkor tudtam meg, hogy egy új srác a klubnál, hangaround, úgyhogy minden igényt a legnagyobb lelkesedéssel teljesített. Olyannyira, hogy még pizzát is rendelt és fizetett minden szó nélkül. Így legalább kibírtam a harmadik sörig, hogy ne legyek spicces.

Utóbbit már a klubházon kívül fogyasztottam el K társaságában, ugyanis érkezésem után Majom lánya elég látványosan került, ezáltal Majom is távolságtartó maradt és érthető módon inkább a saját vérét istápolta, semmint a majdnem-unokájának apját és majdnem-vőt. Így hát régi jó szokásunkat ismét felelevenítve, K-val átsétáltunk a szemközti térre, és leültünk egy szabad padon. Bámultuk a lekapcsolás előtti szökőkutakat, látványos fényjátékokat, párakaput, minden egyéb hülyeséget, amik miatt a gyerekkorunkból ismert zöldövezetet anno megszüntették.

„Lerombolták ifjúságunk nimbuszát” - hangzott még annak idején T barátom szájából egy saját készítésű helyszíni riportban.

Persze, a nyilvánvaló témákat nem tudtuk kikerülni végül: család, barátok, klubok helyzete. Szóba kerültek a jövőbeni tervek, klubos rendezvények; hogy ki mekkora részt tud mindezekből vállalni, stb. Szerencsére, nem vittük túlzásba az ilyen üzleti jellegű témákat, annál sokkal erősebb volt az egykori hangulat, midőn még maga a klub is csak terv szintjén létezett. Sőt, mire beesteledett, a hangulatunknak köszönhetően ismét megfiatalodtunk, és nagyjából ugyanazokat a sztorikat elevenítettük fel, mint régen, megspékelve új élményekkel, amiken szintén nagyokat röhögtünk. Két szembetűnő különbség mégiscsak volt: biciklik helyett a motorjaink parkoltak átellenben, és nem Tesco-s szatyorból szedtük elő a söröket, hanem a hangaround futott át velük, valahányszor igényt tartottunk rá.

Igaz, az utolsó két kör nekem már a kedvenc narancsos Fantám volt, lévén, úgy terveztem, hogy még aznap este hazaindulok. Ám miután már a sokadik rendőrautót láttam lassú, cirkáló módban elhaladni, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá:

- Valami gigászi ellenőrzést tartanak a zsandárok ma? Vagy mi ez a fokozott jelenlét?

- Alapvetően minket baszogatnának, de akkor sincsenek ennyien. Úgy tudom, megint valami filmet forgatnak az ipari parkban, úgyhogy azért kell ez a túlzott készenlét az egész városban.

- Jaj, tényleg! Hallottam róla, hogy lesz még egy Terminátor film. A nyolcadik befejezőt, talán... Ezek szerint már ma is forgatnak?

- Úgy tűnik. Bár nem tudom, mi a frászt akarnak kihozni belőle, ha szerencsétlen Swarzi már járni is alig tud nyolcvan évesen.

A dolog előzménye annyi, hogy valamikor 2018 környékén szülővárosunkban forgatták a hatodik új Terminátor filmet, amiben még mindig szerepelt Arnold Swarzenegger. Fél évvel ezelőtt - mikor K-ék a sitten voltak - szárnyra kapott a hír, hogy ismét forgatnának nálunk, mivel Arnie nagyon megkedvelte a várost - nyilván a sok osztrák turistának köszönhetően - , így a befejező epizód (bár ebből már készült vagy három előtte) egy része ismét nálunk forog.

Talán a fokozott rendőri jelenlét a színész hajlott korára való tekintettel volt indokolt, hiszen hiába számított réges-rég kitűnő testépítőnek, a nyolcadik évtizedét betöltve ő sem bírt már olyan sokat. Lehet, ezt hiúságból nem akarta bárkivel is láttatni, és így tartják távol a paparazzikat és a túlzottan lelkes rajongókat. A magunk részéről nem különösebben izgatott a dolog. A folytatásos filmek olyanok, mint a háromszor újramelegített mirelit pizza: egyre szarabb.

- Hja, a szerencsétlen eléggé leépült a fénykorához képest - feleltem K-nak. - Viszont így nem reszkíroznék az utazással, ha van egy szabad fotel, vagy hálózsák, reggelig elcsöveznék valahol.

- Fotel? Össze tudod csomagolni magad annyira? - vonta fel szórakozottan a szemöldökét a klubelnök.

- Csomagoljam?

- A lószart! Akad még akár egy szabad szobánk is odafenn - biccentett a klubház épülete irányába. - Sőt, ha úgy tartja úri kedved, megpróbálhatom puhítani Majom lányát, hogy legalább erre az egy éjszakára...

- Nem! - szakítottam félbe. Bár azonnal elbizonytalanodtam. - Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. Biztos nem akarná.

- Ezt csak egy módon deríthetjük ki... - tápászkodott fel a padról, és megindultunk vissza a klubba.

Épp az úttesten keltünk volna át, mikor láttuk, hogy  a városközpont irányából nagy sebességgel tart felénk egy motoros. Ahogy közelebb ért, megállapítottuk, hogy egy Fat Boy FLSTF modell volt, ami igen nagy népszerűségnek örvendett a kilencvenes években.

Mikor meglátott minket, lelassított, de nem csupán átengedési szándékkal; szabályosan leparkolt előttünk. A pasas egy öreg, őszes hajú, de még jó kondiban lévő bőrkabátos fazon volt, túlságosan ismerős vonásokkal.

K-val hitetlenkedve néztünk egymásra.

- You ride motorcycle? - kérdezte tőlünk osztrák akcentussal.

- Yes - feleltük egyszerre.

Erre ő elvigyorodott, és kinyújtotta felénk a jobb kezét:

- Come with me, if you want to live! - mondta.

Ismét összenéztünk, majd értetlenül körbepillantottunk, a rejtett kamerastábot keresve.

- Wha... what is all this? - érdeklődtem.

- Get to tha choppa! - üvöltötte el magát.

A meglepettségtől kuncogva átsiettünk a túloldalra és felültünk a motorjainkra. Az öreg gázt adott, hogy ösztönözzön minket az indulásra, amit nem haboztunk megtenni. Felsorakoztunk mögé, majd még egyszer hátrafordult:

- I’ll be back! - közölte faarccal és gázt adott.

Igyekeztünk tartani vele a tempót, bár nem volt könnyű dolgunk.