Az általam oly sokra tartott és kedvelt ős-thrasher, a bizonyos Bay Area vonalas Exodus a tehénszaros Európát szántotta fel az őszi betakarítás alatt az Obituary és két másik zenekar társaságában. Nem véletlen, hogy nem említem a King Parrot-ot és Prong-ot, hiszen az elsőnek iszonyat szar volt a hangosítása, a másodikra meg nem jutottam be, hiszen elcigarettáztuk és dumáltuk a blokkjukat... végül mégis megemlítettem, hát ilyet...
Szóval már jó előre lebeszéltük Vesztegzáron belül, hogy menni kéne. Aztán az indulás napján már csak ketten maradtunk a Monesszal. Hogy ne kongjon az ürességtől a kocsi így eljött velünk a mindenki által ismert fafaragó Milán (a tartalék főváros -Csép- büszkesége) és a kevésbé ismert Gábor. Gáborról annyit érdemes tudni, hogy ő már májusban beszerezte a jegyét erre az alkalomra, aztán ügyesen elkeverte, most meg az utolsó pillanatban szerzett egyet a bejáratnál egy sráctól, aki jó fej volt és elővételi áron odaadta a sajátját.
Bejutottunk a halálra ítélt -és általunk is sokszor megtaposott- Dürerbe és némi ital elfogyasztása után vegyülni kezdtünk. Egyre másra érkeztek az ismerősök, hol innen, hol onnan, egyiket jobban, a másikat kevésbé és volt olyan is, akit valószínűleg a More Than Festen szedtünk össze, mert nem nagyon beszélt magyarul. Lepacsiztunk akivel lehetett, szóba elegyedtünk azokkal, akikkel érdemes, aztán eljött az idő.
Oldalról közelítettük meg az ojjektumot. Még épp a Prong csengett le (utolsó fotó, kéz a magasba, mögöttem a közönség, stb.), amikor beléptünk a nagy terembe. Ahogy elnéztem a fellépők arcát náluk ez kb egy klub koncertnek felelt meg, de ott még a Suzuki Swift is akkora, mint a Hummer, úgyhogy nem meglepő, hogy meglepődtek. Szóltam a Milánnak, hogy várjuk meg, amíg ez a sok majom kikecmereg levegőzni, meg cigizni, hugyozni, sörért menni, aztán lesz helyünk. Két percen belül bárhol megállhattunk volna, ha akarjuk, persze az állandó lökdösődés, furakodás így sem maradhatott el, hiába álltunk meg a fal mellett.
Aztán ekkor vettem észre, miközben a technikusok/road-ok elkezdtek kipakolni, hogy bizony-bizony:
Gary Holt nem jött el!
Amióta megtudtam, hogy lesz ez a banzáj, azon izéltem (majdnem azt írtam, hogy imádkoztam, de hát... én? Ne viccelj...), hogy csak ne essen egybe a Slayer turnéjával, mert akkor tuti, hogy nem jön a mester. Aztán így se jött. Vagy az új lemezen dolgozik, és/vagy csak a Metal Aliance projekttel dorbézol a tehénszaros USA valamelyik porfészkében. Nem kis csalódást okozott, bíztam/bíztunk (talán sokak nevében kijelenthetem), hogy eljön a főnök. Talán akkor a publikum is nagyobb ovációval fogad minden felkonfot. Zetro (a frontember - és tényleg úgy néz ki mint egy kis gonosz manó) és Lee Altus (a másik gitáros) hozták a formájukat, hozták a show, akár csak Tom Hunting, aki időnként megmászta a dobfelszerelését. Jack Gibson a koncertvideók alapján se egy mókamester, de most kifejezetten merevnek tűnt, a saját (konfort) zónájából mindössze egyszer mozdult ki. Altus másik zenekarából, a Heathen-ből kisegítő Kragen Lum próbál vele jó pofizni, de Jack egyszerűen faképnél hagyta és visszament a helyére.
Ami a hangosítást illeti, hát... nagyjából a Black list környékén kezdett érthetővé válni a gitár. Az viszont tuti, hogy a War is my shepherd már hibátlanul szólt. Nem sokkal azután kikecmeregtem klozetra (visszaadtam azt a lökdösődést, amit addig elszenvedtem) és mikor visszaértem, akkor már nem furakodtam vissza, hanem megnéztem a hátralevő részt onnan, ahová visszajutottam. Csalódás (ellenben az Obituary ugyanonnan kibaszottul jól, érthetően és tisztán dörrent meg).
Úgyhogy lekonyult szájam szélét sörbe mártottam. Ettől függetlenül egy remek este volt!
Szóval így nem találkoztam Gary Holt-tal.
