Évértékelő

Szinte már hagyománnyá vált, hogy minden év végén készítek egy éves visszaemlékezést. Egyfajta évértékelőt. Nahát, ez a címe is...

Ebben lesz minden: magánélet, zenekari szarságok és persze némi szolgálati történet is. Egyébként is lógok már pár megjegyzéssel ezzel kapcsolatban. Történt ez-az és mivel nem volt sem időm, se ingerenciám ahhoz, hogy ezekről beszámoljak, így most pótolom. 

Hopp. Egy de ja vu.

Hogy mennyi sört és cigit szívtam el, hány felülést végeztem (általában 4-500 körül szokott lenni... évente), vagy hányszor szartam naponta átlagosan, arról nem beszélnék. Ezt a fajta élvezkedést meghagyom az arcoskönyv kultikus posztolási mániában szenvedő agyhalottaknak. 

Lássuk az éves blog statisztikát. Idén -ezzel együtt- 87 bejegyzést tettem közzé. A nagyobb része a legendássá és -a vezetőség körében is- nagy érdeklődést kiváltó "Szolgálati anekdoták" című rovat (a 62-től a 90. részig jutottunk), a kisebbik fele eloszlik pár könyvbeszámoló, Vesztegzár koncertélmény beszámoló és a kevésbé olvasott folytatásos novellám, valamint pár egyéb bejegyzés között. Számomra sokkal nagyobb értéket képvisel a novellám, ellenben az olvasóim többsége a Cégnél dolgozik, vagy ott dolgozott, vagy ott fog dolgozni, és néhányan a vasút iránti rajongásból köszönhetően kattintanak az újabb Szolgálati szösszenetekre. (Miért is nem ezt a címet adtam neki...?) Nem panaszkodom, jól esik az érdeklődés, de ezek szerint csak egy bizonyos kategória érdekli a többséget -ami általában ötször annyi, mint az irodalmi próbálkozásaimat illetően. 

A mellékelt képen jól látható, hogy idén értem el az eddigi legnagyobb érdeklődést -júliusban. Persze az aranyblog díjhoz ez még kurva kevés...

Nos, akkor vájkáljunk kicsit a magánéletemben. Tök faszán indult az év. Az időm nagy részét a munkahelyem kötötte le -ez most sem változott-, utána többnyire az akkori barátnőmmel voltam, kevesebbet a zenekarral. Pedig a második lemez felvételeire készültünk. A túlhajszolt életvitel aztán megbosszulta magát: február elején a szervezetem bedobta a törülközőt és a konyha kövén kötöttem ki. Hogy a hozzám közelállók ne aggódjanak, nekik azt mondtam, hogy csak majdnem ájultam el. Valójában lefejeltem a vécé ajtófélfáját. Miután magamhoz tértem felhívtam a felvigyázót és közöltem vele, hogy ne várjon másnap a 3:28-kor kezdődő szolgálatba. Megharagudott. Aztán elején a zenekarral stúdióba vonultunk. Azon a héten nem találkoztam a csajommal. Következő héten kiadta az utamat, mert a kapcsolatunk (és benne én magam is) nem felelt meg az elvárásainak. Nem ő uralkodott és irányította a dolgokat (ahogy ezt tanárként már megszokhatta) és ez számára nem volt kielégítő. A túlzott feszültség (a stúdió, munkahely és a szakítás) újabb rosszulléthez vezetett, így három hétre fehér köpenyes szabadságra mentem. Ezalatt fogtam magam és bejelentkeztem egy szemműtétre. Húsz év fogyatékosság után megszabadultam az előfogattól. Pár hónappal később udvarolni kezdtem a jelenlegi barátnőmnek. Persze ő ezt akkor nem vette annak, csak úgy gondolta, hogy ennyire jó fej vagyok. Egy faszi sosem jó fej ennyire hátsó szándékok nélkül... Júniusban intéztük a zenekar második lemezének egyéb dolgait (kiadó, borító, ének felvételek, mastering). Mit ad isten... vagyis: hogy hogy nem a borító tervezésébe bevontam a jelenlegi barátnőmet. És igen: ezúttal is voltak hátsó szándékaim. Akadt pár fain fellépésünk ekkortájt, de volt szar is (debreceni vekeri fesztivál), de sikerült néhány új kapcsolatot kötni. Szeptember hetedikén megjelent a Nail Records gondozásában az Útvesztő névre keresztelt lemezünk. Monesz őszre jó néhány bulit lekötött, így ősszel sem unatkoztunk. És minő véletlen, hogy az egyik állomáson (az október harmadikai győri bulin) végre sikerült becserkésznem a hölgyeményt, akiért már nyár eleje óta tepertem. Azóta is boldogok vagyunk. Nem tudunk minden nap találkozni és nem is járunk minden hétvégén el közösen bulizni, de ő kitartó, türelmes és elfogadja a kötöttségeimet és igyekszik ehhez alkalmazkodni. 

A magánéleti szarságok között megemlítettem pár szóban a Vesztegzárt és a vele kapcsolatos eseményeket. A legtöbb bulink jól sült el. Akadt persze mínuszos, de ezek legalább a földön tartanak minket és tudjuk hol a helyünk. Vannak helyek, ahová egy darabig biztos nem megyünk vissza és valószínűleg hazai pályán se nagyon kell fél éven belül nagyon mocorogni. Lesznek olyan helyek, ahová visszafogunk térni még a tavasszal, de vannak új helyszínek is a naptárunkban. A legnagyobb volumenű fellépésünk két hét múlva, január 15-én várható a Barba Negrában a Moby Dick társaságában. Remélhetőleg sok régi és új rajongót is köszönthetünk egyúttal! A második lemez megírása, megjelenése és a kiadó árnyéka persze nem ad okot, hogy elpuhuljunk és leüljünk a seggünkre. Nem árulok el nagy titkot, hogyha azt mondom már elkezdtük a harmadik lemez munkálatait. Nem kell azért nagy dologra gondolni. Ha az alap lépéseket vesszük, hogy általában "A"-ból lépünk "B"-be, akkor mi most "A1"-ből léptünk egyet "A2"-be. Vagyis átnéztük az eddig íródott riffek egy részét. Haladunk mi?

Most pedig térjünk át az oly nagy igényt kielégítő részre, a Céges szarságokra. Előbb lássuk az éves cuccokat. Nos ebben az évben közel kétszáz plusz munkát végeztem. A budapesti fűtőházak munkavállalóihoz képest ez persze lószar, meg a tehénszaros győri celebek is többet karikáznak, de ők ezt vállalták. Valamelyik időszakos oktatáson reszortosunk (vagy telephelyvezető helyettes -nem tudom milyen pozícióban tetszeleg éppen) a frissen kinevezett vezérigazgatónk kérését tolmácsolta felénk. A góré arra volt kíváncsi, hogy ki vállal több munkát a jövőben? Így is kevés a szabadidőm, szóval nem nehéz mekkora értéket írtam a kérdőívre. Segítek egy kicsit: az egyhez közeli számról van szó és nem a kettő! Ezzel kapcsolatban most decemberben is kikerült egy "nyilatkozat", amit névsor melletti átvételi elismervényen kell igazolni, hogy kitöltötted. Sokan már aláírták, de szerintem vagy nem olvasták el rendesen a papírt, vagy csak már szarnak bele. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a Cég nevén kívül semmi más nem került fel felelősként a pergamenre. Vagyis fent ezért senki nem vállalja a felelősséget. Hogy miért is kéne? Ugyanis -tudomásom szerint- a kitöltött rész alatti szöveg törvénytelen! Tájékoztatja a munkavállalót arról, hogy tudomásul veszi, hogy a munkáltató a hozzájárulása nélkül is elrendelheti a 200 óra feletti munkavégzést! A hatályos jogszabályok szerint csak a munkavállaló előzetes beleegyezésével lehetett 300 óra alatti többlet munkát adni a munkavállalónak. (Aztán majd aki jobban tudja úgyis felvilágosít). Az biztos, hogy ezt nem vagyok hajlandó aláírni! Sem az átvételit, sem a Nyilatkozatot!

A másik dolog, amitől megnyúltak a szemeim -nem csak nekem, hanem a mi Gyulánknak is és annak is, aki részese volt ennek: az első teles tízes villáskulcs egy ezeréves kollégának -akit mindenki jól ismer (mert sok helyen megfordult már, és minden fórumon szereti a hangját hallatni)- annyit mondott:
- Tudod mi vagy Te Gabi bátyám... egy igazi somogyszobi bunkó!

Megjöttünk. Ehhez már pofa kell! 

Ecsém!

Ezek után már meg sem említem, hogy a győri pihenőben még mindig hideg van (kinek szóljak ez ügyben? Munkavédelemnek?), meg hogy sorban darabolom a vadat (legutóbb Talenttel kockáztam fel egy szarvasbikát a casibaszentjánosi fázishatár után), vagy hogy napokig jártunk tökig érő ködben (végül megelégeltem és nem voltam hajlandó 160-nal menni az utolsó napon a dupla délis fordában -520 kilométer, Győrben 20 perc vezetőállás cserére, Déliben kétszer 40 perc ugyanerre és MKSZ-re), vagy hogy pont 24-én, mikor az utolsó személyt hoztam le a 11-es vonalról utána nem tudtam eljönni a 21:39-kor induló személlyel, mert pont aznap nem közlekedett csak... A sokak számára szent tehénnek számító IC-t (a szitit) egyszerű mezei személyfordásként (vagy inkább mindenesként) leközlekedtettem menetrend szerint -vagyis öt perccel korábban álltam meg Győrben...

Summa summarum: eltelt egy újabb mozgalmas év (számomra a páratlan évek igazán páratlanok), megtörtént egy rakás izgalmas dolog. A jövő év már biztos, hogy hoz új típusismeretet, még több koncertet és még szarabb vezénylést az egyre kevesebbet érő fizetésünk mellé. Amikor majd úgy gondolom -vagy a szervezetem- akkor megint jön majd a fehér köpenyes szabadság és kedvem szerint -vagy inkább véletlen szerűen- fogom elcsapkodni a vadakat (remélem humanoidot továbbra se). Amennyiben a Cégnél a helyzet nem javul továbbra sem -márpedig a fogyás miatt csak rosszabb lesz-, akkor meg eljön az idő, amikor majd azt mondom a vezetőinknek, vezénylőknek, reszortosoknak, felvigyázóknak, kedvelt kollégáknak és egyéb állatfajtáknak, hogy "csá". 

Sikerekben és alkoholgőzben és szeretetben gazdag új évet kívánok a már fent említetteknek és egyéb olvasóimnak, valamint a mindig érdeklődő különböző államvédelmi hatóságoknak, rendőri szerveknek! Maradok továbbra is tisztelettel a fel- és kiforgató, a lázító, kirekesztő, rasszista, a mindenről véleményt alkotó és megmondó (ezeket mind másoktól hallottam, enm magamról tartom -azok most jönnek), bunkó, paraszt, suttyó szakállas rocker, aki százhatvannal hasít legálisan: 

K

Bárcsak érteném...

Egyszerűen fel nem foghatom -és ezzel a Bálint (az unatkozó jeti a német gyakorlóban) is így van- hogy miért van az, hogyha az ember (hadd éljek egy ilyen fennkölt szóval: a művész) a széles nagy világ számára közzé teszi portékáját, ami számára fontos, értékes és valóban minőségi, azt kevesen értékelik reálisan, míg a szemetebbet, a kevésbé jót viszont a többség zabálja? Ennyire elkurvult a világ és inkább az igénytelenségre van szükség? Íme két példa:

2015. december 22-én barátnőmmel Győrbe látogattunk az Adventi vásárra. Vittem magammal a fényképezőgépemet (Canon EOS 350D), ami mára már kissé elavult -amikor vettem, már akkor is kifutó szériának számított, de egy olyan amatőrnek, mint én, ez teljesen megfelel(t)-, de mindezek ellenére jó képeket lehet vele készíteni. Sétálgattunk és lőttem is ezt-azt, mígnem betértünk egy sikátorba. Egyből megragadott a helyszín, a fények. Tökéletes fotó témának ígérkezett. Egyből fogtam a gépet, beállítottam a szükséges értékeket és elsőre lőttem egy -számomra- tökéletes képet. Íme:

Másnap szolgálatban a Keletiben jártam. Csak a céges telefonom (Nokia C2) volt nálam, aminek kamerája hát... hogy is mondjam... egyszerűen: szar. Nem éppen arra való, hogy nagyon művészkedjünk vele, azért néha megpróbálkozom vele. Ezúttal a pályaudvart magába rejtő köd és az üres csarnok lett a témaválasztásom. Íme:

Vajon a kedves olvasó kitalálja, hogy melyiket értékelték jobban? Aki az elsőre voksolt, az tévedett, ugyanis a második hétszer több embernek nyerte el a tetszését. Kár...

Karácsonyi köszöntő

Szeszben gazdag, hasmenésmentes, veszekedést és civódást nélkülöző karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves és kedvetlen olvasómnak!

Kívánom, hogy az ajándékokra és az államháztartásra felvett hiteleket mindenki gond nélkül tudja majd fizetni és ugyan akkora mosollyal, mint ahogy azt ebben a három napban minden nap teszik azt oly sokan a szeretteik, rokonaik és egyéb állatfajták körében.

Már nem kell sokat aludni -speedeseknek csak egyet- és itt a szilveszter, meg az új év. Arra a csodás alkalomra is kitalálok majd valami hasonlóan szépet és szívhez szólót!

Tudom, hogy a két kép egyáltalán nem passzol a karácsonyhoz (főleg, hogy az első 2013 januárjában készült a másik pedig idén februárban), de pont nem érdekel ez senkit. Amennyi szemetet manapság megosztanak az arcoskönyvön egyesek, ahhoz képest ez még közkincs!

Szolgálati anekdoták - 90. rész

Beszarás, komolyan... már a 90. rész! Ecsém... Ha ezt anno, mikor elindult a rovat előre tudom, hogy ennyit megél... Lassan több fejezete lesz, mint a Kisvárosnak, vagy a Szomszédoknak! Nem kell huhogni, mondom, hogy lassan! 

Az elmúlt két-három hétben egy ilyen iromány sem született. A magyarázat egyszerű: nem voltam szolgálatban. Tüszős mandulagyulladással nem is lett volna értelme. Persze a vezénylő szerint egy ilyen egy hét alatt meggyógyul. Mondjuk az is igaz, hogy szerintük ha hazamegyünk, lekapcsoljuk a kis automatánkat és 12 óra múlva felkapcsolva totál kipihenten állhatunk szolgálatba. Meg azt is hiszik, hogy időszakos vizsga után haza érve memóriakártyát cserélünk és a következő héten levizsgázunk minden hiba nélkül a különbözetből. Idióták mind, én már mondtam párszor...

Ma találkoztam egy jó kollégával, aki beutazást tartott és szóba kerültek az anekdoták. Aztán némi lelkiismeret furdalás szerű érzés kerített hatalmába, mert már rég nem jelentkeztem a rovattal. Hazafelé eldöntöttem, hogy írok. Írok az én kedves olvasóimnak, a tiszteletre méltó és más kollégáimnak, ismerőseimnek. Azoknak, akik miatt mozoghat ez a történet.

Valamilyen perverz oknál fogva az év utolsó hónapjára öt olyan szolgálat jutott csak (a szokásos hét-nyolc helyett), amikor benn kell aludnom szolgálat előtt, vagy után a tehénszaros győri pihenőben. Nem a pihenőben való alvással van gond, mert a makákók már nem táboroznak az épület tövében, meg az autók zaja sem zavar és még az ágy is kényelmesnek mondható, de az kissé zavar, hogy takaró alatt fázom. Vasárnap reggel kérdeztem a győri ügyvivőt, hogy mikor lesz végre jó a fűtés a szobában? Erre azt felelte vigyorogva, hogy a fűtés jó. Értem: a fűtéssel semmi baj, csak az ablakok kurva huzatosak! Nagyjából, mint a függöny és hőntartó nélküli Bz. Kérdezném a publikumot, hogy ezt kinek lehetne jelenteni? Munkavédelemnek? A reszortos, telephelyvezető nyilván szarik bele, ahogy a szakszerv tagcsoportvezető is. 

Pár nappal fizetés után tehervonatra "kárhoztattak". Mikor feljelentkeztem már megvolt a program. Fűtőházból a 022-es Gringóval elvágtattam Ácsra a répáért (nem a Katika volt sajnos, pedig úgy megdobáltam volna saruval, vagy bazalttal). Aztán vártam. Ettem. Vártam. Aludtam. Megjött egy Dacia, ami kihúzott a cukorgyárból még tíz kocsit, majd ráfaroltam a kocsisorra. Aztán vártam. Megjött a féklakatos, majd részt vehettem pályafutásom leghosszabb fékpróbáján.Közben többször beszéltem telefonon, hol a pécsi irányítóval, hol a sajátommal. Úgy 17 óra magasságában kiderült, hogy az egyik kocsinál vonórúd szakadás van. Úgyhogy majd ki kell lökni azt. Nekem meg lassan közeledett a szolgálat vége. És ekkor találkozhattam logikus irányítással is: egy frissebb kolléga érkezett Győr felől egy Daciával, amit ki kellett szerelni Komáromban (ez még mindig mulatságos, hogy egy naaaagy csomóponti állomáson nincs gázolajkút...), úgyhogy megcseréltettek vele. Viszont a gépnek vissza kellett jutnia Győrbe, nekem meg haza, így egy harmadik mozdonyvezetőt is belevontak a képletbe, aki aztán leváltott a kútnál, így én időben lejelentkezhettem és elmehettem haza. 

Sokkal jobban kultiválom a mellékvonali szolgálatokat, mint a fővonali eszetlenkedést...

Költözés a Hátsó utcából - 1. rész

A tó partján

A Hátsó utcában viszonylagos csend honol, még csak macskanyávogás sincs. Az éjszaka sötétjét a kandeláberek fényein túl csak a telihold töri meg. Az égbolt tiszta és ezernyi csillag pompázik rajta. Egy Harley Davidson Fat Boy dübörög a párhuzamos főutcán. Lassít, majd megáll egy parkolóban, egy számára fenntartott helyre, számtalan másik gép mellé. Cruiserek, utcai sport gépek és néhány egyedi vas pihen itt már órák óta. A magasabban fekvő járdán emberek ácsorognak, beszélgetnek, cigarettáznak és söröznek egy klub előtt. A motoros le-száll a járgányáról, a bukósisakját a kormányra helyezi. Mogorva tekintettel végigméri a környéket. Varkocsba font szakállát végigsimítja, fellépdel pár lép-csőfokon közben szúrós szemmel és enyhe fejmozdulattal jelzi a klub egyik jelöltjének, hogy figyeljen rendesen a motorjára. Az biccent, hogy vette az adást. A szigorú a mellénye belső zsebébe tűzi éjszaka használatos szemüvegét, majd elsétál az előtte szétváló, trécselő ismerősök között, akik lelkesen fogadják, de a messziről jött régi harcost ez nem hatja meg. Mindössze egy klubtársát üdvözli és súg neki oda valamit, amitől az elvigyorodik és megveregeti A szigorú hátát, majd belép a klubba. A hely tele van tagokkal és félig kiégett ribancokkal, vendégekkel, és más motorosokkal. A szigorú átsétál a bárpult előtt, közben felkap egy sört, amit az egyik pult mögött serénykedő újonc csúsztat oda neki, majd belép egy hátsó helységbe. Az egész jelenetet egy kipárnázott bárszéken ülve nézem végig a krimó túlsó felében felállított kisméretű színpadról, amin általában három-négy tagú zenekarok szoktak játszani hétvégenként, de az üresjáratú unalmasabb hétköznapokon ha épp ráérek én adok önálló esteket. A színpadról egyébként is jól belátni az egész klubot, aminek falán különböző ereklyék és klubos cuccok, motoros képek és relikviák láthatóak, a hosszú bárpult melletti falon, a pult és a titokszoba bejárata közötti falszakaszon a tagok arcképei. Ke-zemben egy Gibson Les Paul Standard Premium Desertburst színben és akkor este régi bluest és country számokat játszom. Mellettem ezeréves Engl Savage gitárerősítő, amiről két szám között a sörömet emelgetem el. A pulttól Raven lépdel oda hozzám, lágyan megcsókol, majd kicseréli az üres üvegemet egy telire. Kacéran rám sandít, majd visszalibeg a pulthoz. Közelebb jár már az ötvenhez, mint a harminchoz, csodás zöld szemei már kissé megfakultak, de még mindig eszméletlenül jól néz ki. Néhány szám erejéig beáll néha énekelni, akár csak G, aki most a titokszobában fogadja éppen A szigorút Lafaty Bandi és egy üveg erdélyi köményes pálinka társaságában.

***

- Mindig is tetszett, ahogy mesélsz. -vágott közbe vigyorogva Lafaty Bandi. Felé néztem és próbáltam rá mérges tekintetettel nézni, bár a napszemüvegemen át ebből nem sokat láthatott. Egy tó partján ültünk egy borsodi kis falu mellett. Körülöttünk a Bükk vonulatai magasodtak és amerre a szem ellátott csak dombok és fák. Pár nappal ezelőtt egy rockfesztivál zajlott itt, de mi még maradtunk néhány napra regenerálódni, de valójában csak a nagy szeszkészletünket akartuk felélni. A helyszínt most mutattam meg a két cimborámnak, de ők is hamar beleszerettek. Magát a fesztivált egy Anthrax koncerten megismert beregszászi magyar házaspár ajánlotta még jó pár évvel ezelőtt, akikkel most is együtt buliztunk.

A bérelt faházunk előtti tornácon ejtőztünk és élveztük, ahogy süt ránk a nap. Piszok másnaposak voltunk, de G és Lafaty Bandi kezében az erdélyi köményes pálinka nem tudott megmelegedni. Sosem értettem, hogy honnan szerzik be, de egyiküknek mindig volt egy liter, akárhol is találkoztam velük. A jéggel töltött hűtőzsákunkból lassan kifogyott a sör és épp az utolsót nyitottam meg, amikor a fényes jövőnkről álmodoztam ennek a két piás cimborámnak. 

- Inkább arról mesélj mi újság Ravennel? -tette fel a kérdést Bandi két korty köményes között. Feltoltam a napszemüveget a homlokomra, előrehajoltam és rámeredtem.

- Te most kóstolgatsz? 

- Nem kóstolgatom a pálinkát haver, hanem iszom, nem látod? -felelte vigyorogva. - Szóval mi a helyzet a csajjal? - Nem tudott leszakadni a témáról. G is kérdőn nézett rám, mert őt is furdalta a kíváncsiság, de koránt sem volt annyira tolakodó, mint Bandi. Furcsállták, hogy egy olyan kicsapongó kujon, mint én megállapodott egy nő mellett. Vagyis hagyta, hogy egy nő magához kösse. Lafaty Bandit ezzel nem lehetett szekálni, mert már évek óta boldog párkapcsolatban élt... legalábbis kapcsolatban állt és ráadásul nővel. G pedig ugyanolyan kicsapongó, mint én, csak ő még nem kötötte be a fejét -leszámítva azt a kendőt, amit a homlokán viselt állandóan. 

- Mielőtt eljöttünk elvittem az anyjához, hogy amíg nem vagyok otthon ne legyen egyedül.

- Szar van a palacsintában? -érdeklődött G.

- Dehogy. -hárítottam el a feltételezést.

- Akkor miért hagytad otthon? -kérdezősködött tovább a pálinkás üveg szája mögül Bandi.

- Arról volt szó, hogy csak hárman jövünk! Különben Te miért nem hoztad a csajod? -vágtam vissza.

- Ott a pont. -böffentett bele G.

- Most mondtad: mert megbeszéltük, hogy hárman jövünk. -felelte zavartan a barátunk. Erre összenéztünk G-vel. Éreztük, hogy valami van a lecsóban.

- Összebalhéztatok? -kérdeztük egyszerre, ahogy előtte ő tőlem, félig gúnyos vigyorral. Bandi ránk nézett, méregetett, majd zavarában felkapta az üres táskát, aztán felállt.

- Basszátok meg! -felelte, majd elindult a kocsma felé.

- Most hova mész? -tettük fel a kérdést megint egyszerre.

- Jössz nekem egy sörrel! -vágtam oda G-nek vigyorogva.

- Sörért, baszki, nem látszik? -szólt vissza a válla felett távolodás közben.

- Na persze... -jegyezte meg halkan G, majd csókolózni kezdett a köményes pálinka üvegével.

A szigorú

A fickó '80 tavaszán az ország keleti részén, egy az ukrán határhoz közeli városban, egy elég kemény környéken, így egyes legendák szerint késsel a kezében jött a világra. Rendkívül rossz gyerek volt, állandóan verekedett mindenkivel -leginkább a környéken elburjánzott kisebbséget ritkította nagy erőkkel- és csak az anyjával szemben tanúsított tiszteletet. Neki viszont bármikor ugrott elsőre. Az apja a vasútnál dolgozott, de valamikor a nyolcvanas évek közepén egy kemény tél idején az örege megfagyott a bakterházban. Állítólag az egyik vasúti kocsiból megmentett metilalkoholból készítette a vasutaskoktélt, de a gyártási folyamat során túl sokszor ellenőrizte le a minőséget és egyszerűen berúgott. Amíg a kollégái kint rohangáltak a sínek közt, a fater bealudt és így már nem maradt senki, aki tehetett volna a tűzre. A kis huzatos kunyhó meg pillanatok alatt kihűlt az öreggel együtt. 

Mikor a ránk zuhant a kilencvenes évek és miután kimentek az oroszok az akkor még csak tinédzser Szigorú beállt a helyi "maffia" közé. Foglalkozott csempészéssel, kisebb lopásokkal és szabadidejében a Simsonjával. Miután elhagyta a középiskolát bevonult katonának. Már ekkor nagyon jó erőben volt és a katonaság nagyon megtetszett neki a maga önvédelmi módszereivel és a lövészettel és a bajtársiasságával. Ekkor szerezte meg a lehető legtöbb vezető engedélyét és mivel jól érezte a bokorugrók közt magát, köztük maradt az ezredfordulóig hivatásosként. Mikor leszerelt volt katonatársaival együtt elhatározták, hogy nyitnak egy műhelyt. Csak hát közös lónak túrós a háta és amíg a sereg berkein belül váll vetve kitartottak egymás mellett, a civil életben a társai szép lassan lehúzták. A szigorú aztán néhány hónap után bemérgesedett, kivette a pénzét a kasszából, majd a felgyújtotta az egész kócerájt, majd felült a motorjára és Pestig meg sem állt. Első megállója egy motorokkal körülvett kocsmánál tartotta. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy egy olyan környezetbe csöppen bele, ami később a jövőjét fogja képezni. Pár üveg ital után már jelöltje lett az egyik erős klubnak. Pár év leforgása alatt aztán teljes jogú tag lett. A társai hamar észrevették, hogy mennyire rámenős és kemény fickó. Ha balhéról volt szó A szigorú biztos az elsők között csatlakozott, hacsak nem ő robbantotta ki azt. Ahogy teltek az évek a klubja beolvadt egy másik, világszerte ismert nagy klubba. Újabb évek teltek el és az ő arcán egyre kevesebbszer lehetett látni a mosolyt. Miután meghalt az anyja már egyáltalán nem látták ilyet tenni, viszont a brutalitása egyre nagyobb méreteket öltött. Lassan a társai is kezdtek félni tőle. Gyakorlatilag az egyszázalékosok között volt az az egyszázalékos, akik a legkegyetlenebb melókat is elvégezték. Egészen addig, míg egy találkozón -ahol én is találkoztam vele- véletlenül meg nem ölt egy részeg picsát, amiért az beszólt neki. 

A csaj nem tudta kivel kezdett ki, amikor meg kijózanodott annyira, hogy bocsánatot kérjen, addigra már késő volt. A szigorú puszta kézzel fojtotta meg. A probléma csak az volt, hogy az esetnek több szemtanúja is akadt, akik persze nem késlekedtek vallomást tenni, így A szigorút 15 évre a szegedi Csillagba fizették be ideiglenes bentlakásra. Bent még ritkította egy kicsit a kisebbséget, bár ez leginkább csak a horogkeresztes spanoknak tetszett, kevésbé a büntetés végrehajtás intézet vezetőjének. Mivel nem lett meg a jó magaviselet, mert az egyik kreolt fedezék nélkül szúrta meg a bökővel, így kapott még hat évet. Ebből a javát magánzárkában töltötte, ahol megfogadta magának, hogy megváltozik és többé nem tesz semmi erőszakosat és megválik a klubtól is. Szabadulása után első útja az anyja sírjához vezetett, második a klubhoz, hogy bejelentse a kilépését. Amíg a sitten dekkolt pár régi tagnak már nyoma sem volt -vagy az út vette el az életüket, vagy kiléptek- és túl sok új arccal találkozott, akik ugyan testvérüknek szólították, mégsem tudott ezzel már azonosulni. Leadta a colort, a tetoválásait átüttette, majd felült a motorjára és elkezdte járni Európát. Túl volt már mindenen, leginkább az ötvenes évein és már nem hiányzott neki az a tempó, amit a régi klubja diktált. Eltelt egy teljes év, mire hazaért. 

Épp a városon hajtott volna át, amikor a klub előtti rendőrlámpánál meg kellett állnia. Ekkor vette észre az épület előtti parkolóban tolongó motorokat. Elgondolkodott. Mikor a lámpa zöldre váltott sebességbe rakta a gépét, majd lassan megindult. Közben a klubot és a környezetét és az egész miliőt fürkészte. Mikor kikerültünk a látómezejéből feljebb kapcsolt, elhúzott a benzinkútig, de végig azon gondolkodott, hogy be kéne térnie hozzánk. Tankolt, majd miközben kifelé jött a shopból a motorja előtt megállt egy pillanatra és újra elgondolkodott. Csak állt és meredt maga elé. Egy autó kürtje térítette magához, ami mögötte várakozott, hogy tankolhasson végre. Ekkor felült a motorjára és visszagurult a klubhoz. Nem tolakodott senki helyére, ismeri a szabályokat, inkább megállt a legtávolabbi helynél, leállította a gépét, méltóságteljesen leszállt róla, varkocsba font szakállát végig simította, majd a bukóval kezében az épület felé sétált. Egy német gyakorlóban flangáló unatkozó jeti majdnem fellökte. Napok óta nem tudott magáról a túlzott alkoholfogyasztás miatt, de a Szigorú felismerte a szituációt, így nem vette kötekedésnek azt, ezért inkább csak némán megcsóválta a fejét. A nap épp lemenőben járt, de a napszemüvege megvédte sokat látott jéghideg kék szemeit a sugaraktól. Mielőtt benyitott volna három huszonéves forma kezeslábast viselő motoros vágtatott ki vele szemben. Mindegyiken egyszerű, testhez simuló mellény, mindegyiken két-két -valamikor- ezüst alapon zöld betűs felvarró. A szívük fölött a város nevét viselték, a másik oldalon a "Roadrunner" felirat -így nevezzük a sportmotoros társainkat, akik javarészt a speciális futárfeladatokat látják el. Ahogy a parkolóba rohantak a teljes colort szemügyre vehette. Érdekesnek találta, de nem giccsesnek, vagy túlzónak.

Megragadta a klub bejárati ajtajának kilincsét majd maga felé húzta azt és belépett. Senki nem foglalkozott a jelenlétével. A bárpultnál egy kisebb szakállal rendelkező, fejkendős alak (csak egy valaki hordott ilyet: G) sörözgetett egy rövid hajú, kemény arcélű fickóval -hasonlít a dán Volbeat zenekar frontemberére, Michael Poulsenre-, akin kék farmer és mellénybe bújtatott könyökvédős bőrkabát volt, csak az ő felvarróján az "RR. Captain" volt olvasható elsőre (ő Lafaty Bandi, a "roadrunner"-ek vezetője). A kapitány erőteljesen magyarázott valamit a másnapossággal küzdő társának, aki aprókat kortyolgatva söréből némán hallgatta társát. Csak ritkán szakította meg némaságát egy-egy beleegyező szó közbevakkantásával. A pult mögött egy nagy szakállú pacák mosogatta a poharakat, vagy rakott újabb sört az előtte üldögélő arcoknak. A szigorúnak valahonnan ismerősnek tűntem, csak a pult miatt még nem tudott hová tenni. Az én mellényem a bőrkabátomra húzva hanyagul a pult mögötti székre volt dobva, így arról csak a "One of 13" felvarrót olvashatta volna le, vagy a "IN MEMORIAM RC. CLIFF", de arra nem pillantott. A színpadon épp nem játszott senki, a mellette kialakított "szentélyben" némán ácsorgott egy ezeréves Road King, az asztalok többségén még ülőfelületükkel az asztalhoz simulva, égnek meredő lábakkal várakoztak a székek, hogy valaki leszedje őket. A falakon a képe és ereklyék unottan és közönyösen szemlélték a jelenetet. Az egész krimóban friss fertőtlenítő szag keveredett a múlt estéből megmaradt buli maradékaival -pedig a csajok mindig igyekeznek kitenni magukért, de a több éve beivódott szagokat csak egy újabb felújítással lehetne eltüntetni. 

A szigorú a pulthoz lépett, amit mindhárman némán végigkövetünk. Nem hatja meg a fürkésző tekintetek hada, így nyugodtan leült két szék távolságot hagyva G és önmaga közt.
- Sört? – törtem meg a csöndet. Általában nálunk ezt szokás inni, esetleg konyakot, vagy valami töményet. A kérdésre csak biccentett. Egy korsóért nyúltam és még mielőtt beleengedhettem volna a nedűt, reszelős hangon megszólalt:
- Üvegeset. – szúrós tekintettel felé pillantottam és vártam némi varázsszót, de hiába. Letettem a korsót, kinyitottam a hűtőt és kivettem egy üveg sört. Nyitatlanul elé csúsztattam a pulton, majd visszafordultam a társaimhoz. Felvonta a szemöldökét a lezárt sör láttán, majd döbbent hangon megkérdezte:

- Nálatok nem szokás kinyitni?

- Csak annak, aki tud köszönni és nem akkora paraszt, hogy a kívánságai után oda tudja tenni, hogy légy szíves! Az ekkora bunkók valószínűleg hozzászoktak már, hogy zárva kapják a sört, úgyhogy vedd elő sörnyitódat és nyisd ki magad! –vágtam vissza flegmán. Mintha valami fény csillant volna fel a szemében, mert a mosolygásra nem képes, majd az ujjain lévő gyűrűk egyikével kinyitotta a sörét. Ezután halkabb hangon hármasban folytattuk a beszélgetést, a Szigorú pedig lassan körbe fürkészte a klubot, majd óvatosan minket is végigmér. Lafaty Bandi egy idő után megunta a kíváncsi tekintetet és mellé lépett:
- Szolgálhatunk még valamivel? – a hangja nem éppen kedves és érdeklődő volt. Szeretett kötekedni, így ezt a hanglejtést már profi szintre fejlesztette. A szigorú elemelte a szájától a sörét és barátunk felé fordult. Eddig nem láthatta jól szemtől szemben sem őt, sem a felvarróit, pedig utóbbi jobban érdekelte. Tudni akarta, hogy mégis milyen klubbal van dolga: nem 1%-ossal.

***

- Na, ez tetszik. -vágott ismét közbe G. Elemelte a szájától a kömyénes pálinka üvegét, átnyújtotta a mellette ülő Bandinak, majd mindketten a tó vízét és a mögötte húzódó vonulatokat fürkészték. Olybá tűnt akkor, mintha sikerült volna rábeszélni sportmotoros barátunkat a klubozásra. Elvégre ezért is hoztuk össze ezt a kis ejtőzést itt a Bükkben. Pár percig némán merengtünk, kortyoltuk a söreinket. Kezdtünk berúgni.
- Miért pont tizenhárom? És miért pont kapitány lettem? Miért nem elnökhelyettes? -törte meg a csendet Lafaty Bandi. Kérdőn nézett rám és alkoholtól fátyolos tekintettel.
- Ha csendben maradsz elmesélem...

A klub múltja

Bandi mellényének cigarettazsebe felett a város neve alatt az „Original” felirat helyezkedik el, ami az anyaklubra utal, ezzel átellenben a jobb oldalán a „RR Captain” alatt a „One of 13”, amit csak az alapítók hordanak. Az alapítók közül viszont már csak öten vagyunk meg. Első elnökünket és helyettesét alig pár évvel az alakulás után egy őrült kamionos gázolta halálra. Bár nem vagyunk az agresszív klubok egyike, de nem hagyhattuk büntetlenül a dolgot. A bosszút az akkori „Road Captain”, Cliff vállalta magára, de hibázott: túl sok nyomot hagyott maga után és a bíróságon örökös beutalót nyújtottak át neki az egyik népszerű büntetés végrehajtási intézményünkbe, a szegedi Csillagba, ahol az első beilleszkedési procedúra során leszúrták. A rangját többé senki nem kapja meg. Nem sokkal ezután ketten kiléptek. A döntésüket elfogadtuk és azóta is jó viszonyt ápolunk velük. Paradicsom és a Szatír a szolnoki chaptert vezetik sikeresen immáron öt éve. A kirendeltség alapításának ötlete G-hez köthető. Nemrég felvetette egy újabb chapter felállítását. Felmértük a helyzetet és arra jutottunk, hogy inkább az egyik Balaton melletti klubot olvasztjuk be. Jelenlegi elnökünk és egy másik alapítónk most is épp ott van és az átmenetet segítik elő. Valószínűleg a Trükkös oda igazol majd, hogy aztán felügyelje a dolgokat és minden az alapszabályainknak megfelelően működjön. A távollétükben én igazgatom az anyaklubot, mert G túlzottan határozatlannak érzi magát mostanában erre a feladatra. Lehet kevesebb köményest kellene innia… 
Az alapítók közül egyvalakit nem említettem meg eddig. Mindenki csak Papának szólította. A lánya, veje és az unokái egy ibizai nyaralásra utaztak, amikor lezuhant a repülőjük, rá pár hónapra meghalt a felesége. Úgy döntött elad mindent és motorozni kezd. Azt akarta, hogy az ő életét az út vegye el. Az egyik győrújbaráti motoros találkozón futottunk vele össze. Ősz haja, terebélyes termete ellenére nagyon mozgékony volt. Hamar megtaláltuk vele a közös hangot, összebarátkoztunk és az átbulizott hétvége után meghívtuk magunkhoz. Akkoriban még csak pár együtt motorozó haver voltunk és bár már korábban is gondoltunk a klubozásra, mégis Papa volt az, aki rávezetett minket a megvalósítás útjára. Az alakuló ülésen őt akartuk megválasztani elnökünknek, de ezekkel a méltóságteljes szavakkal utasította el bármilyen rang viselését:

- Megtisztelő a gondolat, hogy egy ilyen vén rókát válasszatok a vezetőtöknek, mint én, de nekem már nincs sok hátra és ennek a csapatnak nem egy mártír vezetőre van szüksége. Szívesen vagyok köztetek, mert megfiatalodom, de semmilyen pozícióra nem vágyom és azt sem szeretném, ha a korom miatt könnyebb feladatot adnátok. Ugyanazt akarom végezni, amit ti is… taknyosok. –Ekkor mind hangosan felkacagtunk. Elfogadtuk a kérését, de mindig fontos szerepet töltött be az életünkben: hozzá fordultunk tanácsért bármilyen kérdésben és a gyűléseken is nagy súlya volt a szavainak. Közel tíz éven át a klub nagyra becsült tagjaként példát és útmutatást adott nekünk és a később csatlakozóknak. Halála nem ért minket váratlanul: három évvel az alakulás után előrehaladott rákot diagnosztizáltak nála és alig fél évet jósoltak neki, mégis hat teljes évig cselezte ki a rá váró halált. Temetésére több száz motoros érkezett szerte az országból és kísértük utolsó útjára. Az ezeréves Road Kingjét a klubban állítottuk ki, az egyszerűen díszített colorját a titokszobában első elnökünk, a helyettese és a börtönben elhunyt Road Captainünk mellényei mellé tettük...
Bandi a szíve alatt egy piros-fehér sávos nagy Magyarország felvarró jelezte mindenki számára, hogy mennyire hazafinak tartja magát és hogy a trianoni békedöntés számára elfogadhatatlan. A klub alapvetően nem tiltja az identitásra utaló jelképek viselését, de bizonyos határokat azért szab a mellény kinézetét illetően. (Például a Supporter, azaz támogatói felvarrókat a klub falán kiállított zászlón gyűjtjük). Viszont testvérünk nem vitte túlzásba a dolgokat. Ezeken felül a Szigorú csak két 26 milliméteres, aranyozott vaskereszt kitűzőt látott. Az eredeti kitüntetést a porosz királyságban alapította III. Frigyes Vilmos és a hősiességért adományozták egészen a második világháború végéig. Az idők során klisét csináltak belőle és szinte mindenhol fellelhető, főleg motorosok és rockzenével kapcsolatos tárgyakon. Mi a balesetben megmentett emberéletekért adományozzuk. Ezen kívül a klub lógójának miniatűr aranyozott verzióját kapják a tagok, minden eltöltött tíz év után. G-nek pár éve egy ezüstözött kalapács díszíti még a mellényét, amely az elnöki pozíció várományosának jelöli meg, bár koránt sem olyan lelkesen vette át, mint a „Secretary” felvarróját az alapításkor.

***

- Azt mondod, hogy bár ketten találtuk ki ezt az egész klubozást mégsem mi osztozunk az elnöki és helyettesi pozíciókon? –vágott közbe G.
- Igen. –feleltem neki egyszerűen, majd kortyoltam egyet sörömből. Látszott az arcán, hogy nem érti miért, ahogy a köményes pajtása sem. Sóhajtottam egy nagyot és elmagyaráztam nekik, hogy miért nem tartom magunkat potenciálisan jó vezetőnek az induláshoz. 
- És kinek adnak ilyen nevet, hogy Paradicsom, meg Szatír? -vonta fel a szemöldökét Lafaty Bandi.
- Oké, akkor lássuk -sóhajtottam a türelmetlen cimborám kérdésére.

Paradicsom

Egy darabig a Szigorú és Bandi méregették egymást, majd a vendégünk törte meg feszült pillanatot:
- Nem, kösz, semmit. -és visszafordult a söréhez. A köményes pálinka nagy barátja még egy darabig ott fújtatott a hívatlan vendég felett, majd visszalépett G-hez, hogy folytassa a megszakított beszélgetést. Ebben a pillanatban tépte fel az ajtót valaki, majd csörtetett be nagy peckesen Paradicsom, nyomában a Szatírral, egy szolnoki taggal és két jelölttel.
- Fel vigyázz! -vakkantotta el magát Paradicsom. Döbbenten pislogtunk felé. Nem jelezte előre, hogy meglátogatnak minket, ami teljesen szokatlan és egyben tiszteletlen gesztus tőle, de egy ilyen beképzelt fickótól akár meg is szokhattuk volna már. 
- Ti meg mi járatban errefelé? -szóltam oda a testvéreinknek.
- Mindjárt elmondom. -vetette oda két ölelkezés között. - Ki ez a fasz? - bökött egyet a hüvelykujjával a válla fölött a Szigorú felé, útban a titokszoba felé.
- Azon kívül, hogy ugyanolyan bunkó, mint Te, nem derült ki róla semmi, de valahonnan ismerős a pofa. -eleresztettem Paradicsom vállát és hagytam tovább haladni. Megállítottam Bandit, aki utánunk lépdelt: 
- Hogy hívják ezt a srácot? -biccentettem a székeket lepakoló prospectünk felé a fejemmel. Bandi megfordult, tűnődött egy pillanatig:
- Seggfej, azt hiszem. -rá néztem, hogy érezze nem a vicceire vagyok kíváncsi. - Alighanem Fikás. -ez sem volt a valós válasz, de nem akartam többet vesződni vele, meg ezek szerint ő sem emlékszik már rá.
- Hé, Fikás! -kiáltottam el magam - Állj be a pult mögé, amíg nem vagyunk!
- És ne rabold ki a kasszát seggfej! -vágta hozzá Bandi. Így legalább mind a két név elhangzott és valamelyikre biztos hallgatni fog. Az eset után a Fikás név ragadt rá.
- A többi pöcs meg segítsen rendet rakni! -lépett vissza Paradicsom a szobából és utasította Szolnok jelöltjeit. - Gyertek, mert sok a dolgom! - bökte oda nekünk parancsoló hangon. Erre a köményest szopogató testvérünkkel együtt ledöbbentünk.
- Egyébként miért hívják Paradicsomnak? -kérdezte a szájától elemelve az üveget.
Hogy honnan kapta a nevét, azt a klub tagjai sem tudják, csak mindenki így hívja. Találgatások vannak persze, hogy vajon azért e, mert amikor a tapolcai kiképzőbázis őrmestere volt, akkor az állandó ordítozástól vörössé vált feje miatt, vagy apró és kerekded alkata miatt, de valójában azért, mert mielőtt motorra ült, előtte lehajt egy kupica paradicsomlevet. Onnan tudom, hogy anno, amíg az anyaklubban húzta a gázt és mikor én álltam a pult mögött, indulás előtt -míg mások vodkát, pálinkát, konyakot- addig ő mindig azt kért. A hagyományokból azóta sem engedett.
Pár évvel idősebb volt nálam és mindig is katona szeretett volna lenni. Elvégezte az altiszti akadémiát és tizenhárom évig szívatta a kopaszokat Tapolcán, majd rejtélyes okokból átkerült Tatára. A kétezres évek elején három missziót vállalt, többször előléptették példás magaviseletéért és hősiességéért, majd mikor élesedett a Szíria felől érkező migráns áradat okozta helyzet átvezényelték a déli határra. Zsigerből utálta az arabokat, így mikor felettes nem volt a láthatáron időnként oda-oda rúgott egyik-másiknak jó igényesen. Egy alkalommal aztán lebukott és a századparancsnoka nem értékelte túlzottan a magánakciót, annak ellenére, hogy legbelül ő maga is szívesen megtette volna. Szóban figyelmeztette a fegyelemsértés miatt és beígért neki bizonyos szankciókat. Erre nem sokat kellett várni, ugyanis az utolsó határvédelmi napján Paradicsom az épp előtte bevándorló muszlimra köpött. Az zokon vette és a főtörzs felé indult, mire ő kiverte a fogait a puskatussal. Akkoriban a liberális politikának és felfogásnak köszönhetően pár hónap fogdával és lefokozással jutalmazták a -valójában önvédelmi- megmozdulást. A kóter alatt elgondolkodott a történteken, azon, hogy meghurcolták és hogy mennyire szar pénzt kap mindezért (akkoriban mindenki azt kapott, csak a politikusaink nem) és inkább leszerelt. A városunkba költözött és egy nagyobb biztonsági cégnél vállalt munkát. Az új munkáltatója egy általuk őrzött kamionparkolóba helyezte portásnak. Nem kellett neki sok, hogy rájöjjön mennyi lehetőség rejlik egy ilyen helyen. Rövid időn belül komoly pénzt szerzett magának hol a fuvarozókkal való csencselésből, hol csak a hallgatása eladásával. Új házat, autót és motort vett magának. Nem sokkal ezután került a társaságunkba és ott volt velünk Győrújbaráton akkor is, amikor Papával összeismerkedtünk. Megalakulásunkkor ő szervezte be a biztonsági cég vezetőjét (aki pár nappal azután lépett ki, hogy a Road Captainünket a börtönben megölték), így lett egy újabb fix pénzes és legális pénzforrásunk. A sefteléseiről mindannyian tudtunk, mert mindenkinek eldicsekedett vele a klubban, de mivel a bevételeinek a 20%-át a chapternek adományozta így nem foglalkoztunk vele, hiszen a működésünkhöz jól jött a potya korpa. Bármennyire is igyekszünk törvényesen és legálisan létezni, sajnos a hiénák körülvesznek minket. Városvezetőket, a hatóság egyes képviselőit le kell fizetnünk ahhoz, hogy ne csesztessenek minket, vagy hogy ne kelljen elköltöznünk. 
Leültünk az asztal köré, majd G rögtön a tárgyra tért:
- Mi járatban errefelé?
- Tatán jártunk és gondoltuk beugrunk hozzátok is. -önbizalomtól duzzadtan vigyorgott ránk Paradicsom.
- Tudod a szabályt: szólnod kell, ha errefelé van dolgod...
- És mi a szart csináltatok Tatán? -vágott G szavaiba a köményes cimborája.
- Kapcsolatépítés. -felelte némi zavartsággal Paradicsom. Erre megdöbbentünk.
- Ezt mégis, hogy képzelted, tesó? Anélkül leülsz bratyizni velük, hogy azt előtte egyeztetted volna velünk? -vágtam a fejéhez. Nincs semmi bajunk Szigorú egykori klubjával, támogatói felvarrójuk a zászlónkon, egy-két tagunk a pólóikat is hordják és a beleegyezésük nélkül mi sem indulhattunk volna el, de egy ilyen látogatás mást sugall.
- Nem tartozom beszámolni -próbálkozott tovább a védekezéssel az egykori őrmester.
- De igen! -vágott közbe G. - Előzetesen egyeztetned kell a velünk!
- Ez csak baráti látogatás volt. -mentegetőzött a Szatír. 
- Nem számít annak, ha mindketten jelen vagytok. -bökött az ujjával velünk szemben ülő elnökre és helyettesére G. Erre a csönd lett úrrá a szobán. Ott ültünk az asztalnál hatan egymással szemben, mint két farkasfalka és vicsorogtunk egymásra.

***

- A helyzet egyre fokozódik... -vigyorgott a köményes pálinka üvege mögül Lafaty Bandi. A palack kifogyott, így nem tudtam eldönteni, hogy a történetre, vagy sivataggá vált üvegre gondolt. Feltápászkodtam a kényelmes, tóra néző napozóágyamból és a ház nyitott bejárata felé indultam. A vállam fölül böktem vissza:
- Folytatása következik...

Vesztegzár a Somogyban

Tudom, hogy kimaradt a komlói bulink ecsetelgetése, de sajnos a kezdődő mandulagyulladásom miatt nem sok mindenre emlékszem (főleg az oda és vissza vezető útra nem). Arra igen, hogy Sapi rokonait is meglátogattuk, akik nagyon finom pörkölttel és egy ilyen szomjas tevének megfelelő mennyiségű itallal. 

Nos a Vesztegzárnak keresztelt szomjas teve ismét nekivágott a messzi útnak, de ezúttal a somogyi székhelyre látogattunk. A zenekar még 2011 elején megfordult itt, ugyanebben a klubban, és már eléggé aktuálissá vált egy visszatérés Kaposvárra. Az utunk ezúttal sem lett rövidebb és a javára emlékszem is (a kanyargós és egyenletlen úttalan utakra, az főút melletti pár házas falvakra, ahova kb egy-két éve vezethették be a villanyt, meg a kurva nagy ködre a faszom tudja melyik autópályán és persze arra a kis üveg gyömbéres Kinleyre,, amit a Sapival kóstolgattunk... és rám jellemző módon volt benne egy kis extra... de csak négy cent vodka, na... Mond hogy Dzsindzser aléééééé!) és most nem kínlódtam semmilyen nyavalyával, úgyhogy némi sört is magamévá tettem (meg a Dzsindzser alééééé!)

Megérkezésünkkor a szokásos feltérképezési rituálénk után a Faby meghívta a tagságot egy felesre. Ismét kicsit kilógtam a sorból, mert amíg ők Jägert ittak, addig én egy szoba hőmérsékletű, ám garantáltan pancsolás mentes (a mindig vidáman mosolygó raszta pultos épp akkor törte fel a zárjegyet) Finnlandia gurult le a nyelőcsövemen. A helybéli zenekar tagjaival -akik közül az énekes már régebbi ismerős- megbeszéltük, hogy gyorsan felszórjuk a Monesz dobját, amit aztán majd az első két zenekar is használhat és aztán kezdődhet is a banzáj. 

Az első zenekar beállása és blokkja alatt hol egyik, hol másik társaimmal vitattunk meg zenekaros kérdéseket, így róluk lemaradtam, de a Damnatus-t már figyelemmel kísértem. Elmondásuk alapján volt némi csúszás a játékukban itt-ott, de mivel nem ismertem a számaikat így ez nem szúrt szemet. Az ő blokkjuk végét sem láttam, mert akkor már elbújtunk a backstage-be némi hangolásra és átöltözésre. Eztán jött egy gyors felpakolás -legalábbis aktív résztvevőként annak tűnt- és intro nélkül belecsaptunk a húrokba. Minden faszán alakult, az első két számunk alatt a közönség dohányos fele is visszaért és elkezdődött az energiák oda-vissza dobálása hogy a hangulat egyre felfokozottabb lehessen. Közkívánatra nagyjából az ötödik szám környékén rendhagyó módon változtattunk az előre gondosan megszerkesztett szetten és egy Beteg világos dal, az Időfogságában került terítékre, amit az első soros rajongóink együtt énekeltek Hökivel. Az általam jegyzett Elszenvedett sors előtt jött egy meglepetés -ami nem volt megdumálva, legalábbis nekem nem szóltak a srácok (bár lehet ez a Höki magánakciója volt -tőle kitelik)- hogy fel lettem köszöntve. És hát mint máskor, kurvára nem tudtam jól lereagálni a dolgot, így hát csak álltam hülyén és vigyorogtam, mint egy félnótás. A blokkunkat ráadás nélkül a Gyalázattal zártuk, aminek szövegét szintén együtt énekelték páran a frontemberünkkel, majd jöhettek a gratulációk begyűjtései, pacsizások meg a közös fotók készítése. Nem akartuk jobban eltolni az utolsó zenekar kezdését, így igyekeztünk rövid idő alatt elpakolni a színpadról. Bár az utánunk következő bandának csak három tagja volt -se dobos, se basszeros, így ezek laptopról mentek- a kezdésüket a felpakolással és a beállással jól kitolták anélkül is, hogy feltartottuk volna őket... Megmondom őszintén a black metal nem az én műfajom... és nagyjából a harmadik szám után már kezdett nyomasztani a dolog... inkább némi depresszív hangulat telepedett rám... nem éreztem jól magam... próbáltam sörrel tompítani, de még attól is elment a kedvem... és félreértés ne essék, nem a zenekarral volt bajom, mert a stílusukban nagyon jól csinálták, amit... csak hát ez nem az én stílusom...

Mikor befejezték viszonylag hamar összepakoltuk a cuccunkat a kocsiba és elindultunk haza. Egy darabig fenn voltam és sikeresen megelőztem, hogy a Sapi álmában lelocsoljon a frissen nyitott sörével, de miután visszataláltunk a 67-es útra már lecsukódtak a szemeim. Hajnali öt körül szálltam ki a "hátsó utcában" a turnébuszból, totál kómásan. Tántorogtam azon a száz méteren, amíg elértem a kapuig, majd fel a lépcsőkön. Nem voltam magamnál és fájt a fejem. Egy gyors fürdés után aztán bekucorodtam a takaróm alá ahogy az szokott lenni, hat óra múlva már pattantak is ki a szemeim. 

Summasummarum: ismét egy nagyon jó bulin vagyunk túl! A közönség és a hangulat nagyszerű volt és egy újabb pozitív élménnyel tértünk haza! Köszönjük Kaposvár! Kibaszottul jól éreztük magunkat! Dzsindzser aléééé!