Nem véletlenül nem a népszerű "Szolgálati anekdoták" újabb fejezete ez, hiszen ez nem arról szól. Kizárólag rólam. Kevesen tudják, hogy valójában a blog egy virtuális napló. Csak én nem minden esetben használom arra. De ez sok minden mással kapcsolatban igaz. Szeretem feszegetni a határokat és például eszközöket (embereket) másra használni, mint amire valóak.
Mikor jöttem szolgálatba a komáromi állomás peronján szemmel válogattam a jobbnál jobb nők/lányok között és megakadt a szemem az egyiken. Mintha ismerős lenne. Az volt. A hölgyet már egy ideje nem láttam és még régebben beszéltem vele. Ez valójában a legtöbb régebbi ismerősömre is ráillik, de nem mindenkit látok, vagy beszélek vele szívesen. Ő pont az a kategória, akivel mindig jól el tudtam diskurálni és nem csak felszínes szarságokról. Most is így történt.
Alapvetően nehezen nyílok meg, zárkózott figurának tartanak (annak ellenére, hogy bizonyos esetekben hamar kinyitom a pofám), de néhány embert beavatok a legbelsőbb gondolataimba és problémáimba. Aztán mikor felszínre kerülnek ezek és gyakorlatilag visszahallom a saját hangom által ezeket minden alkalommal mélyen magamba nézek és eltöprengek azon, hogy min kellene változtatnom, hogy javuljon a helyzet.
Felszállok a gépre, teszem amit kell és mikor épp nincs mit, előveszek egy könyvet és olvasok. Merő véletlen, hogy pont egy olyat sikerült megragadnom indulás előtt, amiben egy közismert személyiség (Sebestyén Balázs) osztja meg a saját és mások életfilozófiáját. Egy-egy beszélgetés olvasható Ernyei Béla színművésszel, vagy Nagy Bandó Andrással és másokkal. Érdekes, hogy bár öt-hat évvel korábban már kiolvastam ezt a kötetet, de most mégis valahogy jobban magával ragad. Magaménak érzem a gondolatmeneteket. Itt van mindjárt az utóbbi időben foglalkoztató kérdéskör, a váltásé. Váltani szeretnék, csak nem jutottam még el a tettekig, erre kapok egy alapos letolást, hogy ha az elért egzisztenciámat féltve nem merek belevágni az újba, akkor gyakorlatilag ugyanolyan barom vagyok, mint aki a teszetoszaságának köszönhetően a saját tétlenségének mocsarába süllyed. Panaszkodom, de nem teszek ellene, hogy jobb legyen, hanem inkább szenvedek. Mazochista mivoltomnak köszönhetem, hogy nem változtatok. És ettől a felismeréstől kicsit szarul érzem magam.
A változás csak rajtunk múlik. Nem pottyan az ölünkbe, mint az almafáról a kígyó.
Az viszont megnyugtató, hogy vannak nálam szánalmasabb alakok, akik minden nap azon keseregnek, hogy nekik milyen szar és mennyire elhagyatva érzik magukat és hogy semmi nem sikerül. Tudok rajtad segíteni: húzd ki a kibaszott kezed a segged alól, kelj fel és cselekedj! Keress magadnak elfoglaltságot, hobbit, barátot és/vagy barátnőt, kutyát, macskát, akár többet is és kezdj végre élni! Járj el túrázni, próbálj ki új dolgokat. Például: tudod milyen a bungee jumping? 2010 nyarán Siófokon egy ötven méter magas toronyból, gumikötéllel a lábunkon ugráltunk a Balaton felé. Azért nem bele, mert addig nem nyúlt meg. És élveztem. Új volt. És megtenném még párszor, mert hatalmas élmény! Vagy a másik - csak, hogy a jövőmről is essen szó: gyerekkori álmom, hogy motorozzam. Ha jól alakul, akkor a nyári fesztiválokra már egy kétkerekűvel fogok érkezni. Nagyon várom! Lehet hogy ez az az élmény, ami kizökkent a mostani céltalanságnak, vagy lehangoltságnak vélt időszakomból! Vagy az a másik három-négy másik tervem, amit idénre célul tűztem ki magam elé! Mondjuk az biztos, hogy sok szabadidőm nem lesz, de ÉLEK majd! Gondoljunk bele: ha az univerzumot nézzük, vagy csak a föld nevű planétát mekkora apró porszem egy ember élete? Egy miniatűr a hatalmas gépezetben! És most ne menjünk bele vallási, hitbeli vitákba, vagy a teremtésbe. Főleg, hogy a kreacionizmus szerint mindent egy felső entitás, egy istenség teremtett, a darvinizmus szerint meg Darvin.
Egyetlen dolog, ami számít: 2017 páratlan év lesz, akár érted, akár nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése