Álmodozó

Világ életemben egy álmodozónak tartottak. Lehet, hogy csak én, de legalább egy ember volt a földön, aki így tett. 

Gyerekkoromban kezdődött minden - mint minden más embernek, állatnak. Már akkoriban is gyakran álmodoztam különböző dolgokról, amiket aztán vagy megvalósítottam, vagy a játszótéren, vagy a legós kosárban matatva eljátszottam, hogy megvalósítom. 

Kreatív vagyok. Megalkotom fejben, aztán megvalósítom. Nem állítom, hogy hiba nélkül, de az esetek döntő többségében véghez viszem az álmomat, a vágyamat, az akaratomat.

Így volt ez a gimivel. Eldöntöttem, hogy bebizonyítom anyámnak, hogy el lehet végezni. Elvégeztem. Még érettségi előtt megálmodtam - mert apám nem volt hajlandó egyetemre küldeni, mondván az neki sok pénzbe kerül-, hogy ha közepes szinten végzem el a gimit, akkor jó eséllyel lehet belőlem mozdonyvezető. Aztán jöttek a kis lépések, felvettek a Céghez gyakornoknak és majd' két év elteltével levizsgáztam. Ennek már bő tíz éve, de megcsináltam. Aztán megálmodtam, hogy ismert zenész lesz belőlem. Álmodoztam róla, milyen jó lenne 20-50-100-500 ember előtt zenélni. Ehhez kellett tíz év, megannyi tanulás, két zenekar, két lemez, két kéz, de elértem a célt, az álmomat. 

Voltak sokkal szerényebb álmaim is, mint például, hogy legyen szép barátnőm. Lett, nem is egy. Némelyik odaadóbb volt a másiknál, de akadt köztük vadóc, irányító típus, bizonytalan, lelkileg instabil, szexmániás, házias, türelmetlen és kitartó. Nagyjából csupa olyan, aki valamilyen szempontból a saját tükörképem is egyben. 

Volt olyan szerényebb álmom is, hogy legyen számítógépem. Meglepő lehet a mostani (de)generációnak, de én még úgy nőttem fel, hogy nem a fészbúkon, skype-on, sms-ben írtunk egymásnak, hogy ekkor és ekkor találkozzunk itt és itt, hanem suli után megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor itt és itt. Ha ez nem jött össze, akkor az egyik felkereste a másikat és lehívta. Hozzánk talán a kétezres évekig a vezetékes telefon se jutott el, pedig akkor már elég nagy népszerűségnek örvendett a Westel 900. Nálam valahogy a telefon továbbra is töretlen népszerűtlenségnek örvend.

Ó, igen: ezért nem lehet elérni.

Egyszer megálmodtam, hogy majd ha nagy leszek lesz saját házam, gyerkőceim, meg minden amit elvár a társadalom. Aztán ahogy kezdett benőni a fejem lágya kicsit átrendeződtek a dolgok: már csak a saját otthon a legfőbb cél. Minden más mellékessé vált és őszintén szólva egy ilyen világba gyereket nevelni... Látom a kortársaimat, ahogy megélik a csodálatos családi nihilt... csupa ragyogás, mosoly és öröm... a képeken... 

Akinek képmutatásra van szüksége, annak kívánom a legjobbakat! 

Gyerekkoromban láttam egy sorozatot. Lorenzo Lamas játszotta a főszerepet és egy lángnyelvekkel díszített Harley Davidson-on üldözte a bűnt. Akkor megálmodtam, hogy egy napon az én hosszú hajamat is lobogtatja majd a szél miközben egy ilyen vas nyergében szelem a kilométereket. Nos, lassan hajam már nincs, de a motorra, és az élményre még pályázom. Más nem parókát veszek. 

Álmodtam valamikor egy családról. Szép, házias, hűséges feleség (ez olyan, mint az önzetlen, rendmániás, család centrikus férj - valamelyik tulajdonság biztos hiányzik), három értelmes, jól nevelt gyermek, jól fizető állás és egy szép családi ház. Eddig egyik se jött össze. Lehet bennem van a hiba. Sőt, kifejezetten hangsúlyozom, hogy nem könnyű velem kijönni. A magam útját járom. Ezt kurva nehéz elfogadni azoknak, akik bizonyos hagyományos, vagy általuk annak képzelt életforma szerint élnek. Számomra mindez csak túlbecsült fantazmagória, egy olyan letűnt kor maradványa, amit erőltetni lehet... de nem rám! Másról álmodom.

Arról álmodom, hogy van egy világ, amiben élek. Állok a házam tornácán, kávét szürcsölgetek és közben nézem a naplementét és számot vetek önmagammal, az addig elért eredményeimmel, a tetteimmel. Vannak rokonaim, van pár barátom, kicsivel több haverom, vannak lányok, van egy anyagi forrás, amit élelmiszerre, ruházkodásra és tisztálkodáshoz szükséges kemikáliákra és számomra fontos dolgokra költhetek. Aztán lehet van valahol gyerekem, vagy vannak valahol gyerekeim. Lehet, hogy épp abban a házban, aminek a tornácán állok. És lehet ugyanebben a házban velem együtt él egy nő, aki most azért nem tipródik körülöttem, mert tudja, hogy azt a kávét abban a magányos naplementében akarom elfogyasztani. Hogy szeretem ezért? Vagy szeretem e egyáltalán? Nem tudhatom, hiszen azt se tudom, hogy bent van e a házban. Ahogy a gyerekek kiléte is bizonytalan. Ebben az álomban egy valami biztos: a házam, a tornác, a naplemente és a kávé. 

Bizonyára az önzőség merül fel abban, aki eddig eljutott. Nem gondolja rosszul, de mégsem áll a realitás talaján két lábbal. Vajon önző seggfej vagyok e? Olyan világban élünk, ahol mindenki adakozik, megosztja mindenét a társaival, rokonaival, az emberiséggel? Te magad mindent feláldozol a közjóért, az ökológiáért, a rokonaidért, a barátaidért, a szomszédodért, a kibaszott felebarátaidért, vagy az utcán kolduló hajléktalanért? Akkor miért ítélkezel felettem, vagy bárki más felett?

Nem vagy tökéletes! Én sem, de nem hangoztatom az ellenkezőjét, nem parádézok úgy, mint aki annak érzi magát. 

Csak álmodom. Megálmodom mindazt, amit el szeretnék érni. Ha ezekhez az álmokhoz csatlakoznak hasznosan és pozitívan más személyek, akkor nem zárkózom el. Ott fogok állni a tornácomon, iszom a kávét a naplementében és várom, hogy ezek az emberek betoppanjanak, hogy aztán keblemre öleljem őket, hogy aztán hasznosan és pozitívan töltsük el együtt az időt. 

Jó reggelt kívánok!