Miért nem könnyű a zenészek sorsa?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a zenészek még mindig a hetvenes-nyolcvanas évek könnyed életét élik. A kezdő zenészek is valami hasonló rózsaszín álomvilágban élnek. A téveszme, miszerint valaki elkezd gitáron, vagy dobon, vagy bármi hangszeren pötyögni és a vélt tehetségének köszönhetően egyetlen csapásra egyre híresebb és híresebb lesz. Sokan szintén rossz képzelet árnya után futnak, ha azt képzelik, hogy a tehetségüket feltétlenül ki kell élniük és a világnak meg kell mutatniuk. Persze fiatalon tombolnak az emberben a hormonok, a lelkesedés, és a tettvágy, ami csoportos orgiára lép egy kis bizonyítási vággyal és kölni illatú hatalmas rózsaszín felhővel. Ezen aktusok ivadéka végül rendszerint csalódás, mert a várt gyermek csúnyább és nehezebb, mint azt elképzelte a leendő kiégett ex-rockzenész. 

Szintén kevesen tudják, hogy mi munka és pénz és ráfordított idő van egy profibb kiállás mögött. A tervezés kevés. A megvalósítás hosszadalmas és sokszor kín -nem csak játék és mese. Mert mindig jön egy ronda, kopasz Hókuszpók a rohadék vörös macskájával és állandóan zaklatja a törpök kis életét és belerondít a leveses fazékba. És ilyenkor jönnek a tagcserék, a csalódások miatti "felhagyok a zenéléssel" történetek. Nem is baj. Mint már említettem: nem mindenkinek kell zenélni. Úgyis telítve van a piac. Főleg a kópiákkal. 

Aki zenélni kezd, annak oka van. Általában egy idol, egy példakép. Először imádja a zenéjét, aztán megtanulja azt, ellesi a technikáját, a gesztusait, sőt még a színpadi kiállását is. És lám megszületnek a klónok, az újabb James Hetfield-ek, Slash-ek, vagy Lukács Lacik, Halász Ferik. Ezzel még nincs gond, de a végeredmény korántsem olyan, de a klónok ezzel nem foglalkoznak. Ők így érzik jól magukat. A többségük megragad ezen a szinten és évekkel később se lesznek jobbak -már ha még zenélni fognak egyáltalán. Akik túllépnek a másolás korszakán, azok kialakítják a saját stílusukat, megtalálják a saját hangzásukat és képesek lesznek -talán- olyan zenét is kreálni, ami kicsivel több, vagy más, mint amit már eddig ezerszer hallottunk. 

Ekkor jön el a legnehezebb fázis: a temérdek szabadidő és pénz beleölése a játékba. A komolyabb felszerelés hatalmas összegek felemésztését követeli meg, amit máshonnan kell elvonni. Ez persze nem tetszik a rokonságnak. A párkapcsolat ilyenkorra már vagy egy stabilan működő, állandó és minden tekintetben elfogadó státuszban tetszeleg, vagy ennek az ellenkezője áll fenn: sem állandóság, sem stabilitás és leginkább semmi működőképességről nem lehet beszélni. Pedig miért is áll ki a zenész a színpadra? 

Mert figyelemre van szüksége! A legtöbb hangszeres, aki kiáll a világot jelentő deszkákra rendszerint valamilyen frusztrációval, elrejtett sérelmekkel és gátlásokkal van tele. Máshol nem kapja meg. Ott kiéli magát, kiadja magából a zenéjével és a szövegeivel. Aztán vagy bejön, vagy nem. Pár évtizeddel ezelőtt bármi bejött. Ma már az emberek többsége nem jár koncertre, vagy egyáltalán nem szereti az élő zenét. (Jelezném, hogy egy "DJ" által prezentált, mások által megírt számok egymás után rakosgatása még ha azt egy párás teremben tolongó, pár tucat beszívott részeg előtt is csinálja, még nem élő zene)! Ráadásul annyira telített a piac, hogy azt a kevés koncertlátogatót is megosztja. 

Rendszeresen találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy-egy városban ("az egyik város, a másik meg Kóny") a helyi zenekar behozza a sleppjét, felszopják a bulit, majd a blokk végén az ismerősök lelépnek. Az ismeretlen zenekarra meg nem kíváncsiak. Jártunk úgy -konkrétan Kónyban-, ahol a szervező zenekar is volt akkora paraszt társaság, hogy még ők is elhúztak. Egy üres sátornak és néhány az utca végén csaholó kutyának kezdtünk zenélni. Pár szám után fogtuk magunkat és elhúztunk. Legutóbbi két bulink (a Vekeri fesztivál és a salgótarjáni Rock Tábor) hasonló cipőt viselt. A Vekeri fesztivált nem először rendezték meg, viszont utoljára. A rendezvény annyira alacsony színvonalra jutott, hogy még az irány se volt kitáblázva, hogy ez a fesztivál erre és erre van -Salgótarján ugyan ez, csak ez először volt szervezve. A Vekeri tó partján, vagyis abban az ezeréves szoc táborban nagyjából negyven-ötven ember lézengett. Ez a szám tartalmazta a szervezőket, technikusokat és büféseket és az időnként betévedő, járőröző rendőröket. Ezért nem meglepő, hogy azt mondogattuk, hogy "próbáltunk egyet Debrecenben". Volt mondjuk haszna: kiépítettünk néhány fontosnak látszó kapcsolatot, ami a jövőben akár virágzó társulásokká is alakulhat. Sajnos Salgótarjánra ez nem mondható el. A szervezés penetráns, a hozzáállás gyerekcipőben topogott és csak a sűrű bocsánatkéréseket hallgattuk. Egy idő után negédesnek hatott és nem érdekelt bennünket. Szerencsére öttel több embernek játszottunk, de a helyi, főként feldolgozásokkal operáló zenekarok és a slepp itt is egymásért volt. Nekünk 22:30-kor kellett volna színpadra állnunk, ennek ellenére 23 órakor még azon veszekedtünk, hogy az épp csigatempóban felpakoló zenekar után ki következzen. A lassú tempó, hogy a koruknak volt e tudható, vagy csak szimplán baszakodtak, nem tudom, minden esetre elég dühítő volt, hogy nem volt felelőse a rendezvénynek és senki nem irányította a színpadi fel és lepakolást, a zenekarok sorrendjét. Egymásra voltunk utalva, ami persze indulatokat szült, mert valahonnan előkerült még egy zenekar, akik az elénk ígért brigád után akartak játszani, mondván az ő felszerelésükön nyomnák le a bulit. Mi meg persze nem voltunk hajlandóak több késést bevállalni, és ragaszkodtunk a sorrendhez, aminek a következménye az lett, hogy a hoppon maradt pofátlankodó brigád és sleppje lelépett és az egyik zenekar tagja -aki részben szervezői minőségben tetszelgett- ismét sűrűn kért elnézést a közjátékért. Éjfél körül szólalt meg az intrónk -öt embernek. Aztán a blokkunk során néhányan még előkerültek és végül egy egész jó kis családias bulit csaptunk, közkívánatra játszottunk némi ráadást. Szerencsére Moneszunk keze egész jól bírta, Faby nem szakadt. Sapival fel-le jártunk a színpadról és együtt pogóztunk azzal a néhány metál-rajongóval, akik még kitartottak, Hökink pedig mindezt csodálkozva nézte a színpadról. 

Kudarc lett volna? Részben. Elszomorító a rendezés és, hogy az emberek nem kíváncsiak az ismeretlen zenekarokra -ez általánosan is igaz: közömbösek és zárkózottak vagyunk az ismeretlennel szemben. 

Siker lenne? Nem egészen. Viszont az a néhány ember, aki ott volt és végén odajött hozzánk pacsizni és azt a pár szót nekünk szögezni, hogy "kurva jó volt, baszki", azért a néhány emberért -talán új rajongóért- megérte. Ezt a részét hívom pozitív visszacsatolásnak. Apróság, de ez mozgat. Az a pár szó, az elismerés szavai, amit a művészetünk bemutatása után kapunk sokat jelent. Nekem mindenképp. 

A legtöbben ennyi kudarc után feladnák és feladják. Nem is baj. Jönnek és vannak mások, akik kitartóbbak. Mazochisták lennének? Olvass vissza egy kicsit. Számukra ez picsafüst. Vagy szellentés a tornádóban. Aki nem elég kitartó: elveszik. Ahogy anno tanfolyamvezetőnk mondta: az erősebb kutya baszik. Ennyi.

Ismét indulásra készen.
(b-j.: a mi Sapink, szálkás cuki Fabynk és Közép-Európa legvisszataszítóbb férfi felsőteste)